Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-02-11 / 6. szám

új ifjúság 5

S

ármányt a gyár kocsiján vitték haza. A furgonban volt ke- ményfaülés is. A rendészeti ember hangos csattanással zárta be a kocsit, s az utas egy pillanatra megborzongott. A félhomály máris úgy ölelte magához, mint a börtön mélye.

Még a kis ablakot is rács borította.

Sármány egyszer nagyon régen beteg volt, akkor érezte először ezt a különös bódult állapotot, mindent pontosan látott, hallott, mégis mintha vastag álom-fal mögül figyelné a világot. Hallotta, amint a gyári nyomozó megkocogtatja az üveget s a furgon nekilódul az útnak. Egyszeriben tovatűnt a textilgyár betonkerítése.

Kísérője zömök, fekete ember volt, izmos nyakán törö- kös fej ült. Rágyújtott egy cigarettára, egy pillanatig tűnődött, megkinálja-e, de aztán eltette tárcáját. Sármányt megcsapta a füst, orrcimpája megremegett, úgy tett, mintha kifelé bámulna. Az utca zavaros-szürke folttá keveredett benne: az árnyékos szélre húzódó járókelők, a lomhán igyekvő úthengerlő kocsi, a rendőr fehérvászon kabátja, az üzletek széltől dagadó napvédői. A kísérő ránézett.

— Szóval a Harang utcában lakik?

Sármány bólintott, majd önmagának is furcsának tetsző rekedt hangon tette hozzá:

— A víztorony közelében. Ojra hallgattak. Az utas félig leeresztett szemhéja alól a gyári nyomozó rozsdaszínű kabátját mustrálta. Hirtelen gyerekesen elmosolyodott. Tulajdonképpen először viszik haza a gyár kocsiján.

Akár az igazgatót — Jól vezet — intett a sofőr felé.

A másik végigmérte, s nem szólt semmit se. Aztán a csönd mind bántóbban telepedett közéjük. Sármány emlékezetében újra lepergett a történet.

Egy órával ezelőtt a portás rámutatott: Sármány, maga menjen be a motozóba.

Ott abban a kis helyiségben inge alól tíz méter bélésvásznat húztak ki. Komikusán forognia kellett, míg a derekáról leoldódott a vászon. Alit félmeztelen, várta, hogy most mi lesz.

— Vegye már fel az ingét — szólt rá az ellenőr, és ö zavartan öltözködni kezdett.

— Mióta lop?

Sármány megrezzent, laposan félrebámult a vaskapura, melyet széles ívben nyitottak ki egy teherautó előtt.

— Mi az, szakikám, olyan régóta csinálja, hogy már a dátumra sem emlékszik?

A kedélyesen hangsúlyozott gúny csípte Sármányt. Indulatosan felelte:

— Ma először.

A kérdező nevetett, erőteljes, gurgulázó nevetéssel.

— Nem azt kérdeztem, mikor csíptük el.

S most recsegett a hangja: — Ki vele! Hány métert vitt már eddig el?

Sármány összeszoritotta a száját, de a remegés, mely valahonnan a gyomor tájékáról futott végig rajta, nem akart megszűnni. Megértette, ebben a pillanatban értette meg, hogy mostantól kezdve nincs joga bizalmat kérni másoktól.

— Nos?

fémán álltak egymással szemben. Az ellenőr hangjából nem érzett türelmetlenséget, csak fölényes, bizalmatlan tekintete égette. A vászon ott hevert az asztal szélén, félméternyi darab ernyedten csüngött lefelé. Bámulta a vásznat. Hirtelen kedve támadt volna eltűntetni ezt a libegő sárgásfehérséget. A bűnjelt.

Az ellenőr most előredőlt. Hangja valahogy szelídebben csengett.

— Miért lopott?

Mit mondjon? Az elhagyott raktárfolyosón eszébe jutott az egész. Hirtelen, egy erőteljes kézmozdulattal szakította le a vásznat a végről. Pillanatnyi ötletből. Aztán a mellékhelyiségben csavarta a derekára.

Olyan lett tőle, mint a sebesült, akit a túlbuzgó ápoló sokszoros pólyával tekert körül.

Csak akkor kezdett' benne valami motoszkálni, amikor az udvaron haladt át. Mereven, furcsán tartotta a testét. Az

KATKÖ ISTVÁN:

AZ ASSZONY ELŐTT

volt az érzése, hogy a szem- benjövők átlátnak az ingén. Aztán a portás elé ért. Vajon észreveszi-e?

Odaszólt az öregnek, mint máskor:

— Na, ennek a napnak is

vége.

Különös. Mintha valami nyugtalanságot fedezett volna fel a portás tekintetében. Akkor már tudta: lehukik. fayAz asszony bizonyára elfordul, hogy egyikük se lássa szemében a könnyeket. Szerencsére a gyerek ma délután tréningen van. csak késő este jön haza.

