Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-10-28 / 43. szám

L. P. Hartley: Halál u g r á s A frissen felhúzott cirkuszi sátor alatt álltak, s azon tűnőd­tek, hány hely marad majd üresen az előadáson. — Ki kell találni valamit, különben pórul járunk. “ A humoros számokkal nem tudom, mit tehetnénk — mondta az asszony. — Talán magától is megoldódik a problé­ma. Változnak az idők, sok régi dolog újra divatba jön, mint például a régi táncok is. De valamit azért megpróbálhatunk. — Mit? — Egy veszélyes, de csakugyan veszélyes számmal kel! ki­jönni. Azt sosem únja meg a közönség. Tudom, hogy nem sze­reted, én se rajongok érte, de mikor az a „Halálfal“ számunk volt... A férfi hatalmas, izmos mellkasa megrándult a vékony ing alatt. — Tudod, mi történt akkor? — Igen, de nem a mi hibánkból. Mi tisztáztuk magunkat. A férfi a fejét rázta. — Az ilyesmi mindenkit felzaklat. Emlékszem, hogy dóit utána a közönség; falkában jöttek, hogy lássák azt a helyet, ahol az a szerencsétlen ember meghalt. De a mieink kikészül­tek, és nem is tudom, milyen sokáig nem voltak képesek jó produkcióra. Ha megint egy Halálfalat akarsz, én nem válla­lom — egyébként is, hol találnál valakit, aki megcsinálná? Főleg egy oroszlánnal a biciklijén, az egész számban ez a fő attrakció. — De olyan szám is van ami nemcsak veszélyesnek látszik, hanem valóban veszélyes is. S ez a lényeg, hogy az is legyen. — Talán van valami ötleted? Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, egy ember lépett hozzájuk: — Elnézést a zavarásért, de valaki beszélni szeretne ma­gukkal — mondta. — Mit akar? — Azt hiszem, munkát keres. — Hozza be — szólt az igazgató. A férfi megjelent a kísérőjével, aki aztán magára hagyta. A jövevény magas volt és hirtelenszőke, szeme sárgásbarna, mint az oroszláné, bajusza ritkás. A korát nehéz lett volna meghatározni, úgy harmincöt körül lehetett. Levette viseltes barna kordsapkáját, és várt. — Hallom, nálunk szeretne dolgozni — szólt az igazgató, miközben a felesége alaposan szemügyre vette a váratlan je­lentkezőt. — Hát tudja, éppen elegen vagyunk. Idegeneket meg különben sem szokásunk alkalmazni. Van valami ajánlólevele? — Nincs, uram. — Félek, hogy akkor nem segíthetünk magán. Mégis, lega­lább a forma kedvéért, mondja meg, mit tud? Mintha csak a sátor magasságát méregetné, a férfi fölné­zett a tetőre, oda, ahol a ponyvát tartó rudak a vászonnal összeérnek. — Húsz méter magasból beleugrom egy három méter hosz- szú, másfél méter széles és másfél méter mély víztartályba. Az igazgató rámeredt. —• Megtenné? — kérdezte. — Ha igen, akkor épp maga az, akire szükségünk van. Bemutatná akár most is? — Igen — mondta a férfi. — S megtenné vízen égő benzinnel is? — Igen. — De hát van ilyen tartályunk? — kérdezte az igazgatóné. — Ott van a régi Hableány tartály. Az éppen megfelel. Ho­zasd be. Míg a tartályt behozták, az idegen körülnézett. — Talán meggondolta magát? — kérdezte az igazgató. — Nem. uram. Csak gondolom, kéne valami fürdönadrágféle, — Mindjárt megkapja. Megmutatom, hol öltözhet át. Kivezette az idegent, és aztán, mikor visszajött, odalépett a feleségéhez: — Mit gondolsz, hagyhatjuk, hogy megpróbálja? — kérdez­te az asszony. , — Az ő nyakáról van sző. Veszélyes produkciót akartunk, hát most megkapjuk. — Igen, tudom, de... — A többit elnyelte a hosszúkás, szar­kofág szerű tartályt vontató targonca