Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-02-18 / 7. szám
új ifjúság 5 E lőadás körben pillantottam meg és hívó kézmozdulatára szünetben odamentem hozzá, leültem melléje. Régóta nem láttam, és ha valaki nem említfette volna a nevét, aligha ismerem meg. Élénken fordult felém: — Bizony, jó néhány év eltelt, amióta megismerkedtünk. Hogy repül az idő! És egyikünk sem lett azóta fiatalabb. Emlékszik még arra az első találkozásra? Amikor meghívott villásreggelire? Hogy emlákszem-e? Húsz évvel ezelőtt történt; akkoriban Párizsban éltem A Quartier Latinban volt egy kis lakásom, ablakai a temetőre néztek; keresetemből a betevő falatra is alig-aliq telt. Olvasta egyik könyvemet, és írt nekem. Válaszoltam, ós megköszöntem levelét. Nemsokára megint irt, és közölte, hogy rövid ideig Párizsban lesz, és egyszer szívesen elcsevegne velem; de nagyon elfoglalt, legfeljebb a következő csütörtökön lenne néhány szabad perce számúmra; a délelőttöt a Luxembourgban tölti — nem vinném-e el utána Foyothoz egy kis villásreggelire? Foyot párizsi étterem, ahol a francia szenátorok ebédelnek. Nekem addig eszembe sem jutott odamenni, ilyen fényűzést az akkori anyagi helyzetemben nem engedhettem meq magamnak. De a dolog hízelgett a hiúságomnak, s különben sem tanultam még meg nemet mondani egy nőnek — nagyon fiatal voltam. (Bár nyugodtan hozzátehettem, a férfiak többsége csak akkor tanulja, ezt meg. amikor már túl öreg ahhoz, hogy a nőket egyáltalán érdekelje, amit mond.) Nyolcvan frank (arany frank) csörgött a zsebemben; ennek a hónap végéig ki kell tartania. De egy szerény kis ebéd csak nem kerül többé tizenöt franknál? Ha az elkövetkező két hétben lemondok a feketéről, egész jól kijövök. Azt feleltem levélbeli ismerősömnek, hogy csütörtökön fél egykor várom Foyot-nál. Nem volt olyan fiatal, mini amilyennek képzeltem — külseje inkább impozáns, mint vonzó. Negyvenéves asszony volt (bájos életkor, ha első látásra nem is ébreszt váratlan és elsöprő szenvedélyt); nagy, fehér, szabályos fogai olyan benyomást tettek rám, mintha több volna belőlük, mint amennyire bármilyen gyakorlati cél érdekében szükség lehet. Bőbeszédűnek mutatkozott, de mivel úgy látszott, rólam beszél a legszívesebben, elhatároztam, hogy figyelmes hallgatója leszek. Az étlap láttán meghökkentem: a magas árak messze felülmúlták várakozásomat. Vendégem azonban megnyugtatott: — Délben semmit sem szoktam enni. — Ö, ne mondjon ilyet! — feleltem nagyvonalúan. — Sohasem eszem többet egyfélénél. Az emberek, sze- rinten, tű! sokat esznek manapság. Hát talán egy kis halat kérek. Mit gondol, van vajon lazacuk? Lazac nem szerepelt az ét-' lapon — még nem jött el a lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllllllllllllllli:l W. SOMMERSET MAUGHAM: Villásreggeli lillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllilllllllllllllllllllillllllllil szezonja, de azért megkérdeztem a pincért, nem akad-e mégis. Igen, éppen most érkezett egy gyönyörű példány, idén az első, Megrendeltem vedégem részére. A pincér megkérdezte, nem parancsol-e valamint addig is, míg a lazac elkészül. — Nem — válaszolta —, mindig csak egyfélét eszem. Hacsak nem lenne egy kis kaviárjuk. Arra mindig kapható vagyok. S zivem kissé elszorult. A kaviárt nem pénztárcámnak találták ki, de ezt persze nem mondhattam meg neki. Szóltam a