Idáig jutott el gondolatban, amikor újra felemelte a fejét. A sorompónál voltak. Még három sarok és megérkeznek. Hirtelen nyugtalan lett és magmarkolta ,a. tapad szélét.

E

l

1

N‘

szerűen balszerencse lehetett. A portás rábökhetett volna Kálóra is, aki mögötte baktatott és éppen a fülke előtt trombitált bele a zsebkendőjébe.

Amíg Sármány a válaszon töprengett, a válaszon, mely a jegyzőkönyvbe került, az ellenőr felegyenesedett, aztán odalépett hozzá.

— Szóval, miért?

Ügy bánnak vele, mint az tskolásgyerekkel.

Vállat vont.

— Mások is csinálják.

A gyári rendész mintha akart volna valamit mondani, rámeredt, de aztán sarkonfordult, az asztalhoz lépett, tenyerét a jegyzőkönyvre fektette.

— Rendben. Kimegyünk, körülnézünk egy kicsit a lakásán.

Amíg a kocsiért telefonált, Sármány a nadrágja szegélyét babrálta idegesen. Házkutatás, egyszer egy bűnügyi filmet látott. A nyomozók az egész lakást. kiforgatták. A szekrényekből ruhákat dobáltak ki, a falakról leverték a képeket, sőt az ablakpárkány szegélyét is felfeszítették.

Amíg a kocsi robogott, újra és újra arra gondolt, mit szól majd Róza, hogy az ő kedves, hasas befőttes üvegeit is lerámolja ez az ember, pedig a polcokra szép, színes papírszalagokat, rajzszögezett. A szekrényben is rendben lógnak a ruhák, az ágynál vastag faliszőnyeg, A pasas ezt is leszedi majd. Rózának ott kell állnia a szoba közepén és eltűrni, hogy egy idegén kajtasson a holmijuk között.

Ez a .tíz méter bélésvászon ára.

Illusztrálta Gyurák Éva

— Szeretném valamire megkérni.

— Tessék.

— Mondjuk az asszonynak, hogy maga... az én barátom.

A másik úgy tett, mintha nem értené. Homloka boltozatára kérdőjel szaladt fel.

— Miért?

Sármány most már nevetségesnek érezte a kérését. A rendészeket nem olyan fából faragták. Ez még a szomszédokhoz is átmegy.

A kocsi már megállt. Sármány már nyitotta volna az ajtót.

— Várjon. Mondja csak el nyugodtan, szakikám, hogy mit akart maga kérni tőlem.

Nem volt visszakozás.

— Azt mondanánk az asz- szonynak... mármint a feleségemnek, hogy csak úgy feljött hozzánk. Látogatóba.

— Értem — mosolygott elnézően a kísérő.

Sármány most már sietve beszélt:

— Mindenhová betekinthet, ahová csak akar. Csak ne mondja, hogy házkutatásra jött.

A rendész bólintott.

— Mehetünk.

Róza a fényeslevelű fügét locsolta, amikor beállított a két ember.

— Szervusz mami. A barátom feljött egy kicsit beszélgetni.

— Pongrácz.

Az asszony bámulta az urát és a vendéget. A gyárból eddig csak a Pilok szokott eljönni hozzájuk, az is csak vasárnap délelőtt. Józsi, ha beszélgetni akart akkor az Ezerjó bádogpultja előtt id dog ált az ismerőseivel.

— Tessék, fáradjanak be a szobába.

lőresietett, hogy a függönyt széjjeihüz- za és az utolsó pillanatban megigazítsa a térítőt az asztalon.

— Együtt dolgoznak?

Sármány torka körül szorítást érzett.

— E-együtt.

— Igen. egy gyárban dólgo- zunk — mosolygott Pongrácz, mire a szövő egyszeriben könnyebbnek érezte magát.

Róza sajnos tovább kérdezősködött:

— A nagy szövődében?

— Ott is.

Sármány előre kapott és sietve közbeszólt:

— Te, Róza, szaladj le 3 Körösihez, hozzál egy kis bort.

— Köszönöm, nem szükséges — mondta szigorúan a rendész, s amikor észrevette az asszony gyanakodó pillantását, mókás grimasszal tette tóozzá: — Tudja, a gyomrom ég a boroktól... ha nagyon kívánom, csak szagolgatom az üveg száját.

Ezen nevettek valamennyien.

Pongrácz észrevette a fiú fényképét a tükrös kis szekrényen.

— Izmos kölyöknek látszik.

— Az is — mondta büszkén az asszony. — Bolondja az at- letizálásnak. Most is tréningen van.

— Valamikor én is sportoltam — mondta Pongrácz. — Tizennégy métert is dobtam súlylökésben. — Legyintett. — Aztán meghúzódott a váltam.

Minél barátságosabban beszélgetett az asszony és a gyári rendész. Sármány annál nyugtalanabbul fészkelődött a helyén.

— Te. Róza — szólt. — A kis satu Sebestyénéknél van. Áthozhatnád.

Az asszony indult volna, de Pongrácz újabb kérdéssel visz- szatartotta:

— Mit vásároltak az utalványra?

— A fiamnak egy inganyagot, nekem pedig flanellt pongyolának.

Sármány dühös lett. Elhatározta, hogy kipakol mindent.

— Nézd mami, Pongrácz elvtárs azért jött, mert ma...

A nyomozó közbeszólt:

— Ma éppen ráértem. Aztán már régóta Ígérgettem, hogy eljövök egyszer. Látom, nagyon szép virágai vannak. Én özvegyember vagyok. Egyedül élek, nekem a kaktusz a mániám. Tele van az ablakom.

— Nem szeretem, mert szúrós — mosolygott az asszony.

Pongrácz Sármányra sandított.

— Csak érteni kell, hogy

nyúljon hozzá az ember.

— Hozok egy kis süteményt — mondta Róza és kiment a konyhába.

Sármány felpattant a helyéről.

— Tessék! Nézzen be a szekrényekbe!

Pongrácz nagy nyugalommal cigarettára gyújtott.

— Nem hallja? Itt a lakásom. Kezdje el a kutatást, legyek túl rajta.

— Ne idegeskedjen öregem. Nincs ebben a lakásban lopott holmi.

— És ha van? És ha tele van vele a szekrény alja?

A rendész elgondolkodva bámulta a gyufa lángját.

— Akkor ez lenne életem legnagyobb tévedése. Nézze, szakikám, amikor maga a kocsiban előadta ezt az ötletet, már tudtam, hogy maga tényleg először lopott.

Előrehajolt, s barátságosan, évődve mondta:

— Tudja, miért nem akartam, hogy a feleségét elküld-* je?

— Miért? — kérdezte esetlenül a szövő.

Pongrácz egy pillanatig fürkészte, pillantásával mintha a veséjéig akart volna behatolni.

— Büntetésből... Nehogy máskor is eszébe jusson...

Az ajtónál megjelent Sár- ményné, kezében alumíniumtálcával. Meggyeslepényt hozott. Vasárnap sütötte, de azóta még omlósabb lett,

FECSÓ PÁL VERSEI

• a

Ünnep

Rezignáltan és regisztráltan

harmincöt éves fejjel

mérlegelek,

mérlegelek

nehéz ötven évet

a ntint mustomban a muskák

röpködnek, lubickolnak

bennem az emlékek.

— Emlékszem Masarykra.

úgy néztünk rá, mint nagyapánkra, apám tisztelni tanított s ő ügy hitt neki, mint gyermek az apának.

— Benest a magyar nem szerette, 6 vezette be a zsupp-kocsit,

ö volt az a balga gazda ki tiszta búzát szemétre vitt.

München és Bécs Hitler, Tiso és Horthy.., fiatalságunk

szétfolyt, mint tenyérben ä víz, ha az újjak nem akarnak összefogni.

Kemény telek jöttek

s nehéz tavaszok,

kopaszak lettünk,

elhullt a reményünk,

nem csoda

csupán életösztön,

hogy ma is vagyunk, dolgozunk,

élünk.

Harmincöt éves fejjel

ötven évet mérlegelek

szitán szűrve, de joggal,

szembe szállók jövő ezer évvel

s ezerkilencszáhatvannyolccal.

Pörlekedve önmagunkkal,

váddal, védelem nélkül,

az ötvenedik évvel

fáradt lelkünk

nehezen békül,

de a rögök a mi rögeink,

a sírok őseink sírja,

imádjuk ezt a földet

s a történelmet a szeretet is írja.

1968. okt. 5.

**•'•------------------------------------------------------—

Örökmozgó lombok alatt

Hűvös nyárban folyik szét az álmom örökmozgó lombok hajolnak felém, kerítés, kapu zár el a világtól még sincs szabadabb a föld kerekén.

Gazdag vagyok s szabad

képzeletem aranypénzei gurulnak szerte ahol sosem jártam, mint a lepke fantáziám szabadon röpköd e hűvös, furcsa nyárban, embert keres s nem érti soha meg az embertelenséget, reflektor fény ként sugár utat játszik s hidegen is halálra éget.

Szép ez a jajtalan fájdalom a hűvös nyár is ízes gyümölcsöt teremt, szeretnék nagyon erős lenni vihartól óvni embert, kerteket.

196?

Árvaság

Nyár-hullástól nem miattam s nem miattad hűvösebb a szél,

Télbe oson humusszá érik az árva falevél Augusztus óta egyedül vagyok, rövidebb a nap a faág vacog, vaskályhák vonzzák a fázó lelkeket, árva vagy, de hinpi sem mered, árvaságod elhozta a nyár, árvaságom százszor visszajár,

árvább vagyok, mint az anyaföld, fagyos lettem s szíved örökölt, augusztus óta századokat jártunk két kis pulyánk új szivünkkel él, add a kezed nem azért, mert fázunk, a szívemre tedd, érezd, mégis él.

1968.