csikorgása. Ólmozott oldalain domborított sellők Játszadoztak. Az emberek egymás­közt morogva, dohogva, helyére illesztették, nem messze a sátorrúdtól. Azután hosszú öntözőcsövet erősítettek a csap­hoz, a nemsokára sustorogva. bugyborékolva ömlött a víz a tartályba. — Sokáig készülődik — szólt az igazgatóné. — Talán el akarja valahová dugni a pénzét — nevetett a. férje, majd hozzátette: — Azt hiszem, a benzint el is hagy­hatjuk. Végre a férfi előbukkant az egyik függöny mögül, s lassan közeledett feléjük. Magas volt, szikár és izmos. Testén úgy elált a szőr, mintha felfésülték volna. Csípőre tett kézzel állt előttük, tetőtől talpig libabőrösen. Egyszerre ásítás! roham fogta el. — Hogy jutok fel? — kérdezte. Az igazgató meglepődve mutatott a létrára, — Hacsak nem mászik szívesebben a rúdon, vagy nem hu­zatja fel magát! A tető alatt talál egy trapézt, azon megvet­heti a lábát! Az ember már indult is fölfelé a krómozott lépcsőkön, mi­kor az igazgatóné utánaszőlt: — Nem gondolta meg magát? — Nem, asszonyom. Túl magas volt ahhoz, hogy a trapézon kiegyenesedjék, a ponyva a fejét súrolta. Meggörnyedve egyensúlyozott tizen­két méterrel a fejük fölött, majd széttárta a karját, mintha a levegő ellenállását próbálgatná. Aztán fejest ugrott a mély­be, de az igazgatóné ezt már nem nézte. Félrefordult, míg a csobbanást meg nem hallotta, s meg nem pillantotta a csil­logva felcsapódó vékony vízsugarat. — Ragyogó — mondta az igazgató, és megragadta a férfi fénylő kezét. — Elsőrangú produkció, dőlni fog a pénz a kasz- szába! Mennyit akar? Heti tizenöt font megfelel? A férfi a fejét rázta. Csapzott hajáról vállára csepegett a víz, kölcsönvett fürdőnadrágjáról is patakokban folyt le izmos combjára. Jóvágású férfi, tetszene a nőknek. — Akkor legyen húsz. A férfi még mindig a fejét rázta. — Legyen hát huszonöt. Ennél többet senkinek sem adunk A férfi mintha nem is hallotta volna, csak ingatta a fejét jobbra-balra. Az igazgató és a felesége gyors pillantást vál­tott. — Nézze, figyelembe véve, hogy milyen sikere lehet a pro­dukciónak, teszek önnek egy különleges ajánlatot: heti har­minc font. Rendben? Megértette őt egyáltalán ez az ember? Ujját a szájába vé­ve, lassan tovább rázta a fejét, inkább magának, mint nekik, mintha fel sem fogná, milyen ragyogó üzletet ajánlanak. S hogy még mindig nem válaszolt, a feszültség megtört, s az igazgató ismét eredeti, élénk hangján szólalt meg: — Hát akkor attól tartok, hogy ebből nent lesz üzlet. Most már csak az érdekesség kedvéért árulja el, miért utasította vissza ezt a nagyszerű ajánlatot? A férfi mély lélegzetet vett, s hosszú hallgatását megtörve így szólt: — Most csináltam először, és elment tőle a kedvem. Ezzel sarkon fordult és hosszú lábain az öltöző felé támoly­gott. Deák Ferenc: UNALOM 1. A FIATALEMBER Azt mondják, hogy a jó pálinka gyöngyözik. Ne haragudjon, bármennyire is kellemetlen, meg kell mondanom, ez amit elém tett, nem ér egy fikarcnyit sem. Különben is. ne zavar­tassa megát. Tudom, hogy különös arcom van, s hogy oly oko­san nézek magára, mint egy jó kutya... Maga valószínűleg azt gondolja, hogy én semmit sem értek ebből, amit magyaráz. De mit tehetek én? Ilyen okos szemem van és ez mindenkit zavarba hoz, de maga nyugodt lehet, minden szavát hallom. Az öregúr fészkelődött a pufók bőrfotelben, és hogy zava­rát valamennyire palástolja, ceruzáját kezdte hegyezni finom kis