Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-07-08 / 27. szám
Iván Kiím ÜLJ in. — Szeretsz? — kérdezte a férfi. — Igen — mondta a lány. — Akkor gyere ide, csókolni akarlak. — Nem megyünk reggelizni? — Gyere ide hozzám. Szeretni fogsz örökké? — Igen — nevetett fel a lány. — Milyen furcsa szavakat használsz te! Valóban meg örökké... Most — mondta a lány —, most szeretlek. — Letérdelt az ágy mellé és a férfi szájára forrasztotta az ajkát. Hagyta, hogy csókolja őt. — De most már csakugyan gyere — mondta. A férfi érezte, hogyan lopakodik be idegeibe a kétség- beesés és a reménytelen szorongás. Ugyan, mérlegelte a helyzetét, ugyan hová meneküljek? De amíg itt volt, amíg együtt voltak, amíg hallhatta a lány lélegzését, amíg megérinthette a testét, még létezett, még élt, még érzett valami biztonságot: Most ebben a percben az övé volt, még érzékelte, még érezte, sőt most még hatványozottabban a magáénak érezte őt, mint bárkit is valaha; közel járt a boldogsághoz. Megölelte hát a lányt és csókolta kissé fáradt és nedvtelen ajkával. Szeretlek — suttogta —, ne hagyj el soha. — És magához vonta a lányt. Ä lány hallgatott, és a férfi szorongása mindjobban nőtt. Amikor ismét felébredt, a szoba már fényárban úszott, és a szomszéd szobában valaki vizet eresztett a csapból. Sokáig és figyelmesen hallgatta a zajokat, aztán csendben felkelt, és az ablakhoz lépett. A gyepes tér üres volt. — Ott van még? — kérdezte a lány mögötte. — Nincs, drágám — mondta. — A lányra emelte a szemét. Ha majd elmegy — suhant át az agyán —, ha majd elbúcsúzunk egymástól, ha majd elhagyjuk egymást, ha majd egyedül maradok... csaknem gyengeséget érzett. Ö, miért is ment el már annyiszor, istenem, hányszor búcsúztam én már. hányszor elhagytuk már egymást. — Megyünk reggelizni? — kérdezte a lány. — Elvégre már valóban ennünk kell valamit. Azóta már dél is lehet. — Aztán még hozzátette: — Húslevest rendelek majd magamnak. Megeszem két tányér húslevest, és hozzá három kiflit. Lesz friss kiflijük, mit gondolsz? — Leánykám — mondta a férfi —, ne öltözködj még. — Egész teste verejtékezett. — Már indulnunk kell — mondta a lány. — Hiszen neked is haza kell menned, valamikor mindig siettél haza. A lány felé nyújtotta a kezét. — Ma nem sietek, ma nem akarok sietni. — Aztán egymás mellett feküdtek. — Akkor hát mit fogunk csinálni? — kérdezte a lány. — Szeretlek — mondta a férfi. Az idő lassacskán múlt. szinte megállt a kékrefestett szobában. A ködfelhöből előbújt a nap, melynek sugarai még jobban hevíteni kezdték az átforrósodott levegőt. — Van itt valami olvasni valód? — kérdezte a lány. — Nincs. Csak néhány folyóiratom van. — Olvass fel nekem — mondta a lány —olvass nekem valamit. — Csak szakfolyóirataim vannak. — Nem számit — vágta rá a lány. — Angol folyóiratok. — Nem tesz semmit, hiszen majd lefordítod. A férfi felállt, és kinyitotta a bőröndöt. Aztán a lány fölé hajolt, aki összeszorltott ajakkal és behunyt szemmel feküdt. Nem csókolta meg, nem is szót hozzá. Kis i- deig nézte az idegennek ható arcot. — Az orvosok — fordított aztán — már az őskorban foglalkoztak az emberi csontváz felépítésével. Észrevették, hogy a csont tulajdonságainál fogva teljesen eltér a többi szövetektől.... — Milyen csontjuk van a nyomorékoknak? — kérdezte • lány. — Mindegyiküknek más — mondta a férfi. — Valóban akarod, hogy megmagyarázzam neked? — Valóban — utánozta a lány. — Valóban. A férfi hallgatott. Sohasem beszéltek együtt másról, csak a szerelemről. De hogyan beszélhetett most szerelemről? 