Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-21 / 42. szám
új ifjúság 5 Az első feljegyzés Amszterdamról 1275-ből származik: a halászok települést létesítettek a Zuidensee partján, két folyó, az Amstelle és az If között. Az Amstellen gátat emeltek, hogy megvédjék házaikat a tengertől. A települést „Amstelledamme“-nak nevezték el, ebből lett később Amszterdam (dam = gát). Az egykori gát helyén húzódik ma a Damrak, a főváros egyik kereskedelmi központja. Az évszázadok folyamén a település ismert kikötővárossá fejlődött, a XVII. században pedig, a spanyol uralom alól való felszabadulás után, húsz év alatt a háromszorosára emelkedett Amszterdam lakosainak száma. Amszterdamot a kereskedelem fejlesztette világvárossá; míg Európa többi országaiban az uralkodó osztály a nemességből került ki, addig Amszterdamban a kereskedők voltak a hangadók. Ugyanakkor, a XVII. században jelentős tudományos központtá is fejlődik — itt működött Ján Amos Komensktf is. Ha meg akarjuk ismerni a a várost, nem maradhatunk a szárazföldön. A várost keresz- tül-kasul szelő csatornákon motorcsónakok csalogatják a kíváncsiskodókat. Menetrend szerint, pontosan indulnak, éppen annyi időnk van, hogy beugrunk az egyikbe. Utolsónak Wilhelmina kisasszony, a szép szőke idegenvezető száll bé s már indulnak is. Wilhet- mina kisasszony hollandul, angolul és németül ismerteti az utasokkal a város nevezetességeit. Megtudjuk, hogy AmÉszak Velencéje: Amszterdam szieiuam bü szigeten épült, 50 csatornája és 635 hídja van, a városban 70 négyzetkilométernyi területet víz foglal el, a főpályaudvar 6000 facölöpön nyugszik — az Észak Velencéje elnevezés tehát valóban jogos. A Heerengrachton siklunk, jobbról-balrő! elragadó a kilátás. A parton hosszú palotasor húzódik; feltűnő, hogy ezek a régi házak négy, öt, sőt hat emeletesek, de aránylag nagyon keskenyek. Wilhelmina kisasszony megmagyarázza, hogy régen a ház szélessége szerint fizették az adót, a magasság nem játszott szerepet. Érdekes bizonyítéka ennek Amszterdam legkisebb háza, amely mindössze egy méter széles. A házikót a XV. században építették, a csatornán s még ma is épségben van. Az ugyancsak a XV. században épült börtön — szintén a csatornán — azonban már megrongálódott, de rácsos ablakai még jól láthatók. A parton szorosan egymás mellé épített paloták egykori urai dúsgazdag kereskedők voltak; az ötvenszobás házak sem tartoztak ritkaságszámba. Ma ezekben az épületekben külföldi konzulátusok, követségek kaptak helyet. Az 520-as számú házra Wilhelmina kisasszony külön felhívja a figyelmet: ebben lakott Napóleon. A csatorna helyenként tóvá szélesedik, sőt a kikötőben — ahol Európa legnagyobb hajójavítója mellett haladunk el — a tenger hullámaiból is ízelítőt kapunk. Ezután a „síró híd“ alatt siklik át motorosunk; nevét azért kapta, mert erről a hídról intettek búcsút a lányok, asszonyok távoli országokba induló tengerészférjeiknek, vőlegényeiknek. Az élvezetes út végén kissé kellemetlen meglepetés ért. Vendéglátónk egy-egy pénzdarabot nyomott a kezünkbe és csodálkozó tekintetünkre Wilhelmina kisasszony felé mutatott. A lány a motoros kijáratánál állt. Kinyújtott • tenyerébe egymás után hullottak a — megfigyeltem — nagyon apró pénzdarabok. Nemcsak hogy elfogadta, de kérte az alamizsnának beillő borravalót. Hát ez nem tetszett. —0Amszterdam világváros, habár alig egymilliónyi lakosával nem tartozik a legnagyobb fővárosok közé Európában. Talán ezért is megrendítő a következő adat: Amszterdamban 3000 * prostituáltat tartanak nyilván. Magyarázatot erre talán csak óriási forgalmú kikötője ad. Az utcajelző táblák: ZEE- DYK és O. Z.