tollkésével. Mikor végig elfaragta, hogy már körmeivel is alig tartotta a ceruzacsonkot, arca egyszerre földerült. — Sohasem tudom meg, milyen mentő gondolata támadt most, és higgye el, nem is érdekel. Ha nem esne ilyen jól ez a nagyszerű unalom, akkor találgatnám, ©s szemtelenségem valamennyire lefokoznám. De így, engedje meg, hogy figyel­mem teljesen gyalázatos sima arcának szemlélésére fordít­sam. Az öregúr bőre halványsárga volt s igen nagy megerőlteté­sembe került, hogy közelebb hajoljak hozzá. Valóban, az ar­ca viaszsárga volt, s rajta, mint mézszlnű tarló között a tar­lóvirág, néhány penésztő kunkorodott... Hogyis mondjam... mert virág volt az, olyan leheletfinom, szürkészöld, mohasze­rű növény. Engedjék meg, hogy penésztőnek kereszteljem Szegény úr. szegény öregúr. Nem is gondolja, hogy mily tö­kéletes élményt nyújt nekem. Várok még valamennyit, hátha megembereli magát és kidob, vagy elmetszi gégémet gyönyö­rű szép tollkésével Nagyszerű ötletem támadt. Az öregúr sze­reti ,a lovaglást. Hogyne szeretné. Gyönyörködöm most egy kicsit az öreg rémületében. — Uram... ez aztán valóban nagy szégyen. Az ön lova ilyen rosszul sohasem szerepelt. Ottokár, az a nyápic lovász egész éjjel csutakolta, cukorral etette! Kora hajnalban pedig a szá­jába ugrott s nagy nehézséggel gyomrába ereszkedett. Látott már, uram, rémfilmet, melyben az óriáskígyó áldozata köré tekeredik s a szerencsétlen szörnyethal? Uram, ez a nyápic lovas holtan huppant a földre s testét tizenöt-húsz hosszú giliszta fonta át A lovászok megtisztították s eltemették, per­sze erről nem szóltak magának. A lova gilisztái nélkül gya­lázatos — rosszul futott Ilyen emberre se bízza aztán az ál latállományt. Az öregúr halvány arca egy csöppet sem változott. Meg­tartotta a régi, szép sárga fénytelenségét. Egyedül a finom penésztövek mozdultak kevéskét s ez alighanem azt jelentet­te, hogy növekszenek, hogy az öregúr jól érzi magát. Embe­rek! Ekkora kudarc! Majd elringatott gyönyörűséges unalmá­val. Hé. emberek, viqvázzatok, ennek egész ménese var. 2. AZ ÖREGÚR Kilestem az ablakon Hiába: nem tarthat örökké az éjszaka sem. Valami leírhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába. Haj­nal... A bőröm úgy viszket, hogy csak nagy nehézségek árán sikerül ülve maradnom. Ha elsodor az indulat, akkor fölordí­tok az ideges gyönyörűségtől és emberfeletti gyorsasággal és sziporkázó találékonysággal igyekszem megszabadulni e ko­ra reggeli testi és lelki rendellenességtől. Egy ősi ösztön folytán az embert valami kellemes érzés önti el, amikor a viszketegséget vakarással, dörzsöléssel igyekszik elhessegetni. S amikor már előbbi normális állapotába zökken, akkor saj­nálja kissé, hogy az egész így becsapta. De én ülve maradtam, s mint ezer, mint millió tüzes go­lyócska, akkora, mint a hangyák szeme — gurult, kavargóit bőrömben közvetlen a hám alatt. Sőt, valami rendszert vél­tem felfedni a kis parázssörétek folyamatos zúdulásában. Egy áramlás szám jobb szögletéből indult s az államon, gégémén kanyarodva hónom alatt is a vékonyomba sietett, hogy ott a nadrágtartó szorítása vessen neki véget. A másik viszont bal térdemről indult és spirálisan futott fölfelé a lábamon egész a köldökömig. S e rendszer definíciója könnyen általánosít­ható lenne ama profán igazság felfedezésével, hogy az áram­lás erősen a fizikailag elszorított testrészek felé irányult. Ide­ges