Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-03 / 44. szám
új U\úság 9 jur U) J ANOVSZKIJ: w*. ki Hrtvl 1« hamutartói JTL története A munkásegyetem hallgatójának asztalán hamutartó áll. Formája, fehérsége, lapos tengeri kagylóra emlékeztet. Holott valójában egy emberi koponya töredéke. Az Októbert Forradalom emléknapján, évről évre szívják körülötte a mahor- kát, szívják, szívják, két körmük sárgultáig. Kék füst kereng tűnődve a szobában. A szomszéd válla fölött benéz az este. Ekkor nyomd el a csikket bátran a hamutartóban, s hagyd ott, ahol az agy fészkelt valamikor. Hessentsd el szemedből a füstöt és erélyes mozdulattal kattintsd fel szobádban a villanyt. Majd elolvasván: „O. Po- lubotok, 1919. XI. 7.“ — emlékezetedben keresd fel újra a múlt völgyét. XXX A zakatolás félbeszakadt. Zsongása megrekedt a levegőben, mint valami káprázat. De rezgésszáma egyre csökkent s a gyarló emberi fül végül már nem fogta fel a hang leheletét. Bal kezét homlokához emelte, mintegy emlékezetében keresgélve. A hadosztálytörzs gépíró- nője volt. Hozzá igyekeztem. Otthagytam a betegágyat gróf Miloradovics kastélyában, ahol átvészeltem a tífuszt; • mélabú kószált a parkban; énekeltem s az őszről szólt a dal. Szerettem a törzs gépírónőjét. Hosz- szú, szinte szárnyas pillákkal árnyékolt zöld szeme belelátott mindenki szívébe. És bármit művelt a törzs, ha sok volt a munka, ha kevés, a törzs gép- írópője mindig, de mindig ott ült a masina mellett és buzgón pötyögette a lila betűket. — EJnye-bejnye — fogta meg a kezem s rajtam villanyáram futott végig —, ne énekelj már folyton. Mátkád csendre vágyik. Tapostuk tovább a leveleket. „Csak akkor lesz málkám, ha befejeztük a harcot Denikin ellen“, — gondoltam. Addig — türelem. Így állapodtunk meg. Máig is emlékszem arra az egy csókra, amellyel megpecsételte az egyezséget. Lángoló arccal bontakozott ki karjaimból, sasorra kitágult... — Nesze! — szójt végül, amikor már közel jártunk a kastélyhoz és keszkenőt vett elő. A kendővel papírszelet hullt az ösvényre. Elbúcsúztunk. Hűvös volt a keze. Tolvajként surrantam vissza. Látszólag nyugodtan szedtem a levegőt, de bensőm tüzelt. Felemeltem a papirost. Bár már esteledett, el tudtam olvasni két géppel írt szót. Ez állt rajta: Okszana Polubotok. Útban voltam Sz. város felé. A mieink vezettek át a fronton. Alkonyodott, az ellenség vacsorázott a közeli falvakban. Denikin hadai szakadatlanul vonultak délnek. A jó kis hadállások Sz. környékén csak pihenőül szolgáltak. Nem bujkálva mentem, hanem bizonyos Marcsenko Szte- pan, korolevkai paraszt képében. Már kétízben is megvizsgálták kék pecsétemet, de senkinek esze ágában sem volt gyanakodni kilétemet illetően. Nyugodtan baktattam a külvárosban, a nyílt utcán. — Állj! — toppant elém az őrjárat egy sarkon. — Ki vagy? *— Falusi paraszt — feleltem és előhalásztam az igazolványt. — Kenyérért megyek, elv... Nem mondtam végig az „elvtárs“ szót, de az első fele is elég volt. A kozák vadul fel- üvöltött és rámemelte a nagaj- kát. Felforrt bennem a vér. Fél- reugrottam és előkaptam a magamnál rejtegetett browningot. Ahogy visszaidézem, újra látom, hogy futok az utcán és tüzelek a kozákok lovaira. Az emberek bezárták előttem kapuikat s végül egy utolsó töltényem sem maradt, a magam számára Emlékszem, valamit a lábam alá dobtak és egész csődület rohant rám. Egy ütéstől eszméletemet vesztettem vala-' meddig. A kémelhárítóknál ocsúdtam' fel. — Peche van, ötödik század komisszárja — szólt egy bajuszos figura. X ... 1919. XI. 3. Ma megint elcsíptek egy bolsevik kémet. Kihallgattuk. Sző, ami szó, áll- -ta a sarat- a fickó. Semmit sem tudtunk kiszedni belőle. Annál jobban csodálkoztam, hogy néhány, számára teljesen érdektelen szó kihozta a sodrából és felkiáltott: „Tyűi“ Mégpedig, amikor a lovaskapitány megjegyezte: „Nem tagadom, tudtunk a jöveteléről, kedvas komisszár elvtárs. Mi több, arról is tudomásunk van, hogy hadosztályukat kivonják a körletünkből. Hírszerzőnk kiváló munkát végez“. „Ki az? Ki?“ — üvöltött fel - az a bitang.“ Okszana Po- Tubotok“, felelte a kapitány. Úgy döntöttünk, hogy kézigránáttal intézzük el s vele e- gyütt még húsz embert. Hallatlanul izgalmas volt. Ma még kokaint se szippantottam. Fel akarom jegyezni ezt az esetet, amikor is az Úristen, akiben szentül hiszek, megmentette az életemet. A kőkerítés sarkába állítottuk őket. Sztimin főhadnagy kezébe vett egy Novickij rendszerű kézigránátot, beélesítette és kibiztosította. Akkor ez a bolsevik fenevad előlép a bandából, kiáll legelőire és gyűlölködő szemeket mereszt ránk. Szörnyén tetszett nekünk. Mersze az van, még ha bolsevik, is! Azt gondoltam, mind azt gondoltuk, elsőnek akar meghalni. De sajnos — túljárt az eszünkön. Mikor lába elé esett a gránát, villámgyorsan lehajolt és közénk vágta. Esküszöm, láttam elsuhanni fejem fölött a halál kaszáját. Sztimin főhadnagy szörnyethalt, hárman megsebesültek, az a gyalázatos bolsevik pedig felpattant a kerítésre és meglépett. A többieket megkötöztük és karddal lemészároltuk! őket, egytől egyig. X Mentem-mentein, egy szál alsóruhában, mért kivégzés előtt levetkőztettek. Percig sem maradhattam a városban — hú szén elfogtak volna s az a tudat, hogy áruló van köztünk, égetett, mint a tűz. A város szélén valóságos ten- gerdúlás. A kozákok feltörtek egy italraktárt és a szeszt meg a bort, a befagyott árokba zúdították. Hason fekve vedelték mindahányan. Sehol semmi fény — sötét éjszaka volt. Odaléptem két részeg közé és ajkammal az árok fölé hajoltam. Emlékezetes két perc volt életemben. Ingben-gatyá- ban feküdtem a latyakos havon és ittam az alkoholt. Csak egyet tudtam: el k e l 1 jutnom a mieinkhez, bármi áron. Agyam érzéketlen maradt minden e- gyéb benyomással szemben. Néha, mintegy álomködön keresztül, összefüggéstelen töre- dületlenül. ... Szomszédom ellenzős sapkájából hörpöl, katonaköpenye mellette hever. Elorzom a köpenyt. ... Vízbe merülök. Kezem hozzáfagy a ruhához. „Eljutni!“, „áruló...“ — zakatol a fejemben. A lovasjárőrünk talált rám az úton. Elvitt oda, amerre elnyúló testem kívánkozott. Mert kúsztam, kúsztam - rendületlenül. Közönséges tölgyfaajtó volt s fölötte — ikon. Ez az ajtó vezetett a néhai Polubotok család sírboltjába. A törzs gépírónője öt perce osont ki innen. , Sivár,, vigasztalan világ tárult elém. Orrom megcsapta az egykori enyészet Ittrekedt leheleté. Korhatag, szétdúlt, felfeszített koporsók közt találtam magam. Kaotikus zűrzavar, koponyák, csontok, penészes kelmék, amelyekből csak foszlányokat hagytak az évek, évszázadok. Gyertyát gyújtottam és szemügyre vettem minden zugot. Az egyik koporsóban dúsre- dőjű, régi női selyemruha, s fürtökkel övezett, fehér koponya. A nagy réztábláról egy tizennyolc éves lány, Okszana Polubotok sírfelirata ötlött szemembe. Ezek a csontok tudták azt, amit én tudni vágytam. De megőrizték titkukat. Átvizsgáltam az egész koporsót, majdhogy fel nem gyújtottam magam a gyertyával. A koponyára pillantottam. Fehér fogsorával némán, gúnyosan nevetett. Nem bírtam elviselni ezt a nevetést — belerúgtam a koponyába. Recsegve billent félre. Odvábán papír fehérlett. „Misin kapitánynak...“ — olvastam. Majd a befejezést: ,.. az egész hadosztályt átvezényelték. Csak a 7. ezred maradt. Veszély nincs. További utasítást kérek. Okszana Polubotok.