Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-26 / 34. szám
9 Török Elemér két verse Tadeusz Rózewicz: Méhednek gyümölcse A telep fölött magasan állt a hold. Megvilágította a fehér kolostort és a k is gyár fekete kéményét. Az elfüggönyözött ablakokat. A faleveleket. A fűszálakat. Csend volt, és a városkában semmi sem történt. A csendőrőrsöt körülvevő fal magas volt és hallgatag. A teteje telehintve törött üvegek csillogó tüskéivel. A kapus az épületbe húzódott. A partizánegységek éjjelente keresztülvonultak a telepen, de a csendőrök nem bújtak elő rejtekükből. Csak a fekete égről folytak alá a rakéták, jelezve, hogy a fal mögött fegyveres idegenek élnek, akik napkeltekor előjönnek és munkához látnak. Most csend volt. A fehér kolostor úgy állt a fák között, mint egy jéghegy. A kápolnában, a nagy oltár előtt, kereszt alakban feküdt egy ember. Arcát a hideg kőlapokra tapasztotta. Vértelen ajka a nyirkos padlót érintve mozgott. Szétvetett karral feküdt és imádkozott; a szavak az álom sötét folyójába merültek, és tovaúsztak. Elfelejtette, hogy hol van és mit csinál. Amikor felemelte az arcát, piros fényt pillantott meg maga előtt. Imáiban gyakran kért magának könnyű és boldog halált, ßs ez volt az egyetlen dolog, amit kért. A tabernákulum aranyló kis háza fölött, sugárkoszorúban állt az Istenanya szobrocskája a Kisdeddel. A kápolnában, körben a falakon, egy sereg kis méretű olajfestmény függött. Mindegyik kép egy-egy csodatételt örökített meg. A legrégibb képek valamelyik távoli évszázadból származtak. A latin és lengyel feliratok kegyelemben részesült várurakról, hetmanokról, sztarosztákról, polgárokról és földművesekről adtak hirt. Voltak ott tűzvészek, melyeket úgy oltottak akár a gyertyalángot. Városok és falvak, melyeket az égi palást megóvott a ragálytól. Gyerekek, akik vízbe estek és meghaltak, majd feltámadtak. A kis szt/ ' figura felhők között lebegett. Ezen az éjszakán a szerzetes nem önmagának kérte a boldog halált, azért a két ismeretlenért imádkozott, akiknek teste a szemétdombon hevert, a kis gyár mögött... Mifélék voltak? Banditák, katonák?... Haláluk előtt talán annyi idejük sem volt, hogy felsóhajtsanak: „Jézus Mária“... Mezítelenül feküdtek a szemétdombon, az Utolsó ítéletre várva. Együtt örvendeznek majd az angyalokkal, fenn az égben... A kolostor tornyán bagoly huhogott. A holdfényben megmozdultak a fekete faágak. A telepen semmi sem történt. A házak ablakai vakok. Kurta a nyári éj. Gyorsan jön a nappal, a nap beragyogja a szemétdombra vetetett testeket, és lángot vet az üvegcserepeken. Gyakran játszottak ott gyerekek, a sződavlzgyár mögött, a szemétdombon. Fehér porcelán dugók, zöld és rózsaszín üvegdarabkák, színes üvegcimkék után kutattak. A szemétdomb mellett egy fűrészpor piramis magasodott. A piramis felületét kiszárította a nap, de a belseje nedves volt és hűvös: Jeget tároltak alatta. Ennek a jégnek a darabkáit, törmelékeit meg lehetett találni a piramis tövében: a forró júliusi napon a jégcsap úgy olvadt el az ember torkában, akárcsak télen. Ezen a napon az a két kislány, aki a közeli legelőre hajtotta a teheneket, megtorpant a szemétdomb mellett, és nem ment a tehenek után. A kislányok csak álltak a szemétdombnál, és nem szóltak semmit. A hamu és a hulladék között két csupasz test feküdt. Az egyik az oldalán, összekuporodva, térdével szinte az állát érintve. A másik arccal az égnek, szétvetett karral és lábbal. A nap úgy tűzött a szemétdombra, mint egy apró strandra. A kislányok egymás kezét .fogták, és feszült figyelemmel nézték a két testet. Csend volt. Illatos szél fújt a kolostor előtti hársfák felől. Hosszú percekig álltak így, majd továbbmentek a kislányok. — Láttad? Azokat az embereket, akik ott feküsznek, megölték, gyere, menjünk oda még egyszer, nézzük meg. — Az bűn! — Dehogy bűn... és megyek... — De ha mondom, hogy bűn. Azonnal térdelj le, és mondjunk el egy imát. Letérdeltek az árokban, a fű nedves volt a hajnali harmattól, a napfényben szálldosni kezdtek az elsőnek ébredt, fekete pettyes káposztalepkék. — Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Or van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse... — De nem volt rajtuk ruha, láttad, se ing, se cipő. — Valaki ellopta a ruhájukat. — Biztos zsidók. — Zsidók már nincsenek is. — Hát akkor honnan kerültek ide azok az emberek? — Biztos a Swarcmajer lőtte őket agyon. K ’ is tömeg állt a szemétdomb körül. Hallgattak. Az egyik férfi szürke csomagolópapírt húzott ki a sze- ‘ métből, s ezzel a papírral letakarta a hanyatt fekvő holttestet. Az asszonyok bólogattak. Keresztet vetettek, sírtak. Az őrs felől csendőrök közeledtek. Már hallották a hangjukat. Idegenek voltak ezek a szavak s hangok, itt, ezek között a fák, faházak, nyomorúságos földecskék és néma emberek között. Az idegen beszéd hangjai élesen és vadul csa- pongtak a magas, áttetsző égbolt alatt. Az emberek félrehúzódtak a szemétdombtól. Néhányan eltűntek az ajtók mögött, mások sietve távoztak a kolostor irányában. Két csendőr csörtetett a szemétdombhoz, csillogó fekete csizmában, szíjon függő puskával. Egyikük nagy fehér kartonlapot tartott a kezében. Amikor odaértek a szemétdombhoz, ez intett az egyik fiatal legénynek. Az közelebb lépett, és levette a sapkáját. Mintha köszönne. A csendőr valamit mondott neki, és a szemétdombra mutatott. A legény odament, és levette a halottról a papírt. A csendőr odaadta a fehér kartonlapot: a legény zsineggel a hulla lábához kötözte. Ekkor a csendőrök odaszólították az asszonyokat. Néhányan közelebb léptek a szemétdombhoz. A fehér lapon nagy fekete betűkkel ez volt olvasható: BANDITEN. A csendőr fölemelte a mutatóujját, és így szólt az emberekhez: „Nem szabad letakarni. így kell ő- ket hagyni, ahogy vannak. Aki engedély nélkül eltemeti őket, azt agyonlőjük. Majd a hatóság eltemeti... Hadd lássa mindenki, hogy bünteti a hatóság a banditákat.“ Ügy beszélt a csendőr a felnőttekhez, mint ahogy a tanító a gyerekekhez. Az emberek hallgattak. A csendőrök megigazgatták derékszíjukat, és elvonultak az őrs felé. A madarak ébredtek volna fel éjnek idején? A sötétből vinnyogás hallatszott. Esőmagok hulltak a fekete égből. E- gyedül feküdtek a sötétségben. Ebben az órában nem volt itt senki. Az emberek aludtak és ők is aludtak a maguk vackán. Senki nem volt mellettük. Senki nem nézte lemeztelenített testüket. Senki nem sírt, nem szorította ökölbe a kezét, nem esküdött bosszút. Nem tapadt rájuk a kislányok kíváncsi és rémült szeme, mely a másik nemnek felfedett titkát leste. Két test rothadt az ég alatt, a csendben. Fehérlett a halott lábához kötözött papírlap a felirattal: BANDITEN. Vajon a madarak ébredtek volna fel éjnek idején? A sötétben tiszta hangok hallatszottak, mintha üvegcseppek hullanának. Az asszony felhúzta a lábát, és csendben feküdt az ágyneműbe temetkezve, akár a földben. Amazok lemeztelenítve és védtelenül hevertek a szabad ég alatt. Az asszony testével az urához simult. Ogy érezte, üregbe ásták magukat. A meleg föld alatti üregben saját vackuk van, és nem kell kibújniuk a föld felszínére, a nappali fénybe. A férfi az asszony hasán tartotta tenyerét, hallgatta egyre szaporább, szaggatott légzését. Mintha kimerültén futna valahová. De az asszony itt feküdt mellette, mozdulatlanul, alighanem a- ludt. Tenyere alatt érezte a meleg feszülő hasat. Ujjai alatt lüktetést észlelt, amolyan remegésfélét, később tisztán kivehető mozgásokat, ő mozdult egyet a bőr alatt, rugdalózott“... Az asszony hallgatott. Abban a néma, vérrel és testtel körülvett sötét világban megmozdult a még vak és néma gyerekük. A férfi kérdezte: — Alszol? — de az asszony nem válaszolt. A férfi keze mozdulatlanná dermedt, egy ideig még ott tartotta az asszony hasán, mígnem a keze kihűlt és elnehezült, akár valami tárgy, s a lüktető testről a lepedőre csúszott. A z asszony egyenetlenül lélegzett. Nem aludt. „Vajon meddig fognak ott feküdni így?“ Mikor is tette fel ezt a kérdést? Eltelt már az éjszaka fele? A férfi nem válaszolt. Háttal fordulva aludt. Az asszony a férje vállára tapasztotta az ajkát. Erezte a verítékkel a bőr felszínére került parányi sót. Most maga előtt látta amazokat a szemétdomb ölén, ahogy beragyogja őket a nap. Egyikük feje a puha fűrészporba fúródott. A karja eltakarta a fejét, csak egy kevéske ősz hajat lehetett látni belőle, meg egy darabot a füléből. A másik nyitott szemmel, tátott szájjal feküdt. Arcát hosszú fekete haj keretezte. A keze furcsán hevert mellette, tenyérrel az égnek, mintha fényt akarna markolni. Dél körül forróság volt,, égetett a nap. Ment, ebédet vitt a férjének a gyárba. Tudta, hogy azok ott fekszenek a szemétdombon. Reggel látta őket. Amikor közel ért a szemétdombhoz. lehúnyta a szemét, és így, lehúnyt szemmel kerülte ki a helyet. Ös amikor hazafelé igyekezett, ismét elfordította a fejét, és a fehérlő kolostorra nézett, a harangtoronyra. melyben nem voltak harangok. Ment a hársfák édes illatában, és semmit sem látott De azok ott feküdtek. Most, éjjel, lehúnyt szemhéján keresztül látta őket. Fehér, védtelen testüket, széjjelvetett lábukat, sötét ágyékukat. Lezárt szemhéján át látta az erdőt. A fenyőket az erdőben. A csillogó dombot. Önmagát, és Józeket, a kisöccsét, aki a tóba fulladt. Hosszú botokkal álltak a hangyaboly mellett. Jőzék mosolygott rá, és mondott valamit, de ő semmit sem hallott. Kezükben hosszú botokat tartottak. Először faleveleket, gallyakat, köveket hajigáltak a dombra. Szürke folyóba merült az erdő, egészen feketévé vált, csak az egyik farönkön ragyogott némi fény. A kövek nagyok voltak, kerekek, mint a cipó. Mindegyik kövön csillogó hangyák nyüzsögtek. Egyre sűrűbben dobálták a köveket. Nevettek és kiáltoztak, azután csendben nekiláttak, hogy a botokkal szétpiszkálják a hangyabolyt. Dühödten túrták föl, kotorták széjjel. A bolyba mélyen beledöfött bot szétvetette annak egyik oldalát, s felfedte a kis fehér tojások egy csoportját. A hangyák felkapták a tojásokat, menekültek. Forrongott a hangyaboly. A to- jáskák puhák voltak, a belsejük pedig nedves. A hangyák eltűntek a domb mélyebb folyosóiban. Amikor már minden tojást elrejtettek, ők még mélyebbre szúrták a botokat a tűlevelek közé, s újra felszínre vetették a hangyákat és a fehér tojásokat. Megragadtak egy hatalmas követ, a széttúrt hangyaboly kellős közepébe zúdították, és befutottak az erdőbe. Dörögni kezdett. Villám hasította ketté az éjszakát, égtől földig. Ojabb mennydörgés. A fény behatolt a szobába, ahol fészket vertek maguknak. A föld alatti üreget átalütötte a fénypenge. Görbe volt, mind a kard, félrelódította a földrögöt, odalenn ü- gyetlenül hűzózkodtak össze, s fetrengtek a fehér potrohú férgek. Az asszony kinyitotta a szemét. Sötét volt. — Nem — mondta —, nem alszom. — Mellette ott pihent a férfi mozdulatlan teste. Az asszony keze lágyan simogatta az alvó fejét. Ujjai alatt érezte a száraz, kemény hajszálakat, szinte külön-külön érzett minden egyes hajszálat. Szárazak, szúrósak, melegek voltak. Keze végigsiklott a férfi behúnyt szemén és száján. Megtorpant. Tenyerét meleg, nyirkos lélegzet töltötte meg. — Ébredj fel — kérte. A férfi teste megmozdult, és engedelmesen simult a nő testéhez. Még aludt, de éber és érzékeny testét lassanként elárasztotta a vér. Takarj be szerelmeddel Oda a nyár s álmain ősz jön újra takarj be hűséggé vált szerelmeddel s én megnyugszom mosolyod sátrába bújva Sziveden kagyló nyugszik Szétterítem hajadat a réten ' az alkony fon belé piros pántlikát szíveden kagyló nyugszik szemed szép mosolyában a nyár kalásza ring. > jr GYURÄK ÉVA rajza Tóth László két verse intermezzo kötél nyúl a torkomba bőrén zöld pattanások a hangok a szem harangjában madarak kongatnak gyászolók vonulnak alattam abrakadabra másolata lehetsz csak az ingednek ha már téged diszít a só széttárt karokkal egy fán hogy lecipelhessenek a pókok egészen e lábnyomodig
