Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-09-30 / 39. szám

rii nt*-í ÍGY SZERET­NÉNK ÉLNI LÁTOGATÓBAN OLVASÓINKNÁL Nagy Rudolf Czirfusz Ilona Milyen az elképzelésül« a mai fiatalok­nak azokról az évekről, amikor már sa­ját lábukon kell megállniuk, családjukról kell gondoskodniuk és mindenről ami ez­zel összefügg. Az Új Ifjúság kérdéseire két érettségi előtt álló diák, Czirfusz Ilonka és Nagy Rudolf válaszol. Mindket­ten a nagymegyeri Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola tanulói. UI: Hová készültök az érettségi után? Ilonka: Nekem mindenem a kémia. Ezt á tantárgyat szeretném tanulni a főis­kolán is. Nem, nem a pozsonyi „termé­szettudományin“, hanem valamelyik cseh főiskolán, mert már több magyar diák­tól hallottam, hogy a cseh főiskolákon egy évig mint idegen nyelvet tanulhatom a cseh nyelvet. Rudolf: Én is szeretem a vegytant, de « matematika, fizika, történelem is ked­venc tantárgyaim közé tartozik. Kisko­rom óta mégis egyetlen témakör köti le igazán figyelmem: a katonai vegyészet. Ebben szeretnék valamit elérni. Jó len­ne. ha bejutnék a brünni főiskolára. UI: (csak Rudolfnak): Mi a véleményed á háborúról?! Rudolf: Borzasztó dolognak tartom. UI: Tehát elismered, hogy az emberi­ség számára inkább rosszat mint jót je­lent. Mégis, miért éppen ebben a szak­mában szeretnél „befutni“ ? Rudolf: A szüleim is ellenzik, de már mondtam, én kitartok, bármi is álljon utamba. Nekem tetszik az a példás kato­nai rend, megjelenés, diszciplína. Meg az­tán ez a legférfiasabb szakma, amit el lehet képzelni. UI: Reméljük, hogy egy év múlva fő­iskolások lesztek, de mondjuk, hogy nem sikerül... Ilonka: Akkor majd dolgozni megyek. Valamilyen vegyi üzembe, vagy könyv­tárba, ahol alkalmam lesz sokat olvasni. Nem szeretnék irodában dolgozni. Egy év múlva aztán újra megpróbálom. Rudolf: Nem esek kétségbe. Egyszer minden sikerül, csak akarni kell. Ha máshol nem, a katonaságnál belekósto­lok abba, amiről oly régen álmodom. UI: Hogyan képzelitek el élettársatokat, családotokat? Ilonka: Erről valóban csak nagy vona­lakban beszélhetek, mert az ember sose tudja. Szeretném, ha a férjemnek az enyémhez hasonló műveltsége lenne, még azt is elszívlelném, hogy tudományával néhanapján „zsebre vágjon“, egyszóval, legyen olyan, akire feltekinthetek. Két családot szeretnék. Rudolf: Nem szükséges, hogy a felesé­gem olyan műveltséggel rendelkezzen, HOGYAN Sandal Eva Juhos József mint én. Az a fontos, hogy tudjon hoz­zászólni olyan kérdésekhez, amelyekről általában társaságokban szoktak beszélni. Nem szeretnék falun élni, inkább Po­zsonyban, de lehet az kisebb város is. Eddig a két nyilatkozat. Egy év múlva megtudjuk, mi lett az ideálok egy részé­vel. Közömbösen élnek-e a középisko­lások? Ügy véljük, nem. Kovács Edit, Juhos József, Sandal ßva és Dalos Tamás, a dunaszerdahelyi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola III. osztályos tanulóinak válasza erről ta­núskodik. íme a válaszok: UI: Hogy tanulnak a legszíveseb­ben? JÖSKA: Egyedül. Sajnos, leginkább csak este jutok a könyvhöz, amikor a többiek a tévét nézik. Nem kíván­hatom, hogy az egész család az én kedvemért lemondjon... EDIT: Egyedül, de kell hogy szól­jon a tánczene. Ha nem szól, elka­landoznak a gondolataim. ÉVA: Én sem tudok tánczene nél­“61 Dalos Tamás Kovács Edit kül tanulni. Szeretem tanulás köz­ben hallgatni a Csak