Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-09-30 / 39. szám

A világ haladd emberisége 1970. április 22-éti ünnepli az első szo­cialista állam megteremtője, Vlagyimir Iljics Lenin születésének 100. évfordulóját. Lenin a világtörténelem kiemelkedő alakja, mint for­radalmár s mint ember példakép, élete és egész tevékenysége, esz­mei tisztasága, gondolatainak, elveinek szigorú következetessége le­bilincselő erővel hat korunk emberére. Lenin példakép, követendő eszmény az új világot teremtő, a szocializmusért küzdő fiatal nem­zedék és a gyarmati uralom bilincseit lerázó ifjúság számára. Ezt tükrözik a haladó, demokratikus ifjúsági és diákszövetségeknek a Lenin-centenárium megünneplésével kapcsolatos elképzelései, me­lyek a DÍVSZ, az NDSZ felhívása nyomán alakultak ki szerte a vi­lágon. Természetes, hogy a Lenin nevét viselő 22 milliós Komszomol a leggazdagabb programmal készül az évfordulóra. A Komszomol kez­deményezésére a lenini évforduló áthatja a szovjet ifjúság egész tevékenységét. Különösen nagy gondot fordít a Komszomol az ideo­lógiai munka javítására, Lenin művei tanulmányozásaira. Speciális tanfolyamokon készítik fel a Komszomol-apparátust a feladatok szín­vonalas megoldására. A Komszomol intéző bizottsága több körzetben folytatott sikeres kísérlet után bevezette az egész országban a le­nini vizsgát. A lenini vizsga keretében minden komszomolista számot ad arról, hogyan tevékenykedik a leninizmus szellemében, mennyire ismeri Lenin életét, munkásságát, hogyan harcol a párthatározatok végrehajtásáért, hogyan neveli önmagát, hogyan tanulja a kommu­nizmust. A lenini évforduló eseménysorozata már megkezdődött. A közel­jövőben több országos jellegű tanácskozásra, számos nemzetközi szimpóziumra kerül sor a Szovjetunióban. össz-szövetségl tanácskozást szervez a Komszomol „Hűen Lenin hagyatékához“ címmel. Az év végén egy értelmiségi kerekasztal- konferenciát rendeznek ugyancsak lenini témából. A nemzetközi ta­lálkozók sorában június 29-től július 15-ig „Lenin és a mai világ“ címmel rendeztek szemináriumot. A résztvevők a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek előadásait hallgatták meg, majd szekciók­ban folytatták munkájukat. A szeminárium végén Moszkvában és Leningrádban ellátogattak azokra a helyekre, ahol Lenin élt és dol­gozott. Augusztusban nemzetközi szimpóziumra kerül sor „Lenin és a tudományos társadalom“ címmel, amelyen a különböző tudomány­ágak fiatal művelői vesznek részt. Artyekben, a nemzetközi úttörő­táborban rendezik meg a „Lenin és a gyermekek“ cimü nemzet­közi tanácskozást. A Komszomol hagyományos túrákat, meneteket szervez a „mun­kasikerek és harci dicsőségek“ helyeinek meglátogatására. Ezeknek a túráknak a résztvevői 1970-ben a Lenin életével, munkásságával kapcsolatos helyeket látogatják meg, és a menet Uljanovszkban az össz-szövetségi ifjúsági seregszemlével fejeződik be. A seregszemle programjában kap helyet az ifjúsági vezetők nemzetközi tanácsko­zása a „Lenin és az ifjúság nevelése“ című témáról. Júliusban meg­rendezték a „Győzelem zászlaja“ motoros túra első fordulóját. A másodikra a Lenin-centenárium és a fasizmus felett aratott győze­lem 25. évfordulója alkalmából kerül sor, amely május 8-án Ber­linben egy nagy demonstrációval zárul. A Komszomol kezdeményezésére a szocialista országok alkotó