“ — Megvagy! — zakatolt a fejemben. összecsikorítottam fogaimat, majd hangosan azt mondtam: — Saját kezemmel lőlek le, te bestia! Hangom fakó volt a holtak birodalmában. — Ne mozdulj! — szólalt meg, akire épp gondoltam. A cínteremnek másik ajtaja is voit. Azon jött be és forgópisztollyal a kezében gyertyám fénykörébe lépett. Csak álltam s a stearin a kezemre folyt. — Szerencséd van barátom — szólt a törzs gépírónője. — Te már nem fogsz kínlódni a kapitányom kötelén. Az én jóvoltomból vígan és fájdalom- mentesen mégy a másvilágra, katonához méltón. Idegesen megvillantotta fehér fogsorát. Felhúzta a pisztolyt. — Még egy szót — hát nem szeretsz? — kérdeztem. Elsápadt. Mindjárt a mennyei törzsben leszel. — És hogy jutott eszedbe épp a kripta? — folytattam a kérdezősködést, hogy húzzam az időt. — Romantika, kedvesem. A kémek mindig romantikusak és eszerint cselekednek. — Ostobaság... Jaj, mi az ott?! — villantottam szemem a sarokba. Egy pillanatra félrefordította tekintetét. < Ekkor arcába vágtam a forró stearint; hirtelen sötét lett. Valamit kiáltott és több golyót a falba eresztett. A hideg koporsóra bukva lapultam. Ellenségem abbahagyta a lövöldözést s ajtócsukódást hallottam. Utána rontottam. De csak falat tapintottam. Az ajtó nem nyílt belülről. Nagy nehezen megtaláltam a kijáratot. Éppen idejében. Három ugrással kinn termettem a kriptából és az ajtó előtt villámgyorsan lehasaltam. Hir télén mintha irgalmatlanul megráztak volna, majd inogni kezdett a kripta fölötti kápolna és szörnyű robaj hatolt fájdalmasan a fülembe. Olyan sötét volt ez a hang, mint maga az éjszaka. A „háromhüvelykes“ ágyú dörgése simogatásnak tűnt hozzá képest: mintha koponyacsontot fűrészeltek volna. Feltápászkodtam, mint a részeg és az éjszaka meg a bokrok fedezékében ellopakodtam a törzshöz. Hajnalban a parkból vezető úton női hajfonatot találtak. Elvtársak, — szólt a hadosztályparancsnok —, meghallgat tűk az 5. század komisszárjának beszámolóját. A törzs gép írónőjét nem találták meg. Holnap az Októberi Forradalom emléknapja. Kíván valaki szólni? — Ünnepeljük az Októberi Forradalmat Sz. városában.... — Helyes, elvtársak — vette át a szót ismét a hadosztályparancsnok —, ajánljuk hát fel Sz. városát az Októberi Forradalom emlékének. Holnap Sz. városában ünnepelünk. — Úgy van! —• Tervem a következő: Sz. városában ma tiszti bál van. Az éjjel harminc ember elfoglalja Sz. várost, letartóztatják a tisztikart és hajnalig kitartanak. Hajnalra oda tud érni az egész hadosztály. „Ez a harc lesz a végső!“ — fújtuk búcsúzóul és szétszéledtünk a terv végrehajtására. Szél kószál a sztyeppén, mint a ftistgomoly. Hólepel terült a szántóföldeken és a tarlókon. A cudar tél orrbasubintott. Harminc fehér köpeny osont a kék ösvényekén. ... Emitt róka, vagy vadkutya lábnyoma közelgeti nyomdokainkat. Vagy inkább csak kerülgeti, A vad nem szereti a fegy- verszagú nyomokat. Ládd — ,ircffiyt váltott és eliramlott a hóbuckák közt. Sajog a lábad? Túl csípősen nót’áz a szél? Veszedelem leselkedik rád? Ne törődj semmivel! íme, csatárláncba fejlődnek. Nagyszerű legények, a teremburáját! Járőrnyomok. A patkó széttúrta a havat. A járőröket élve fogták el, nem puffantották le őket. Ott fekszenek, ni — a sztyeppi Don három gyermeke. A csendes Don Ivanovics többé sose látja őket. Halottak. Karddal kaszabolták le őket — attól ez a sok vér. Nem látták értelmét, hogy magukkal cipeljék őket! Ez már a város pereme. Lám, itt néhányan összejöttek, szót váltottak, majd lábuk nyomát felitták a simára taposott utcák. X A kezek szavazásra emelkedtek. A Forradalmi Bizottság rendkívüli ülést tartott. Az N. hadosztály parancsnoka előadta javaslatát. — Fel Hell fegyverezni az egész lakosságot — tódította meg az anarchista Aljosa. — Sült bolond vagy, már megbocsáss — mondta ki kereken egy öreg szobafestő —, ugyan miért juttassunk mindenkit fegyverhez? Csak a munkáscsapatoknak adunk. A harminctagú csoport — írta a hadosztályparancsnok —, a Forradalmi Bizottság határozatának értelmében, bekerítette az épületet, alyíl a bál állt. Az őrséget egyetlen puskalövés nélkül fogták el. Körbeállítottuk az embereinket és öten bementek.