Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-21 / 42. szám
8 ü| /• «Ift/ MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia ideqenléqió történetéből A franciák szívesen nevezik a légió laktanyáit iskolának és kórháznak, ahol egészséges életmódra tanítják, szoktatják az újoncokat. A katonák tapasztalata azonban egészen más volt. Ügy érezték magukat, főleg az első időben, mint a börtönben. Mozgásukat az altisztek, a szobaparancsnokok még a laktanyában is korlátozták Külön parancs vagy engedély kellett, ha valaki a folyosóra, vagy az udvarra akart lépni. A laktanya elhagyására pedig hosszú ideig, kivéve a gyakorlatokat, nem is gondolhattak. Vastag, négy-öt méter magas falak övezték Szidi bel Abbesz katonai épületeit. Ezek nemcsak az afrikaiak haragjától és rajta- ütéssszerú támadásától védték az egységeket, hanem rabbá alacsonyította a légiósokat. Az újoncok az első időben fegyvert sem kaptak. A kiképzés első heteiben az altisztek és a tisztek közös erőfeszítéssel meg akarták törni a katonák fizikai és lelki ellenállását A franciák ezt nem is titkolták, egy párizsi katonai szakértő ezt így határozta meg: „A Légió kezdeti időszakában az őrmesterek az ál- latidomítók, a tisztek a főido- mítók szerepét játszották.“ Ezt igazolta a Szidi bel Ab- beszben a háromhónapos kiképzési időszak napirendje is. Ébresztő hajnali négy órakor. Éles, kürtszó harsant. Negyvenöt percet kaptak a katonák arra, hogy rendbehozzák egyenruhájukat, mert az alakulat központjában a parancsnokság mindig nagy jelentőséget tulajdonított a külsőségeknek. Két méteres tükör előtt vizsgálta az őrmester az újoncok felszerelését, hogy minden előírásos-e. Háromnegyed ötkor elhangzott az első vezényszó: — Légionisták, sorakozó! Feszes vigyázzban álltak a katonák a kaszárnya hatalmas udvarán. A parancsnok tartott szemlét. Mögötte az altisztek, íratlan szokás szerint, kérdések következtek: — Milyen nemzetiségű vagy, fiacskám? A német újoncok hamar felismerik, hogy jobb, ha harsányan így válaszolnak: — Norvég vagyok, ezredes úr. — Jól van, fiacskám. Majd figyelem az előrehaladásodat. Azután váratlan kérdés következik: — Ki volt a Légió atyja? Csend. A parancsnok türelmetlen. — Ha senki nem tudja, akkor az egész társaságot egy napra lezáratom az ezredfog- dába. Végre valaki megszólal. Kiejtése tökéletes, tehát született francia, aki nemzetiségét megtagadva írta alá az ötesztendős szerződést. — Negrier tábornok volt a Légió atyja, ezredes úr. — Kitűnő, fiacskám. Nagyon jó. Tudod talán azt is, hogy mit mondott rólatok Negrier tábornok úr? — Nem tudom, ezredes úr. — Akkor futólépésben a laktanya kapujához! A francia légiós tiszteleg és a hatalmas, pöros udvaron keresztül az épülettömb bejáratához rohan. Szabályosan jelentkezik a kapuőrségnél, ahol már jól ismerik a parancsnok újoncnevelő módszereit, Két fegyveres katona kíséri az újoncot a Szidi bel Abbesz laktanyája kapuja elé. — Nézz föl és olvasd, zöldfülű — mondja az őrség egyik szuronyos katonája és fölfelé mutat A laktanya kapuja fölött van Negrier tábornok híres mondása: — Ti, légionáriusok, katonák vagytok és meg tudtok halni, én pedig oda küldelek benneteket, ahol meg lehet halni! Az újonc olvassa. Az őr a puskatussal hátba üti és megkérdezi: — Elolvastad? — Tökéletesen. Az utolsó betűig. — Nem felejted el, amíg visszaérsz a szemlére? — Remélem, nem, — Akkor indulás. Visszakíséri a két fegyveres őr az újoncot, aki ahogy belép a kapun, újra futólépésben rohan vissza a parancsnok elé. — Jelentem, ezredes úr, Negrier tábornok úr azt mondta, hogy ti légionáriusok, katonák