ér­telmisége részt vehet különböző nemzetközi pályázatokon — a lenini témákkal kapcsolatos vagy a szocialista építés aktuális kérdéseivel foglalkozó pályamüvekkel, alkotásokkal. Pályázhatnak fiatal írók, képzőművészek, zeneszerzők, filmesek. A szocialista országok pályá­zatainak nyerteseit meghívják a Szovjetunióba is. Nemzetközi dalfesztivál lesz Szocsiban, tudományos vetélkedő és kiállítás Moszkvában a „Technika-műszaki fejlődés és az ifjúság" címmel; a komszomolisták országszerte honvédelmi, haditechnikai vizsgát tesznek; védnökséget vállalnak a falusi iskolák, az öntözés és a mezőgazdaság kemizálása felett — mindezt a lenini évfordu­lóra való készülés jegyében. Az 1969. április 11-én megszervezett országos kommunista szom­bat tapasztalatai alapján — amelyben gyakorlatilag minden szovjet ember részt vett — kezdeményezi a Komszomol, hogy a kommunista ifjúsági szövetségek 1970. április 12-én világszerte szervezzenek kommunista vasárnapokat. A tervek szerint nemzetközi ifjúsági brigádok vesznek majd részt egy Lenin emlékmű-komplexum felépítésében Uljanovszkban. A szocialista országok ifjúsági szövetségei is elkészítették saját terveiket, ezek több vonatkozásban kapcsolódnak a Komszomol által kezdeményezett akciókhoz, és számos új elképzelést is tartalmaznak. Lengyelországban megszervezik a forradalmi dalok fesztiválját, a Lenin nevét viselő üzemek munkaversenyét — „Minőség, korszerű­ség, export“ jelszóval. A Bolgár Cttörőszövetség az NDK úttörőivel közösen „Lenini út“ címmel hajótúrát szervez Bratislavától Ismailig. majd Uljanovszkba utaznak a résztvevők. Az FDJ egy sor városban állít emlékművet Leninnek, megszervezi a „Lenin nyomdokain“ el­nevezésű expedíciót. Több országban tudományos ülésszakra kerül sor „Lenin és az ifjúság“ címmel. Sz. P. A falu úgy illeszkedik a völgybe, ahogy a madár rakja fészkét az ágak ékébe. Az ágaskodó hegyek mögül csak nyolc-kilenc 6ra körül bukkan elő a nap, s délután már ak­kor alámerül, amikor Csalló­közben az uzsonnát eszik. Sa­mo Chaluoka faluja ez, Horná Lehota. A „Mór ho“ költője két arkangyalt idéző hársfa alatt nyugossza örök álmát a domboldali temetőben, de a fe­nyőillatos levegő ugyanaz, mint az ő korában volt. Valamivel mégis gazdagabb, telítetebb: a „Mór ho“ szellemével. A falu közepén emlékmű áll. Két ol­dalán márványba vésett hosz- szú névsor emlékeztet azokra, akik huszonöt éve a „Mór ho“ hősi eposz szellemében csele­kedtek. Csupa férfinév, de nem sok híja volt, hogy egy 17 éves lány, Bozenka neve is odake­rüljön...-0­— Bozenka, egy pofa rozs­pálinkát! — Akkor egy dézsával kel­lene hoznom — válaszol a kocsmároslány és csilingelve nevet a sikerült szójátékon. — Ő, Bozenka, Bozenka — sóhajt egy másik vendég. — Tessék, bátya, mi az óha­ja? — Csak az Istent szólítga- tom, de ha megtudná, mire gondolok, mind a ketten elkár- hoznánk. Milyen jó volna! — Ne bánkódjék, így is el­jut a pokolba! A kocsmában mindig talál az ember kikapcsolódást, kitérést a gondok elől, ha pedig a csap­iáros olyan, mint Bozenka, még fel is vidul. Az apró terme­tű, nagy szemű, csinos lány­nak mindenkihez van vidám szava, mosolya, érti a tréfát, fiatalos kedve betölti az egész kocsmát. Pedig lenne miért bánkódnia. Janó, aki ezelőtt — egy kor-f só sör ürügyén — hosszú órá-1 kát töltött a kocsmában, az­tán végül is megmondta, hogy