-VOORBURGWAL, semmit nem árulnak el az utcák mivoltáról. Táblák, mint a többik. De jó társaságban nem illik megemlíteni e két utca nevét. Mert itt az üzletekben élő áru: nők várnak eladásra. Magukat árulják. Ott ülnek a szó szoros értelmében vett kirakatban, vagy az óriási ablakok mögött... vevőre várva. Szörnyű, megrázó látvány! Olvastam már ilyesmiről, filmen is láttam nemegyszer, de a filmvásznon többnyire szűk sikátorok düledező házainak apró rácsos ablakaiból beesett itallal, amelyet annyira megszerettünk hollandiai tartózkodásunk alatt. A királyi palota előtti téren galambok tanyáznak — úgy látszik Észak Velencéjének ez a Szent Márk-tere. A galambok mindig valamilyen meghitt, barátságos hangulatot keltenek és azt hiszem, mindenki szereti őket. Valószínűleg erre épített az a jó üzleti szellemű hollandus is, aki miután meglátja, hogy valaki csak elmosolyodik a népes galambhad láttán, nyomban ga- lambeleséget kínál eladásra. Egy másik, ugyancsak jó üzletud németül. Előre figyelmeztettek, hogy ha bárkihez németül szólunk, mondjuk meg, hogy nem vagyunk németek, hanem csehszlovákiaiak. így is tettünk, s az arcok azonnal barátságosak lettek. A királyi palota előtt nagy a sürgés-forgás, a palota ablakai azonban elhagyatottam komoran merednek a térre. Az épület lakatlan. A királynő nem jön Amszterdamba. Azt mondják, nem szereti ezt a várost. A város lakói sem hiányolják a királynőt. Itt, a város központjában pezseg az élet. Az amszterdami arcú, vézna, rongyokba burkolt nők hívogatták a férfiakat, itt pedig fiatal — túlnyomórészt nagyon is fiatal, húsz éven aluli — jól táplált, életerős teremtések kínálják magukat. Öltözékük rendes, kifestettar- cuk azonban kifejezéstelen, közönyös, nem áru! el sem örömöt, sem bánatot, még a „kötelező“ mosolynak sincs nyoma rajtuk. Egykedvűen várnak, csak várnak... Más a film és más a valóság. Ez borzasztó. Lefényképezném őket, de előre figyelmeztettek, hogy azt nem tűrik. Az utcán ólálkodó férfiak állítólag nem egyszer a csatornába repítették azokat, akik meg akarták örökíteni a Zeedyk és O. Z.-Voor- burgwa! lakóit. Délután két óra. Mire visz- szafelé jövünk az utcán, két kirakaton lehúzták a rolót. Meleg van, a júliusi nap bőkezűen ontja sugarait, de itt olyan nyomasztó a levegő, hogy úgy érzem, megfulladok. Meggyorsítjuk lépteinket, és akkor lélegzünk fel, amikor a Zeedyk utolsó házát is magunk mögött hagytuk. —O— Egy-két utcával tovább, „normális“, fővárosi ütemben lüktet az élet. Megpihenünk az egymás hegyén-hátán sorakozó kávéházak teraszának egyikén. Minden zsúfolt, rengeteg az idegen a városban. Nekünk is egy előttem ' ismeretlen nyelven beszélő társaság adja* át a helyét. Szom- junkat jégbehütött chocomel- lel oltjuk, ezzel a kakaószerű Lakóház Észak Velencéje számos csatornájának egyikén. A második világháború áldozatai emlékére emelt obeliszk ti szellemű és fölöttébb ügyeskezű rajzoló pedig 2.50 guldenért öt perc alatt elkészíti a járókelők karikatúráját. A tér másik oldalán óriási, fehér márványból készült obeliszk emlékeztet a, második világháború