Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-10-28 / 43. szám

merül és elveszíti csapatát. Azonban odabent a laktanyá­ban is különböző veszélyek fe­nyegetik a katonákat. Nehéz a védekezés a fekete és a sárga skorpió ellen. Ha agyon csap­nak ötöt. holnap tíz mászik be. Ugyanez a helyzet az óriáskí- Ugyanez a helyzet az óriás­pókkal,' a tarantellával is. Csí­pése, ha elmérgesedik, halálos is lehet. A parancsnokság vi­szont csak azzal törődik, hogy az irodáktól és a tisztek szo­bájától tartsa távol ezeket a kellemetlen állatokat. Odakint a laktanya körül minden sötét. Leszállt az afri­kai est Szidi bel Ahbesz épü­lettömbjére, minden csendes, csak a sakálok vonítanak. Az őrök tehetetlenül hallgatják a dögre leső állatok nyugtalanító siránkozását. Nem lőhetnek rá­juk, ezt tiltja a parancs, mert ezzel az egész laktanyát fel­riasztanák és a katonák azt hi­hetnék, hogy az arabok támad­nak. Amikor az őr már nem bír­ja hallgatni a sakálüvöltést, felemel egy követ és feléje dobja. Az állat menekül. De csak néhány métert hátrál és ott újra kezdi a vonítást. Az­után megérkeznek a társai is. Falkában keringenek a lakta­nya körül. Később csatlakoz­nak hozzájuk a hiénák is. Ez a két állatfajta együtt jár a Szaharában. Íratlan szövetséget kötöttek. A sakálnak jó a szi­mata, de gyenge az alkata. A hiéna orra nem sokat ér, vi­szont nagyon erős. A sakál ha­marabb megtalálja a sivatag­ban hevenyészetten eltemetett halottakat, de nem tud hozzá­juk férkőzni a föléjüjk henge- rített kövek miatt. Ilyenkor a hiéna segít. Ez a két állat csak akkor veszélyes, ha a légiós a gya­korlat vagy a harc közben ki­— A legénység dolga, hogy tisztán tartsa a lakóépületet és az udvart — mondotta az őr­mester. Vacsora után az újoncokat az altisztek a hálótermekbe te­relik. Szorosan egymás mellett, a földön, közvetlenül a fal mel­lett szalmazsákok. Pihenésről azonban egyelőre szó sincs. El­lenőrzés következik. Minden­kinek teljes felszereléssel a fekhelye elé kell állnia. A szo­baparancsnok megszámolja az embereket, jelentést tesz az őrmesternek, aki bizalmatlan. Névsorolvasást tartanak. — Eszébe ne jusson valaki­nek, hogy engedély nélkül el­hagyja a laktanyát, mert had­bíróság elé kerül — fenyege­tőzik az altiszt. — Minden szö­kevény megkeserüli a próbál­kozást. Vagy mi intézzük el, vagy az arabok. Mozdulatlanul állnak az újoncok és odakintről behal­latszik a sakálok üvöltése. — Leselkednek ezek a dög- evők — mondja az őrmester. — Ha akarják tudni, elmesé­lem, hogyan falják fel a sa­kálok a szökevényeket. A ma­gányos légionárius a sivatag­ban előbb, vagy utóbb az ara­bok kezébe kerül. De nem ölik meg. Csak összekötözik, hogy mozdulni se tudjon. Majd nya­kig betemetik a homokba. A fejéről leveszik a sapkát, az­után magára hagyják a forró napon. Nem sokáig lesz egye­dül a szökevény. Mert jönnek a keselyük, a hiénák és a sa­kálok. Leülnek a tehetetlen lé­giós köré és várnak. A kato­na ordít, kiabál. így próbálja elriasztani a dögevőket, amíg MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia ideqenléqió történetéből ÉLŐ EMBEREK SlRJA A HOMOKBAN Egy óráig tartott az