vagytok... — mondja az újonc felemelt hangon és itt elakad. — Vissza a kapuhoz! — adja ki a parancsot a parancsnok érzektelen arccal. — Futólépés. A katona ismét végigrohan a hatalmas udvaron. Csikorogva . megnyílik a főbejárat vaskapuja és az őrök káromkodva kísérik a laktanya elé. — Kérdeztük, hogy tudod- e, mit olvastál? Beléd mártjuk a szuronyunkat, ha megint kiküld az öreg. Ha hülye vagy, olvasd ötvenszer — dü- höngenek az őrök. Mormolja a francia újonc a mondást. A két fegyveres „hátra arc“-ot vezényel. Az újonc megfordul. — Gyerünk, mondd a szöveget! Szerencsére most a francia már pontosan tudja. Visszavezetik az udvarra, ahol újra futólépésben rohan. — Mit mondott Negrier tábornok úr? — kérdezi az ezredes olyan nyugodtan és látszólag szelíden, mintha előzőleg semmi sem történt volna. A felsorakozott újoncok kíváncsian figyelik a jelenetet és nem sejtik, hogy mi vár rájuk a következő percekben. — Ti, légionáriusok, katonák vagytok és meg tudtok halni, én pedig oda küldelek benneteket, ahol meg lehet halni. — szavalja a francia felemelt hangon. A kaszárnya falai tompán visszhangoznak minden szót. — Nagyon jó, fiacskám — szólt a parancsnok, majd az őrmesterhez fordult. — Gondoskodjatok róla, hogy egyetlen újonc se felejtse el a mi hős tábornokunk mondását. — Igen, ezredes úr. A parancsnok visszatért az irodájába. Az őrmester viszont, mint aki attól fél, hogy nem a legtökéletesebben hajtja végre a parancsot, valamennyi újonccal egyszerre ordíttatta Negrier szavait. Rengett az egész épülettömb. Ez egyáltalán nem volt szokatlan a Légió székhelyén. A nap már melegen szórta sugarait, a felhőtlen égről, de az újoncok még mindig ismételgették: — TI, légionáriusok, katonák vagytok... Egyre halkabbá vált a hang, a katonák kiszáradt torka már nem bírta az ordítást. — Hangosabban! — kiáltotta az őrmester — felejtsétek el, hogy rohadt civilek voltatok! Hasztalan adta ki az altiszt a parancsot. Egyre csökkent az újoncok hangereje. Minél jobban erőlködtek, annál rekedtebb és halkabb lett a kórus. Azután már csak a szájuk nyílt, de hang nem jött ki torkukon. Az őrmester előttük állt, de semmit sem hallott. A katonák hangszálai felmondták a szolgálatot. — Süketnémának tettetitek magatokat — mondta az őrmester. — Ezt megkeserüli- tek. Reggel hét órakor kezdődött az igazi kiképzés. Külön váltak a rajok és gyakorolták a vigyázzállást, a hátraarcot, • pihenjt. Szünet nélkül hangzottak a tiszthelyettesek vezényszavai. Pihenő vagy megállás nem volt, pedig az afrikai nap szinte percről percre jobban bágyasztotta az embereket. Fontos szerepet kapott a kiképzésben a tisztelgés. A rajok kört formáltak, középre az őrmester állt és amikor egy katona hat méterre megközelítette, akkor villámgyorsan a sapkájához kellett emelnie a kezét. — Tisztelegj! — harsogta az őrmester. — Nem vagytok a korzón. Ügy látom, hogy csak a fogdában felejtitek maid el a civil életeteket. Három órán keresztül gyakorlatoztak az újoncok. A napirend sok változatosságot nem ígért, kidolgozásában a kezdeti időszakban nagy szerep jutott Conrad ezredesnek, aki a Légió francia történetírói szerint, „az öreg Fritz“ melléknevet kapta. Tíz órakor egy százados parancsot adott és az újoncok a laktanya egyik vastagfalú termébe vonultak, ahol egy alhadnagy a francia katonai büntetőtörvénykönyv szabályairól tartott nekik előadást. — Minden katonának tudnia kell, hogy mi a kötelessége és joga — kezdi az alhadnagy. — 1831. március 9-én Lajos Füiöp, Franciaország királya Belgiummal, Angliával, Poroszországgal és Oroszországgal egyetértésben egy különleges törvénnyel