fiataloknak cí­mű műsort. TAMÁS: Nem tanulok mindig. Sze­retek szórakozni is. Leginkább csak este tíz után ülök a könyvhöz. Az apám nekem adta és berendezte a manzárd-szobát — ott tanulok. UI: Az egész szoba a magáé? TAMÄS: Igen. UI: Mi minden van a szobájában? TAMÄS: Asztal, székek, ágy, szek­rények, könyvesszekrények, radiátor, „reproszekrény“, magnetofon. A fa­lakon képek, fényképek az újságok­ból. UI: Miért nem járnak a klubba? EDIT: Oda a diák nem jut be. ÉVA: Cigánytanya, huligántanya... EDIT: Sok ott a verekedés. TAMÄS: Onnan a fiatalok már rég kiszorultak. A klub két helyiségből áll: a tulajdonképpeni klubból és egy kocsmaszerű büféből. Már csak idő­sebbek és huligánkodő fiatalok jár­nak oda. Nemrég még egy biliárd­asztalt is beállítottak a klubba, ez SZEHETITEK-E AZ Ül IFIÜSÄGOI? A szerkesztők azzal bocsátottak lapterjesztő útunkra, hogy a mi kenye­rünkről, de az ő prémiumukról is szó van, menjünk hát. Különben is, mi vagyunk a szerkesztőség legfiatalabb tagjai... Ez már így van. De men­tünk. És jókedvvel, tarisznyánk tömve útravalóval: viselkedjetek illedel­mesen, nehogy megegyétek a „bontón“-t, hagyjátok itthon az iróniátokat meg a rosszkedveteket stb. Valójában miről volt szó? A nyáron úgy vettük észre, hogy nem gyarapodott olvasóink tábora. Mondogattuk, sebaj, majd ha megkezdődik az iskolaév, nagyobb lesz az érdeklődés. De elmúlt szeptember elseje, és a diákok csak nem jelent­keztek. így aztán gondoltunk egyet: ha nem jön Mohammed a hegyhez, a hegy megy Mohammedhez. Összesen öt iskolát látogattunk meg. Oda mentünk, ahol vártuk, hogy érdeklődnek az Oj Ifjúság iránt, és örülnek látogatásunknak. Az ered­mény: csaknem minden iskolában sikerült valakit meggyőznünk arról, hogy az Oj Ifjúság mindenekelőtt a csehszlovákiai magyar fiatalok lapja. Legalábbis annak a feladatát igyekszik betölteni, kisebb-nagyobb siker­rel. Egyszóval, felfedeztük a spanyolviaszkot. Az, hogy a diákokat sokszor jobban érdeklik a szolvák, cseh, német, orosz, esetleg más nyelvű, sőt a speciális szaklapok — mert a példány­számok összehasonlítása ezt bizonyítja —, talán a mi hibánk is. De ezek­re fény derül. Mégpedig hamarosan. Ugyanis kölcsönös megegyezés született az öt iskola és az Oj Ifjúság szerkesztői közptt, miszerint rövid időn belül újra találkozunk. De már szélesebb körben: az iskola tanulói, kontra az Oj Ifjúság szerkesztői. Előre reszketünk! aztán betetőzte az egész folyamatot. Részeg emberek tántorognak a te­remben, azok biliárdoznak... A fiata­loknak már nem is lenne érdekes oda járni... UI: Mire lenne szüksége a duna­szerdahelyi diáknak? EDIT: Papírüzletre. A papírüzlet­ben alig lehet valamit kapni, de ar­ra a kis valamire mérhetetlen sort kell állni. ÉVA: Ifjúsági áruházra, ahol olyan ruhákat is lehetne venni, amit a fia­talok is hordhatnak. Szerdahelyen csak bokáig érő ruhákat lehet kap­ni. TAMÄS: Több cukrászdára, ifjúsá­gi szórakozóhelyre, ifjúsági bárra, ahol nem árulnának szeszes italt, rendes lenne a kiszolgálás és senki sem gyanúsíthatná a diákot, ha meg­ivott egy málnát. Szerdahelyen csak egyetlenegy cukrászda van. Piszko­sak az asztalai, kedvetlen a kiszolgá­lás. Néha még leülni sem tanácsos az asztalok mellé, mert olyan ritkán törülik le őket. Egyszer bejegyez­tem ezeket a dolgokat a panasz- könvvbe, csúnyán lehordták érte... ("> Kedves olvasóink Ha közietek jártunk, sok olyan