előa­dás. Minden újonc reményke­dik, hogy végre pihenő követ­kezik. De tévednek. Tizenegykor kürt harsan, so- rakozót fújnak. Az altisztek kivezetik a katonákat a lakta­nya udvarára, ahol most már elviselhetetlen a hőség, ilyen­kor az arabok is fehér falú há­zaikba húzódnak. Az újoncok­nak azonban a kaszárnya kony­hája mellett kell dolgozniok, vizet hordanak, krumplit há­moznak. Az ájulás kerülgeti őket, az őrmester viszont a fogda gyakori emlegetésével készteti őket gyorsabb mozgás­ra. Nem sokkal később, tizen­kettő után megkezdódtt az ebéd kiosztása. Mindenki ott evett, ahol éppen helyet ka­pott, vagy az étterem hosszú gyalulatlan faasztalánál, vagy a földön. A kiszolgálást felváltva mindig más és más raj végez­te. Akinek nem volt kedve a pincérkedéshez, minden alka­lommal könnyen talált valakit, aki egy fél liter borért szíve­sen vállalta. Az ital mindig jó valuta. A tiszthelyettesek vi­szont szemet hánytak, nem vet­tek tudomást az ilyen üzletek­ről. Az újoncok bőséges ebédet kaptak, kétféle húst, tésztát, gyümölcsöt, kávét és egy fél liter bort. A parancsnokság jól tudta, hogy a katonák szerve­zete csak így bírhatja el a nagy fizikai megterhelést. Ebéd után megszólalt a kürt, takarodót fújtak a laktanyá­ban. Minden újoncnak a hálóte­rembe kellett vonulnia. Min­den szobán végigvonultak és névsor-olvasást tartottak az al­tisztek. Kötelező pihenő követ­kezett. Valamennyi katonát az ágyba parancsolták. A gyen­gébbek nem is várták a ve­zényszót, mert a kimerültség­től már alig álltak a lábukon. Volt, aki azonnal elaludt, má­sok fáradtan csak a mennye­zetet bámulták. Négy órakor folytatódott a kiképzés, egy tiszthelyettes a francia katonai rangjelzések­kel ismertette meg az újonco­kat. Az újoncok nehezen tud­tak figyelni, mert sokan úgy érezték, hogy a délutáni köte­lező pihenés után még bá­gyadtabbak, főleg azok, akik aludtak is. Az előadás után is­mét a laktanya konyháján kel­lett segédkezniök, mert a na­pirend összeállítói arra töre­kedték, hogy lődörgésre, sem­mittevésre ne maradjon ideje, az alakulat új tagjainak. Ha ugyanis csak egy percre is megálltak, főleg a kezdeti na­pokban, hetekben, akkor azon­nal elhangzik a kérdés: — Hát te, hogy kerültél ide? Előfordul az is, hogy ilyen­kor a kérdező egy durva ököl­csapást kap válasz helyett. Gyakran azonban megindul a szóáradat, az emlékek felidé­zik az elhagyott otthont, anyát, feleséget, vagy szeretőt. Vacsoránál sincs idő a be­szélgetésre. Az élelmesebbek sietnek, hogy az asztalnál kap­janak helyet. A fáradtabbak elnyúlnak a földön. Csajkájuk csörömpölve gurul tovább, az őrmester dühödten rugdalja a kimerült újoncokat. — Nem kórház ez — kiabál. — Aki fáradt, az a fogdában kipihenheti magát. Ez a közjáték mindennapos. A kiképzés még a legedzettebb szervezetet is alaposan próbá­ra teszi; az újoncok legna­gyobb részét teljesen váratla­nul éri a sorozatos fizikai és lelki megpróbáltatás. A vacsora csaknem ugyanaz volt, mint az ebéd. Az újon­cok azonban már olyan kime­rültek, hogy gépiesen esznek. Csak a sok mindent próbált, edzettebb katonák és néhány alkoholista élénkül fel, különö­sen akkor, ha