nem is a sör miatt jár olyan gyakran a kocsmába, Bozenka Janója már jó két hete „el­ement a hegyekbe“. Azóta mér­hetetlenül hosszúk a napok, s méq hosszabbak az éjszakák. Oj vendég lép be az ajtón. — Bozenka, megvan a fel­hatalmazásom! — kiáltja, s amikor a lány mellette terem, hahotázva folytatja; — Janó engem bízott meg, hogy he­lyettesítsem addig, amíg ő tá­vol van. — Akkor már mehet is, szedje össze az üres pohara­kat! — pattan a válasz. Ne­vetnek az emberek. Az új ven­dég közben óvatosan megsúg­ja, hogy Janó jól van és ké-’ réti Bozenkát, hogy erre meg erre a névre szerezzen be ho­vatartozási igazolást. Az ajtóban két fegyveres né­met katona jelenik meg. A pán­célsisak eltorzítja arcukat. Csend támad. — Záróra! — jelenti ki egyi­kük. Bozenka mellettük terem és hellyel kínálja őket. — Tessék egy pohárka pá­linka, ettől csak bátrabbak lesznek, meg jobban meg tud­ják célozni a csúnya partizá­nokat. Tessék, Walter! Walter, a fiatalabbik, nem kínáltatja magát. Egyébként is „otthon van“, a kocsmáro- séknál van elszállásolva. Vi­dám természetű, osztrák fiú, Bozenka mellett különösen jól érzi magát és szeret vele in­cselkedni. — Bozenkától én a pokol is kiissza — bókol a lánynak. Záróra után Bozenka ponto­san megtudja a „felhatalma­zott“ vendégtől, kinek is kell a hovatartozási igazolás, a lány pedig elmondja neki, hogy a német helyőrségnél mi az új­ság, nem készülnek-e parti­zánvadászatra. A kocsmában sokan megfordulnak, elejtenek egy-egy szót, s így a lány mindenről tájékozódik. Néha Walter is szabadra ereszti a nyelvét az udvarlás hevületé­ben. Másnap Bozenka korán reg­gel kopogtat az evangélikus lelkész ablakán. A hegyivadá­szok parancsnoka éppen arra megy és köszönti. Tetszik ne­ki, hogy a kocsmáros lánya a Hlinká-gárda elnökéhez megy látogatóba. — Jó reggelt, tiszteletes úr! Elnézést a korai zavarásért, de olyan álmom volt az éjsza­ka, hogy azonnal el kell mon­danom. — Hát csak mondjad, lá­nyom... — Azt álmodtam, hogy is­tentiszteleten voltam. De nem lent a földön, hanem valami erkélyfélén, magasan a hívők felett álltam fehér ruhában s egy túlvilági hang egyre biz­tatott, hogy énekeljek. fene- kelni kezdtem az Ave Máriát, s akkor mindenki elhallgatott. Az emberek ájtatosan néztek az ég felé s átszellemülten hallgatták á hangomat. — Ez üzenet lányom, ég­beli jelentés, Próbáld meg, énekelj a vasárnapi istentisz­teleteken. — Nagyon szeretnék — mondta a lány. A lelkész örült a kora reg­geli látogatásnak; szívesen teljesítette a lány kérését, adott igazolást. Azt persze nem tudta, hogy annak a két em­bernek azért volt szüksége hi­vatalos papírra, mert megszök­tek a szlovák hadseregből. Ilyen igazolással eljárhattak az emberek közé, szervezhették a mozgalmat. Miklós napján este záróra után három katonatiszt zörge­tett a kocsmáros ablakán. Bo­zenka betessékelte őket a konyhába és egy üveg rumot tett eléjük. Súiyos léptek za­ja hallatszott az ablak alatt. Aztán elfojtott beszélgetés. Lánccsörgés. Mi ez? A tisztek fegyverük után kaptak. Bo­zenka ajtót nyitott s a kü­ßen Jonson színdarabja a szokványos vígjátéki skálán játszódik. Humoros játék és egyben annak a kigúnyolása. Bohózat, bár „mo­dern- felfogásban“ akár abszurd dráma is lehetne. A megfelelő for­dulatok, a könnyed és szellemes párbeszédek lendületet is biztosíta­nak, ha a dramaturgiai