“-0A csizmákon behordott hó lu- csokká olvadt a parketten. Nyomasztó csend volt. Akik öt perce még vigadtak, most sápadtan tarkóra tett kézzel álltak a terem közepén. Forgópisztolyaink ravasza felhSzva. Minden porcikám remegett. A láz lenyúzta az idegeimet. Hej, a nyomorultak!... — Mindenekelőtt — nyugalom —, szólt érces hangon parancsnokunk. — Valamennyi katonaegyén sorjában lépjen ki az ajtón. A civilek álljanak oda, a sarokba. A nők menjenek át abba a szobába. Aki egyetlen felesleges mozdulatot tesz, le- lőjükl Az ablak közelébe senki nem megy! Nem bírta tovább türtőztetni magát: Szovjet költők versei ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: n Maradj! “ „Maradj!“ E játék csintalan, vidám. Emlékszel? Házunk poros udvarán, ha talpon talált a hajnali nap, gverekhanq csattant máris: „Állj! Maradj!“ Kilépsz a kapun — óvatos vadász — „Maradj!“ — kiáltják s riadtan megállsz, furcsa szobor az udvar közepén.:. Maradj... Távoli játék, messze miért, miért kereslek újra én? fény, Egy asszony fs próbálta távoli gyermekkorom szavát kimondani, az elfelejtett régi szót: „Maradj!“ Ezt mondta: Légy enyém s rajtam kívül mindenki másnak idegen maradj! Maradj, ha hajnal villan az egen, merészségnek, léleknek, idegen, keserűség és kin nélkül maradj! Leszek világod, mint nekem te vagy!. Csillagvilágok lestek odafönt, álltunk a szél-borzolta fü között s én elfeledtem a szabályokat. Tovább futottam. így lettem szabad. JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Nem, a fél nekem nem elég... Nem, a fél nekem semmiből sem elég, Ily divatot sohasem követek! Nékem ég a nap és szól a teli ég. Szépség csak együtt nyílik bennetek. Az életem nem állhat darabokból, Mindenbői mindent mindig teljesen! Örömre nem lei fél-szerencse nálam És nem tudok én félig égni sem. Csupán a párnádnak sóvárgom felét, "Melyben még ott lapul fejed nyoma. Arvult i csillagom, nézd a kezed fejét: Gyűrűdre égett csillagom pora. LEONYID MARTINOV: A hetedik érzék Toronyházak épülnek egyre, értük dicséret, éljen harsan. De az ember már mást akarna, jobbat, mint ami van. Könyvek, igazak, bölcsek, szépek, születnek folyvást, untalan. De az ember már mást akarna, jobbat, mint ami van. Hatodik érzék' támadt bennünk, élesen látunk annyian. De az ember már mást akarn? jobbat, mint ami van. Hetedik érzékünk ha lenne, amely a hattal egyesül, ismeretlen szférákban szállva megfejteni, mi van belül. E hetedik érzékünk célja kinél-kinéi más, mégis egy lehet: hogy kifürkésszük általa a holnap és holnapután zúgó életet. — Kezünkben vagytok, az áldóját!-0Szemügyre vettem a nőket. Valahol itt kell lennie a lenyírt hajú lánynak — a törzs gépíró- nőjének Is. Halálra rémült tekintetek esdekeltek felém, egyesek félájultan vacogtak, jártam-keltem közöttük és sorrá szemükbe néztem. Ajkam ha- rapdáltam. Még hasonló sem volt köztük. Visszamentem a terembe. *Túlnan két katonánk éppen akkor lépett be az ajtón, pisz tolyukat egy kurtára nyírt fej hez szorítva. Karcsú lány voit, arca egészen a mellére buktatva. — Élve vigyétek ki ezt a rin- gyót. Szóljatok kinn is, nehogy lelőjék. Mintha szíven ütöttek volna. Szememhez kaptam. Odarohan tam a lányhoz és felemeltem a fejét. S teám tekintett — a mátkám.-0„...a ruhatárban találtuk meg, — Irta a hadosztályparancsnok, — Deniktnék kémnőjét, aki a törzs gépfrónőjeként szolgált hadosztályunknál. Az udvarra vitettem azzal a paranccsal, hogy ne lőjék le, de kitépte magát az emberek kezéből, mint az őrült és a penge nem maradhatott hüvelyében.“ Hajnalra bevonult a városba Október Ünnepe.-0A munkásegyetem hallgatójának asztalán hamutartó áll. Külseje lapos tengeri kagylóra emlékeztet. Az Októberi Forradalom emlékének minden napja egy esztendővel öregbíti történetét.