4i'\ w. ’-/Ml t h " V/ / ..Vi Marcangoló éhséget érzett, szinte már teljességgel levette lábáról a gyengeség. — Kedvesem — súgta a férfi —, most mit szeretnél csinálni? — Egy bécsiszeletet — mondta a lány —, megennék egy bécsiszeletet. Vagy egy rántott borda szeletet. A férfi bezárta a folyóiratot. — Ne gyötörd magad — mondta. — És valamilyen finom olasz salátát — mondta a lány. — Egy egész tál salátát hozzá. — Szeretlek — búgta halkan a férfi — Maradj még itt velem. — És utána — folytatta a lány — egy pohár eperfagyit tejszínhabbal, meg egy feketekávét. — A férfi átölelte. — Engedj! — mondta halkan a lány. — Már nem szeretsz? — kérdezte a férfi. — Bolond vagy — felelte a lány —, mit kérdezed folyton? — Szeress, szeress — mondta a férfi. — Sohasem kértelek erre. de most kérlek — szeress! A lány hallgatott. A napsugarakban porszemek röpködtek. Valami kényszerítette, hogy felálljon és kinézzen az ablakon a gyepes térre. De legyűrte ezt a kényszert. — Te sem szeretsz engem — mondta a lány. — Csak félsz. Amióta beléptél ide, folyton rettegsz. Félsz minden lépéstől, amit az ajtó mögött hallsz, és félsz, hogy egyedül maradsz itt. Valami biztos után vágyói. Istenem — kiáltott fel —, mért is vagy itt velem? Mért nem találsz magadnak valamilyen jobbat és hűbbet? — Felállt. A férfi feléje nyújtott a kezét, és megpróbálta őt visz- szatartani. A lány belemart a mellkasába. Belevájta körmét a bőrébe, és mély, véres karmolások keletkeztek rajta. — Kedvesem — mondta halkan a férfi —, most ne hagyj magamra. — Nézte, hogyan öltözködik a lány, a karmolások helye égett, és érezte, hogy ragacsossá válik a vére, mely kis patakokban csurgott le a mellkasán. A lány a tükör előtt ült és fésülködött. — Milyen haja volt annak a... aki itt volt akkor veled? — Azon nem múlik semmi. — Mért fekszel* le megint? — kérdezte a lány. — Talán csak nem akarsz még tovább is itt maradni? A férfi egész testét ellepte a verejték. Nem kellett volna annyi vizet innom, korholta magát, de minden mindegy volt neki, úgyis elveszett minden. Megpróbált hallgatózni, figyelmesen hallgatta a folyosóról és az utcáról beszűrődő zajokat, de zavarta a zene. Magára hagyatottnak és kimerültnek érezte magát. Teljességgel kimerítette a magárahagyatottság. — Tulajdonképpen mitől félsz? — kérdezte a lány. — Talán megöltél valakit odakint? — Ha megöltem volna... — válaszolta. — Lehet, hogy azoknak, akik öldökölnek, jobb dolguk van, mint az ártatlanoknak. A lány újra gyönyörű volt, annyira hibátlanul szép, hogy a férfi inkább elfordult. — Emlékszel, egyszer egy éjszaka vártalak az autóbusz- megállónál, már fél tizenkettő is lehetett. — Nem — sziszegte a lány. — Ragyogott a hold, majdnem holdtölte volt, aztán szerelmeskedtünk a fűben, a pályaudvar mögött, abban a cseresznyéskertben. — Nem — mondta a lány —, nem emlékszem. Mindig elfelejtem, mikor mi történt velem. A férfi mellkasán éktelenkedő karmolásokból lassan folydogált a vér. A csípője felé vette útját, s néhány keskeny csíkocskában lecsurgott a lepedőre. A férfinak úgy rémlett. mintha lépteket hallott volna. Egészen közel. — Kikapcsolhatnád azt a rádiót? — fordult a lány felé. A lány lenyomta a készülék gombját. — Hány óra lehet? — kérdezte. — Vagy kettő. De lehet, hogy több. Talán már alkonyo- dik is. Szeretsz még egy kicsit? — Most éhes vagyok — válaszolta a lány. — Elmész nélkülem? A