vagyok, tehát! Mégpedig azért, mert ez az átkozott öltö­zék szorít, viszont ez nem más, mint az ember szabadságának korlátozása. Az emberi test korlátozása! Persze, ha ezt el­mondom ennek a tökfejű fiatalembernek, azonnal demagóg­nak, sőt anarchistának bélyegez. Szegénykém, úgy unatkozik itt mellettem s én képtelen vagyok rajta segíteni. Megtiltot­ta, hogy segítsek rajta. Persze, az előbb valami lovakról be­szélt. Milyen satnya fantáziája van. Nem tudja, hogy azt az Ottokárt a 16 nyelte le, s a lovat fel kellett koncolni, hogy el­temethessük szegény lovászt; úgy, ahogy illik. Persze, hogy a iő nem futhatott úgy, ahogy elvárták tőle jelenlegi tulajdo­nosai! Szegénykém, még kihúzta a halottaskocsit a temetőbe, fölösleges megrázkódtatásoknak tette ki magát Nem tudom megérteni, miért nem ügyelünk ma ilyen lényegbevágó dol­gokra. Azt mondta az a nyálas, hogy oly okosan néz, mint egy hű kutya és az nem gátolja őt abban, hogy minden szavamat jól hallja. Aztán pedig kijelentette, hogy menjek a fenébe, nem érdekli, amit mondani akarok. Kár, nagyon kár, hogy ilyen „zavaros“... El akartam neki mondani, hogy velem együtt egy lő gyomrában ül, s hogy ez a versenyló ma kidől a legszebb, leghatalmasabb győzelem közvetlen közelében. Miért? ö, hát ez nagyon, de nagyon egyszerű. Azért, mert minket benne már rég megölt az unalom és a kölcsönös utálat. A verseny­lovak szíve ilyesmit nem bír el. Túl nagy megerőltetés len­ne számára búsulni miattunk, élvezni gyomrában a zab csik- landó simogatását s eltűrni a dámák fintorát, amint futás- közben előtör gyomrából a bélgáz. Fiatalember! Nem akarok hazudni s ezért inkább elhallga­tom a többit. Hiába. A tartózkodásnak is megvan a maga gyö­nyörűsége. Lám. most ily fegyelmezett vagyok, nem is áimo- dik arról, hogy bősz viszketés járja be testem. Ha mozdulni tudnék, akkor biztosan élnénk, léteznénk mind a ketten, de így a halottak gyönyörű unalmával traktáljuk egymást s tit­koljuk, hogy szeretjük bőszen, vadul szeretjük helyzetünket FERENCZl KRISTINA: , Jancsi baba Körbe körbe a szobában kergetem az asztal körül mit a gyerekkor meghagyott a futást krumpli és libazsírszagot nagyanyám szatyrát a terülj-terülj ládikát és hallgatok Hát ennyi voltál ifjúság Megértem ha porban is kel föl a nap s a Jancsi baba orrán alszik el maszatosan hogy ottléte vigyázzon mesével álmainkra de miért olyan gyorsan szaladnak el a kutyák gyomrukban az előző napi csonttal én nem értem csak nézem a körhintát vásárra kél a gyerek mielőtt visszacsodálkozhatná az anyai szoknyát Kint vagyok mindegy nap és esernyő nélkül és be kell érnem ami van változhatatlan a múlt a jelen az ereszen lepereg a tavalyi hó tócsát növeszt átugorhatom a tejeskannáról rámismer a fűszeres igen tizennégy éve már hogy kacsalábon forog a tótágas-világ azóta a sarkon vigyáz egy tábla hogy ne hajts tovább Rómába vezet zsákutca úgyis minden út a legnagyobb körút a Föld is magába fut Menj tovább ne félj mindenütt vannak utcaseprők és semmivel se jobban tétovák csak oda ne állj menj tovább ha másért nem hogy messzebről lásd ugyanazt a múlt a jelen roboghat vonat ami van kihullik hónod alól íratlan csomag s hajnalig-égő-lámpák sikátora az írt papír-kártyavár. MEZEN KATALIN: Ének Nem szeretem a tűzszagot, magára hagyott tűz vagyok. Lángokkal nem vetekszem, magamban megbetegszem, saját füstömbe fulladok. f

Next

/
Thumbnails
Contents