Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-09-09 / 36. szám

E zerkilencszázhatvannégyben Rozsnyón kedves vendégek, •zovjet partizának jelenlé­tében emlékeztek meg a Szlovák Nemzeti Felkelés huszadik évfordu­lójáról. Megható volt az öreg har­costársak találkozása. Az ünnepély szervezőinek azonban feltűnt, hogy Kozlov őrnagy, a Petőfi brigád egy­kori parancsnoka nyugtalan, időn­ként jobbra-balra tekint, mintha ke­resne valakit. Kellemetlen dolog, ha az ünnepelt rosszul érzi magát, de- hát nem mertük megkérdezni, mi bántja, mi az óhaja? Nem is volt erre szükség, mert Kozlov őrnagy nem sokáig türtőztette magát, egy­szer csak kísérőihez fordult: — Hol vannak a harcostársaim? Talán már mindannyian eltávoztak az élők sorából? Hol van Pável? Különösen az utóbbi nevet emle­gette sűrűn. Nosza megindult a haj­sza Miglécen a helyi nemzeti bizott­ság irodájában csörgött a telefőn. „Gyorsan kerítsék elő Pataki Pált“, közölte egy ellenkezést nem tűrő hang a kelet-szlovákiai pártbizottság nevében. „Öltözzön ünneplőbe, rö­videsen érte megyünk." Nagy nehezen elökerítették a ne­vezettet, sejtették miről van szó. ő Is tudta. Bár keserű szájízzel ült az autóba, örült a találkozásnak. Későn érkeztek a rozsnyói Kras szállóba. A vendégek az egybegyűl­tekkel együtt eltávoztak az egykori harcok színhelyére, hogy felidézzék a műitat. Amíg türelmesen várako­zott, 6 is felidézte a múltat. Maga elé képzelte a rettenthetetlen, jósá­gos, örökké kedélyes Kozlov őrna­gyot, Fábry Józsefet, a többieket, a rajtaütéseket, a háború várva-várt végét és a mai nap váratlan esemé­nyeit. Amíg gondolataiban idáig jutott, a szálloda elé néhány autó kanyaro­dott. Az ünnepély résztvevői érkez­tek vissza. Oldalt fordulva leste, amint belép Kozlov őrnagy. Szándékosan nem ment elé, kíváncsi volt, ráismer-e. Megfigyelte, hogy szemmel láthatóan megöregedett, de mellén még min­dig úgy feszült az egyenruha, mint húsz évvel ezelőtt. Kozlov őrnagy körülhordozta te­kintetét a helyiségen, ahogy meg­pillantotta Pataki Pált, egy pillanat­ra kővé dermedt, aztán egymás kar­jaiba borultak. — Pável, Pável — ismételte szinte eszelősen a volt partizánparanesrok és többre nem volt képes. A szikár, sok veszélyt, sok vért megélt hadfi elérzékenyült legkedvesebb katonája viszontlátásán.-0­Még nem is találkoztam vele, hős­tetteiről már számtalan történetet hallottam. Amikor a németek beke­rítették a brigádot és az csoportok­ra oszlott, hogy a kisebb létszámú egységek könnyebben átverekedjék magukat a vasgyűrün, Fábry József csoportjának vezérkari főnöke lett. Sikerült keresztültörniük a néme­tek vonalán s eljutottak Kassa kör­nyékére. így ír erről naplójában: „Ezerkilencszáznegyvennégy de­cember 8-án Rudnok fürdőben fel­hívtuk a magyar katonákat, szök­jenek át hozzánk, öten átjöttek, két németet foglyul ejtettünk. December 18-én hét levente csatlakozott az a- lakulatunkhoz. (Ezek néhány nap múlva ismét megszöktek, most már a németekhez.) December 13-án hét magyar katonát fegyvereztünk 'e. A fegyvereket elvittük, a faluba veze­tő telefonvonalat megsemmisítettük. December 15-én a poprocsi magne­zitbányából 50 kiló robbantóanyagot, 10 kiló zsírt és egészségügyi felsze­relést vittünk el. December 18-án felderítőink kilenc magyar katona- szökevényt vezettek elő. Uovanaznap felrobbantottuk a Szepsi és Jászó közti hidat. A csoport Rudnok köze­lében megtámadott egy magyar had- táposzlopot és leszerelte. Az akció­nál nagy mennyiségű fegyvert, élel­miszert és egyéb hadianyagot zsák­mányoltunk.