lány az ágy szélére ült. — Gyere — mondta —, gyere már! A férfi a folyosóról behallatszó lépéseket figyelte. Kip- kop, majd furcsa kopogtatás, kip-kop, és újra kopogtatás. — Hallod? — kérdezte, miközben lélegzetvisszafojtva hegyezte a fülét. — Kibírhatatlanul éhes vagyok — szólt halkan a lány, és lehúnyta a szemét. — Nem akarok tovább itt maradni. — Felállt. Valaki megállt az ajtó előtt, és óvatosan becsúsztatta a kulcsot a zárba. A lány a férfi felé fordult, és a kétségbeesésétől tágra nyílt a szeme. A férfi átölelte. — Édesem — sóhajtotta —, már jönnek. — Most megszabadult minden szorongástól. Végre biztos volt a jövőjében, végre a bizonyosság küszöbén állt, de még volt hátra egy perce, életének utolsó perce, melyet még a bizonyosság küszöbe előtt tölthetett el. — Édesem — ismételte meg elcsigázottan. — Őh, te vérzel! — döbbent meg a lány. — Hogy lehet az? A férfi fölé hajolt, és csókolni kezdte a mellkasát. A férfi érezte, amint a lány szája hozzá tapad a mellkasához, érezte hűs tapintását és saját vérét, amint zsi- bogva szivárog. — Kedvesem — suttogta maga elé, és most már tudta, hogy utolszor érintik egymás testét, és utoljára mondta ezt a lánynak, már tudta, hogy elmegy, már semminek sem lehetett útját állni, már semmit sem lehetett megmenteni, csupán az az utolsó bizonyosság maradt, hogy ez a lány is elmegy, mint a többi, mint minden, csupán ez az egyetlen bizonyosság, csak a nyugalomnak e paradicsoma, és megérezte, hogyan ömlik szét benne a nyugalom, a dermesztő és vigasztalan mozdulatlanság, és most már nem hallotta, hogyan döngetik az ajtót a kérlelhetetlen öklök, már azt sem érzékelte, hogyan recseg az ajtó a nehéz tárgy csapásai alatt, mert váratlanul hátrahanyatlott az ágyon Beléptek. Hárman voltak. A szállodai alkalmazottak sötétkék egyenruháját viselték. — Mi az? •— szólalt meg az első. — Mi történt magukkal? — Kék sapkája alól kikandikáltak vörös hajfürtjei. A lány gyorsan talpra ugrott, és megtörölte a száját. A másik kezével megragadta a takarót, és a férfira dobta, hogy elfedje mezítelenségét. — Biztosan csak alszik — hebegte zavartan. — Csak alszik. A vöröshajú megpillantotta a papírdarabokat. — Éden, pokol, menny — mondta csaknem gyengéden, majd az „é- den“ szót megismételve mohó kíváncsisággal emelte tekintetét a lányra. 1968 Kövesdi János fordítása Szalai Piroska versei: Rólunk Fekete párducok ölelkeznek fejeden, hogy érintésükre a fehér liliom megmerevedjen. Ha csak látlak: mint hatalmas színkör megindul velem a világ s a szótlanság kazamatájából szívom be festék szagú tested illatát. Ujjaid vibráló finomsága kusza lelkeket bogoz a fázó ködből és színeket old bomlott agyamban. Ma Nélküled ülök itt. Fájdalmat hasit fejemen a fény, csípőmön galambok ülnek, szürke szelídségben örjöng a szenvedély. A / '/ GYURÁK ÉVA illusztrációja Én naponta kiásom síromat Én naponta kiásom síromat, hogy bele pirosarcú epret ültessek. Nem kértem még a hajnalt senkitől, csak az első hajnali percet. Mit az idő... nincs... volt? nem lesz! Fehérebb most a lét; mint a csontok, miket a bálnák tengerbe temettek. Engedjétek, hogy koponyámat, én találjam fel férgeknek. Rövid, mint az élet i. Még nem is voltam a világon, még nem is voltál a világon, mikor már felültünk az ágyon, mikor már meghaltunk egymáson. II. Még nem is voltam a világon, mikor már felültünk az ágyon, még nem is voltál a világon, mikor már meghaltunk egymáson. Kopóci Tibor illusztrációja