megaiakí- totta a Légiót. Ma még az 1854. november 14-én kelt császári rendeletről beszélek majd. Az igazi Ady Most e napokban bukkantam rá Párizsban Bölöni György „Az igazi Ady“ című könyvének párizsi kiadására. A könyv 1934 szeptemberében jelent meg, tehát éppen 35 esztendeje. Érdemes megemlékezni róla, mert ritka szép és igaz könyv. Soha még egy barát életét igazabban és fájdalmasabban nem tárták fel, mint Bölöni Adyét. Bölöni könyvét nemcsak az odaadó barát hűsége, hanem a szocialista írástudó lelkiismeretes magatartása hatja át. A könyv ajánlása 1934-ben —, amikor a fasizmus diadalát aratta, Németországban és Magyarországon is egyre nagyobb tért hódított — így hangzik: „Itókának, akivel együtt éltük Ady éveit. Egy volt rajongásunk, ifjúságunk, életküzdelmünk és ma egy a hitünk a dolgozók Magyarországában“. A könyvet, szerintem szükséges volna újra kiadni, mert van olyan • értékes és izgalmas, mint bármely kiváló most megjelent regény, vagy másfajta irodalmi mű. MOLIÉR ELSŐ SZÍNHAZA Párizsban a Mazarine utca 12. számú ház helyén állt egykor, ..óbb mint 300 esztendővel ezelőtt, pontosabban 1643- ban Moliére színháza. A nevezetes esztendő decemberében testvérei segítségével nyitotta meg színházát, amelyet TII- lustre Theatre-nak, magyarul Híres Színház-nak nevezett el. A 10-es számú házban pedig lakott. E ház helyén most egy kopár kis park sápadozik. Az első házon kopott emléktábla jelzi, hogy itt alapította meg Moliére, a klasszikus francia színházat. Nem volt könnyű dolga, gondolom magamban, és azzal vigasztalódom, hogy most sincs könnyű dolga a szín- igazgatóknak. Ezután müveire, A fösvényre és a Tartuffe-ra gondolok, majd hirtelen eszembe jut Dandln György, amelyet a Cse- madok helyi szervezetének színjátszói évekig műsoron tartottak nagy sikerrel. És a párizsi Mazarine utca kellős közepén hirtelen megelevenedik előttem a Csemadok érsekújvári első Moliére bemutatója, amely két évtizeddel ezelőtt, telt ház előtt zajlott le. Olvasva az emléktáblát, hirtelen magam előtt látok egy karcsú, szőke érsekújvári lányt, amint a Dandin György előadásán a színpadra lép és kecses méltósággal forgatja kezében a színes ernyőt. Azóta is, ahányszor MoliSre-t olvasom, vagy rá gondolok, ez az utólérhe- tetlen mozdulat elevenedik meg előttem. A „Z“ FILM Egy filmet néztem meg e napokban, amelyet már hosszú hónapok óta, öt filmszínház vetít Párizsban. A vetítés délelőtt 10 órakor kezdődik, és tízperces szünetekkel az éjféli órákig tart. Én egy közepes, Helder nevű moziban láttam az Italiens bulváron, ahol tíz frank belépődíjat fizettem. Nekem ez az összeg elég sok volt, de nem sajnáltam, megérte. Pedig a film alig szól a szerelemről, erről a népszerű érzelemről, amely fiatalt, időst egyaránt foglalkoztat. A film másról, mindennapi gondjainkról szól, pontosabban arról, ami néhány esztendővel ezelőtt Görögországban lezajlott. Párizsi jegyzetek A „Z“ cselekménye vádol és ugyanakkor figyelmezteti a demokratikus gondolkozású embereket, hogy legyenek körültekintőek és erélyesek, ha erre szükség mutatkozik, mert különben ők is Görögország sorsára juthatnak. A film szűkszavú tényekkel meggyőzően bizonyít. A cselekmény szürke, mindennapi esemény körül szövődik. Arról szól, hogy a kommunista párt egyik kiváló, nagyrabecsült szónokát várják egy városban. A rendőrség kibérel egy szép, nagy termet erre a célra. A termet feldíszítik, de a terem tulajdonosa az utolsó pillanatban visszakozik, visszadobja a kifizetett bért és a termet nem bocsátja rendelkezésére. A rendőrség erre nagy sietve egy másik termet bérel... A terem elé kivonul a