pincérnek, hogy feltétlenül hozzon kaviárt. A magam számára ürüszeletet választottam — ez volt a legolcsóbb fogás az étlapon. — Nem teszi okosan, ha húst eszik — jegyezte meg barátnőm. — Nem is tudom, hogyan képzelheti valaki, hogy ilyen nehéz ebéd után méq tud dolgozni. Elvem- a gyomrot nem szabad túlterhelni. Aztán jött az ital kérdése. — Villásreggelihez nem szoktam inni — mondta 6. — Én sem — feleltem tüstént. ' — Csupán fehér bort - folytatta, mintha én meg sem szólaltam volna. — Ezek a francia borok olyan könnyűek! Csodálatosan elősegítik az emésztést. — Milyet parancsol?—kérdeztem, még mindiq vendéglátóhoz illő, de már nem éppen túláradó kedvességei. Barátságosan villantotta felém fehér . fogsorát Az orvosom a pezsgőn kívül semmi más itált nem engedélyezett. Azt hiszem, elsápadtam egy kicsit. Rendeltem egy fél üveggel. Ügy odavetőleg megjegyeztem, hogy az orvosom kereken eltiltott a pezsgőtől. — Hát akkor mit fog inr»i? — Vizet. Megette a kaviárt, aztán a lazacot. Vidáman csevegett művészetről, irodalomról, zenéről. Én pedig azon tűnődtem, mennyi lesz majd a számla. Amikor az én ürüszeletem is megérkezetí, barátnőm komolyan elővett. — Amint látom, maga a tartalmas ebéd hfve. Ez igen helytelen! Miért nem követi az én példámat, miért nem eszik egyfélét csupán? Nem is képzeli, mennyivel jobb lenne a közérzete utána! — De hiszem én csak egyfélét eszem — mondtam, amin? a pincér ismét közeledett az étlappal — Nem, nem — hesegette el hölgyem kecses kézmondu- lattal —, én nem szoktam villásreggelizni. Legfeljebb bekapok valamint, azt is csak azért, hogy legyen ürügyem egy kis beszélgetésre. Most már egyebet nem is igen tudnék enni... hacsak nincs abból a pompás francia spárgából. Vétek itthagyni Párizst anélkül, hogy ezt a finomságot megkóstólná az ember. Szívem még jobban elszorult. Gyakran láttam spárgát az üzletekben, és tudtam, milyen iszonyú drága. A látványra mindig összefutott a nyál a számban — őnagysága tudni szeretné, van-e spárgájuk — fordultam a pincérhez, és közben váltig igyekeztem szuggerálni, hogy nemmel feleljen. Széles, papos arcán boldog mosoly ömlött el. és biztosított róla: van spárgájuk, de még milyen spárga! Olyan óriási, olyan nagyszerű, olyan puha. sogy csoda! — Egyáltalán nem vagyok éhes — sóhajtott vendégem—. de ha már ennyire ragaszkodik hozzá, hát nem bánom, eszem egy keveset. Megrendeltem. — Magának nem rendel? — Nem, én sohasem eszem spárgát. — Tudom, van, aki nem szereti. Bizony, a legtöbb embernek elromlik az ízlése ettől az állandó hűs-evéstől. Vártuk, hogy elkészüljön a spárga. Páni félelem fogott el. Most már nem az volt a kérdés, mennyi pénzem marad a hónap hátralevő idejére, hanem, hogy ki tudom-e fizetni egyáltalán a számlát. Micsoda megalázó helyzet lenne, ha a végösszeg tíz frankkal többre rúgna, mint összvagyonom, és kénytelen lennék vendégemtől kölcsönkérni! Ilyesmire egyszerűen képtelen veinek. Pontosan tudtam, mennyi nénz van nálam, és már el is tökéltem magamban, mit csinálok, ha a számla ennél többet tesz ki: zsebembe nyúlok, drámai kiáltással felugróm, és kijelentem, hogy ellopták a tárcámat. Persze, kínos Tenne, ha barátnőmnél sem lenne elegendő pénz. Ez esetben nem mairad más hátra, mint itt- hagyni zálogban az órámat, és megígérni, hogy később visszajövök, s kifizetem a tartozásomat. A spárga megjelent S színen. A vaskos, zamatos szálak étvágygerjesztőén mosolyogtak felém. Olvasztott vaj illata csiklandozta orromat, mint ahogy valaha Jehova orrlyukait csiklandozhatta az erényes szemiták égő áldozatának füstje. És míg elnéztem, hogyan gyömöszöli magába kéjes gyönyörrel az elvetemült nőszemély a hatalmas falatokat, addig szokott finom társalgási modoromban a balkáni drámairodalom helyzetéről csevegtem. Végre befejezte. — Öhajt kávét? — kérdeztem. — Igen, épp csak egy fagylaltot, meg feketét — felelte. Én már nem törődtem semmivel; rendeltem magamnak egy kávét, neki pedig fagylaltot és feketét. — Tudja, egyetlen dolog van, amit mindennél fontosabbnak tartok — mondta, míq a fagylaltját kanalazta. — Az ember úgy keljén fel az asztaltól, hogy azt érezze, még tudna enni egy kicsit. — Maga még éhes? — kérdeztem bágyadtan. — Ö, dehogy; nem vagyok éhes! Pedig mint látja, nem szoktam villásreggelizni. Reggel iszom egy csésze kávét, este meg vacsorázom, de délben sohasem eszem többet egyfélénél. Nem, kedvesem, én magáról beszéltem. — Vagy úgy! Ekkor valami rettenetes dolog történt. Míg a feketére vártunk, odalépett asztalunkhoz a főpincér — álnok arcán behízelgő mosoly, kezében jókora kosár, tele óriási őszibarackokkal. Hamvas bőrükön egy ártatlan lányka pírja, illatukban az olasz tájak gazdag aromája. De hiszen az őszibaracknak még nincs is szezonja?! Az Úristen tudja csak, mennyibe kerülhet. Nos, kis idő múltán én is megtudtam — vendégem ugyanis, a beszélgetést egy pillanatra sem hagyva abba, szórakozott moz- lulattal kivett egyet. — Látja, maga teletömte hússal a gyomrát — az én nyomorúságos kis ürüszeletem' —, és mást már nem is tud enni. Én viszont nem ebédeltem, csupán egy-két harapást; így aztán jól fog esni egy őszibarack. Hozták a számlát, s miután kifizettem, a maradék pénzemből épp. hogy feltűnően szerény borravalóra futotta. Barátnőm tekintete egy szem- pillantásra megpihent a három frankon, amit az asztalon hagytam a pincér részére. Tudtam, hogy fösvénynek tart. Aztán kisétáltam az étteremből — előttem az egész hónap, és egy krajcárom sem maradt. — Kövesse csak az én példámat — mondta, mikor kezet ráztunk. — Villásreggelire mindig csak egyfélét! — Annál én sokkal jobbat tudok! — vágtam vissza. — Ma este például már nem is vacsorázom. — Humorista! — kiáltotta jókedvűen, és beugrott egy taxiba. — Javíthatatlan humorista! De most végre elégtételt kaptam. Nem tartom magamat bosszúvágyé embernek, de ha már egyszer a halhatatlan istenek vették kezükbe az események fonalát, akkor igazán megbocsátható egy kis önelégültség az eredmény láttán. Kedves barátnőm ma százharminc kilő. JASZUNARI KAVABATA: A TENGER X hegyen, a fehér júliusi úton koreaiak meneteltek, hogy más- valahol telepedjenek le. Mikor feltűnt a tenger, már mindnyájan fáradtak voltak. A hegyet átszelő utat építették. Majd hetvenen voltak a telepen, három évig dolgoztak ott, s az út már járható volt a tetőig. A túlsó oldalon más volt a vállalkozó, s nem sikerült felfogadtatniuk magukat. Az asszonyok kora reggel hagyták el a fahit. Mikor feltűnt a tenger, egy tizenhét-tizennyolc éves lány elsápadt és összecsuklott. — Fáj a hasam, nem tudok járni. — Mit csináljunk? Pihenj egy keveset, s majd gyere a férfiakkal. — Jönnek majd a többiek? / — Persze. Itt haladnak el. akár a patak, mely csörgedezik lefelé. Az asszonyok