áldozataira. Az amszterdamiak nem felejtették el a háborút. Még ma sem hallják szívesen a német beszédet, habár itt csaknem mindenki Váci utcán, a Damrakon és folytatásán, a Rokinon (melyekbe terjedelemben jónéhány Váci utca beleférne) elegáns üzletek, impozáns utazási irodák, fényűző autószalonok, éjjeli mulatók sorakoznak. Azt sem tudjuk, merre nézzünk, mit csodáljunk meg. (Folytatjuk) MESTAN KATALIN fának, rétjeinek, fáinak életében. Lehetséges, hogy az ultramodern porelszívó készülék tökéletesen megvédi a növényzetet, a virágokat. De a civilizáció feltartóztathatatlanul ide is betört, a csendnek, nyugalomnak, az ősi varázsnak vége már. Persze, ne keseregjünk. Örüljünk, hogy egy magyarlakta vidék munkalehetőséghez jutott. Ki hinné, hogy a szádeloi lag- zikban alaposan fel kell kötnie a nősülni készülő legénynek azt a bizonyos fehérneműjét, mert a hagyományok szerint furfangos kérdésekre kell válaszolnia? így állapítják meg, élelmes lesz-e az életben, talpraesett-e a házasságban? A szakácsnő, miután befejezte munkálkodását a lakodalmas konyhán, beköti a kezét, s azt mondja, megégette. Kiengesztelni pénzzel illik, A „flasztrom“ sokba kerül, de mindenki szívesen fizet, főleg rózsás hangulatában. 'A legravaszabb lakodalmi manőver azonban az ál-menyasz- szony „bevetése“. Többnyire férfi az illető. A vőlegénynek kell megállapítania, ki az iga- zi. Kis falu, szép falu, örömökkel és gondokkal élő falu. Ügy vettem észre, elégedett emberek lakják, akik alig várják, hogy hozzákezdhessenek az új iskola felépítéséhez. Ez a dolgos nép mindenképpen megérdemli a bizalmat és az anyagi támogatást, nem is beszélve arról, hogy korszerűen tanítani csakis korszerű tanteremben lehet! (bt) EGY GYÁSZOS FORDULAT 25. ÉVFORDULÓJÁRA 1944. október 15-én, délután egy órakor a Budapesti Rádió megsza- kítottta rendes adását. „Rendkívüli közleményt adunk!“ Horthy üzen: ....közöltem a Német Birodalom itteni képviselőivel, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk és velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani...“ Egy szempillantás alatt örömujjongó tömeg árasztotta el a verőfényes budapesti utcákat. Vasárnap lévén, többen ingujjban álltak fel az ünnepi ebédtől, hogy együtt ünnepeljék a várva-várt eseményt, a sok szenvedés remélt végét Akkor még nem'sejtették, hogy örömük kérészéletű lesz. Horthy és környezete nem vette komolyan a döntést. Augusztus 23- át követően, a román fordulat után, a magyar uralkodó körök már rádöbbentek ugyan, hogy a németek elvesztették a háborút, de nem tudták mitévők legyenek. Az angolszász hatalmak felé próbáltak közeledni. Felajánlották, hogy ellenállás nélkül leteszik a fegyvert. Az angolok és amerikaiak azonban egyértelműen elutasították az ajánlatot. A fegyverszünet létrejöttét a Szovjetunió beleegyezéséhez kötötték. Hosszas tétovázás után Horthy mégiscsak rászánta magát, hogy október 1-én megbízottakat küldjön Moszkvába. Sajnos, most sem őszinte szándék vezérelte őt, és legbizalmasabb környezete lépését. Csupán azt remélték, hogy a háborúból való „kiugrással“ megmenthetik uralmukat. Az ellenállást komolyan értelmező kommunistákkal, és a Magyar Frontba tömörült tömegekkel nem nagyon akarták részt vállalni. Horthy roppant önteltségében azt gondolta, hogy a hadsereg és a tömegek habozás nélkül az oldalára állnak. Jókora adag naivság kellett ahhoz, hogy valaki azt remélje, a német hadvezetőség, a március óta Magyarországot megszállva tartó egységek ölhetett kézzel tűrik majd a furcsa kis államfordulatot. A Horthy-proklamáció — bármenynyire bátor és józan kiállásnak tűnt az első pillanatban — végső soron árulás, utolsó kegyelemdöfés volt a nemzet ügyén. A Magyar Front néhány nappal kétőbbre tervezte az általános sztrájkot a fegyverszüneti bejelentés támogatására. A katonák „megdolgozása“ sem jutott még abba a szakaszába, hogy számítani lehetett volna a fegyveres erők túlnyomó részének támogatására. A németek már jóval előbb meg- neszelték a magyarok terveit. Kidolgozták az ún. „Panzerfaust“ tervet, a nyilas-hatalom átvételére. Megbízták az addig jelentéktelen személynek, sőt hóbortosnak tartott Szála- sit, hogy egyesítse a három nyilas, illetve nemzeti szocialista pártot, szervezzen rohamosztagokat a hatalom átvételének támogatására. A „Panzerfaust“ terve — éppen Hor- thyék határozatlansága és felelőtlensége folytán — pompásan sikerült. A németek titokban Pestre küldték a hírhedt Otto Skorzenyt és ejtőernyőseit, hogy az adott pillanatban elfoglalják a Várpalotát. Horthy bejelentése után elindították a „Panzerfaust“ operációt, felfegyverezték a nyilas-csőcseléket. Rövid időn belül elfoglalták a város összes kulcs- fontosságú pontjait, a Várat is beleértve. Még el sem ült a tömeg uj- jongása, este kilenckor már teljes egészében a nyilasok kezébe került a hatalom. A Legfelsőbb Hadúr az SS-ek fegyvereinek csövei előtt reszkető kézzel, a fürdőszobájában aláírta lemondását és a proklamáció visszavonását, valamint Szálasi kinevezését. Az újfent kinevezett „nemzetvéze- tő“ beolvasta a rádióba előre elkészített napiparancsát és megkezdődött a nyilas rémuralom, melynek szörnyű részleteit mindannyian ismerjük. A nyilas terror hazánkban is dúlt. Csak tizennégy évvel később sikerült például fényt deríteni néhány kassai tömeggyilkos, Darabos László, Kőrössi Gyula, Ruszinyák Zoltán, Halász Gyula és Mursa Károly gaztetteire. Említett személyek a kassai főutcán, a Szoroskón, a ligetben, a Hernád melletti Lajos forrásnál, a Csermely-völgyben, a Bankón, Her- lányon és másutt többszáz embert gyilkoltak meg. Hogy hová aljasodtak a nyilaskeresztes legények, igazolja Darabos Lászlónak a kassai bíróság előtt 1959, márciusi bűnperén elhangzott vallomása. A bíró ama kérdésére, hányán tértek vissza azok közül az emberek közül, akiket a német koncentrációs táborokba küldtek. Darabos így válaszolt: „Nem tudom hányán. Hallottam azonban, hogy egyesek visszatértek. Ez kizárólag az ottani öröktől függött, Ha én lettem volna ott, egy sem tért volna vissza.“ A továbbiakban... „Az én közvetlen részvételemmel végrehajtott akciók során mintegy 140—160 embert lőttek agyon. Kassán és környékén összesen 500—700 embert gyilkoltak le... Ami az én személyemet illeti, meg vagyok róla győződve, hogy helyesen cselekedtem, mert nem cselekedhettem másképp. Most is fasiszta meggyőződésű vagyok. Máshelyütt azt mondja: „Amit én cselekedtem, meggyőződésből cselekedtem, a civilizáció, a kereszténység, a szabad világ érdekében. Bűnösnek érzem magam, de tetteimet nem bánom..." Ilyen következményekkel járt Horthy határozatlan, gyáva és elvtelen magatartása. A magyar nemzeti történelem legsötétebb korszakának a szovjet hadsereg érkezése vetett véget. Palágyi Lajos