érdekes dologról értesültünk, ame­lyek hétköznapi témájuknál fogva sokszor nem kerülhettek be az Oj Ifjúságba. Most lehetőség nyílik er­re is. Rendszeresíteni kívánunk egy új rovatot, ahol olvasóink nyilatkoz­hatnak a legkülönfélébb kérdések­ről. Levélben is elfogadjuk hozzá­szólásaitokat, csak egy kérésünk van: lehetőleg fényképet is mellé­keljetek a válaszokhoz. Következő számunkban a komá­romi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola diákjai nyilatkoznak az Űj Ifjúságnak. Téma: Szerelem az iskolában. Mit jelent a komáromi diák szá­mára Komárom és a Duna. Tudósítás ügy bacchanáliáról Modor híres város. Hírnevét a szőlőnek, illetve a bornak köszön­heti. Már a római légiósok is foglalkoztak itt a szőlőtermesztéssel a II.—Hl. században. Valószínűleg ők alapozták meg a város hírne­vét. A rómaiak asztaláról nem hiányozhatott a fejedelmi ital. Az akkori hadviselés pedig gyakran hosszú évekig idegen földhöz kö­tötte a katonákat, akik — jó szőlőtermesztők, még jobb borivók lévén — hamar felfedezték, hogy a Kis-Kárpátok lankái rendkívül alkalmasak a szőlőtermesztésre. De felismerte ezt II. Géza király is, s alighanem nehéz szívvel válhatott meg a településtől, mikor 1158-ban a nyitrai káptalanságnak adományozta. Tehát sok mindent a szőlőnek és a bornak köszönhet Modor la­kossága. Hálás is ezért Bacchusnak, és évről évre nagy pompával rendezi meg a látványos szüreti ünnepséget. Az idén kétszeres okuk volt a vigadásra, A gazdag termés, és a ragyogó napsütéses idő. Bár az előző években is rendszerint nagyszámú látogató érkezett e két napra, az idén valóságos invázió színhelye volt a város. Kö­zel 50 000 ember töltötte be az utcákat. Nyilván bátran kijelenthe­tem, mindenki jól érezte magát. Kivéve persze azokat, akiket egy időre levett a lábukról az ital. Érdekes azonban, hogy itt ezen senki sem botránkozik meg. Aki látja, cinkosan mosolyog, s lelke mélyén talán arra gondol, hogy engem is becsaphat a hamis ital. A Kis-Kárpátok mentén, különösen Modorban, kedélyes, vendég- szerető emberek laknak. Egyébkor sem távozik szomjan a vendég. Erre a kát napra azonban borozóvá válik minden ház, minden haj­lék. Nem, nem áll ki a gazda a kapuba, hogy becsalja a járökelő- ket. A jó bornak nem kell cégér, s az embernek egy-kettőre kedve szottyan egy kis itókára. Aztán aki betér, szívesen látott vendég. A nagyobb udvarokban cigányzene szól, a levegőben lacipecsenye, libasült illata terjeng. S a környék libasültjeinek szintén nem kell cégér. Sziovákgurabon és Horvátgurabon a „hagyományos“ pénteki libasült-napokon még a külföldi jelzésű gépkocsik is hosszú sorok­ban ácsorognak. Mindenki kedélyes, előzékeny és közvetlen, amilyen közvetlen csak egy enyhén spicces ember tud lenni. Az egyik udvarból szlo­vák népdalok foszlányai szűrődnek ki, átellenben harsány magyar nótázás folyik. Nincs, aki megbotránkozna rajta. Egy hajlott hátú bácsika somfordái a duhajkodó csallóközi vagy mátyusföldi legé­nyekhez, nagy nehezen kiszótagolja, hogy amikor Ferencjóskánál szolgált, azt dalolták, hogy... A fiúk közben poharat nyomnak az öreg kezébe és átcsapnak az évszázados katonadalra. Modor persze nemcsak duhajkodik. A habánok meghonosították egykor itt a kerámiát. Nem vallanak szégyent követői, a világhírű Szlovák Népi Majolika népművészei sem. Kiállításuk minden látoga­tónak élményt jelentett. De ha már egyszer Bacchus ünnepén vagyunk, maradjunk Bacchusnál. Volt itt bacchusi kiállítás is. A borkiállításon a szem­lélő — ha kedve támadt — a katalógus szerint 185 borfajtát kós­tolhatott meg. Nekem a tizedik pohár után már minden bor egy­forma volt. Jobbnak láttam abbahagyni. De jövőre folytatom. Jöj­jenek el Önök is! Higgyék el, nem bánják meg! Amikor válságba került a CSISZ, mindenki „tudta", hogy miárt. Sablonos a mun­kája, nem érdekli a fiata­lokat. Hogy miért sablonos, miben rejlik ez a sablonos­ság, azt már kevesebben tudták. Aztán megalakultak az érdekszervezetek és... A közelmúltban találkoz­tam egy MIJT funkcionárius­sal, s megkérdeztem tőle, mi újság? „Megette a fene, ko­mám. Minden hiábavaló. Ha nincs beat, egy kis borocska vagy magnózás, ugyan vár­hatod. hogy eljöjjön valaki a gyűlésre. Egy felkelési emlékest, politikai előadás, ünnepi matiné, eleve halál­ra van ítélve." Idáig jutottunk? — kér­deztem önmagámtól az emlí­tett találkozás után. Ennyi­re közönyösek a fiatalok? Próbáltam nyomozni a prob­léma hátterében, mert hát bármennyire szép és jó, és kell is a beat, a magnó, vagy a közös csárdát össze­jövetel, azért időnként szük­ség van politikai nevelésre, tagsági gyűlésre, emlékest­re. ünnepi matinéra, akadé­miára, stb. Ezt sütöttem ki. Nem ér­dekli az ifjúsáqot a politi­ka? Ördögöt. Az utóbbi két évben tanúsított, időnként talán helytelen Irányba te­relt aktivitása egészen más­ról beszél. Túlságosan is érdekli. S ha ennek ellené­re sem megy el a politikát előadásra, a hiba nem az if­júságban van. Sajnos, a múltban az esz­mei-politikai nevelést már előre annyira kimunkálták, meghatározták, brosúrákban lefektették, hogy szinte min­denkit a gondolkodás nél­küli lemásolásra késztetett. Ráadásul a haliam is meg­van mindenkiben arra, hogy a könnyebbik ellenállás irá­nyába haladjon, a legegysze­rűbb módját keresse a fel­adat elvégzésének. Így tör­tént aztán, hogy Ágcsernő- töl ASig ugyanazt az előa­dást tartották a nyolc osz­tályt végzett traktoros fiú­nak, a cérnagyári lánynak, az érettségiző tanulónak, a végzős egyetemistáknak, egy kezdő foggyakomoknak, vagy éppen egy főiskolai ta­nársegédnek. Ez egy kicsit nevetséges. Isten őrizz, hogy ugyan­ebbe a hibába essünk. * * * Rádiós kollégámmal egy ízben a peredi szövetkezet zöldségkertészetében fár­tunk. Átellenben a tóban egy gyanúsan mozgó alakra let­tünk figyelmesek. Közelebb mentünk, hogy szemügyre vegyük, mit csinál. Társam harsányan oda kiáltott ne­ki, hogy mit csinál, jóem­ber? Bolhákat fogok — volt a válasz. Aztán megéri? Hát meg. — volt a válasz. Ha jól megy, 300 koronát is megkeresek egy nap. Egy­másra néztünk. Társam is biztos arra gondolt, amire én, hogy ez nem is rossz üzlet. Később gyakran eszembe futott ez az eset, mert hát az az érzésem, hogy nálunk valahol felborult a jutalma­zás, a bérezés, szóval a tár­sadalmi megbecsülés érték­rendje. Egy kezdő tévésze­relő vagy egy fizetőpincér aránytalanul többet keres, mint egy fiatal, ügyes se­bészorvos, aki betegeket gyógyít, életeket ment meg, vagy eqy képzett tanító, aki az utókort neveli. Nem aka­rom ezt tovább részletezni, mert egy sereg kirívó pél­dát sorolhatnék még fel. Nyilván Igazat adnak ne­kem, hogy ez sajnálatra mél­tó jelenség, kényes társadal­mi probléma. Csak az vigasztal, hogy ha minden húr szakad, akkor elmegyek bolhákat fogni. PALÁGYI LAJOS

Next

/
Thumbnails
Contents