olló ügyesebben nyisszantott volna ki né­hány ismétlődő helyzetet és dialógust. Felmerül tehát újból a szokványos kérdés: minek, kinek' és miért kellett éppen a Volpone-t műsorra tűzni? Á miért-re könnyű a vá­lasz: a klasszikus mű lényeges ismérve, hogy tartalmi-formai össz­hangban jellemzi mondanivalóját, és a szerző olyan bonyodalmakat biztosít, amelyek nemcsak hatni tudnak, hanem művészi élményt is biztosítanak a nézőnek. De minek az élmény, ha a néző nem haj­lamos kellő mértékben jutalmazni a társulatot, vagy akár az egyén játékát, olykor tehetséges emberábrázolását. „Jonson nemcsak mu­lattatni, kielégíteni akarta a közönséget — olvassuk a műsorfüzet­ben — hanem nevelni, javítani is“. Éppen ez az. amit nem hagyha­tunk figyelmen kívül, mert a színházról és a lényegről van szó. Mert ezt az igényes és időszerű értelmezést, több szempontból is elseké- lyesítette a rendezői munka lazasága. így elsikkadt Volpone fela­datkörének jellege és szerepe az egyébként rátermett és jó orgá- numú Fazekas Imre alakításában. Volponéja helyesen a darab ko­mikai játékosságát igyekezett kidomborítani. Sajnos, rendeltetésének egyéni ritmusát és célszerű felfogását gyakran zavarták meg (főleg a tömegjelenetekben) az olykor bohóctréfáknak tűnő rendezői ötle­tek ráerőszakolt pozíciói. Így azután Platzner Tibor nagyszerűen és eredetien megkonstruált díszletében ellentétes stílusú játékot lát­tunk és ennek során a szövegből kisistergő, a jellemeket minduntalan leleplező irónia is csak öncélú taps-ingert válthatott ki a nézőkből. A győri vendégrendező (Friss Péter) elvi célkitűzése sem világos. Nem tudja megtalálni az összhatás arányát sem a cselekmény for­dulópontjainak, vagy akár a színészek belső fegyelmének tekinteté­ben. Előnyére szolgál viszont az a tény, hogy nem akarja minden­áron „megideológizálni“ Ben Jonson művét. Sajnálatos viszont, hogy a nagyszerű expozícióban szinre-sereglő „ripacstársulat“ (amely a helyszínen piactéri hordókra eszkabált padlódeszkákon, vagy holmi falusi pajtákban „rögtönzi“ az adott napra beütemezett előadását) nem tudja fokozni az emóciódús összhatást. Micsoda nagyszerű és lendületes kezdés — és ez a bemutató még­sem mondható sikeresnek. Kár, hogy csak a szöveg „jelenítődött“ meg s a mögötte levő élő világ nem. Ha fel is csillant olykor-olykor a játék vizuális kerete, annál inkább hiányzott a művészi szintű érvelés. S ha jelen is volt az egyes alakításokban az alkotói játék lendülete, azt elsősorban a mókázni tudó Fazekas Imrének (Volpone), Lengyel Ferencnek (Voltore), Szentpétery Arankának (Canina), Gyur- kovics Mihálynak (a bíró) köszönhetjük. Tóth László (Corvino), Bu- gár Béla (Leone), Király Dezső (Corbaccio) alakításairól is csak azt mondhatjuk el, hogy az adott keretek között jól megoldották fela­datukat, ám az ő játékuk nem szolgált egy nagyobb és egységesebb művészi összefüggést. Lörincz Margit a prüdéria típusát formálta meg Colomba szerepében. Fölösleges pöszén beszéltetni. Lőrincz Margit jó színésznőnk, egyszerűbb játékkal bizonyára közvetlenebb lenne. A darab elképzelt központja ugyan Volpone alakja, de a gravi­tációs erő — amely az eseményeket mozgatja — mégiscsak Mosca. A tehetséges Ropog József az igényelt hitelességgel töltötte fel szerepét. És bár a gondolat és látványosság jelenlétét csak a színész egyéniségén és játékán keresztül tudjuk a színpadon érzékeltetni, nem maradhat sző nélkül a jelmeztervek (Nagy Eszter) igénylése. Ez esetben ugyanis nem lehet szó „eredeti“ jelmeztervekről (legfel­jebb jelmezekről), mivel — nyilván ökonómiai okból — a színpadon iátott ruhák régebbi előadások garderóbjából kerültek elő. Dobi Géza scénikai zenéje „jelen van" ugyan, de lényegtelen. Az idény megkezdődött. Legördült a függöny és az évadnyitó elő­adás után mégis úgy tűnik', hogy színházunk újabb „nehézségekkel" küszködik. Szuchy M. Emil szöbön álarcos alakok jelentek meg. A katonák már-már tü­zelni készültek. — Ez csak miklósi szokás — magyarázta a lány, bár tudta, hogy a friccek lényegében jól tippelnek. Senki sem vette ész­re, hogy a „Miklósok“ egyike egy-egy fél deci pálinka köz­ben egy borítékot is átvett. — Most pedig takarodjatok, ti ijesztők! — korholta őket a lány. A borítékban igazolás volt Janó számára és néhány sze­relmes sző. Szerette volna már látni udvarlőját, de nem me­hetett utána a hegyekbe, mert nagyon szemmel tartották. Karácsonyra derékig érő hó esett. Napokig tartott, míg a kivezényelt öregek és asszo­nyok elhányták az útról. A kocsma közelében az egyik há­zat lőszerraktárnak használ­ták a németek. Éppen Walter állt őrséget előtte. A vígke- délyű osztrák legény fegyve­rét a hóba állította és üres kézzel járkált fel-alá. Észre­vette, hogy Bozenka figyeli őt az ablakból, s azért mókás tánclépéseket lejtett. Távolabb egy SS-tiszt tűnt fel. Bozen­ka látta, de Walter nem. Inte­getett a lány eleget, de a le­gény nem értette, miről van szó. A dühös hitlerivadék ala­posan megleckéztette Waltert. Vagy háromszor elfektette a havon, futnia, békaugrással szökellnie kellett. Azután ma­gára hagyta. Bozenka megsaj­nálta Waltert, kiszaladt hoz­zá és vigasztalta. Meg is si­mogatta. A termetes osztrák fiú gyermekesen ellágyult. A felső útról ismerős alak köze­ledett. Bozenka azonnal meg­ismerte. Janó! Mozdulatlanul állt a lány, nem indult elébe, bár minden porcikája erre ösz­tökélte. Ha Janó látta, hogy Waltert megsímogattam, vajon mit gondol? De hiszen tudja, hogy ezt csak színlelem, fa­lán megérti... Amíg erre gon­dolt és nézte a közeledő le­gényt, hirtelen erős marok ra­gadta meg a karját. — Gyerünk! Hátrapillant — hát az a tiszt áll mögötte, aki előbb Waltert egzecíroztatta. Két fegyveres SS-katona kísérte. — Gyerünk! Rángatták, vitték magukkal az apró lányt. Walter nézte, de mit tehetett. Janó? Ő is látta, nézte, mi történik. Rö­vid csövű géppisztolya majd kiugrott a kabátja alól. De tudta, nem követhet el eszte- lenséget. Alit elszorult torok­kal, alig jutott lélegzethez. A breznói járási fegyházba vitték a lányt. Nem kérdez­tek tőle semmit, csak belök­ték egy zsúfolt cellába. Be­lerúgtak, hogy jobban befér­jen. Huszonnyolc férfi volt a he­lyiségben. Csak állva fértek el. A lánynak mégis szorítottak helyet, hogy ledőlhessen. Aludni akart, nem tudni sem­miről. Felrázták, kirántották a kis szobából és a Hlinka-gár- da székhelyére vitték, végig a városkán. A tágas szobát SS-katonák és karszalagos gárdisták ülték körül. Egy civil hozzálépett, félkézzel leszakította válláról a ruhát és úgy arcul ütötte, hogy a lány nekirepüít a fal- nak. Egy katona visszalökte a szoba közepébe. — Ki küld élelmet a parti­zánoknak? — Hányán vannak a hegyek­ben? — Ki