különféle ügyes­kedéssel több adag borhoz jut. bírja torokkal... Amikor kifá­rad, és elhallgat, akkor a dog- evők neki esnek. Felfalják. Ki­nyittatom uraim a kaszárnya főkapuját, aki akar, akinek kedve van, most az éjszaka leple alatt megszökhet... Az őrmester gúnyosan fel­nevetett, csak úgy harsogott az egész terem, kínos udva­riassággal sapkájához emelte a kezét. Tisztelgett, majd sar­kon fordult és kiment. Féltízkor fújni kezdték a ta­karodót. Eloltották a lámpákat. Sötétség borult a laktanyára. Másnap minden elölről kez­dődött. Eleinte három-négy hó­napig tartott a kiképzés. A menetgyakorlatok fokozatosan nehezebbek lettek. Nyolc-tlz óra teljes fegyverzetben, ne­héz terepen. Valamennyi hosz- szabb menet halálos áldozato­kat követelt. Nappal Szidi bel Abbesz környékén hatvan fok fölé emelkedett a hőmérséklet és így a kíméletlen gyalogol- tatások megtizedelték a le­génységet, anélkül, hogy az el­lenséggel egyáltalán találko­zott volna. Ez a nagy veszte­ség elgondolkoztatásra kész­tette a parancsnokságot, első­sorban azokban az időszakok­ban, amikor az újoncokat szál­lító hajók ritkábban érkeztek Marseilie-böl az afrikai partok­ra. Kezdetben csak gyalogos egységei voltak a légiónak. Húsz esztendővel az első csa­patok megszervezése után kí­sérletképpen megszerveznek egy speciális gyors-alakulatot is. Egy a kettőhöz, ez az ösz­vérek és a katonák aránya. Ez csökkentette a menetelések kínját, és így a légiósok pihen­tebben érkeztek a harcok szín­helyére. Egy katona a nyereg­ben ült, a másik mellette gya­logolt. Azután óránként cserél­tek. Ilyen furcsa alakulata min­denesetre csak a franciáknak volt, senki másnak a világon. Ráadásul gyakran előfordult, hogy az öszvérek ügettek, ilyenkor a gyalogosan haladó katonának futnia kellett, ha lé­pést akart tartani társával. A gyilkos Václav Mrázek a csehszlovák bűnügyi krónika egyedülálló bűnözője. Ilyen eset még nálunk nem volt és világszerte is csak nagyon ritkán fordul elő. Öt éven keresztül követte el bűncselekményeit. Viszonylag hosszú időközökben és gondos előkészületek után gyilkolt. Ez arra vall, hogy nem egy lelki­beteg cselekedeteiről van szó. Olyan bűnöző, aki teljes tudatá­ban volt tetteinek, öt évig tartott, amíg kézre kerítették. Chomutovban külön nyomozó csoportot állítottak össze. A köztársaság nyolcvan legjobb kriminalistája vett részt a fel­derítő, munkában. Több mint 30 ezer embert ellenőriztek. A végén egy véletlen vezetett nyomra. Elena .,.Körülbelül egy év múlva — a pontos időre nem em­lékszem — megint sétálni mentem Chomutov környékén. A főúton indultam el Chomutovból Louny irányába, — illetve kerékpáron mentem. Igazán már nem emlék­szem, hol loptam el a kerékpárt. Csak azt tudom, hogy otthonról gyalog indultam el és azután egy falun kerék­pároztam át. Itt táncmulatság volt. Nem mentem be, csak fel és alá jártam az úton. Késő éjszaka egy nő ment el mellettem. Megelőztem, leszálltam a kerékpárról és lőt­tem — azt hiszem, kétszer. Szemközt álltunk: Meglepett a nyugalma. Még rám is szólt: Kicsoda vagy miféle ma­ga? Már nem emlékszem pontosan, mit mondott... A kocsma nyitott ablaka előtt áll. nézeget a táncterembe. Egy szőkehajút keres a táncolók között. Egész délután várta, hogy mégis eljön érte és együtt mennek el a mulatságra. De amikor már besötétedett és nem jött, vállára dobta a kabátját is elindult egyedül Horenecbe, a mulatságra. Tőlük Poőáple- ből ide csak egy ugrás, az út mégis egy fél óráig tartott. Ele­na nagyon lassan ment, bízva, hogy még találkozik a szőke fiúval. Ezért fordult meg az ismeretlen kerékpáros után, aki az úton nagyon lassan jött szembe vele. Senlk előtt, amikor a horenici letérőhöz közeledett, megint elhajtott mellette, majd visszafordult és egész közel, — szinte megérintve, — még egy­szer elkerékpározött Elena mellett. „Olyan fiatalka, — így frta le Elena — olyan soványka, Fekete ruhája volt, semmi világos nem volt rajta“. Nagyon keveset mondott róla, de ez volt az első leírás, amit a biztonsági szervek a gyilkosról kap­tak. A zene polkát játszik, egy katona táncra kéri Elenát, aki órájára néz és megrázza fejét: „Már nem, hiszen már fél tizen­kettő. Istenem, lesz megint otthon prédikáció“. Siet, egészen egyedül. Körülötte a csendes júniusi éjszaka. A sötétséget csak itt-ott deríti fel a felhők mögül előbúvó hold sarlója. Seníket elhagyva ismét elhalad mellette az este látott ke­rékpáros. Elenát már nem érdekli. Feje tele van kérdéssel — miért nem jött, csak nem történt valami baja? Gondolataiba mélyedvé ment néhány métert. Az út másik feléről egy férfi rohant felé és útját állta. Kezéből láng tör elő. Elena a villanástól megvakltva önkéntelenül lehajlik. Való­színűleg ez mentette meg az életét, mert ebben a pillanatban eldördül a második lövés is. — Ne őrülj! — kiáltja. („Azt hittem, valami fiú riasztó pisz­tollyal játszik“). Éles kattanást hallott, majd még egyet, utána a férfi ellökte és rámordult; — Menj, te liba. {„Megálltam, ránéztem, de ő gyorsan távozott. Még néhány­szor visszafordultam utána. Láttam, hogy Hofenec felé megy.“) Elena csak otthon állapítja meg, hogy nem tréfa volt, a fér­fi éles tölténnyel lőtt rá. Kabátját két helyen kilyukasztották a golyók, az egyik a vállát is érintette. Borzalom lesz rajta úrrá, amikor rágondol, ml történt, illetve mi történhetett vol­na. Azért mégsem szól senkinek az esetről, csöndesen lefek­szik aludni. Másnap, 1952. július 2-án ünnep volt. Mikor Elena felkelt, el­határozta, elmegy Hofenecba, megérdeklődni, nem látta-e va­laki az idegen férfit. Valahol itt történhetett, jut eszébe és körülnéz a helyen, ahol éjjel rálőtt az ismeretlen. Az út szélén két sekélyke ár­kot lát. Az árkok a hereföld felé vonulnak. Itt már nyomok is láthatók a kaszálatlan herében. Elena elindul a nyomon. Vagy harminc lépést tesz meg és azután... Mária „Azután megint hallottam, hogy valaki fut. Még egy darabot mentem és egy közeledő ember körvonalát lát­tam meg. Anélkül, hogy leszálltam volna a kerékpárról — nem tudtam, hogy a közelgő személy férfi-e vagy nő, körülbelül két méterről lőttem. Nem is céloztam. A lö­vés után a személy a földre esett. Felkiáltásából tudtam meg, hogy nő..." u is a hofeneci mulatságon volt azon a vasárnapon. Oj, na­gyon csinos, világoskék ruhában. Talán ezért járt kézről-kézre 1 táncban. De számára ezen az estén csak Jenda létezett. Jen- da kiválóan táncolt és nagyon fess volt. Ezért utasította visz- sza egy fiú ajánlatát, aki haza akarta kísérni. Látta, hogy Jen­da kétszázötvenese a kocsma előtt áll. Egy kis turpisságot agyait ki. Amikor haza indult Vlasta barátnőjével, tudta, hogy Jenda a motorkerékpáron utoléri őket. így is történt, és a gá­láns Jenda felalánlotta a hazaszállítást. — Menj elsőnek — mondta Mária Vlastának és örült, hogy terve sikerült. — Várj meg Seníknél, sietek vissza érted — kiáltotta oda Jenda, mielőtt eiviharzott. Jenda hazaviszi Vlastát és utána egyedül marad vele. Nagyon boldog volt. Most töltötte be tizen­hatodik évét és először volt szerelmes. Mária énekel, amikor egy összebújt pár mellett halad el. öt perc múlva, röviddal fél egy után, egy lövés hasit az éj­szakába, majd utána egy rövid felkiáltás. A fiú, akivel Mária néhány perccel ezelőtt találkozott, oda­szólt barátnőjének: — A katonák berúgtak és most hülyésked­nek. A lövést még vagy húsz ember hallotta. Némelyek csak há­romszáz méterre voltak az esettől, de senki sem törődött ve­le. Megeredt az eső, mindenki sietett haza. Másnap reggel Elena a kitaposott nyom végén a virágzó és illatozó herében megtalálta Mária holttestét. „Otthon ínségben éltünk, és amikor kicsi voltam, anyám a szomszéd rétjére küldött szénáért, hogy legyen eledele a kecskének. Egy kiselejtezett vasúti kocsiban laktunk, hét gyerek, a szülőkkel együtt kilencen. Apám néha tvott. Akkor nagyon rossz volt, de különben jó és rendes ember volt. Csak a második világháború előtt költöztünk Svinafovba, ahol kis házat építettünk ma­gunknak." — Lényegében csak egy módszer van, hogyan kezdeni a nyo­mozáshoz a gyilkos után. Mégpedig minden elérhető eszköz­zel összegyűjteni még a legapróbb részleteket is a tett szín­helyéről. Mindjárt az elején pechünk volt, mert az éjjeli eső el­mosta az összes valamirevaló nyomot. Csak az áldozat cipő­sarkai vájta két sekély árok maradt meg. Ezek akkor kelet­keztek, amikor a gyilkos a herébe vonszolta a tetemet. Megta­láltuk a három töltényhüvelyt, kettőt azon a helyen, ahol a gyilkos Elenära lőtt, egyet a gyilkosság színhelyén. A három hüvelyt és az áldozatból kiszedett gyilkos golyót mechano- szkőpial kivizsgálására küldtük. Lázasan kerestük a tett indító okát. A test helyzete, a letépett ruha és több 1el szexuális gyil­kosságra mutatott. Az orvosi vizsgálat megerősítette feltevé­sünket, viszont nagyon megnehezítette munkánkat. Ha félté­kenység, bosszú vagy rablás a gyilkosság oka. nagyobb a va­lószínűség, hogy a kapcsolatok és érdekek logikája, helyes megfejtése a gyilkoshoz vezet. A szexuális gyilkos előkészület nélkül, ösztönszérűen gyilkol. Gyakran azt sem tudja, ki az áldozata. Ez nagyon megnehezíti a nyomozást. Arról, hogy Mária a Seník felé vezető úton jár, csak négy ember tudhatott: Jenda, Vlasta és az a szerelmespár, akikkel Mária találkozott. Mind a négynek tökéletese alibije volt, nem beszélve arról, hogy egyiknek sem állhatott érdekében Mária halála. (Folytatjuk!

Next

/
Thumbnails
Contents