Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-02-11 / 6. szám

4 ?!i

n rt

Sa,

HOZZÁSZÓLÁS

című íráshoz

A NÉPMŰVELÉS BUKTATÓI

A vitaindító cikkben felvetett gondolatok sokasága igen elszomoritóan hathat. Nem az a vita tárgya ami v a n, hanem az, aminek lennie kellene. Ez lényegében a meglévő tagadását jelenti. Olyan fokra süllyesztését, hogy vitatkozni sem érdemes róla. Értsünk vele egyet?! Nem! Az egyetértés ezzel 20 év munkájának a tagadása, az elért eredmények semmibe vételét jelentené. De csak azért ne értsünk vele egyet, hogy az elmúlt 20 évet megvédjük? Ez kevés volna az indokolásra, és nem is volna meggyőző. A meggyőzést csak a tények, az argumentumok sokasága segítheti elő.

Hozzászólásunkban is e két alaptény, — ami van és ami kellene hogy legyen — gondolatának szemszögéből indulunk ki.

Ami van. A szocialista államépítés közel 20 éve alatt, az államigazgatási és az államvezetési politikai apparátus keretén belül létrejöttek a népművelést szervező és irányító szervek is. Ezek két alapon — társadalmi és intézményes — fejtik ki ténykedésüket.

A társadalmi vonalnak a feladata a népművelési akció tömegalapjának a biztatása, tehát az előadások, népi akadémiák, honismereti körök, irodalmi estek, író-olvasó találkozók, különböző tartalmú szakkörök, stb. (pl. gyümölcsészeti, csillagászati, néprajzi, pedagógiai, barlangkutatói stb.) szervezése és hallgatóinak, tagságának a biztosítása. A népnek — amelyre a népművelésnek hatnia kell — a szervezése, és a megszervezett előadássorozatok, előadások és a különböző szakkörök folyamatos irányítása.

A társadalmi vonal ezt a feladatát az elmúlt 20 év alatt jelentős mértékben végezte is, illetve végzi is. Pl. a tömeg-, kulturális-, és társadalmi szervezetek közül csak a Csemadok vonalán több ezerre tehető az évente megtartott különböző típusú előadások száma.

Szép kimutatások láttak már napvilágot arról is, hogy milyen sokrétű a Csemadok keretén belül kifejtett népművelési munka. Népi akadémiák, honismereti körök, irodalmi klubok és körök stb., stb., tízei és százai fejtenek ki aktív tevékenységet, és az általuk elért eredmények egyáltalán nem lebecsülendők.

Mi az akkor ami hiányzik?

1. A népművelési és kulturális intézmények egész sora és a népművelés intézményes irányítása.

2. Annak a tudatosítása, hogy a csehszlovákiai magyarság művelése nemcsak CSEMADOK ügy, Ez ugyanúgy állami ügy, mint a szlovák vagy csen dolgozók művelésének ügye.

Vegyük sorjába:

Minden országban — még a nagyon szegényekben is — a népművelés, a nép politikai, szakmai, kulturális nevelését komoly apparátussal rendelkező Intézmények sora látja el; tudományos akadémia, szocia- lőglal Intézetek, népművelési intézetek, illetve metodikai központok, kulturális intézmé nyék a tömegkommunikációs eszközök és társadalmi szerve zetek egész sora stb. és mindezek legmagasabb koordináló és irányító szerve a minisztérium (minisztériumok).

Mindegyik intézetnek megvan a maga speciálisan saját küldetése. Pl. az akadémia a

tudományos feldolgozást biztosítja, a metodikai intézmények a nevelés módszertanával foglalkoznak és vehetnénk így sorba.

Ezek az intézmények komplex egészükben Csehszlovákiában is léteznek és ez az elmúlt 20 év tagadhatatlan eredménye. S hogy Jelen esetben mégis a vita tárgyát képezik, ezt annak a ténynek a boncolgatása eredményezi, hogy megállapíthassuk mi áll ezek közül az államilag létrehozott és fenntartott Intézmények kö zül a csehszlovákiai magyarság népművelésének, kultúráiénak a szolgálatában.

A felsorolt intézmények közül, — SEMMI. Illetve egy hajszálnyival több mint a semmi, mert a pozsonyi Népművelési Intézetnek van nemzetiségi osztálya, ahol az osztály vezetője egy személyben az összes iskolán kívüli népművelési ágazatnak az irányítója, metodíkusa, szociológusa, a kiadványok felelős főszerkesztője stb., és ezen kívül még az osztály művészeti részlegének a vezetője is. £s ez még kibővül a nemzetiségileg vegyes lakosságú Járások népművelései otthonainak — magyar nemzetiségi szempontból nézve — kevésbé egységesen irányított és szervezett, esetleges népművelési ténykedésével.

Míg más nemzetnél a tömeg-, kulturális-, és társadalmi szervezetek sokasága is bekapcsolódik a dolgozók (a polgárok) önkéntességi alapon szervezett művelésébe, addig a mi esetünkben ez csaknem egyetlen szervezetre a Csemadokra hárul. Legalábbis az elmúlt húsz év alatt főleg arra hárult. Mindmáig sem a szakszervezetnek, sem az ifjúsági szövetségnek (a két legnagyobb tömeget regisztráló társadalmi szervezet), sem a többi kisebb tagsággal bíró országos méretű társadalmi szervezetnek nincsen nemzetiségi osztálya — tagadva a nemzetiségi rétegeződés tényét, s igv természetesen a nemzetiségi dolgozók saját a- nyanyelvén való művelését is. (Mert nem lehet mégcsak hézagpótlónak sem elismerni az esetleges egyedi eseteket pl. azt itt-ott magyar nyelven megtartott üzemi iskolázást, balesetvédelmi előadás stb.).

Nem azt vitatjuk, hogy a szakszervezet, ifjúsági szervezet, stb., nem a szervezett munkásság, illetve ifjúság stb. nevelése problémáinak a megoldásán fáradozik. Nem, ml azt állítjuk, — és há úgy érzi az érintett szervezet, hogy nem igazat állítunk, akkor vizsgálja felül az utolsó évtizedben a nemzetiségi téren kifejtett munkáját —, hogy a magyar nemzetiségi dolgozók, illetve ifjúság, stb. nevelésében az Illető szerv azonkívül, hogy a tagdíjat beszedte tőlük, az a- nyanyelvi művelődés terén édeskeveset tett. (Nagy örömünkre szolgálna, ha az érintettek állításunk elenkezőjét tudnák igazolni — itt a nyilvánosság fóruma előtt.)

Óriási hézagot jelent az általános népművelésben a nemzetiség kultúrájában a kulturális Intézmények hiánya is.

Nincs kiépített könyvtári központunk, és nagyon hézagos a könyvtári hálózatunk is. Senki sem törődik a nemzetiségi könyvtári hálózat kellő nemzeti-szakmai irányításával, a könyvtárosok szakmai-metodl- kai-politikai nevelésével, a könyvtárak könyvállományának a kellő kiépítésével, (az Irodalmi Szemle 1969 • márciusi

száma egy komoly felmérésen alapuló, elszomorító tartalmú, valóságos helyzetismertetést szolgáló írást közöl erről.) A Csemadoknak csupán az olvasótábor megszervezése tartozik a hatáskörébe, és így többre sem anyagilag sem szervezésileg nem képes.

Az az intézmény, amelynek ezzel a problémával is törődnie kellene, — a Matica Slo- venská keretében az 1950-es évek elején létrehozott központi könyvtár — káderilaq nincs úgy kiépítve, hogy ezzel a kérdéssel is méltóképpen tudjon foglalkozni. Magyar központi könyvtár pedig nincs. így tehát az e téren végzett munka nagyon hézagos, és értéke- is — sajnos — a szocialista népművelés szemszögéből nézve erősen vitatható.

Nincse kiépített galéria (képtár ) hálózatunk, sem múzeum hálózatunk. Nem, Ijogy hálózatunk nincs, hanem egyetlen speciálisan a nemzetiségi kultúránkat szolgáló képtárunk, illetve múzeumunk sincsen. Pedig egy nemzet (jelen esetben nemzetiség) általános műveltségi szintjének, művelődésének, kultúrájának igen hatékony és szerves részét képező intézmények ezek. Emlékszem a nemzetgyűlésben alig két éve óriási vita volt az ország képtárl és múzeumi hálózatáról. A szlovák fél a csehet támadta azért, mert a tények igazolták, hogy Szlovákia e tekintetben a cseh országrészek mellett alaposan elmaradt. Az elmaradás okát a szlovák fél, a Prágában centralizált vezetésben látta.

Mi eddig Jóformán még a hangunkat sem hallattuk, eltekintve a Csemadok KB többször megismételt de értő fülekre nem talált javaslataitól.

Most, az ország föderatív rendezése után újból és újból kell a hangunkat hallatnunk, mert elképzelhetetlen az egyetemes kulturális fejlődésünk ezen intézmények nélkül.

A mai modern és rohanó világban az általános népművelés egyik leghatásosabb eszköze a televízió. És mi ezzel sem rendelkezünk. A csehszlovák televízió, illetve most már szlovák televízió, mindmáig nem találta meg a magyar nyelvű sugárzás megoldásának módját. Ez pedig számunkra, csehszlovákiai magyar nemzetiség számára igen nagy hátrány. Igaz, a pesti sugárzást lehet fogni (dolgozóink élnek is a lehetőséggel), de ha figyelembe vesz- szük a szocialista társadalmi rend építésénél a nemzeti sajátosság szerepét, akkor kénytelenek vagyunk elismerni, hogy á Január utáni megújhodott politikai korszakban felmérhetetlenül óriási kárt okozhatott volna a nemzeti nyelvű, hazai televízió sugárzás hiánya. (Hogy ez nem következett be, az igen sok összetevőnek az eredménye, és nem utolsó sorban a ha- zafiságnak a tanúbizonysága.)

Eltekintve a tavalyi és rendkívüli politikai eseményektől, (ezt lényegében csak azért említettük, hogy a televízió szükségességét markánsabban tudjuk bizonyítani) ma már szinte elképzelhetetlen akár egy nemzetiség kulturális életének, népművelésének- az eredményes végzése és irányítása, televízió nélkül. Ezt a mi esetünkben még Pest közelsége sem tudja pótolni. Igaz, az anyanyelvű sugárzáson közvetíti felénk kultúránk és népművelésünk legmagasabb szintjét, de a nemzetiségi sajátosságaink, a speciálisan csehszlovákiai magyar kultúránk, népművelési

problémánk közvetítésére képtelen.

Hiányos a színházi hálózatunk, valamint a mozihálózatunk kiépítettsége is. Itt nem o moziról mint épületről, illetve objektumról van szó, hanem a magyarul beszélő, illetve magvar nyelvű felirattal ellátott filmek hiányáról. Továbbá Javításra szorul a nemzetiségileg vegyes lakosságú járások, illetve kerületek, Járási és kerületi népművelési házainak káderpolitikája is. Szinte érthetetlen, hogy a műkedvelő népművelési és kulturális tömegmozgalom ezen irányító fellegváraiban a magyar nemzetiségi problémák metodikai-szakmai irányítását, nem a probléma speciálisságát nem Ismerő (pl. nem ismeri a magyar kultúrát, irodalmat, egy- egy művészeti ágat), de még a nyelvet sem beszélő egyén végzi.

(Nem azért hagyjuk az írá-* sunk elején feltett első kérdés részletesebb magyarázatát, mert nem volna további boncolgatást érdemlő probléma. Sajnos, van, és az is sajnos, hogy nem fér el egy cikkben. A kisebb horderejű, kisebb hatósugárral bíró kérdések felvetését egy másik hozzászólásunkban ejtjük majd meg.)

Hogyan tovább? Hogyan kijutni ebből az áldMlan és lakhatatlan helyzetből?

A politikai és államvezetési szinten (de kerületi, Járási és helyi méretben is) tudatosítani az írásunkban felvetett második kérdést. Tudatosítani, hogy a csehszlovákiai magyarság kulturális életének fejlesztése, a dolgozók Iskolán kívüli művelése neme ak Csemadok ügy. Ez országos ügy. Az ország szerves egységébe tartozó ez a nemzetiségi népcsoport is. Munkájával annak gazdagodását, e- rejét szolgálja. Kultúrájával annak kultúráját egészíti ki.

A folyamat — a gondolat tudatosításának a folyamata már elindult. Kézzel fogható eredményei is vannak. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetét szabályozó 1968. október 27-i alkotmánytörvény. A 3. cikkely

kimondja, ........ a nemzetiségi

polgároknak, nemzeti fejlődésüknek megfelelő terjedelemben, a törvény által megszabott feltételek között biztosítják:

a) a saját nyelvükön való művelődés Jogát,

b) a sokoldalú fejlődés Jogát,

e) a saját nyelvű sajtóra 6s tájékoztatásra való Jogot“. (Csak az írásunk témakörével azonos pontok idézésére szorítkoztunk).

Az alapkő letétele megtörtént. E törvény értelmében (1969. január 1-vel lépett érvénybe) a nemzeti kormánynak részletes törvényben kell feldolgoznia az egyes cikkelyeket. Már ezen is fáradoznak. Bízunk benne, hogy a résztörvény alaposan foglalkozik majd a nép művelését, a nemzetiségi kultúránk fejlesztését szolgáló tudományos intézmények, kulturális és népművelési intézetek hálózata létrehozatalának a kérdésével Is.

Az ügy, a népművelés kvalitásos megoldása lényegében innen indulhatna ki. Az állami intézmények létrehozása természetszerűleg magával hozná a társadalmi munkavégzés fokozását is, a Csemadok munkáiénak a megújhodását, és a többi politikai-, társadalmi-, és kulturális tömegszervezetek aktív bekapcsolódását.

Takács András

MINDIG A GITÁRHOZ MENEKÜLT

Az 53 éves Jlm McCartneynak ezután két legényre kellett gondot lselnie, közben nyomorúságos nyolc fontot keresett hetente. Mixelnek a mai napig sem megy a fejébe, hogyan tudta apja eltarini őket: , , „ .

— Elviselhetetlenek és vérengzők voltunk mind a ketten. Pedig z apámnál Jobb embert el sem lehet képzelni.

Michael meg van győződve róla. hogy anyjuk halála nagy hatással olt Paul további életére.

— Nem volt anyánk, ezért Paul a gitárhoz menekült, abban ke- iseti vigaszt.

Paul az egyedüli Beatle-flú, akinek az apja zenei hajlammal dicsekedhetett. Az első világháború után volt is egy együttese, amely az akkoriban nagyon népszerű ragtime szerzeményeket játszott. Később otthon gyakran zongorázott.

— Pault nem nagyon érdekelte az, amit játszottam — mondja. — De nagyon szeretett rádiózni, miközben az ágyon héverészétt. Aztán valahol Hozzájutott egy gitárhoz. Legfeljebb tizennégy éves volt.

Ez a gitár egy valóságos vagyonba került — 15 fontba — Paul mégis kénytelen volt megállapítani, hogy nem tud mit kezdeni vele. Ekkor döbbent rá, hogy balkezes. Visszavitte a drága gitárt, s kért helyette egy másikat, amelyen bal kézzel játszhat.

— Mintha megbolondult volna. Egy pillanatra le nem tette a gitárt, vitte magával a fürdőszobába és az illemhelyre is — mesélt az apja.

Elvis Presleyt Igyekezett utánozni, később másokat is, akik éppen divatosak voltak. Az apja a kétségbeesés határán volt.

— Kegyetlenül féltem attól, hogy huligán lesz belőle — mondja az apa. — Ezerszer mondtam neki. hogy ne viselje azokat a lehetetlen szűk szárú nadrágokat, ö azonban, mint a süket, nem is hallotta. hogy mit mondok. Ráadásul a haját is megnövesztette Akármikor hazajött a fodrásztól, s haja ugyanolyan volt. mint amikor elment Minden alkalommal megkérdeztem: „Mivel keresi a kenyérét a te borbélyod!*

A legkedvesebb mosoly

ELENA GALANOVÁ

Ma már szinte alig akad háztető, amelyen nem egy, de többnyire egy egész „erdő" tévé antenna díszük. Abban pedig, hogy faluhelyen a hajdani tollfosztó esték helyett a család apraja-nagyja a képernyő előtt kuporog, nem kis része van egy-egy tévé bemondónak, legyen az a Vitray vagy akár a Takács Marika.

Mi tapadás, Dél-Szlovákiában a budapesti stúdió mun-' katársait valamivel jobban ismeri a tévé-közönség, mint a pozsonyit. Az ismerkedést sajnos idáig maga a pozsonyi stúdió sem nagyon szorgalmazta. Mai számunkban Elena Galanovával, a tévé stúdió bemondójával kezdjük az ismerkedést, saját kezdeményezésünk alapján, de hiszem, hogy mégis sikerül egy lépéssel közelebb kerülnünk egymáshoz.

— Hogyan került a tévéhez?

— Talán a szerencsés véletlennek köszönhetem. Első tévé-szereplésemre tömérdek 18 éves érettségizett lány közül választottak ki. Egy csitrit alakítottam, aki igen szeret táncolni és imádja a dzsesszt. Különben gyermekkorom óta szívesen mozogtam színpadon. Szavaltam, táncoltam. énekeltem, tehát mindez nem jelentett számomra különösebb problémát. Az említett bemutató után meghívás alapján részt vettem a pályázaton.

— A továbbjutás azért talán mégsem volt ilyen egyszerű?

— Bizony nem... Bejutottam a bratislavai színművészeti főiskolára. A szerencsésnek mondható indulást bár szigorú, de annál szebb és élményekben gazdag tanulási időszak követte. Nyelveket tanultam és tanulok még ma is, filmszerepet is vállaltam és mint extemista bejártam a rádióba és a tévébe. Majd a főiskola befejezése után

a bratislavai televízió szerződtetett bemondónőnek.

*>• • ' - •

— És a színjátszás?

— Erről még ma sem mondtam le. Nagyon szeretem.

— Van valami a bemondó szakmájában, ami rendkívülinek minősíthető?

— Szerintem nincs. Nehéz és felelősségteljes munka. Mindemellett persze nagyon érdekes, és számomra szinte nélkülözhetetlenné vált.

— Az ismétlődő tévé-műsor konferálásán kívül, melyik az a zsáner, melyben a legszívesebben szerepel?

— Az ajánlott műsorok közül mindig azt választom, amelynek forgatókönyvét, felépítését a legkedvezőbbnek találom. Boldog vagyok, ha olyan munkakörben és olyan emberek között dolgozhatom, akiktől magam is tanulhatok. De a gyermekvilágból merített témák — talán a három éves Jancsi fiamra való tekintettel — különösen kedvesek számomra.

— Beszélhetünk e téren konkrét élményekről is?

— Természetesen: Národnosf detská — azaz Gyermeknemzet címén — filmet forgattunk dr. Raduz Cinéera rendezésében. A sikeres müvet a csehszlovák kritika díjjal jutalmazta.

— Mit tanácsolna azoknak a lányoknak, akik szintén

az ön szakmájáról álmodoznak?

— Elsősorban azt, hogy ébredjenek fel és lássanak neki a tanulásnak, aztán lehetőleg szánjanak önmagukba, közben vessenek egy tárgyilagos pillantást a tükörbe, s ha úgy vélik, hogy alkalmasak erre a pályára, kezdjenek tanulni, tanulni, tanulni...

— Mi a véleménye az emberi boldogságról és barátságról?

— Azt tartom a legnagyobb boldogságnak, ha másokat is boldoggá tehetek Ami pedig a barátságot illeti, itt a legtisztább érzelmekre gondolok.

— Mit kíván az űj esztendőben?

— Alexander DubSeknek és valamennyiünknek az emberben való hitet, szeretetet, erőt és egészséget. *