“ A környéken azonban tudják, hogy mindez nem ment azért ilyen simán, a maroknyi csoport vakmerő rajtaü­téseiről valóságos legendák szövőd­tek. Azt a bizonyos hadtáp oszlopot Pataki magyar egyenruhába öltözve egyedül tartóztatta fel, és a parti­zánok szálláshelyére kísérte, s ott felszólította őket, hogy álljanak át az oldalukra. Egy-két tiszt kivéte­lével eleget is tettek a felszólítás­nak. A jászói híd felrobbantása (s az ő érdeme. S mikor röviddel a robbantás után erős német különít­mény csapott le rájuk, egy könnyű géppuskával az utolsó lőszerig fe­dezte társai visszavonulását. Ez az ember, aki néhány Ízben a halál szemébe is emelt fővel nézett, a felszabadulás után a mellőzés sor­sára jutott. Részben ezért, részben másért, később a lelke mélyén ta­nácstalansággal vegyes keserűség Tett úrrá. Majdnem meghasonlott a világgal.-0­Még el sem indultam Miglécre, A Rákóczi induló dallamára többen azt tanácsolták, álljak el szándékomtól. Ogysem áll velem szó­ba. Megvallom őszintén, magam is tartottam attól, hogy félreért; szán­dékomat, s a remélt értékes értesü­lések helyett szemrehányásokat ka­pok. Amikor azonban a búzatábla szé­lén leültünk a szalmakötegekre, el­oszlottak aggályaim. Egy negyven- nyolc éves megnyerő, meglepően ke­délyes, kiegyensúlyozott, közvetlen ember ült előttem. A szövetkezet e- gyik legjobb traktorosa. Figyelmesen hallgattam, sőt a szavai között és az arcából is igyekeztem kiolvasni, mi­kor és mi idézte eló, hogy ha nem is egészen, de egy kicsit kiábrándult a körötte lévő világból? 1942-ben hívták be a magyar had­seregbe és 1944-ben küldték a front­ra. S az első meghasonulás, vagy legalábbis az első dilemma énből > - red. Az egyszerű parasztember fiá­val elhitették, hogy a bolsevizmus ellen harcolni szent kötelesség, mert a bolsevisták elveszik a földet stb. Nem ismeri a magyar parasztot az. aki úgy véli, hogy ezért nem képes akár a halálba is menni. Akik száz és százezernyi társával együtt oda- küldték, azok ezt viszont nagyon jól tudták. Csak ők, az egyszerű em­berek nem sejtették, milyen játékot űznek velük. Nem voltak fasiszták, horthysták, nem harcoltak imperia­lista, világuralmi célokért, csak az­ért a pár koszos hold földért. Hej. ha akkor valaki megmagyarázta vol­na nekik, megértette volna velük, mennyire becsapták őket, minden másképp történik. Először akkor keseredett meg tor­kában a nyál, amikor a Prut partján az egész nap tartő szovjet tüzérségi támadás után a nyalka főhadnagy az éjszaka leple alatt sorsára hagyta századát. Eddig azt hitte, aki a ki­rályra esküdött, az az életével is a királynak tartozik. A parancsnok is a királyra esküdött, s amióta a front­ra érkeztek, csak úgy ömlött a szá­jából a „hazaszeretet, hazafiasság, nemzeti büszkeség“. Ez volt hát az a híres nemzeti büszkeség. ánalmasabb alakot aligha hordott a föld a hátán a zászlósnál, aki rádöbbenve sorsukra, átvette a parancsnoksá­got. Ügy cseppent bele, mint Pilátus a krédóba. Ráadásul a tegnapi cse- te-paté után olyan csend honolt kö­rös-körül, mint a Hortobágyon leg­nagyobb békeidőben. Nagy nehézsé­gek árán átkeltek a megduzzadt Pru- ton. Az erdőből kiérve egy kis te­lepülést fedeztek fel és miután a járőrök felderítették, hogy a falu­ban nincsenek szovjet katonák, el­határozták, ha vesztükre is, betér­nek a házakba. Olyan éhesek voltak, csontig átfagyva, hogy képtelenek voltak folytatni útjukat. Mkonyat e- lőtt két szovjet katowr írozeleidett a faluhoz fehér zászlóval. Közölték a zászlóssal, hogy százada a front há­tában rekedt, hiábavaló minden el­lenállás, körül vannak kerítve. Ha nem adják meq magukat, szitává lő­nek mindenkit. Azzal távoztak. He­ves tanácskozás tört ki. Egyesek az utolsó csepp vérükig harcolni akar­tak, mások meggondoltan öngyilkos­ságnak minősítették az előbbiek in­dítványát. A zászlós is az utóbbiak véleményét osztotta. Kijelentette, hogy 6 a parancsnok és úgy döntött, megadják magukat. Pataki Pálban ekkor is mintha egy élet tört volna össze. Hát lehetséges, hogy az ember esküiét megszegve megadia magát? Később azonban a- laposan mérlegelte, ki cselekedett helyesen: a főhadnagy-e vagy a zászlós? A fogságban emberségesen bántak velük. Pünkösd másnapján magyar tábori lelkész is érkezett a Kijev melletti fogolytáborba. Szentmisét tartott. A mise után elénekelték a himnuszt. Könnyezett az egész le­génység. Még az őrséget álló szov­jet katonák Is áhítattal hallgatták. Lassan kezdett rádöbbeni, hogy félrevezették őket, amikor barbárok­nak festették le előttük az oroszo­kat. A táborban előadásokat is tar­tottak a számukra. Magyar tisztek, civilek beszéltek hozzájuk. Ezért a- mikor önkénteseket toboroztak a ha­zai ellenállás támogatására, habozás nélkül döntött. Rövid kiképzés és politikai oktatás után ejtőernyőt csa­toltak a mellükre és egy este repü­lőgépre rakták őket. Életében elő­ször és utoljára ült repülőgépen. De ejtőernyő is először volt a mellére csatolva. — Nem félt? — szakítom félbe. — Nem — válaszolja. Mert láttam, hogy a három orosz civil partizán, aki velünk tartott, sem mutat félel­met. Pedig ők sem ültek addig re­pülőgépben. És a pilótát néztem, aki remegés nélkül tartotta a kormány­botot. pedig körülöttünk időnként légvédelmi világító lövedékek rob­bantak. Ki tudja, hányadszor repül­te már át a frontvonalat. Számukra már be is fejeződhetett a háború. Hazájukból már teljesen kfüzték a németeket, ők mégis hajlandók vol­tak, idegen nép. ismeretlen ország segítségére menni. Hát ezért nem féltem. Elvégre én saiát hazámba siettem. eptember 19-én éjszaka Besz­tercebányától alig néhány kilo­méternyire dobták le őket, egy sűrű erdő felett. Koromsötét éjszaka volt. Ráadásul „ejtőernyős páíyafu­Palágyi Lajos tása“ is balszerencsével kezdődött. Fennakadt egy fenyőfán. Legalább húsz méter magasan lengett a föld felett. Szerencsére kioktatták őket, mit cselekedjenek hasonló helyzet­ben, melyik köteleket metsszék át. Végül is szerencsésen földet ért. A megbeszélt jelszó a Rákóczi in­duló első akkordjainak füttyjele volt. Amikor neszt hallott a közelében, megadta a jelt. Kisvártatva ugyan­ilyen füttyszó volt a válasz. Fábry József volt a füttyös. Reggelre sze­rencsésen összegyűlt a kis csoport. Rövidesen felvették a kapcsolatot a partizánokkal, aztán Zólyomban töl­töttek néhány napot és elindultak, hogy áttérjenek magyar területre, Az eredeti terv szerint ugyanis Ma­gyarországon kellett volna partizán­tevékenységet kifejteniük. Utólag a szovjet oktatókkal együtt arra a megállapításra jutottak, hogy a csu­pa sík magyar terület nem alkalmas partizán háború viselésére, ezért úgy döntöttek, hogy a Losonc melletti Tamásfalva közeléből visszatérnek a szlovák hegyekbe. Csak éjszaka folytathatták útjukat. Kerültek minden emberi hajlékot, csak ha megéheztek, szánták magu­kat arra, hogy betérjenek valamelyik házba. Egy Ízben két kakastollas cendőrt lefegyvereztek egy gazda há­zában. A rettegett csendőröknek ala­posan inába szállt a bátorságuk a magyar egyenruhás vörös partizánok láttán. Különösen a daliás vadonatúj egyenruhát viselő Grubicz Zoltán századost bámulták, akár egy égi tü­neményt. Szabadon bocsátották őket, hadd vigyék hírül, hogy magyar vö­rös századosok vannak a környéken. Többet ért ez a rémületkeltés egy győztes csatánál. — Ha magyar egyenruhát viseltek, nem téveszthették össze önöket az ellenséggel? Miről ismerték fel önö­ket a partizánok? — Ez számomra is talány — foly­tatta mosolyogva. — Tény az, hogy sokan közülünk magyar egyenruhá­ban harcolták végig a felkelést. Jó­magam is néhány társammal együtt magyar egyenruhában verekedtem ét magam a frontvonalon a románok oldalára, Tornagörgönél. A hajunk szála sem görbült meg, pedig nem volt semmilyen igazolványunk, csak a tetteink, melyeket talán be sem bizonyíthattunk és a meggyőződé­sünk. Talán a nehéz idő. a közös ve­szély hozta, hogy ezt a bizalmat jó­formán senki sem használta ki. senki sem vált árulóvá. Spiclik, kémek sem merészkedtek közénk, mert tudták, hogy mi vár rájuk, ha leleplezzük őket. A kijevi partizán-kiképzésen a bajtársiassáora való nevelés egyéb­ként is fötantárgy volt. Mily kár, hogy csak a közös veszély hozza ily közel egymáshoz az embereket. Per­sze akkoriban is előfordultak kelle­metlen események, tévedések, me­lyekre nem szívesen emlékszik vissza az ember. Ezeket mondva arca elkomorodott, és elmesélte élete további nagy meg­rázkódtatását. Akkor érte, amikor leváltották Grubicz századost. Lehet, hogy nem volt kommunista, de be­csületes ember volt, ráadásul hiva­tásos katona, akinek nagy hasznát vették volna. Sajnos, egyesek félté­kenysége még a közös érdeket is a háttérbe szorította már akkor is. So­kan már arra gondoltak, hogy tevé­kenységükből személyes politikai tő­két kovácsoljanak. Ezért undorodott meg a felszabadu­lás utáni fejlemények néhány mozza­natától Pataki Pál. Mert — mint mondta — ha valaki jó partizán volt, még nem biztos, hogy jó gyárigazga­tó vagy szövetkezeti elnök is válik belőle. Persze, azok is hibásak vol­tak, akik lehetővé tették, hogy ilyen fonákságok forduljanak elő. Lelke mélyéig sújtották azok az idők, amikor sok ártatlan embert csupán azért telepítettek ki meleg otthonukból, mert magyarok voltak. Miért, a felkelésben talán nem har­colt elég magyar? — kérdezte gyak­ran önmagától. Akkor nem kérdez­ték, milyen nemzetiségű az ember. A másik oldalon viszont aljas emberek is úsztak az árral. Olyanok, akik min­den helyzetben feltalálták magukat, minden helyzetet a maguk javára fordítottak. — Ismertem olyan embert, aki aze­lőtt nyíltan rokonszenvezett a nyi­laskeresztes párttal. Sőt, nyilas volt, a felszabadulást követően azonban elsőként látott a kommunista párt szervezéséhez. Erre szokták monda­ni; olyan hűséges párttag, hogy már a nyilaskeresztes pártban is párttag volt — próbálta derűsre fordítani a szót, de látszott, hogy jómaga is fa­nyarul értelmezi a viccet. — ön sohasem gondolt arra, hogy helytállása, érdemei miatt magasabb beosztásban lenne a helye? — Nem — utasította vissza kere­ken a kihívásnak szánt kérdést. — Amit az imént említettem, az nekem túlságosan keserű pirula volt. A sok álmatlan éjszaka és az állandó ha­lálveszély is kikészítették az idegei­met. Meg aztán úgy hiszem, nem ar­ra születtem és meg sem állnám a helyem. Az önérzetem pedig sohasem vitt volna arra, hogy valamit tudat­lanul, hanyagul, rosszul végezzek. Vagy olyasmit csináljak, amihez nem értek és elfuseráljam. Csodálkozom, hogy sok becsületes partizán nem is­merte fel azt a veszélyt. Persze eb­ben a körülmények is közrejátszot­tak. Meg aztán abban sem vagyok biztos, hogy azért mert valaki parti­zán volt, jogosult-e magas beosztás betöltésére. Elvégre, ha valaki részt is vett az ellenállásban, még nem biztos, hogy hős volt. Egy rajtaütést mindig hőstettnek lehetett nevezni. De a részvétel a világ legtermészete­/sebb dolga volt és aljas volt az az ember, aki vonakodott tőle. A hogy beszélgettünk a szalma­bálákon, alaposan elfutott az idő. Ebéd sem volt, mikor le­telepedtünk, lassan már három felé járt az óra, mikor a fia tűnt fel ke­rékpáron. A felesége már aggódott, hogy valami ba ia történt, mert ebéd­re sem ment. Bár utolsó fejtegetése után úgy gondoltam, azért mégsem volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki önként vállalta a ve­szélyt, megkockáztattam az utolsó kérdést: — Akkor a későbbi fejleményekért nem is volt érdemes harcolni, vért hullatni? — Azt már nem — vágott erélye­sen a szavamba. — Nem a fejlemé­nyek tehetnek róla, hogy ilyen irány­ba jutottak, hanem ez emberek, egyes emberek. S az az érzésem, hogy lassan minden jóra fordul. Meg­érjük azt az időt, amikor nemcsak a bajban és veszélyben lesz fötantárgy az emberség, a bajtársiasság és a becsület. És ezért érdemes volt har­colni. új ifjúság 3 Legyünk tárgyilagosak A pesti Esti Hírlapban láttam egy képet az alábbi szöveggel: „Balatonlüred ti] ivókútja nemcsak szép — hanem működik is “ Hú a kedves olvasó most azt kér­di, hbgy mi ebben az érde­kes, akkor azt tanácsolom, kérje vissza a tandíját. Mert ez a képszöveg igenis érdekes. Nemhogy érdekes, ritkaság. Az első ilyen té­májú Objektív tudósítás. Pur- iltzer vágy másféle újságí­rót díjra javasolnám. Mert ugyebár mennyire meqszoktuk már az alábbi híreket, tudósításokat, kép­szöveget: „Építők átadták X. Y. vá­ros korszerű lakónegyedét. Rövid egy év alatt 424 la­kást építettek fel az új la­kónegyedben." Aztán jön a kollaudáló bi­zottság, megállapítja, hogy folyik a tető, rések vannak a falban, nem nyílik az aj­tó... és legalább még egy év eltelik, míg tényleg el­készülnek az említett laká­sok. Hát nem oda kellene írni az előző hír utolsó mon­data után, hoou a lakások azonnal bekőltözhetők-e, vagy használhatatlanok?! Vagy: „X. Y. miniszterünk teqnap ünnepélyes keretek között felavatta a z ....i kon­zervgyárat. Az új konzerv­gyár évente 3000 vagon zöld­séget és gyümölcsöt dolgoz fel." Kérdem én azt: mikor? Mert feltételezem, hogy egy nappal az avatás előtt vagy után kiderül, az egyik gép­sor nem bírja a megterhe­lést és legalább egy fél év­be telik, míg kicserélik. Hát nem Ide Illene, hogy nem kell megijedni, azért a kon­zervgyár még nem üzemké­pes. Vagy ha üzemképes, ak­kor így hangozzék a tudó­sítás utolsó mondata: „ha­nem működik ts." Lám, a kolléga az Esti Hírlapból már rádöbbent, hogy milyen is legyen ná­lunk egy objektív tudósítás. Javaslom ezért a hazat kollégáknak, hogy a jövő­ben hasonlóképpen fogal­mazzák híreiket: „X. Y. la­kótelep elkészült — nem­csak szép, be is költözhető." Vagy: „Felavatták a Z....I konzervgyárat — és műkö­dik ts. ICsodák csodájára.!" Igaz Is. Leqalább négy hó­napfa olvastam, hogy elké­szült a korszerű, párját rit­kító pozsonyi krematórium. De még nem hallottam, hogy valakit is elhamvasz­tottak volna benne... No nem ... A húsellátásban beállt és talán már lassan megszűnő zavar okait ki-kt másként magyarázza. Legutóbb fán Haleektj a „Manderlában" székelő legnagyobb pozsonyi húsbolt üzletvezetője egy kíváncsi újságíró kérdésére a húshiány egyik okát ab­ban vélte felfedezőt, hogy a külföldt turisták 3-4 rúd szalámit Is meqvesznek egy­szerre. De vennének akár eqy kofferrel Is. No nem. üzletvezető elv­társ... Értesüléseim szerint vannak országok, melyek Jó­formán turistaforgalomból élnek, így azt hittem, mt is örülünk annak, ha a derék turista elkölti nálunk a 16 kemény valutáfát. Dehát ön szerint ez nem kívánatos. Mindazonáltal nem tudom, minek a külföldi turisták­nak az a sok szalámi. Vagy talán náluk ts hiánycikk a hús?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents