Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-09-02 / 35. szám

(FEJEZETEK A FRANCIA IDEGENLÉGIÓ TÖRTÉNETÉBŐL)

Légiósok.

A világ legklilönösebb katonái.

Az életük csupa ellentmondás.

Németek és olaszok, lengyelek és görögök, svájciak és jugoszlávok, belgák és magyarok, de Franciaországért harcoltak.

Kalandot és könnyű életet kerestek, de a világ egyetlen hadseregének sincs öt földrészen annyi névtelen sírja, mint nekik.

Szabadságra vágytak, ,de a

az Atlasz-hegység szikláiba.

Játszottak főszerepet a történelemben — dicsöt és dicstelent —, kitágították a francia gyarmatbirodalom határait.

Statisztáltak is.

Meneteltek július tizenegyedikén, a nagy párizsi díszszemle élén, de büntetésből sok a- lakulatukat fel is oszlatták.

Franciaország törvényei szerint nem állomásozhattak francia földön, de a központi laktanyájuk most mégis Korzika szigetén van.

írtak róluk számtalan könyvet: „Kék csillagok", „A láthatatlan Légió“, „Vádollak Franciaország“. „A légió aranynőkkel, de szőttek örökké fehér képijük köré legendákat is.

Az igazságot azonban kevesen tudják róluk.

L

BUKOTT EMBEREK GYÜLEKEZŐHELYE

„Nem bírom tovább az izgalmakat! Elég volt várni hajdan a hadijelentéseket és a tábori postát Lengyelországból, Norvégiából, Krétáról, Afrikából és a keleti frontról, most pedig Polinéziából... Valahonnan a nagy óceánról, ha jól tudom, Meorea szigetéről kaptam legutóbb a fiam levelét.

sivatag foglyai, csak a katonai térképeken található garnizo- nok névtelen védői, és rabja! lettek.

A munka elől menekültek, de az őrmester számolta: óránként hányszor ütik a csákányt

könyve“. Futószalagon gyártottak róluk filmeket. Szerepeltek sok operettben.

Ábrázolták őket gyalog, teveháton, és ejtőernyővel.

Vádolták őket közönséges bűntényekkel és háborús büHát, még meddig? Fiam us gyanis a háború végén belépett az Idegen Légióba. Tegyenek valamit, uraim! Épp bőrrel megúszta 1939-től egészen 1945-ig. Akkor csak a puskagolyók fenyegették, most viszont ott kell lennie, ahol a franciák atomfegyverekkel kísérleteznek. Ezt a rádióból tudom, nem Hanstól. Ha istent ismernek, hozzák haza a fiamat“ — írja egy 67 éves nő Majna-Frankfurtból Genfbe, a Nemzetközi Vöröskeresztnek, ahová állandóan érkeznek a kétségbeesett hozzátartozók levelei, főleg a Német Szövetségi Köztársaságból, Spanyol- országból, Görögországból, Hollandiából, Olaszországból, de a világ csaknem minden tájáról.

Géniben azonban semmit sem tehetnek. A hozzátartozók legfeljebb udvarias hangú, de semmitmondó tartalmú levelet kapnak. Ha ugyanis belép valaki a francia Idegen Légióba, akkor fátylat borítanak a múltjára, még a nevével sem törődnek. Mindenki azt mond, a- mit éppen akar. Azonossági számot kap, akár a rabok. Hans Freiberg, mint ilyen megszűnik a hivatalos szervek, hatóságbk számára. Már csak mint a 021 241 azonossági szám szerepel a Légió nyilvántartásában. Nem ember tovább. Legalábbis öt évig. Csak szám.

Akik belépnek a Légióba, a- zok számára éppen az a vonzó, hogy a múltjukat eltitkolhatják. Mert a legtöbbjüket súlyos bűnök terhelik. Ez a katonai alakulat a bukott emberek gyülekezőhelye. Közönséges bűnözők, hányatott alvilági alakok, nemzetközi szélhámosok, kalandorok, egykori SS- katonák írták alá az elmúlt é- vekben a leggyakrabban az öt esztendei szolgálatot jelentő szerződést. Ritkábban pedig a- zok léptek be, akiknek érzelmi élete omlott össze, értelem és

cél nélkül, társtalanul bolyongtak a világban és valahol bekerültek a toborzók hálójába, mert elhitték szép, de hazug ígéreteit. Vagy elkápráztatta ő- ket a Légió sok helyen látható rikító plakátáradata és csábító felirata:

„Fiatalemberek! Gyertek, jelentkezzetek az idegenlégióba! A legendás csapat vár benneteket. Érdekes kalandok, magas zsold, bőséges ellátás! Megismerhetitek a világot, a soha nem látott idegen országokat. Jöjjetek, jelentkezzetek!“

1831-ben kezdődött. A légió megalakításának gondolata Boegard belga bárótól ered, a- ki szökött katonákból, közönséges bűnözőkből és mindenre vállalkozó kalandorokból magánhadsereget hozott létre. Vállalkozó volt bőven. Sok tönkrement európai vándorolt Franciaországba, főleg Párizsba és ott próbált szerencsét. Jelentős részük vagy nem tudott beleilleszkedni a szokatlan, nagyvárosi civilizációba. Ijesztően emelkedett a bűnözés. A francia börtönök megteltek külföldiekkel, akik tol- vajiással, rablással szerezték meg mindazt, amit a csábító, csillogó, elegáns párizsi életből másként megkapni nem tudtak.

Akkoriban, 1830-ban indította meg Franciaország a hódító háborút Algéria gyarmatosításáért. Kellett a katona. Lajos FUlöp király tehát két szempontból is szívesen elfogadta báró Boegard javaslatát, mert így remélte, hogy az ország megszabadul a megbízhatatlan külföldi bűnözőktől, kalandoroktól és emellett lesz egy mindenre kész katonákból álló alakulata az észak-afrikai háborúban. S az idegenlégió megszervezésének megvoltak a történelmi előzményei is.

Ez az elnevezés az ókori Rómából ered. A név a latin „legere“ szóból származik, ami annyit jelent, mint szedni, választani, válogatni.

Rómában eredetileg légiónak nevezték az egész haderőt, később pedig annak csak egy csapatát. A hagyomány szerint Romulus egész hadereje egy légióból, vagyis háromezer gyalogos és háromszáz lovas katonából állt.

A császárkor elejéig csak teljes jogú római állampolgár

lehetett a légió tagja. A bi^ rodalom azonban nőtt, a meg hódított területek biztosításához több katona kellett Ezért a kezdeti elvet megváltoztatták. A császárkorban a légióban nem római polgárokat is felvettek.

Vespasianus idején 36 légió volt, Diocletianus uralkodásának éveiben pedig számuk 175- re emelkedett.

A légiókat elosztották az egész birodalomban és állomásaikat alaposan megerősítették. Az időszámításunk kezdete után 23 évvel például 8 ilyen katonai egység állomásozott Germaniában, 8 Hispániában, 2 Africában, 2 Egyiptomban, 4 Szíriában, 2 Pannóniában, 2 Dalmáciában. A meghódított területeken légiós táborok védték a római birodalom határait.

A légió jelvénye kezdetben a farkas volt — Romulus emlékére — majd a vadkan, azután ló, később viszont a sas, amely a karmai között villámokat tart.

Boegard hosszasan tanulmányozta a római légiók szervezésének kérdéseit, mielőtt javaslatával a királyhoz fordult.

(Folytatjuk)

II.

3.

Nem sok idő telt el, amikor újra kopogtatást hallott. Mindjárt utána robajjal nyílt fel az ajtó, s a küszöbön jól megtermett ember állt, mellén seriff-jelvény.

— Én vagyok Gary Shoor, a seriff.

— Azt látom, hogy seriff, de nem tudtam, hogy Gary Shoornak hívják. Én Cheddy Lowell vagyok... S még valamit, seriff: a törvény őreitől elvárná az ember, hogy ne ilyen durva módon zavarják a polgárokat — mondta Cheddy mogorván, miközben lustán felkönyökölt.

— Igaz, de csak abban az esetben, ha olyan polgárokról van sző, akik nem veszélyeztetik mások életét.

Cheddy könyökére támaszkodva nézte a seriffet: negyven év körülinek látszott. Erős kéz, széles váll. Alacsonyan csüngő revolverek. Apró, kék szeme volt, sehogysem illett durva, érdes hangjához.

— Arról értesültem, hogy veszélyeztette a szálló portásának életét —, mondta durván a seriff — s kötelességem magát...

— Elfogni — szakította félbe Cheddy.

— És a fogdába kísérni.

— ön hazudik, uram! — emelkedett föl Cheddy. — Senkinek az életére nem törtem. A portás ép és egészséges. Ha esetleg az a három legény el nem intézte. Azok, akik az imént arra kényszerítették, hogy dobjon ki a szobából, amelyet előre kifizettem.

Cheddy észrevette, hogy a seriff egy pillanatra zavarba jött, szeme idegesen megrebbent, s keze ösztönszerüen revolvere felé rándult. Mindez egy szempillantásig tartott, s Cheddy azt láthatta, hogy a seriff arca ismét felvette a rend őrének méltőságos kifejezését.

— Lowell úr, — kezdte halkan a seriff, de Cheddy figyelmét nem kerülte el, hogy remeg a szája, s hangja is rekedt a félelemtől —, kénytelen vagyok önt elfogni azért, mert sértegeti a törvény képviselőjét, s mert megtámadta, a hotel portását.

— Nem fog engem elfogni, Shoor seriff... Próbálja meg, s meglátja, nem sikerül. A portást nem támadtam meg. Lehet, hogy megtettem volna, ha durvasággal próbálkozik. A seriffet megsértettem ugyan, de nem mint a törvény képviselőjét, hanem az embert, aki fél Thomas Bormantől és legényeitől, és zaklatja a békés polgárokat. Élőre, seriff, fogjon hát el!

Cheddy nyugodtan a szoba közepére állt s lazán lógatta a kezét.

A seriff apró szeme megvillant, jobb kezének görcsösen megrándult ujjal a revolver felé irányultak.

— A, nem így seriff. Nem így kell elfogni az embert. Önnek az a kötelessége, hogy engem lefegyverezzen és átadjon a bíróságnak, nem pedig az, hogy megverekedjen velem. Ne feledje: én kitűnően ismerem a törvényt. Nem veszélyeztettem az életét, nem ölhet meg. Tehát előre, tessék lefegyverezni. Mire vár, nem látja, hogy kész vagyok magával menni? Csak kérem önt, ne vigyen Thomas Borman ranchára, hanem a börtönbe. S őrizzen meg Borman legényeitől, mert ma bosszúságot okoztam nekik. Higgye el, seriff, véletlen volt, nem szándékosan tettem. Sajnálom, hogy nem sikerült nekik megölni azokat a Francis-patkányokat. Kérjen a nevemben bocsánatot Bormantól... Ha ön szépen megmagyaráz mindent, talán megbocsát.

Cheddy mindezt ironikus hangon mondta, s ezt a seriff is észrevette.

— S ha a börtönben valami bajom esik, egyenesen Santa Fébe utazom s személyesen teszek panaszt Jacob Jacobson szövetségi seriffnek. Remélem, hallott róla.

Cheddy figyelmét nem kerülte el a seriff arcán átsuhanó fanyar mosoly.

— Jacob csöppet sem tréfás kedvű fickó.

— Igaza van, Lowell úr — mondta a seriff rövid hallgatás után, megtörtént. — Én valóban félek Thomas Bormantól és legényeitől. Azt a hármat, akikről beszélt, Norman gyilkosokként szerződtette, ön megmentette Francisékat, s ezért köszönettel tartozom. De Borman ezért haragudni fog. Azt a- jánlom, hagyja el a várost. Én nem tudom magát megvédeni. Mindennap várom a segítséget, de nem hiszem, hogy gyorsan megérkezik, nem szavatolhatom hát az ön biztonságát Peynben. Kicsi város ez uram, kgvés itt a bátor ember. Tőlük ne várjon segítséget... Borman erősebb mint ezek. Éppen ezért vagyok én is tehetetlen, noha ezt a jelvényt viselem. Egyedül Bormanék ellen, közvetlen leszámolásra? Ez az ön- gyilkossággal volna egyenlő. Állandóan szemmel tartanak. Személyesen akartam segítségért menni, de lehetetlenné tették.

— Köszönöm a figyelmeztetést, seriff, nem fogom elfelejteni a jóindulatát. De Peynből nem szándékozom elmenni.

Azzal a szándékkal jöttem, hogy itt letelepedjem — mondja határozottan Cheddy.

— Nem értem, Itt, Peynben akar letelepedni? — csodálkozott el a seriff.

— Pontosan itt, Peynben.

— Azok után, hogy mágára haragította Bormant?

— Én senkinek sem ártottam. Az, ami Francisékkal történt véletlen volt. Semmi közöm hozzájuk. Az a három legény meglépett, pedig egyetlen golyót sem lőttem ki.

— Nem szeretik a tanúkat, uram. azért mentek el. S hogy nem lőtt rájuk, az Bormant nem érdekli. Különben is alkalma lesz mindenről személyesen meggyőződni.

A seriff egy ideig hallgatott, aztán kérdéssel fordult Ched- dyhez:

— De ha szépen megmagyarázok mindent Bormannak, ta-* Ián megérti a dolgot.

— S mihez akar kezdeni Peynben?

— Veszek egy kis földdarabot a város közelében, ahol majd letelepszem. Van egy kis megtakarított pénzem. Tíz évig takarékoskodtam. Hallottam, hogy ezen a vidéken olcsó a föld. Szép darabot vehetek, ha időközben nem ment fel az ára.

— Farmer akar lenni?

— Gondolom, nem késő még elkezdenem — mondta Cheddy elszántan.

— Nem, nem... Csakhogy a föld itt elég drága. Borman fölveri az árát... Mekkora összeggel rendelkezik?

— Nem nagy pénz az. Egy hónappal ezelőtt egy senkiház! elnyerte pókeron fele vagyonomat. Körülbelül tízezer dollárom van.

— Tízezer dollár?!... — lepődött meg a seriff.

— Ennyit gondolok a földért adni. Mert kell valamennyi a ranch felépítésére és a jószág beszerzésére is kezdetnek... Ezért szeretném megkérni, seriff, hogy ne fogjon el. Ha Borman kérdezi, miért nem fogott el, mondja, hogy nagyon a- gyafúrt és fürge fickó vagyok. Nagyon hálás lennék, ha segítségemre lenne, hogy jő földet találjak a környéken.

(Folytatjuk)