Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-11-03 / 44. szám

Nemrég Jugoszláviában állt rajthoz az EC SANTOS, Pelé vi­lághírű csapata. Ebből az alkalomból készített vele interjút Belin, a Dinamó Zágráb csapatkapitánya. A futballisták és más sportolók Is gyakran keseregnek az újságírók kérdései miatt. Lássuk, mire képes egy labdarúgó, ha ilyen különleges felada­tot kell megoldania. BELIN: Készített már labdarúgó önnel interjút? PELÉ: Természetesen! Nálunk számos olyan futballista van, aki lapok számára dolgozik. Az olvasót mindig megragadja az ilyesmi. BELIN: Elmondaná, miért híü]ák Felének? PELÉ: Ezt e becenevet még gyermekkoromban kaptam. A „pe- lada“ szóból ered, a jelentése körülbelül annyi, mint „rongy­foci“. A rongylabdát elég jól kezeltem, jól cseleztem és lőt­tem, ezért kezdtek hívni Pelének. BELIN: Azt mondják, ön a focisták királya, mégis gyakran elég hozzáérni Önhöz, és elesik, szimulál a földön. PELÉ: Az emberek sok mindent kitalálnak. Aki ért a játékhoz és szemmel követi az eseményeket, megállapíthatja, hol az igazság. BELIN: Hogyan reagál az ellenfél rúgásaira? Visszafizeti? PELÉ: Eleinte idegeskedtem és reagáltam, de ma már immunis vagyok. Különben is, mint játékos ön tudja a leigjobban, hogy a focisták mindegyike „rugdosgat“ egy kicsit. Meg­sejtem, melyik lehet a kíméletlen belemenés és igyekszeni elugrani, de ez nem sikerül mindig. BELIN: Igaz, hogy bebiztosittatta a lábát? PELÉ: Nem! Ez még sohasem jutott az eszembe! BELIN: Mennyi gólt lőtt eddig a Santos színeiben? PELÉ: Nem tudom pontosan, de úgy ezer körül lehet. BELIN: Mikor kívánja szögre akasztani a futballcipőt? PELÉ: Huszonkilenc éves vagyok és még vagy négy esztendőt szeretnék a pályán tölteni. Ez éppen elegendő lesz. Össze­sen tizennyolc esztendei mindennapos játékot tenne ki. Sok egy kicsit, nem? Futbaílpályafutásomat a Santosban kívá­nom befejezni. EGY KLUBEST A pozsonyi József Attila klub élménybeszámolóra hívta meg Szikora Györ­gyöt, a csehszlovák váloga­tott és a pozsonyi Inter csa­patának kitűnő csatárát. A kérdezz — felelek est telt ház előtt, a Magyarország— Dánia találkozó után zaj­lott, és jól sikerültnek mondható. A klubtagok papírszelet- kékre Írták fel kérdéseiket, melyekre Szikora kapásból válaszolt, és a feleleteit többnyire éppen úgy élvez­te a közönség, mint remek­beszabott góljait. Nem cse­lezte ki hallgatóit, igyeke­zett tiszta eszközökkel ját­SZIKORAVAL szanl, s bár néha kellemet­len kérdéseket Is kapott, azokra is becsülettel vála­szolt — mindez persze az einsteini zseniális elmélet, a relativitás szerint értelme­zendő. Á kérdések, között egy­aránt találhattunk szelleme­set, éredekeset, mélyet. Ügy érzem, nemcsak a vendéglátók, hanem a ven­dégek is jól érezték magu­kat, s bár közben .néhány deci bort fogyasztott, reá­lisan látja a helyzetet az is, aki Szikorát „edzette* ezen a találkozón: BATTA GYÖRGY BELIN: Milyen büntetéseket kap a Santos játékosa, ha nem tartja be a fegyelmi előírásokat? PELÉ: A „bűn“ nagyságán múlik. Általában az a büntetés, hogy a vétkes nem játszhat négy-öt találkozón. A pénzbírságot nem Ismerjük. BELIN: Van a klubnak beleszólása a játékos magánéletébe? PELÉ: A klub nem szól bele a sportoló magánéletébe, tekintet­be veszi annak intim voltát, de ha a csapat érdekei forog­nak kockán, közbelép. BELIN: Ha szabad kérdeznem: mennyit keres? PELÉ: A Santosban tízezer dollárt kapok meccsenként, viszont ma már többet keresek az üzleteimmel, mint a pályán. Ele­inte nem volt szerencsém a vállalkozásokban, de most min­den rendben van. BELIN: Mit csinál, ha nem focizik? PELÉ: Ha szabad vagyok, halászom vagy vadászom. Dehát sza­bad időről nemigen beszélhetek, sok a munkám. Szerződést kötöttem a tévével, amelynek apró epizódokat forgatok. Minden nap van adás a műsoromból. BELIN: Olvastam, hogy az interjúra az edzőtől kell engedélyt kérnem, az edző pedig pénzt kér tőlem. PELÉ: Ez valótlanság. Azzal és akkor beszélek, akivel kedvem tartja. Tisztelem az újságírókat, mindig rendelkezésükre ál­lok. BELIN: Kijelentette, hogy az újságírók mindenüvé követik, és még az illemhelyen is zaklatják? PELÉ: Ez rágalom! Rólam annyi mendemonda kering, hogy már nem is izgatnak. BELIN: Ön a világ legjobb labdarúgója? PELÉ: Nehéz önmagamat értékelni. Sok ember állítja ezt, leg­nagyobb örömömre, de roppant relatív állításról van szó. Véleményem szerint a világ legjobb játékosának tökélete­sen kellene szerepelnie minden poszton. Én talán ott va­gyok a legkiválóbb, azon a poszton, amelyen szerepelek. Védtem is már, és játszottam úgynevezett középpályást is, de még sohasem voltam védő. Ezért alighanem nem állít­ható, hogy a világ legjobbja vagyok. Ilyen nem is igen le­het, legalábbis még nem tudok róla, hogy megszületett. BELIN: Igaz, hogy cipőtisztító fiú volt? P'ELé: A futballt kicsi és gyenge, szegény klubban kezdtem. Hogy egyáltalán mezt vehessünk, jártuk az utcákat, cipőt pucoltunk fillérekért. Mint hivatásos cipőtisztító nem dol­goztam. BELIN: Bányszvtdéken született, bányászcsaládból? PELÉ: Nem, apám is futballista volt, akit meniszkusza szupe­rált ki, de Így is sok mindenre megtanított. BELIN: Bizonyára sok levelet kap. Ki segít megválaszolásuk­ban? PELÉ: Titkárnőm van — a feleségem, ö segít megbirkózni a levél-hegyekkel. BELIN: Milyen érzés a világhír? PELÉ: őszintén mondom, jól esik a népszerűség, de van szá­mos probléma is körülötte. Szeretnék már nyugodtan és za­vartalanul élni. Mindig ügyelnem kell arra, kivel beszélek, mit mondok, hová megyek. Bárki megállít és tárgyalni kezd velem. Egyszóval — nem éppen kellemes a dolog. BELIN: Játszik majd Mexikóban? FELÉ: Remélem, igen. Egész biztosan ez lesz az utolsó világ- bajnokságom. BELIN: Köszönöm a türelmét. Nem voltak túl kellemetlenek a kérdéseim? PELÉ: Hát... néha igen! Jehlicková. az athéni aranyér­mes .aki épp o- lyan kecsesen fut, mint egy őzgida A magyar úszósport két nagy reménysége: Gyarmati és Turóczy egyik iskolában. Hogy de­rék, széleslátókörű gyerek­Í nek tűnjek, beszéltem a régi Mexikó kultúrájáról, az azték vallásról, építé­szetről is. Ezeket a dolgo­kat nagy erőfeszítések árán útikalauzokból lopkodtam , össze. Szóval a szöveg után je­lentkezik az egyik gyerek, volna neki egy kérdése: — Mondd Andrea, Mexi­kó istenei ugyanolyanok, mint a mieink? * Hát mit válaszoljon ilyen­re az ember? — Nem tudom — mond- ; tam. — Eddig csak Mexikó - isteneivel találkoztam, a mieinkkel soha. Komolyan mondom, mér­ges lett. — Mégiscsak furcsa — dünnyögte. Egy élsportoló­tól elvárja az ember, hogy először a saját hazáját is­merje meg. Márciusban kihagytam két párizsi és egy milánói ^ turnét. A három utazás he­ir lyett a fedettuszodában 1 szenvedtem. Rögtön akad- j tak rokonszenvező lelkek, I akik közül sápitoztak. — Rémes, micsoda ön- feláldozás! Micsoda lemon­dás! — Mégiscsak disznóság, én világéletemben kitűnő voltam. Hát ez az, amit nem le­het ellenőrizni. Viszont apám három olimpiai ara­nya ott van a vitrinben, anyám tizenhat világre­kordja meg díszes keret­ben a falon. Hozzájuk ké­pest én mindig csak afféle kis kukac vagyok. De az igazi világcsúcs a nagy­anyámé. Most már negy­ven éve üldögél az élvo­nalbeli úszósport partján, de a szakértelme... Szóval megkérdezi a múltkor: — Na kislányom, mi volt az edzésen? — Egész jól ment — mondtam. A tréning végén l:08-at úsztam százon. összecsapja a kezét: — l:08-at száz gyorson? Hát. az remek! — De nagymama n**n száz gyorson úsztam art az egynyolcat, hanem pillan­gón. Egy pillanat alatt lelo­hadt a lelkesedése. Jaa? Pillangón? Hát csak fel a fejje! kislányom, nem olyan rossz idő az. Ügy gondolom, minden­ki megértheti, imádom a nagymamámat. ANDREA — Nyugi, mondtam. — Ha Piripócsra utazhattam volna, azt is kihagyom. Lehet, hogy az ügy ma­gyarázatra szorul. A hely­zet az, hogy én az 1970-es Európa-bajnokságra készü­lök, ott akarok nagyon jó eredményt elérni. Ez a cé­lom, ezért örülök, ezért hajtok, amíg céklacörös nem lesz a fejem. Ha el­megyek Párizsba vpgy Mi­lánóba, két-három hetet el­veszítek a legfontosabb idő­szakból. lemondok arról, hogy jól szerepeljek az EB-n. Vagyis az lett volna az igazi lemondás, ha mé­gis elmegyek Párizsba. Kát ennyire aszkétának mégs» nézzenek. Erről jut szembe, hogy a döntő után Mexikó legmagasább tetőteraszán napoztunk néhány lánnyal. Ada Kok nem akart csí­kosra sülni, hát egyszerű­en mindent levetett. Gon­doltam, becsapom az óriás­bébit. Felugrottam, s az égre mutogatva sikítani kezdtem: — Jesszus, egy helikop­ter! Adának arcizma se reb­bent. Fel se nézett. — Nem tesz semmit — motyogta. — A helikopter elmegy, a nap ottmarad. Ismeritek azt, amikor bi­zonyítványosztáskor zsör­tölődni kezdenek a szülők, körülbelül így: A magyar úszősport egyik legnagyobb hibája, hogy összetéveszti a ko­molyságot a komorsággal. Játszani persze csak ko­molyan szabad, de a ko­morság öl. butít és nyo­morba dönt. Pszichológiai­lag bizonyított tény, hogy azonos adottságok mellett az a sportember ér el jobb eredményt, akinek az idő­egységre eső jőkedvindexe magasabb. Talán innét van, hogy ma Gyarmati Andrea a magyar vizek kimagasló­an legjobb úszója. ö mond el most három esetet. Én már nem emlékszem rá, de anyám mindig me­séli, hogy úgy hároméves koromban egyszer megkér­dezett, mi az ördögért vi­gyorgok állandóan? Erre én felnéztem, és szüntelen vigyorgás közben állítólag azt mondtam: „Anyu, én úgy szeretek élni“. Ez persze mai füllel meg­lehetősen ciki, dehát akár így, akár úgy, ha jói utá­nanéz az ember, mindig találhat valamit aminek örülhet. Többnyire boldog­ságában — néha meg csak- azértis. Példának elmon­dok egy újabb keletű szto­rit, én nagyon jól szóra­koztam rajta. Az olimpia után élmény- beszámolót tartottam az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents