Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-08 / 27. szám

új ifjúság 5 bohémek negyede Tavaly vagy hat hetet töltöt­tem a rádióhoz tapadva, nap­pal rövid, éjjel hosszú hullá­mon hallgattam a París-lntert, főleg az egyes adásokat, izgal­mas riportokat. Elképzelhető, milyen érzéseket váltott ki be­lőlem a régi ismerős utcák, te­rek, boulevard-ok, iskolák, egyetemek neveinek sűrű em­legetése, hiszen sok személyes élményem fűződik a párizsi Quartier Latinnek szinte min­den ódon kövéhez. Majdnem minden szállodájában jártam, vendéglőjében ettem, mozijá­ban ültem. Egy kis túlzással talán még azt az állítást is meg merném kockáztatni, hogy a Boulevard Saint Michel, a BouTMich', ahogyan a diákok becézik, minden fáját és pad­ját ismerem. Például az egyik padot, amelyen egyszer az Humanitét olvastam s egy „ki­rályrikkancs“, tehát a király­párti Action Francaise nevű soviniszta-reakciós liga tag­ja, kitépte a kezemből. Szent Mihály útján Ady már kamaszkoromban beiémoltotta a Párizs-bámula- tot. Amikor 1934-ben mégis* merkedtem Szent Mihály útjá- vát. régi ismerősként üdvözöl* tem. Fiatalok hóbortos hánya- vetiségétől volt hangos. Össze* fogódzott fiúk és lányok me­neteltek rajta. Diákcsinyek robbantak a kávéházakban. A hatalmas söröskancsók mellett véndiákok fiatalfürdőt vettek. A víg vagy bohó arcok között feltűnt égy könyvtárból jövő vagy előadásra siető szemüve­ges diáklány, komolyan szorít­va hóna alá a könyveket. Szent Mihály útján a könyvmolyok, a szórakozott ifjú tudósok, s félszeg tanárjelöltek is átszel­lemültek: levetették tudálé­koskodó álarcukat. Istené és szerelemé A világ legifjabb városnegye­dének tartják a Quartier La­tint. Legifjabb? Persze csak akkor, ha lakói átlagéletkorát tekintjük. Egyébként nagyon is vén! Legalább kétezer éves, a története egészen a római idő­kig nyúlik vissza. A mai Cluny múzeum helyén például, rézsűt az Ady látogatta Cluny kávé­házzal, Julianus császár hévíz­fürdője állt,. A rue Saint- Jacques, a negyed leghosszabb útvonala, melyre a hatalmas Sorbonne épülettömb keleti ré­sze esik, a római Lutetiát kö­tötte össze Itál iával. Aztán már a korai középkorban kialakult a városrészben a Hit és a Tu­dás központja Szent Lajos a XIII. században megalapította az imént említett Cluny mellet­ti kollégiumot, amelyből a Sor­bonne fejlődött ki. A hatalmas (246 méter hosszú és 83 mé­ter széles) téglalap alakú épü­lettömbnek még csillagvizsgáló- tornya is van, a Szent Jakab utca felőli oldalon. A középkorban a Diáknegyed színes és tarka volt. Ami a színt illeti, ezt nemcsak kép­letesen kell értenünk, hanem a szó szoros értelmében, mert az alacsony házak a szivárvány minden színében pompáztak. A házak között szőlöskertek te­rültek el. Mindenütt lugasok, fogadók, kolostorok, tornyok tarkálltak, s a szűk utcákon, amelyeknek se kövük, se lám­pájuk nem volt. Dante meg Villon járt-kelt. Az egyik ház az Istené volt, a másik a Sze­relemé. Az örömlányok, alig bontakoztak ki valamilyen bor­issza deák vagy kujon káplán karjai közül, máris gyónni vagy szetesen a Quartier az enciklo- pédisták fellegvára lett. s ké­sőbb a forradalom sok új, vi­lághírű intézetet alapított itt. A Konvent állította fel a vi­lághírű és sok magyar vonat­kozással bíró Dcole Normale Superieure-t, a tanárképző fő­iskolát, ahol sok-sok híresség tanult (Taine, Bergson, Romain Rolland, Pasteur, Jaures, Her- riot, Sartre). A romantika csúcsán és a nyomor mélyén A 19. század a Quartier nagy romantikus, majd forradalmi nyék költője, s a Koldusénekek című argot-ban írt verseiért egy hónapot kapott szemérem elleni vétségért. Olyan szegény volt, hogy — egyetlen öltönyét kímélendő — függönyből sza­bót házi köntösben fogadta cim­boráit. A század vége felé a Place Saint Michel-i „Arany­nap“ kávéház pincehelyisége lett a bohémtanya, amelynek falait Gauguin díszítette. Az egyik „legtörzsebb“ vendége Verlaine volt, aki falusi