nevetgélve emelték hátukra a fonott kosarakat meg a batyukat, és leereszkedtek a tenger felé. A lány letette csomagját, s a fűbe kuporodott. Vagy tíz munkás haladt el mellette. — Hé. ml van veled? — A többiek jönnek? — Persze. — Fáj a hasam, majd később jövök. Amint a tengert, a nyarat nézte, agyát sötétség borította el. A tücskök éneke testébe hasított. A munkások úgy hagyták ott a falut, ahogy a megszokás diktálta, négyesével, hetesével, kettesével, s ahányan csak elhaladtak mellette, mind megszólították. Mindig egyformán válaszolt. — Hé, mi van veled? — Van még valaki hátul? — Persze* Hatalmas fűzfakosárral a vállán fiatal férfi bukkant elő a pla- tónerdőből. — Hé, mit sírsz? — Van még valaki Hátul? — Ki jönne? Szándékosan maradtam utolsónak, egy asszonytól váltam el. nehezen szántam rá magam. — Biztos, hogy senki sem jön?, —* Ki jönne? — Biztos? — Ne sírj. Mi bajod?' Az ember leült mellé. — Fáj a hasam, nem tudok járni. — Hallgass ide... A karomba veszlek' s magammal viszlek. Légy a feleségem — Nem akarok. Megmondta apám: ne menj férjhez ezen a földön. ahol engem megöltek. Soha ne menj hozzá senkihez, aki itt él. menj vissza Koreába férjet keresni. — És aztán?... Apád már halott! Nézd. mi van rajtad. A lány lehajtotta a fejét, nézte könnyű öltözékét, melyet japán módra, őszi virágok díszítettek. — Kaptam. Pénz kellene, vonatra s koreai ruhára. — Mi van a csomagodban?, — Lábas, teásedény. — Légy a feleségem. — Senki sem fog jönni? — Utánam senki. Három évet Is várhatsz, míg egy koreai ember végigmegy ezen az úton. — Biztos vagy benne? Senki? ' — Mondtam már. Azért mondom, hallgass rám. — ... Igen. — Akkor jő. — Akkor jó. A munkás vállon fogta és felállította. Vállukra emelték súlyos csomagjaikat. — Biztos vagy benne, hogy senki nem fog jönni? — Nem fejezted még be? Ügy vigyél magaddal, hogy ne engedd meglátnom a tengert. Szitáéi Ferenc versei: Munkám Állok a kékfehér ködben, csillagfény-nyalta földön, hol fényhullák hevernek élőket őrzőn. Munkáin: csak megmaradni nyárpiros szájú lánynak, a Hold udvarában tisztán fehér-arcú költők várnak, kimondva minden fegyvert és táj-erőt, meztelen tenyőtüzű szóval, s feloldódni a könnyek esőjéből kivállott sóban. Munkám: fegyverkezni, mint az erdő rügyekkel, s lombbá festeni vadul minden reggel. Fekete és fehér Ágaskodó tenger; a csillagok fuldokolnak, tűz hevíti a sót, s fehér barázdát szánt a levegőben. Összerogynak a fák, csontjaikat ölelgeti a föld. A virágok sirnak, illatuk könnyében fürödnek a levelek és a bogárkoporsók. Minden fehér és fekete. A Hold bőrében megkapaszkodnak a halak, mintha kések teremnének az éjszakában. TUkör-ég, virít a kék, esőt vetnek a parasztok, izmaik kötelével ráncigálják a Napot, tüdejükből szelet eresztenek, homlokukról víz-magot. TUkör-ég, hol a hit- elfelejtettek megölelni valakit. A fákon esőkönnyek, apró, szürke hajók, ölelgetik a kérget, a könnyhullatót. Izmos szél kapaszkodik a fekete húrokba nincs remegés, csak halálpottyanás. Decemberi impressziók Fehér utak szaladnak az égre, sovány hátukon utazik a boldogságom. ötszáz éve várom a hóesést, a földre szálló gyolcstollú galambokat. Bújócskát játszik a villogás veszélye a fák salak-tetején. Meghalok egy percre, aztán három percig megint füstölög bennem a lélek. újjaimma! szűröm a levegőt, s karcsú fényhalak hullanak a hóra.
