Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-07-08 / 27. szám
8 új ifjúság S3 Jt J «3 ÉLŐ MŰHOLD 1965 március 18-át egykor mint fontos dátumot fogják az űrrepülés történetében nyilvántartani. Reggel nyolc órakor ezen a napon emelkedik a Bajkonuri hóborította sztyepp fölé a Voszhod-2 űrhajó, fedélzetén Beljajev és Leonov űrhajóssal. Ruhájukon látszik, hogy különleges feladatra készült, mert más mint az eddigi szabvány űrruha. Az űrhajó minden különleges hiba nélkül kerül a földkörüli pályára és az első körülrepülés után az űrhajósok megkezdik az űrhajózás egyik legfantasztikusabb mutatványát. A manőver az űrruha felülvizsgálásával kezdődik. Ezután Leonov egy különleges, légmentesen elszigetelt kamrába bújik. Az űrhajós hátán egy hátizsák-féle készülék van. Ebben van a szükséges oxigén-készlet. Beljajev távirányítással lezárja Leonov mögött a kamrát, ezzel Leonovot hermetikusan elszigetelte az űrhajó többt részétől. Beljajev a képernyőn állandóan figyelheti Leonovot, aki most bekapcsolja a légzőkészüléket. Beljajev egy különleges légszivattyút indít meg és megkezdődik a zárt kamra levegőiének kiszivattyűzása. Amikor a kamrában légüres tér keletkezik, Beljajev rádión keresztül utasítja Leonovot, hogy nyissa ki a kamra kiszálló nyílását. A Voszhod-2 ezekben a pillanatokban kerül a Szovjetunió fölé. Leonov nemcsak Beljajevvel áll összeköttetésben, de a földi űrállomással is, ahol Gagarin ül a mikrofonnál. A következő párbeszéd folyik le közöttük: Gagarin: Halló Gyémánt (ez Leonov fedőneve) megkezdheted a kiszállást! Leonov: Megértettem. Egy mély fellélegzés hallatszik, majd ismét felcsendül Leonov hangja: Most kimászom a lyukon. Halló itt Gyémánt. Kívül vagyok az űrhajón. A nyílás szélén lebegek. Kitűnően érzem magam. Felhőket látok magam alatt, a Fekete-tengert és a Kaukázust. Gagarin: Gyémánt, vedd le a kamera védőburkát. — Az űrhajó oldalára egy TV kamera van szerelve, amellyel az űrhajón kívüii űrhajóst figyelik. Amikor Leonov leveszi a kamera védőburkát Beljajev is meglátja a szabadon lebegő Leonovot. Izgatottan kiáltja a mikrofonba — jelentem: az ember kilépett a világűrbe. Szabadon lebeg az űrhajó mellett. Leonov elrugaszkodik az űrhajótól. Egy pillanatra eltűnik a kamera látószögéből majd ismét megjelenik a képernyőn öt méter távolságban. Az űrhajóval csak egy biztonsági kötél kapcsolja össze. Az emberiség fejlődésének fantasztikus pillanata következett be. Egy élő ember, minden repülő készülék nélkül, 200 kilométerre a Föld fölött, 28 000 kilométer óránkénti sebességgel szabadon száguld a Föld körül. A Föld élő műholdja, Leonov így számol be egyedülálló nagy kalandjáról: Az első meglepetés akkor ért, amikor elrugaszkodtam az űrhajótól. A 6 tonna súlyú űrhajó velem ellenkező irányban szintén elmozdult. A természeti törvényszerűség alapján érthető, mert az űrhajó is súlytalan állapotban volt, de mégis furcsa volt. Az űr egy feneketlen kútnak tűnt. A Föld egész lapos volt alattam. Csak a látóhatáron látszott a görbülete. Az égbolt elképzelhetetlenül fekete. A Nap egy fekete selyembe ágyazott izzó korongnak hatott. Erős benyomást tett rám a világűr végtelensége. Ezt a végtelenséget a Földről sosem lehet érzékelni. Amikor az űrhajót elhagytam, a Fekete-tenger volt alattam. Később láttam a Volga széles szalagját, majd felbukkantak a hatalmas szibériai folyók. Ekkor kaptam a parancsot: visszatérni! Leonov behúzza maga után a vontatókötelet és Bel- jajev távirányítással lezárja a kamrát. Majd ismét levegőt szivattyúz a kamrába, kinyitja a kamrán az űrhajóval összekötő nyílást. Leonov nagy kalandja után ismét együtt van űrhajós társával. Minden úgy ment, — mondta Beljajev — mint ahogy terveztük és ahogyan a földön gyakoroltuk. Leonov egy kicsit pihent „űrsétája“ után. Amikor visszatért, teste izzadságban úszott. Azután fogta a naplóját és leírta élményeit. Következik: Irány a Hold WW Második fejezet A világhírű oroszlánvadász még leterített néhány tigrist, becserkészett egy hatalmas hímoroszlánt, azután lihegve dőlt hátra a teknőben. — Fáradt vagyok, de azért dolgozni kell, Roger — mondta fújtatva a teknő mellett ülő fiatalembernek, aki gépen írt. — Az esti postagőzcsig végeznem kell két fekete párduccal és le kell döfnöm a kínai kalózt, Yu-Wat-Sungot.... Vagy nevezzem inkább Kun-Muy-Hunak? — Olyan mindegy ebben a melegben... — mondta a fiatalember bágyadtan. — Igaza van... A mai postával nem lövök több bestiát... Pihenjen maga is, Roger, vagy mégsem... Várjon!... Nem volna jó, ha átélnék az esti postáig valami szörnyű krokodilkalandot? — Krokodil volt a múlt héten. Nem lehet mindig ugyanazt írni. Mi lenne, ha a vad bivalyokkal foglalkozna egyszer? — Veszélyes állatok. De majd megpróbálom... Most szóljon a boynak, hogy töltsön friss vizet a teknőbe... Roger kiment és a nagy vadász szuszogva piszkálta bágyadt ujjaival a vizet. Vézna, pókhasú, kesernyés, rezesarcű, görbelábú kis ember volt. így külsőre, ahogy a teknőben hevert, senki sem mondta volna rá, hogy oroszlánvadász. És nem is volt az. Tessék? Nem kérem, ez nem fából vaskarika, öreg maga-’ zinolvasók már régen megértettek engem. Ők már több alkalommal izgultak Irving Walking hátborzongató történetein, midőn a lövés pillanatában megcsúszott egy rögön, így golyója a tigrist mindössze halálra sebezte, mire a bestia a legnagyobb felháborodással vetette rá magát a Nagy Vadászra. „De én inem vesztettem el a lélekjelenlétemet...“ Nagy Vadászokkal sűrűn fordul elő, hogy nem vesztik el a lélekjelenlétüket. Különösen magazinok hasábjain. Hogy ki volt Mr. Irving Walking? Elsősorban nem volt Irving Walking. Sorscsapás, de így történt: atyjától a prózái hangzású Braces nevet örökölte. Tessék elképzelni egy embert, akit Nadrágtartónak hívnak, mellékesen oroszlánvadász és amerikai magazinok hasábjain világhírnévre tesz szert, mert lépten-nyomon maharadzsák társaságában járja a vadont. Életrajzírói így adnák tömören a Nagy Vadász pályafutását: Született Londonban 1902. május 8-án és már mint egész kis csecsemő igen sokat sírt. A fiú később kereskedösegéd lett egy textilcégnél és húszéves korában kivándorolt Ausztráliába. Változatos pályafutása után letelepedett Borneón, a jelentéktelen tengerparti Toblong városkában és benszülötteknek való festett kartont, színes gyöngyöt meg egyéb csecsebecsét árult. Ezenkívül egy négyszobás hotelt vezetett, a „Borneó Szállót". K arrierje úgy kezdődött, hogy egy átutazó vadász el-» mesélte néhány kalandját. Braces leírta őket és elküldte a történeteket a „Thursday Morning Post“- nak. Az elbeszélést közölték és Braces, illetve ekkor már Irving Walking népszerű lett. Mit részletezzem? Régi vadászok élethű, de kissé száraz leveleit tucatjával dobták a papírkosárba. miközben sóvárogva várták a legújabb Irving Walking tudósítást. „Életszaga van, amit ír, nem tehetek róla!“ — mondta az egyik szerkesztő, aki az életben nem szagolt még egy dzsungel közelébe. Váratianul Roger lépett be, az íródeákja, olyan dúlt arccal, mintha néhány tigris és krokodil jelent volna meg az előszobában, hogy számon kérjék Bracestől a tekintélyükkel folytatott visszaélést. — Főnök űr! Egy hölgy szállt meg nálunk... Most érkezett... A főszerkesztő... levél:.. A Nagy Vadász átvette a levelet, feltépte nedves ujjaival és elolvasta. Azután elsápadt. A legnagyobb magazin főszerkesztője írt ajánló sorokat egy hölgy érdekében. kedves Mr. Walking! Mellékelem önnek lapom e heti számát. De mellékelném valamennyi amerikai magazint ugyanabból a célból, hogy meggyőzzem: a közvélemény mint egy ember követeli öntől az a- lábbiakat: Vegye pártfogásba Miss Lilian Hendont, szervezzen expedíciót, hatoljon be Borneó ősrengetegébe és hozza haza Arthur Hendont, ha ugyan nem ölték meg a dajak fejvadászok. Amikor Amerika népe megtudta, hogy Lilian Hendon maga utazik atyja felkeresésére, az olvasók mint egy ember, ismétlem, mintha összebeszéltek volna, leveleik ezreivel árasztották el b. lapomat és a többi silányabb magazint, követelve, kérve, hogy a Nagy Vadász, Irving Walking segítsen az atyját kutató gyermeken. Őva intem, hogy bármi oknál fogva visszautasítsa a kérést. Ismeri Amerikát. Egy sorát se lehetne többé közreadni. Magam sem szeretem a tömeg érzelgős megnyilvánulásait, de mit csináljak? Belőlük élek! Legfeljebb magamba fojthatom mélységes utálatomat és megvetésemet, amellyel maradtam, igaz barátja: I. G. Neighbour, a „Thursday Morning Post“ főszerkesztője A Nagy Vadász dermedten ült a teknőben... — Mi áll a levélben? — kérdezte aggódva Rogen Kísérteties, rémült hangon felelt: — Hogy szervezzek expedíciót... hatoljak be... szabadítsak ki és csupa ilyen... — Mit lehet itt tenni? Hatoljon be főnök úr... Szabadítson ki és szervezze meg. A Nagy Vadász felsóhajtott. — Maga olyan nagy állat Roger, hogy magára vadászni kellene. Még teknőben sem bírom a meleget! — Mondjon a lánynak valami kifogást... — Maga krokodil? Hogy beszéljek én a lánnyal, mint vadász. Hát úgy nézek én ki, mint egy nagy vadász? — Miért? Én ismerek egy híres vadászt, az olyan ronda, hogy rossz ránézni. — De legalább vállas, vagy magas. Nézzen meg engem — siránkozott Mr. Braces. — Nézzen meg! Hát hogy nézek én ki?... Roger a homlokára csapott: — Hát talán akad valaki, aki jó pénzért felvenné a maga felvett nevét. Egy vadászkülsejű alak! Elindul, mint Irving Walking, és kész... Jaj, Istenem, mi van? — kiáltotta rémülten, mert a Nagy Vadász kiugrott a teknőből és a nyakába vetette magát. — Roger, maga zseni! Keressen valakit, aki helyettem elkíséri miss Hendont és a tudósításokat is hajlandó elküldeni a magazinnak! ... Fél óra múlva Pipacs ott ült Braces szobájában, újabb negyedóra leforgásán belül író volt, aminek első feltételeként megmosdott. Harmadik fejezet S osem láttam még kedvesebb nőt, mint Miss Lilian Hendon. Mindig mosolygott és a szomorúságnak egy árnyalata játszadozott a szája szélén ebben a mosolyban, hiszen félig-meddig elveszettnek hitt apja felkutatására indult. Előző napon csak rövid látogatást tettünk nála a Borneó Hotelben, szobájában. Pipacs, az író, lila nyakkendőjével és kodakjával, valamint én: a nagy író magántitkára megbeszéltük, hogy rendelkezésére állunk atyja felkutatásában és másnap elindultunk Bandjermasinba a tengerparton vezető tűrhető úton. Hat órakor már vidám trappban ügettünk, hogy mennél nagyobb utat tegyünk meg a hőség beálltáig. Miss Lilian előadásából a következőket tudtuk meg: Mr. Arthur Hendont az Indiai Talajkutató Társaság kiküldte Bor- neóba. (Folytatjuk) EGRI VIKTOR Kempelen a varázsló SZALATNAI REZSŐ IFJÚSÁGI REGÉNYE A Madách Könyvkiadó a Ma- ■f*- gyár Népköztársasággal kötött közös könyvkiadási egyezmény keretében átvette Szálainál Rezső KEMPELEN A VARÁZSLÓ című ifjúsági regénye harmadik kiadásának négyszáz példányát. Örülünk a közös kiadás tényének, de keveseljük ezt a néhányszáz példányt, mert Kempelen Farkas 1734 január 23-dn itt Pozsonyban született a Ventur utcában, élete nagy részét itt töltötte, s így Szalatnal regényes életrajza nagyobb érdeklődéssel számolhat. De kevés a példányszám azért is, mert ifjúságunk jó könyvet kap a kezébe, amely vonzón hozza életközeibe a XVIll. századnak ezt a nagytudású, szabadelvű tudósát, kempelen kalandos eseményekben bővelkedő sorsáról életének jó ismerőt is csak annyit tudnak, hogy jogi képzettsége mellett ezermester oólt, tanácsosa a bécsi udvari kancelláriának, s egy sakkozó qépet szerkesztett, a- melyet 1769-ben mutatott be a császárt udvarban. Már annyira ismert, hogy ó vezette a budai várpalota építésének munkálatait, Mária Terézia kívánságára ő tervezte és rendezte be a bécsi schönbrunnt kert szökökútját, s a nagyszombati egyetem Budára költöztetését ő szorgalmazta a bécsi udvarnál, az átköltöztetést ő szervezte meg és vezette. Kempelen sakkozó gépéről rajzok maradtak fenn, amelyek egy alacsony szekrényszerű asztalka mögött ülő, török ruhába öltözött bábut mutatnak. A mechanika akkori ismeretei elég kezdetlegesek voltak, s így nem férhet kétség hozzá, hogy a bábuban egy kiválóan sakkozni tudó törpe rejtőzött. Szalatnai nemcsak a sakkozó gép tervezésének és bemutatásának szentel oldalakat, de alapos búvármunkára valló tudással leírja azt ts, hogyan szerkesztette meg beszélő gépét ez az örökké találmányokon dolgozó nagy magyar ezermester. Kempelen gépe eléggé tökéletlenül utánozta egy kisgyermek hangját, mégis impulzust adott a későbbi kísérletezőknek. Mindez a varázslóra vonatkozik, akinek szolgálatait Mária Terézia gyakran vette igénybe. Szalatnai érdeme elsősorban az, hogy nemcsak a mechanikában és természettudományokban iáratos varázsló hőse kalandos sorsát köveit nyomon, hanem átfogó korképet is fest az országról. Pozsonyról és a bécsi udvarról, jó érzékkel kiemelve mindazt a haladót, a- mely a felvilágosodás korának első évtizedeiben megérlelte a magyar nemesség derekabb részét, az öntudatra ébresztett telkekbe ültette a magyar nyelv megbecsülésének gondolatát, s ezzel az elnyomott, vérig kiszipolyozott magyar népnek, évszázadok sötétsége után. meghozta az első világosabb hajnalokat, s a szabad költözés, az iparűzés, a tanulás jogával fel- szabadulásának útját egyengette. Iy~ önyve első részében Sza- latnai elvezeti olvasóját Magyarország sóbányáiba, az Eperjes melletti Sóvárra, onnan Máramarosba és Erdélybe, döbbenetes képet festve a bányák kezdetlegességéről, a bányászok veszedelmes munkájáról és nyomoráról. Egy újabb császári megbízatás a törökvilágban elnéptelenedett Bánátba küldi Kempelent, s itt Szalatnai jó- kaira valló regényes színeket kever könyve kalandos fejezeteinek szövetébe. A továbbiakban a megalkuvást nem ismerő. minden kitüntetést visszautasító, karakán jellemű udvari hivatalnokot és ugyanakkor a fáradhatatlanul búvárkodó tudást hozza Szalatnai a közelünkbe, s egyre jobban csodáljuk, mennyi érdekességet és a korra jellemzőt bányászott ki a rendelkezésére álló irodalmi anyagból, tudományos munkákból és leírásokkal, Kempelen könyvéből és fennmaradt írásos feli egy zéseiből. A feltaláló nem szerzett vagyont, amikor sakkozó gépével beutazta fél Európát, keresetét további találmányai tökéletesítésére fordította, nem vágyott kitüntetések után, és olyan emberekkel barátkozott, akiket a bécsi udvar besúgói felforgatóknak, jakobinusoknak tartottak. Bécsben Kempelen a nemzeti irodalom, a magyar nyelv ü- gyét felkaroló testőrökkel is találkozott, életét veszedelembe sodorta a Martinovics-ügy, ám túljárt a besúgók eszén, a titkosrendőrség semmiféle praktikája nem fogott ki rajta. Mária Terézia halála után, II. József uralkodása idején Kempelen apránként elveszti az udvar kegyét, s élete alkonyán már nem tudja széttépni az intrikák hálóját, visszavonul Gombára, csallóközi kis birtokára, ahol egyedüli gondja, hogy 0- véit biztonságban tudja, élete folttalan maradjon. Tf jóságnak szánt könyvről lévén szó. természetesnek találjuk, hogy Szalatnai tökéletes, tiszta embernek Jellem- zi hősét, akt mintha egy Jókat regény lapjairól lépne elénk. Meg kell szeretnünk Kempelen hűségét, a nép ügyéért síkra szálló kezdeményező kedvét, mégha ez a szeretet és hűség olykor deklaratív formában jut is kifejezésre. Mária Teréziáról tudjuk, hogy négy évtizedes uralkodása alatt megtanulta a kormányzás mesterségét, de olykor túlzottan o- kos és szeretetve méltó ez az uralkodáshoz értő nagyasszony. Már-már barátságnak mondható jóakarata Kempelen Irányában, aligha volt ilyen spontán, ahogy Szalatnai megfesti. II. Józsefről, a magát meg nem koronázó „kalapos királyról", erről a rideg és magányos, ellentmondásos jellemről Szalatnai csak a szokványosat írja meg. Ferenc császárban lényegesen több volt a korlátoltság és gőg, mint a ravaszkodó számítás. A volteriánus eszméktől áthatott testőrök ts több helyet kaphattak volna a könyvben, mint amennyit a beszélőgép és a gözmasina szakszerű leírása, vagy az egyetem átköltöztetésének aprólékos rajza elfoglalt, ám ezek a hiányok keveset rontanak a regényes életrajz hitelén. Szalatnai tanulságos könyve javára írjuk azt ts, hogy a műszaki ismereteket követelő leírásokban szakszerűen tájékoz- szerelmett. családi életét bemutat, és hőse érzelmi világát, tató fejezetekben mértéktartó marad és nem téved érzelgősségbe.