rendőrség és a sisakos, felfegyverzett rendőrség szeme előtt halálra gázolják a szónokot és véresre verik a rendőrség tagjait, akik elvtársuk segítségére akartak sietni. Ennyi a történet vetítése tíz percig tart, drámaian izgalmas jelenetek sorozata pereg le a néző szeme előtt. A kép, a játék lenyűgöző, de a néző semmi rendkívülit nem érez, mert úgy tűnik neki, mintha mindezt már látta, vagy hallotta volna valahol... Ám, ami a filmben ezután történik, az teszi az eseményt, a rendezést, a színészek ragyogó játékát és az egész filmet rendkívülivé. Az történik, hogy egy becsületes vizsgálóbíró veszi kezébe az ügyet, és kivizsgálja a rendőrség szeme előtt lezajlott gyilkosság minden részletét A vizsgálóbírónak, egy haladó gondolkozású riporter segít, anélkül, hogy ismernék egymást, anélkül, hogy előzőleg megbeszélték volna a dolgot. Itt tisztán arról van szó, hogy mindketten az igazságot akarják tudni és ezért az igazságért harcolnak. Az esemény részesei, a pozitív és negatív szereplők felvonulnak a vizsgálóbíró előtt, elmondják sorjában a történteket. A vizsgálóbírót nem lehet hazugságokkal félrevezetni, mert a riporter által készített képek sok mindent feltárnak és bizonyítanak. így derül ki az is a kőrházban készített röntgenképek révén, hogy az áldozatot nem a gázolás ölte meg, hanem a koponyáján ért, erős ütéstől halt meg. Amikor ez a tény a néző előtt feltárul, már sejti, tudja, hogy a film cselekménye miért tűnt oly ismerősnek. Akkor jut ugyanis eszébe a görög Lambrakis képviselő meggyilkolása, akit látszólag motorbicikli gázolt halálra, amikor elhagyta a termet, ahol beszédét tartotta. Csak később, a kórházi vizsgálat derített fényt arra, hogy nem gázolás, hanem erős ütés okozta halálát. És mint Görögországban, a vizsgálat során bebizonyosodik, hogy a rendőrség bérelte fel a gyilkosokat, úgy itt is az összegyűlt bizonyító anyag arra kényszeríti a vizsgálóbírót, hogy vádat emeljen a rendőrség főkapitánya és cinkosai ellen. Hiába figyelmeztetik a vizsgálóbírót, hogy vigyázzon, legyen óvatos, mert karrierje forog kockán, mindez nem használ... A vizsgálóbíró kitűzi a tárgyalást, azonban már nem kerül rá sor, mert az országban végrehajtják a puccsot és a hatalom a hadsereg, illetve a rendőrség kezébe kerül. A film utolsó pergő képein eltűnnek a tanúk a vizsgálóbíróval, helyettük megjelenik a betiltott írók, zeneszerzők névsora és a betiltott „Z" betű, amely Görögországban jelképesen azt jelenti, hogy Lambrakis szelleme él, nem halt meg. A betiltott Írók és művészek névsorában ott vannak a görög klasszikusok Euripidész, Ariszto- phanész, továbbá az oroszok közül Csehov. Dosztojevszkij és Theodorakisz görög zeneszerző, akinek szerzeményeit valóban csak Görögországban tiltották be. Ily módon a „Z“ című film a görögországi helyzetet, a hatalom bitorlóinak aljas módszereit és eszközeit ábrázolja. Jellemző a film művészi erejére és óriási hatására, hogy a végén a közönség hatalmas tapsban tör ki. Ez a taps írónak, színésznek, rendezőnek egyaránt szól. Ezért hadd említsem meg néhány művész nevét: az ismert Yves Montand játssza a képviselő szerepét, akit aljas módon meggyilkolnak, a feleségét Irene Papasz, kiváló görög színésznő alakítja. A vizsgálóbíró nehéz szerepét Jean Louis Trintignant játssza drámai hitelességgel. A riporter alakját pedig Jacques Perrin domborítja ki bámulatos valóságérzékkel. És végül Jorge Semprunt is meg kell említenem, aki a dialógusokat a művész lelkiismeretével írta meg. A film világsikere azt bizonyítja, hogy az emberiség többsége a becsület és az igazság híve. réjreet Szabó Béls