az összekötő? Pattogtak á kérdések, Bo­zenka csak állt, állt, nem ér­tett semmit. Erős harangzú­gás töltötte be fülét, egész testét. A cellában tért magához. Na­gyon fáradt volt és végtelenül álmos. A következő napi pofozás már nem merítette ki annyira. Egyik napon, amikor vissza- ' lökték a cellába, a fal mel­lett vérében fetrengő embert látott. Felismeá-te a járás kom­munista képviselőjét. Hozzá­ment és ápolta. Másnap min­den megismétlődött, a kérdé­sek, a pofonok. Ha legalább’ szép en beszélnének velem, ak­kor válaszolnék, de így? Azt sem érdemlik meg, hogy rá­juk nézzek — gondolta ma­gában. Egy pofontól elindult az orra vére. Kezével törül- gette. Az egyik tiszt rászólt a szolgálati farkaskutyára: — Hansi, fogd meg! A borjúnagy kutya ott ter­mett a lánynál, de nem bán­totta. Nyalogatni kezdte a vért a kezéről. — Hansi, Hansi! — uszítgat- ta a tiszt a kutyát, de ered­ménytelenül. — Ez a kutya embersége­sebb, mint ti! — tört ki a lányból a keserűség. A következő nap volt a leg­borzasztóbb. A szokásos mó­don kísérték a vallatóterem­be. Ott bent a képviselő állt, teste véraláfutásos, meztele­nül. Szégyenkezve, irtózattal félrekapta fejét. Azonnyomban egy pofon visszalökte arcát. — Nem tetszik? Most ápold! Most kedveskedj neki! — ri- valt rá az egyik vallató. Bozenka már alig állt a lá­bán. Nagy körök jelentek meg a szeme előtt, kápráztató vö­rös karikák, kisebbedtek, e- gész kicsinyek lettek, aztán csak egy pont maradt... Érdes simogatásra tért magához. Hansi, a farkaskutya nyalogat­ta az arcát. A nyolcadik napon kivezet­ték a börtön udvarára. Sze­me láttára lőttek agyon egy partizánt. — Ez vár rád holnap, ha nem beszélsz! Az éjszaka folyamán Bozen­ka százszor is végiggondolta sorsát. Már szinte látta ma­gát a fal mellett összerogyni, mint ahogy az a partizán is a földre zuhant. Reggel az üt­legelést megkönnyebbüléssel fogadta, legalább elkábította. Véresen botorkált ki az ud­varra. Látta a katonákat. Fegy­verükben á neki szánt tölté­nyek már csak arra várnak, hogy meghúzzák a ravaszt. A kutya nem mozdult mellőle. A börtön kapuján német ka­tonacsapat jött be. A lány kö­zömbösen nézte. Egy szőke, nagydarab legény kivált közü­lük és odalépett a lányhoz. Magához szorította, csókolgat­ta az arcát. A legénynek le kellett hajolnia, a lány jóval alacsonyabb volt. A kutya ébe­ren figyelte Walter mozdula­tait. Mert Walter volt a vá­ratlan látogató. Zubbonyát be- vérezte a lány. — El onnan! — rivallt rá egy tiszt. Walter szótlanul rázta a fe­jét. Zűrzavar támadt. Waltert el- ráncigálták, kérdezgették, fag­gatták. ö erős taglejtéssel ma­gyarázott. Bozenka csak állt. Hirtelen két oldalról megragadták és ki­penderítették az utcára. A ku­tya követni akarta, de nem engedték. A lány elterült a járdán, mint a béka. Feltápász- kodott és rohanni kezdett. Vé­res arccal, szaggatott ruhá­ban szaladt végig a városon, sőt azon is túl. Tizenkét kilo­méter az út a szülőfalujáig, máig sem tudja hogyan tette meg. Menekült a halálból az életbe. Valahányszor eszébe jut a kilenc nap, hálával gondol az „emberséges“ farkaskutyára és kegyelettel ejti ki Walter nevét. Tudja, hogy a német le­gény fülig szerelmes volt belé. Neki köszönheti, hogy neve nem került a Horná Lehota-i emlékmű gyászos névjegyzé­kére. PETRIK JÖZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents