Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-02-18 / 7. szám
T N. LÁSZLÓ ENDRE: Ez a fiatalság! Ez film?... Ez művészet?... Ez irodalom?... Ez technika?... Ez pedagógia?... Ez orvostudomány?... Majd én megmutatom!... Majd én!... Majd Én! Én, Én, Én! Mit várhatunk ezektói az öregektől? Folyton csak magukra hivatkoznak!... Azt szeretnék, ha a példaképeink lennének! S közben... Ej, kár róluk beszélni! A fater is. Hogyan szeretne otthon parancsolgatni, azt akarja, hogy valamilyen mamlasz minta-gyerek legyek. Folyton helyreigazít, hogy egy jólnevelt gyerek ezt hogyan csinálná az én helyemben... Már a könyökömön jön ki, amikor előszedi nagyszakállu dumáit; hogy az ő korában bezzeg megbecsülték a gyerekek a szüleiket... Hogy ő mezítláb járt iskolába... Hogy ők hetente egyszer ettek húst... Hogy ő azt sem tudta, mi az a rekreáció, meg a sítanfolyam, meg a magnó... Hogy ő mindig az osztály legjobb tanulója volt!... És közben... közben pedig a múltkoriban kerestem valamit és kezembe akadt a bizonyítványa! Hát bizony, egy fokkal sem volt jobb tanuló nálam! Talán még rosszabb!... És mit tanulhattak ők az iskolában — és mit tanulunk mi?, Volt akkoriban űrhajó?... Volt akkoriban atombomba?». Volt akkor szívátültetés?... Ma egy elemista többet tud, mini akkor egy... egy... Na mindegy! Egyszóval, fele annyit sem tanultak, mint most mi! S ráadásul még fel is vágnak!... Ilyenek a felnőttek. De hiába akar velük az ember okosan beszélni! Azt akarják, hogy mindig nekik legyen igazuk! S ha meg a bizalmunkba akarnak férkőzni, magukra erőszakolják azt az átlátszó modernséget! Ha nem sajnálnánk őket, a szemükbe nevetnénk: — Apa, anya, ne legyetek már ilyen naivak! És ez még csak hagyján, de akkor aztán igazán majd kifordul a gyomrom, ha látom apám túlzott udvariaskodását. A hivataliőnöke előtt úgy emel kalapot, hogy az egy külön szertartás... Megváltozik a hangja, s mintha olyankor tíz centivel alacsonyabb, tíz kilóval könnyebb lenne, még a hangja is úgy ellágyul, hogy alig ismerek rá. S az a finom meghajlás! Én elismerem, hogy jó és becsületes ember, hogy mindent megtesz a családjáért... De nem akarok olyan lenni, amilyen ő!... Én nem hajlok meg az iskolában és legfeljebb azokhoz a lányokhoz vagyok udvarias, akik tetszenek. És az már más!... Ez a taktika! Hányszor mondja az édesanyám, hogy a vallás, a hit hiánya tesz bennünket ilyenekké! Én nem érzem a hiányát, mert utálom az alázatot, a meghajlást, a kézcsókot — a másvilág pedig mese! — ezt minden normális ember tudja. Én itt akarok boldog és szerencsés lenni, méghozzá fiatalon! « Én nem ötven éves koromra akarok háromszobás lakást, autót, hétvégi házat, tengerparti üdülést, hanem most. minél előbb! Ha a felnőttek olyan bölcsek, ha a felnőttek viszik mindenütt a prímet, akkor miért kell rettegnünk az atomháborútól?... Hol van a felnőttek logikája? És ha van, hát milyen logika? Mindig feldühít, ha a meggondoltságukra, a logikájukra, a tudásukra hivatkoznak! Ez a fiatalság! „Nem ismerünk el magunknál nagyobb tehetséget!... Nagyobb bátorságot!... Nem ismerünk el semmiféle tekintélyt!... Éltető elemünk az örök elégedetlenkedés, az örök lázadás, mert mi mások vagyunk, mint amilyenek a szüléink voltak! A fejük fölé nőttünk, még bele sem kezdenek a mondóká- jukba, már tudjuk, mit is akarnak kisütni, micsoda jólbevált pedagógiai vagy lélektani fogással akarnak fólénk kereskedni! S ha ezt megmondjuk nekik, szörnyen dühbe gurulnak!“ Ez a fiatalság! A logikája az, hogy élni akar és a lehető legjobban akar élni, de mielőbb!... A bátorsága az, hogy ezt hangosan, mindenki előtt ki is meri mondani. Az önhittségük bázisa beleépült tudatalatti énjükbe. Érzik, sejtik, hogy minden nemzedék tovább lép az előzőnél, mert a fejlődés taszító ereje erre rákényszeríti. Mert a fejlődés megállíthatatlan, de nem képzelhető el az előző fokok nélkül, nélkül. Kedves fiatal barátaim, gyertek velem!1 Elsétálunk eqy új városnegyedbe!... Az olyan, mint ti vagytok, még nincs kialakult arculata... A Ézép hat-nyolc emeletes házak között burjánzik a gaz, térdig ér a sár... Ez az öreg város a múlt, ez vagyunk mi, a szülők és a nagyszülők meg azok szülei... Ezek a tíz lépésnyi utcafronttal dicsekvő egy-két emeletes házikók olyanok, amilyen a mi fiatalságunk volt. Kis helyre szorítottak bennünket, de levegőre, napfényre áhítoztunk, ezért nőttünk felfelé, már amennyire nőnünk lehetett! Nézzétek csak ezt az új negyedet! Mit láttok itt? Látszólagos összevisszaságot! Itt egy kész épület, ott alapot ásnak, amazt vakolják, ennek még csak a helyét mérik ki... S hogy mi lesz ezen a térségen, ahol most ezek a kis srácok hokiznak? Ezeknek az épületeknek a tervrajzán még csak most dolgoznak a mérnökök! tH°gy miért hívtalak ki benneteket ide? Mindjárt megtudNézzétek csak ezt a házat. A falai már megvolnának, de még nem vakolták be. Most felállványozzák, szint kap az épület és jöhetnek az új lakók. Ti olyanok vagytok, mint ez az épület most: kívül-belül vakolatlanok. Mire felnőttök, férfiak és nők lesztek, előttetek áll az élet csupa-csupa nagybetűvel. Úgy vágtok neki, olyan szárnyalni akarással,, olyan lendülettel. mint Ikarusz a levegőtengernek, mint Kolombusz az ismeretlen óceánnak, mint Kortéz vagy Pizarfó Amerika meghódításának! Keresitek a legendás aranyországot, az Eldo- rádót, s ha rájöttök, hogy ilyen nincs, magatok akarjátok majd felépíteni... Állásba mentek, s nem vezető állásba, mert arra még túlságosan fiatalok és tapasztalatlanok lesztek — és megindul a kopási folyamat. Ez elkerülhetetlen! Belekerültök egy összeszokott kollektívba, s alkalmazkodnotok kell, ha rneg akarjátok tartani a helyeteket ha feljebb akartok kerülni! Nem csupa magatokhoz hasonló fiatal ember közé kerültök, mindig többségben lesznek az öregebbek, akik már elveszítették szárnyuk hímporát egészen vagy részben! Észre sem veszitek, hogyan kopik e! a forradalmiságtok, hogyan váltok a többséghez alkalmazkodó polgárrá, aki nagyon jó! tudja, hogy csak egy jelentéktelen kis csavar a társadalom gépezetében, nempedig megváltó nagyhatalom aki a saját képére formálja át a világot! Az történik veletek, ami ezekkel a kész házakkal, megkezdődik a szürkülési, az egyenruhásitási folyamat! Nézzétek csak ezeket az új házakat: ez kék, ez zöld, ez sárga, ez rózsaszín!... És most nézzétek csak meg azt a már kétéves új negyedet! Milyen színűek azok a házak?... Szürkék, szürkék, szürkék!... Pedig azok is ilyen színesek voltak még két-három esztendővel ezelőtt. Ez történik veletek is! Ezt a folyamatot csak akkor lehetne meggátolni, ha most minden húsz évnél idősebb embert gázkamrába kiildenétek! Csakhogy öt év múlva már ti sem lesztek húszévesek, és akkor rátok kerülne sor, mert akkor már ti nem lesztek olyan igazán modernek!... Akkorra felnőnek a mostani tizenöt évesek, akik most kissé példaképnek tekintenek benneteket, de öt év múlva már jogot formálnak arra, hogy a követendő példaképek ők legyenek! Minden társadalom köszörűkő és nem tűri meg az érdes felületet, leköszörül és lecsiszol benneteket, kit előbb — kit utóbb! Megkapjátok a szürke egyenruhát, mint ezek a házak! Csakhogy ezeket néhány év múlva renoválják és újra felöltik friss színeiket, de az embert nem lehet renoválni! Mi minden évvei szürkébbek leszünk! S rájövünk arra, hogy egy csavar nem dacolhat az egész gépezettel, mert akkor félredobják, kicserélik! Egyforma szürke egyenruhát viseltek velünk együtt... Az árnyalat is ugyanaz lesz, legfeljebb a vállán lesz egyiknek több, másiknak kevesebb csillaga! Nem azok a nagyok, ott fönn az égen! Hanem csak amolyan kicsik, egészen kicsik... Azt kérditek, hogy miért? Miért van ez így? Ez a technika századának a törvénye! S ez a törvény mindenkire egyformán vonatkozik! S ez az, amit a szüléiteken, meg az idősebbeken annyira kifogásoltok, ami ellen annyira lázadtok. Mi idősebbek már besorozott katonák vagyunk, egyenruhában járunk. Hadnagyok, kapitányok, ezredesek, tábornokok, de legalább csak közkatonák. így lesz ez veletek, a ti esetetekben is! Látom, hogy nagyon elszomorodtatok! Nem akarom, hogy lógó orral gyertek mellettem, mintha a legkedvesebb barátotok vagy eszményképetek temetésén lettetek volna! Mert azért van sok szép ebben a szürke, egyeruhás életben is! Meg kell keresni! Meg kell találni! Ha örömmel végzitek majd a munkátokat, ha megtaláljátok azt, aki mellett boldogan elviseltek minden nehézséget és kudarcot, ha minden látszólagos megalkuvás ellenére megőrzitek egyéniségteknek azt a részét, amelyiket a legértékesebbnek tartjátok, sokszor nevettek majd, sokszor ünnepeltek, sokszor érzitek magatokat fiataloknak és nagyon fiataloknak, erőseknek és nagyon erőseknek, legyőzhe- tetlennek és néha még mindenhatónak is! Az a ti hibátok, hogy összeró'esztitek a küls/ír.t a lényeggel, a formát a tartalommal! Őrizzétek meg az emberségeteket! Emeljétek fel a szavatokat minden igazságtalanság, minden jogtalanság ellen, de mindent a maga idejében, mindent okosan! Az okos ember nem fejjel fut a falnak, hanem csákánnyal vág bele, ha kell... S igen, mi elhisszük, amit ti most magatokról mondtatok: Ez film? Film, film, de ti jobbat csináltok! Ez művészet, de ti még nagyobb művészek lesztek! Jobb könyveket és verseket írtok, szebb képeket festetek, szebb szobrot faragtok, rövidebb idő alatt futjátok le a száz métert, messzebb dobjátok a kalapácsot, gyorsabban utaztok egyik kontinensről a másikra, többet adtok a diákjaitoknak, kevesebb beteget adtok a temetőnek, mint mi! És ez szép — ez emberi! Miniszoknyás lányok, farmer nadrágos fiúk, ezt várjuk tőletek akkor is, ha felveszitek azt a bizonyos szürke egyenruhát, Ahogy mondom.--------------új ifjúság 3 Fizetett túlbuzgóság? Vaskos csemegegyújteményt lehetne összeállítani, azoknak a meddő és elfajult vitáknak a legjavából, amelyek a pozsonyi tömegközlekedési eszközökön naponta százával elhangzanak — persze teljesen feleslegesen, mert az elmúlt évek gyakorlata tökéletesen bizonyítja, hogy sokkal hivatalosabbnak és hatékonyabb-1 nak vélt intézkedések sem változtattak semmit a lehetetlen állapoton. Az intézkedések formáit is talán tucatjával lehetne felsorolni, de példának talán annyi is elegendő, hogy több mint egy évvel ezelőtt hatvan fillérről egy koronára emelték a viteldíjat, azzal a hízelgő ígérettel és magyarázattal, hogy a városi közlekedés megjavulásának komoly záloga a viteldíj emelése. Persze az ígéret ígéret maradt, s mi halandó utazók az egy koronát is szépen megszoktuk. Meglehet, hogy a vállalat szakemberei statisztikai kimutató-íveiken s a fejlesztési költségvetés-listákon bizonyítani tudnák, hogy javult, megjavult, a városi közlekedés, de bűn lenne, ha ez érdekelné az utast, mert számunkra, a naponta villamosra kényszerülök számára csakis a gyakorlat lehet a döntő. Rendithe- tétlenül hiszek abban, hogy nincs a közlekedési vál- lalatnak olyan varázslója, olyan merész embere... munkapszichológusa például, — aki bizonyítani tudná, hogy a közlekedés dolgozói — tehát vezetők és jegykezelők — szolgálati viselkedése a viteldíjtől függően vagy függetlenül valamit is javult volna. Fontolgatva leírom ugyan, hogy tisztelet a kivételnek, de bevallom, mint utas egy-egy szerény, indokolt megjegyzéssel sem merek már szembeszállni a vezetők és kalauzok helytartói fölényével. Attól tartok ugyanis, hogy meg-1 vernek. Mert előfordult már, hogy a közlekedési vállalat egyenruháját viselő férfi mellett várakoztam a már harmincöt percet késő egyesre, s tettem egy olyan megjegyzést, hogy jól néznénk ki. ha minden szolgáltatást így végeznének ebben az országban. Nem írhatom le, hová küldött az illető, milyen fogalmazással és milyen hangnemben. Azért bátorkodtam meg-1 jegyzést tenni, mert fáztam, intéznivalóm sürgős volt, s a már ugyancsak fél órája ott ácsorgó egyenruhás férfi egy kétesztendős kislányt tartott a karján. A várakozó tömeg pedig a fejünk feletti utcai órán ellenőrizte az időt. Aztán jött az egyes, felszálltunk, s az egyenruhás szólt vezető kollégájának, hogy engem dobjon ki, mert elégedetlenkedtem. A vezető rám nézett és azt mondta, mossam meg a nyakam, meg a fülem, mert koszos. Lehet, hogy az olvasók közt akad tanú, mert sokan voltunk, és a közelállók megdöbbenve néztek a fülembe. Groteszk ugyan, de felháborító helyzet, és nem is folytatom a példálódzást, mert már évekkel ezelőtt lemondtam arról, hogy nyomdafesték segítségével próbáljam megváltani, vagy legalább egy picit megjavítani a városi közlekedést. Még nevetségessé válhatnék. Igaz, hogy az alábbi sorok is ilyen kísérlet akar lenni, de egy egészen komoly és elgondolkoztató eset kapcsán. íme: A revizor hangos vitába kezdett egy huszonöt év körüli fiatalemberrel, aki nem váltott jegyet. Követelte a büntetés megfizetését, de a fiatalember azt állította, hogy egy fillérje sincs, jegyet is azért nem váltott és nagyon sürgős a dolga. Igyekezett minél kisebb feltűnést kelteni. A revizor viszont élve „egyéni pszichológiai gyakorlatával“, szent szakmai meggyőződésével, igyekezett minél nagyobb feltűnést kelteni. A Hét szerkesztősége előtt megállt a villamos, a fiatalember kihasználta az alkalmat és leugrott. A „revizorasszonyság“ utána. A megállónál egy tucat egyenruhás vezető és jegykezelő várakozott, mert éppen műszakváltás ideje volt. Elkapták az illetőt. Öten támadtak rá. Ütötték, húzták, cibálták, hentergették a földön. Egyikük sem rúgott bele. A villamosból kiszálltak az emberek, felháborodva kiabáltak, egy no azt is állította, hogy a revizor ellenőrzésképpen belekotort az illető zsebébe. De a felbőszült egyenruhásokkal tettlegesen senki sem mert szembeállni az utasok közül. Akit azt az embert a sárban hempergették, fogalmuk sem volt róla, miért teszik. Letépték róla a télikabátját. A végét nem vártam meg, rendőrért futottam. Mire rendőr nélkül visszatértem, szétszéledt a tömeg. A fiatalember eltűnt, nem tudom, visszaadták-e a kabátját, amelyet minden bizonnyal zálog gyanánt téptek le róla. Az esetet nem kommentálhatom, mert nem bírná el a nyomdafesték. „Fényes nappal történt“. Pozsonyban. 1969 február 4-én, a Hét szerkesztősége előtt. Reszeli Ferenc Ifjúság és forradalom (Befejezés a 2. old.) küzd nők) — ez ifjúsághoz méltó mayatartas Ifjúságunk fejlődése azt mutatja, hogy felelősséggel készül a jövőre. Munkájuk, tanulásuk, elmélyült, s ha már most részt kívánnak venni a társadalomformálásban. az örvendetes dolog. Bár ennek legjobb formáit sokszor nehezen találjuk meg. De a fiatalok dolga Is, hogy a formákat keressék. Ifjúságunk egyre jobban érti és értékeli a munka, a gondolkodás felelősségének nehéz és küzdelmes szépségét, a társadalmi küzdelmek értékét. A szocializmusnak nem kell konformista ifjúság, szocialista ifjúság kell. Olyan alkotó ember, aki megértette: a jövő a szocializmusé, és így a szocializmus egyre inkább azonos lesz az ifjúsággal Az élet munka, küzdés, harc. „Aki kihull, megérdemelte.“ A mi ifjúságunk nem hull ki „az idő rostáján“, tudja, készül rá, hogy az idő: szocializmus, munkában és tudományban lehetőségeket és felelősséget tár felnőtt kora elé. Mert az Ifjúság Keleten és Nyugaton is a miénk: a szocializmusé.