köntö­sében bolyongott éjnek idején a Quartier utcáin. Megesett ve­le. hogy hajnal felé ittasan be­csengetett a templomba, s kö­vetelte: Diákok, amikor békésen szemlélődnek a kávéházak teraszán, és tüntetések ideién az egye­tem udvarán. imádkozni mentek a számtalan kápolna vagy templom valame­lyikébe ... A rendőrség nem könnygázzal, hanem csak íjjal meg lándzsával volt felfegyve­rezve, de már akkor is sok baj volt a diákokkal. Voltak évti­zedek, amikor a poroszlók be sem merészkedtek a negyedbe, melynek teljesen a fiatalság volt az ura. A középkor végén hanyatlás­nak indult a Sorbonne és az egész diáknegyed, de a Re­naissance újabb fellendülést hozott. I. Ferenc, a kiváló me­cénás, aki többek között Leo­nardo da Vincit „protezsálta“, felépítette a College de France nevű intézetet, ahol később vi­lághírű tudósok adtak elő, mint például Joliot-Curie. Ugyancsak a XVI. században alapították a Jezsuita Kollégiu­mot, ebből lett a rue Saint- Jacques-on, a Nagy Lajos Lí­ceum, olyan diákokkal, mint Moliére, Robespierre, Saint- Just, Camille Desmoulins, majd Delacroix és Victor Hugo. A Diáknegyed egyik kis sikátorá­ban lakott 1531-ben Calvin. Egy másik kollégium egyik növen­dékét Racine-nak hívták. A Panthéon térről nyíló Descar­tes utcát azért nevezik így( mert itt lakott a nagy bölcselő. A felvilágosodás idején termé* korszaka. A Sorbonne melletti híres Flicoteaux vendéglőbe Balzac jár. A Diáknegyed lakó­ja Pottier is, az Internacionálé jövendő költője. A Quartier hő­sei közt szerepel Murger, a Bo­hémélet írója, Nadar; az első fotográfus és halhatatlan cim­borája, Baudelaire. A romanti­ka csúcsán, és a nyomor mé­lyén élnek. Egy obskúrus poé­táról, egy bizonyos Cramusotról meséltékj hogy amikor kisebb vagyont örökölt, végre először életében úgy jóllakhatott, hogy az első rendes vacsorájába be­lehalt ... A Diáknegyedben még a tu­dósok is bohémek: egy bizo­nyos Berger doktorról azt je­gyezte fel a krónika, hogy em­beri csontokból készített cse­csebecséket, növényeit pedig koponyákba ültette rue Souff- iot-i lakásán. A Kommün idején nagy har­cok folytak a negyedben. Az egyik utolsó barikádon küzdött Raoul Rigault, a Kommün fő­ügyésze. Reggel négykor fogták el a Versailles: tisztek. — Vive la Commune! — kiál­totta, amikor az ellenforradal­mi tiszt a homlokához szegez­te és elsütötte a pisztolyt. Ez abban a Gay-Lussac utcá­ban történt, amely kissé me­redeken kapaszkodik fel a Pan­théon felé, s ahol a harmincas években még láttam egy legen­dás, hófehér szakállas, daliás termetű férfit, akire meghatot- tan tekintettem, mert tudtam: ő a Kommün utolsó élő harco­sa, az utolsó communiard. Ju­les Vallés, a Kommün kitűnő hírlapírója is a Diáknegyedben tanult, de ő nem a megalkuvás, hanem az ellenállás bohémjai közé tartozott. A Kommün után Jean Riche- pin lett a Diáknegyed bohém­királya, az elesettek és szegé­— Papot ide, gyónni akarok! Amikor pedig a sekrestyés kitette a szűrét: — Hát hagynál meghalni fel- oldozás nélkül? Ha egyszer mondom, az anyád istenit, hogy ki akarok békülni az Istennel! Se szeri, se száma nem volt a Diáknegyed hóbortos alakjai­nak: például egy Sautron ne­vezetű bohém, aki napjait szal­maszékek fonáséval töltötte, este orrába szűrt nagy szegek­kel járt'-kelt, s 10 centime-ért árulta darabjait. Vagy egy Sa- peck nevű bolondos figura, az Anti-concierge („Házmesterel­lenes“) című nyárspolgárpuk­kasztó lap szerkesztője (a ház­mester volt a bohémek szemé­ben a társadalmi rend jelké­pe). öt egyszer valaki megállí­totta: — Sapeck úr? — Igen. — Egyik előfizetője vagyok, de sohasem kapom a lapját. — Nem lep meg. — Hogyhogy? — Az előfizetőknek sose kül­döm, mert rájöttem, ezzel csökken az egyes példányok vá­sárlása. A Diáknegyed, ez a nagy fa­lu, mely a Szajna és a Mont­parnasse, illetve a FüvészkerS s a Luxembourg kert között terül el, nem lehetett meg falu bolondja nélkül. Még én is is­mertem egyet, Ferdinand Lop­nak hívták, s örökös képviselő- jelölt volt,- de sose választot­ták meg, bár azt ígérte, hogy a boulevard Saint-Michelt meg­hosszabbítja ... egészen a ten­gerig. A Diáknegyed ma Harminc év alatt ez a pá­rizsi negyed is jócskán meg­változott. A francia főváros el- gépiesedett, elamerikaiasodott, a rengeteg gépkocsi mindent eltorlaszol, a benzingáz szinte elviselhetetlen. Ez alól a folya­mat alól persze a Diáknegyed sem vonhatta ki magát. A Boul‘Mich‘-en sok kávéház el­tűnt, helyette önkiszolgáló ét­termek rendezkedtek be. Min­denki lót-fut, lohol, rohan, már a diákok sem ülnek órákig a kávéházak teraszain. Sokat kell tanulniuk és dolgozniuk. Azért a Qartier Latin még mindig sajátosan vidám és ifjú városrész — persze nem akkor, amikor heves tüntetések szín­helye. A Szent Lajos, a IV. Henrik, a Montaigne s a Fé- nélon líceumok növendékei so­kat sütkéreznek a Luxembourg kertben. Élnek még a régi szo­kások is: például a bizuthage, vagyis a „gólyaavatás“. A Vau- quelin utcai Fizikai és Kémiai főiskolán például minden októ­ber első szombatján a véndiá­kok „megkeresztelik“ az úja­kat, akiknek fehér köpenyben és mezítláb kel elvonulniuk az utcán, kézzel kell leseperniük a rue des Ecoles-t, a College de Franc-szal szemben, le kell térdepelniük a lépcsőre, s nya­kukon kötéllel kell megesküd­niük, hogy tiszteletben fogják tartani a Hagyományt és az Öregdiákokat. A boulevard Saint-Miche! vé­gén,- ahol hajdan a híres Bul- lier táncterem állt, s ahol gyű­léseket is tartottak (egyszer Ehrenburg mellett ültem ott...) felépült a centre Jean Sarrailh (nevét a Sorbonne volt rekto­ráról nyerte). Ebben a hatal­mas, csupa üveg épületben szé­kelnek a különböző diákbizott­ságok, itt adják az igazolványo­kat, a menza-jegyeket, de ott van az épületben tornaterem meg uszoda is. A negyed egyik régi utcá­jában, a Mázét utcában, ahonnan egykoron a posta­kocsik indultak vidékre, van a nagy diákétkezde. A három- emeletes ételgyárban másod­percenként adnak a műanyag tálkába egy-egy ebédet. Akármilyen nagy is az álta­lános rohanás, a diákok azért felkeresik a Michelet utcai In­stitut d’Art déli hangversenye­it, melyek félegytől félkettőig tartanak, eljárnak a rue d‘Ulm-i filmmúzeumba, ahol aránylag olcsón megnézhetik a régi klasszikus remekeket. Az említett Jean Sarrailh Központ­ban székelő Copartól (Comité Párisién des Oevres rövidítése, vagyis Párizsi Jótékonysági Bi­zottság), ahol néha féláru szín­házjegyeket is kapnak, ez a bi­zottság többek közt olcsó ki­rándulási, üdülési lehetősége­ket is nyújt, foglalkozik a diá­kok elszállásolásával. A külföl­diek egy része ugyanis nem kap helyet a Diáknegyedtől dél­re fekvő Egyetemi Városban, hanem kénytelen szállodákban vagy hónapos szobákban lakni. Különben a régi Diáknegyed vezető szerepe is megrendült: még mindig ez a francia köz­oktatás fellegvára, még mindig itt a legpezsgőbb és — mint ta­valy is láttuk — a legforróbb a diákélet, de már kezdi el­veszteni egyeduralmát: új ka­rok épültek a távoli peremvá­rosokban; Nanterre-ben és Vin- cennes-ben. Ezekben az ultra­modern épületekben már sem­mi sem emlékeztet a Quartier ódon hangulatára. Akad néhány író, aki ezzel a kiszakítottság- gal magyarázza, hogy itt', pon­tosabban Nanterreben kezdőd­tek a diáklázadások. Ez persze túlzás, s a forrongásnak bo­nyolultabb, mélyebb okai van­nak. Az azonban bizonyos, hogy a Diáknegyed ma már minden tekintetben a viharos változá­sok korát éli... Bajomi Lázár Endre AZ ÚJ IFJÚSÁG NAGY E I NEGYEDIK FOFDULÖ 1. Melyik a világ legbővizűbb folyója? 2. Mikor érte el az első emberalkotta műszer a Holdat? 3. Hol és mikor határozták el, hogy május elsejét a munkásság nemzetközi ünnepévé avatják? 4. Amerikaiak állították-e a NEW YORK-i kikötő hí­res szabadságszobrát? 5. Ki írta a Bérmunka és a tőke című tanulmányt? Háborgó ifjak QUARTIER LATIN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents