Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-23 / 38. szám
I \ A CSEHSZLOVÁKIAI Xemigen akad olyan XVIII. évf. 1969 Igazság, amely valamely hamis elmében tévedéssé ne válna. Vauvenargue« IV1MV7 I MR Szeptember 23. FIATALOK LAPJA ÁRA 1.— Kés ÖRKÉNY ISTVÁN: NÉHÁNY PERC KÜLPOLITIKA Már végigjártam a környék tüzelőtelepeit, elmentem a csúszdára is, de eredménytelenül. Manapság minden beszerzés nehéz. Aztán valaki ajánlött egy külvárosi pincét, melynek életrevaló és mozgékony vezetője állítólag bármilyen tüzelőfajtát elő tud keríteni, föltéve, hogy az ember visz egy kis rumot. Venni se kellett; volt otthon rumunk, méghozzá valódi kubai. Megtaláltam a pincét, ahová nyolc lépcsőn kellett lemenni. Még félúton se voltam, aktatáskámban a rummal, amikor lentről felkiáltott egy férfi: — Német demokratikus brikettünk nincs! Lementem, köszöntem, kipakoltam a rumot egy szénporos bádogasztalra. — Arra, nekem nincs is szükségem — mendtam. — Hanem mit tetszik parancsolni? — érdeklődött a vezető, egy futó pillantást vetve a rumra. — Én egy kis hasadóanyagot szeretnék venni mondtam. Eddig akármerre jártam, mindenütt kerek perec megmondták: nincs. De ő közelebb lépett a rumhoz, elolvasta a feliratot, elnézte a címkére rajzolt cukornádat, aztán így szólt: — Hát egy kis uránszurokércet talán össze tudok kaparni. Ezen nevetni kellett. — Maga jó pofa! — mondtam neki. — Mit képzel rólam? Hogy majd otthon, egy teakonyhában neki- állok dúsítani? Fogtam a rumosüveget, visszaraktam az aktatáskába, amitől a szenes mindjárt engedékenyebb lett. — Nem kell azért rögtön elrohanni. Szíveskedjék pontosan elmondani, mi tetszik, és aztán majd megláttuk, mit lehet csinálni. Mintha nem tudná, gondoltam, de azért szép türelmesén elmagyaráztam, hogy a szokásos atomtöltetre, vagvis nagy tisztaságú Uránium 233 izotópra van szükségem. — Persze, ha nincs — tettem hozzá —, akkor egy kis Plutónium 239 is megteszi. Újra elővettem a rumot, és visszatettem a szénporos bádogasztalra. Nem szóltam semmit. Szólni ő se szólt, csak hátravitte az üveget, és betette egy rozoga iratszekrénybe. Minek annyit beszélni? E némajátékkal elmondtuk egymásnak, hogy az ügyletet nyélbe ütöttük; most már csak a forma kedvéért akadékoskodott a szenes. — Ha szabad kérdeznem — érdeklődött —hordozórakétája már van? — Van — mondtam kurtán. Nem mentem bele a részletekbe. Ha elmondanám, mennyi utánjárásomba került, amíg rátaláltam arra a bizonyos csillaghegyi kisipari szövetkezetre, ahol — persze, nem egy üveg rum, hanem egy angol mechanikás pianinó és hat vég lepedővászon szétosz- togatása árán! — nagy nehezen Összefusiztak egy közepes hatósugarú rakétát, ezzel csak fölverném a hasadóanyag árát. Számításom bevált. A szenes meglepően olcsó árat mondott, s én leszámoltam a pénzt a bádogasztalra. — Valami edényt hozott? — kérdezte. — Nincs nálam semmi. — Akkor két forint üvegbetétet kérek. Kifizettem az üvegbetétet. — Dugója sincs? — kérdezte. Dugóm se volt. Felsóhajtott. Aztán széthasított egy újságlapot, összecsavarta, s úgy-ahogy bedugaszolt vele egy piszkos parádivizes üveget. Abból a rozzant szekrényből vette eló, ahova a rumot dugta az előbb. — Becsomagoljam? — Nem szükséges — mondtam. — Legyen máskor is szerencsém — mondta a szenes és előzékenyen felkísért a lépcsőn. Ott megkérdezte: — Remélem, békés célokra szolgál? — Az csak természetes — mondtam. — Csak mert olyan nagy viccmesternek látszik — mondta, és tréfásan megfenyegetett az ujjával. FRANCIS JAMES: Vad záporok haragjával a tölgyek csúcsa fölött október is betel lett! A vadászok fehér bort töltögetnek! Sós hal, tetején a kenyérszeletnek! Nyüszít a szél, aztán lassan kiszenved a fák hegyén, amiket egyre lenget. Itt vannak. — „Csitt! Csendben lesznek-e hát?“ A csöndben hallik a csalimadár szárnysuhogása, ahogy tovaszáll. Aztán, lassan, hosszú turbékolás támad, és gerlék, melyeket az ég gyümölcsként ringat, felelnek reá. — „Látja? Melyikre céloz?“ — „Hát maga?" — „Csak halkan...“ — „Én? Az alsóra, oda.“ — „Kész van?" — „Igen.“ — „Egy, kettő.“ Durran a puska, harsányan csattan a zaja. A légben szárnyak zizzennek tova. — „Kettőt találtam! Ez aztán csoda!“ És ott vergődnek a tölgyek tövén a szép palaszín madarak vérben ázva,, míg messze tovább nyögdéeseli árva énekét egy szegény csalimadárka, s érzi az ember, ott van bús dalában november ködje s az erdők halála. A galambászok újra töltenek (császárságkori mordályok ezek)'. Latra mérik lassan a tenyerek a puskaport. És szinte énekel a srét, ahogy a síma fegyverek csillámló, síkos csövébe pereg. Találni kell minden lövésre: drága a puskapor: be kell hozni az árat. Az egyik szól: „Tehenem végét járja, meleg cukrosbort töltöttem torkába.“ És benne érzik szomorú szavában, mennyire fél, hogy elpatkol az állat. Jean de Noarrieu leikébe fogadja októbert, mely békével átitatja. Látja, ahogy bólong a tölgyek orma',, s ha nyugatról esőfelhőt sodorva zúg a vad szél, kunyhója csikorogva mintha ingó hajóként imbolyogna. Szereti ezt a jó álmodozást, az álomba merült fák bánatát. Becézi néha csalimadarát, mely kiszúrt szemmel kuporog, akár halott, a tartón, hol zsineggel átkötött, trágyától piszkos lábbal áll. És így tárt ez, míg éj borul a tájra. Az életet meg nem bolygatja más, csak az égen olykor darvak vonulása, amint elhúznak, rekedten kiáltva, s forgó rajokban, hullámzón a párá- lepte Őszi rét fölött tovaszállnak.
