Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-02-04 / 5. szám

8 új iHSäR JOZEF DANEK: 111. Egy perc múlva rémülten ro­hant vissza. Éppen az elromlott vasalóját javítgattam. És azt mondja nekem, hogy a Zech- nerka ajtaja alól szivárog a gáz. Gyere apa, azt mondja, kopogjunk be hozzá, hátha nem tud róla. Hát felmentünk. Ko­pogtattunk, de bent senki se mozgott. Aztán még egy pár­szor megzörgettük az ajtót. De nem jött semmi válasz. A la­kásban olyan csend volt, mint egy sírban. — Hány óra lehetett akkor? — Hány óra? Hát úgy ne­gyed tíz felé járhatott. — Zechnerová nem dolgozott sehol? — Nem. Rokkantsági segélyt kapott. Az idegei miatt, — a házmester elhallgatott. — Folytassa csak! Mi tör­tént azután? — bíztatta a ka­pitány. — Erre azt mondja az asz- szony — otthon kell lennie, mert ma még nem láttam el­menni. Hiszen tudja, az asszo- nyi kíváncsiság... Leszaladtam hát a fejszéért. A folyosón találkoztam a szomszédasz- szonnyal az első emeletről. Fel­hívtam őt is. Aztán kérem, betörtük az ajtót. Nos, hát a zárat akkor sértettem meg a fejszével. házmester a nadrág­A zsebébe nyúlt, dohány­szelencét helyettesítő bakelitdobozt húzott elő és megkérdezte, hogy rágyújthat-e. Nikotintól sárga ujjaival sodort egy ciga­rettát, sietősen szippantott be­lőle aztán folytatta: — A gázszag elkábított ben­nünket. Még szerencse, hogy nincs villanycsengője. Akár a- ( gyón is üthetett volna ben­nünket. A gáz szörnyű dolog, — jegyezte meg hozzáértéssel. Felindultsága arról árulkodott, hogy az egész esetet átéli. — Beszaladtam a konyhába, — be­szélt tovább. — A gázsparhert kapcsolőgombjai egészen nyit­va voltak. Elzártam a gázt, az­tán zsebkendővel a számon rohantam ablakot nyitni a szo­bába. A szoba ajtaja sarkig tárva volt. — Zechnerová hol volt ek­kor? — Hát hol lett volna? A fo-1 telban természetesen. Miért, hol kellett volna lennie — nézett a kapitányra meglepőd­ve a házmester. — És aztán? — Kirohantam. Egy darabig az első emeleten várakoztunk. Amíg egy kissé kiszellőzött. Aztán rohanok vissza a lakás­ba,. az asszony meg a szom­szédasszonnyal mögöttem. Mon­dom, segítenünk kell rajta, hátha él még, — Gerecky egy pillanatra elhallgatott. Ciga­rettája hamuját szertartásosan a konyha világosbarna padló­jára verte és csendesen meg­jegyezte: — már nem volt szükség segítségre. Elmentem és felhívtam a rendőrséget. — Járt valaki tegnap vagy este Zechnerová kisasszonynál? Próbáljon még visszaemlékez­ni, Gerecky úr! — Nem tudom. Nem láttam senkit. Talán kérdezze meg a feleségemet. Talán ő... De két­lem. Nem járt hozzá senki. — Köszönöm. Egyelőre eny- nyi elég is lesz. Tartózkodjon idehaza, ha még szükségünk lenne magára, majd telefoná­lunk. A házmesternek már a kilin­csen volt a keze, amikor Kras­ko még utána szólt: — És a kulcsot? A lakás­kulcsot? Azt nem látta? — Nem volt ott semmiféle kulcs, — mondta zavartan. — Én is kerestem, de nem talál­tam. — Már éppen el akarta hagyni a konyhát, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. A ter­metes Jelssavsky rontott be rajta olyan erővel, hogy a tá­vozni készülő házmestert csak­ugyan feldöntötte — Bocsá­nat! — mentegetődzött az ijedt Gereckynek de az alatt az kilépett a folyosóra — Mi van, Miso? Mitől ijed­tél így meg? Minden kopogta­tás nélkül csak berontasz ide. Tudod, hogy éppen a lakókat hallgatom ki, — korholta, bár sejtette, hogy az valami rend­kívülit fedezett fel. — Érdekes dolgokat talál­tunk. Először Urbanik és rá mindjárt Takáő a technikus, — magyarázgatta izgatottan. — Beszélj egy kissé érthe­tőbben. Urbanik — Takác — érdekes dolog. Hogy ismerje ki magát ebben az ember?! Feró aranyat és ékszereket talált. Takác meg a párna alatt, az ágyneműtartóban egy fonott kosarat, morfium ampulákat tartalmazó dobozokkal. Meg in­jekciós fecskendőt is, tarta­léktőkkel A kapitány füttyentett egyet a meglepetéstől. — Ez aztán csakugyan ér­dekes. Gyere, nézzük meg együtt. A többi lakót majd ké­sőbb hallgatom ki. isszatértek a szobába. V A kis fonott kosár a kerek asztalon feküdt', a belsejét vattával tö­mött tűzött világoskék selyembélés takarta. Mér üres volt. A tartalma mellette he­vert. Egy darab flanellen. Öt kemény papírből készült lapos doboz. Az egyik fel volt nyit­va, két ampulla hiányzott be­lőle. Az injekciós fecskendő a tűkkel és egy csomag vatta egészítette ki a szokatlan há­zi győgyszertár-készletet. Ott hevert mellettük egy miniatűr, faragott lábacskákon állő ki­sebb doboz is, az orientális művészet ornamentumaival dí­szítve. Ahogy beléptek, Urbanik Ta­káccsal együtt abbahagyták a munkát'. Ők is látni akarták, hogy milyen arcot vág majd a parancsnok a talált dolgok fölött. — Nagyszerű fiúk vagytok. Ez sok mindenre fényt vethet majd a gyilkosság körül. Ki találta meg az ékszeres do­bozt? — Feró, — sietett Jelsavsky a válasszal. — Neki már ilyen orra van — Hol van a doboz? — for­dult Krasko a hadnagyhoz. — Ott,- amögött a függöny mögött, — mutatott Urbanik a szoba bal sarkában a falban lévő cipőpolcca! beépített be­mélyedésre. — Elhúztam a pol­cot és a padlón frissen levert festékdarabokat vettem észre, — magyarázta a kezével gesz­tikulálva. — Megpróbálom ki­emelni a falból a lécét, hát engedett, kivettem. Próbálom felemelni a padlót, hát két deszka a hátsó falnál enged. Felemeltem a deszkákat s már észre is vettem ezt a festett dobozt. — Hovatovább, annál jobb — bólogatott Krasko a fejével. — Az öngyilkosságból gyil­kosság még ráadásul, arany ékszerek és morfium. — A sa­rokba ment, megnézte a rej- tékhelyet és utána Jelsavsky- hoz fordult: — A részletekről is készí­tettetek fényképeket? — Természetesen! — felelt a főhadnagy. — Mindent jegyezzetek föl pontosan! Miso, neked legyen rá gondod. Vigyázz, hogy a jegyzőkönyvben az aranyat csak mint sárga fémet vezes­sék. Nehogy úgy járjunk, mint egv évvel ezelőtt, amikor egy aranyozott karikagyűrű miatt az egész jegyzőkönyvet át kel­lett írni. elsavsky a kapitány J szúrós megjegyzését elengedte a füle mel­lett. Most egészen más gondolatok foglalkoz­tatták. Kombinációkat konstru­ált, a gyilkosság indító okát a talált ékszerekkel hozta ösz- szefüggésbe. Attól a perctől kezdve, hogy megállapította, nem öngyilkosságról van szó, az eset megragadta. Az a gon­dolata támadt, hogy meggyőzi a főnököt, bízza rá az ügyet. Már ügyi» régen volt egy va­lamirevaló esete. Hű, de meg­mutathatná azoknak az élőskö­dőknek a második osztályon, gondolta. Mindig az agglegény­ségét emlegetik Sőt, a halá- szásért is állandóan bosszant­ják. Egyelőre azonban félre tette az elmélkedését és Ur- banikhoz fordult: — Ferko! Hagyd most azo­kat a könyveket. Majd később átnézzük őket, — mondta ne­ki, amikor látta, hogy az a kis vitrin tartalmát akarja átvizs­gálni. — Az elvtárssal a nem­zeti bizottságból ellenőrizd a dobozok tartalmát és írj fel mindent! A hadnagy visszatért' a ke­rek asztalhoz. Jelsavsky hatá­rozza meg, hogy mit kell csi­nálni. — Ezt az ócskaságot nem visszük magunkkal. A nyomo­zás szempontjából nincs je­lentősége. — Kezébe vette a már megfeketedett ezüst pú­derdobozt, a meggyilkolt mo­nogramjával és félretette. — Csak a fényképet visszük el. — Miféle fényképet? — kér­dezte meglepetten a kapitány, aki ez alatt a szerencsétlen­nek az öreg fotelbe csomók­ba rakott fehérneműjét nézte át. — Abban a kis dobozban ta­láltuk az ékszerek között, — jegyezte meg Jelsavsky és a fényképet átnyújtotta Krasko- nak. — Ki lehet ez vajon? — Tudja az ördög. Lehet, hogy valamiféle udvarlója, vagy rokona. — Rokona aligha, — jegyez­te meg kételkedőén a kapi­tány. — Nézd meg jobban, Zechnerováva! együtt van raj­ta. A vállánál fogva tartja és nagyon is feltűnően szorítja magához. Szinte biztosra ve­szem, hogy nem rokon. — No csak Hiszen ez egy régi fénykép. A túloldalán ott az évszám is, 1943. A kapitány visszaadta a fényképet Jelsavskynak, az meg visszafojtott dühvei az asztalra dobta a többi holmi közé. — Csapjon bele a mennykő. Hú, de éhes vagyok. Már egy egész cigánybanda muzsikál a gyomromban. — Miso, megfigyelted azo­kat a krémeket tartalmazó üvegecskéket és tégelyeket? Mind külföldi gyártmány. Az a két pár harisnya is, amott a celofánban. Bécsből szárma­zik, — állapította meq Kras­ko. — Még nem volt rá időm A fiúk egyelőre csomóba rak­ják a dolgokat, aztán majd ellenőrizzük. Minden szamár­ságot csak nem viszünk ma­gunkkal. — Ezek nem szamárságok, Miso. Gondolkodj! Valaki csak hordta neki ezeket a holmi­kat külföldről, nem gondolod? — Ez igaz, — egyezeti bele habozva. — De itt is megve- hette valakitől. — Az már mindegy. Nekünk minden egyes összekötő ka­pocs fontos. Egyelőre egyetlen ismerősét sem ismerjük. Sőt, még a rokonokról se tudunk. — De hiszen én még nem mondtam el neked mindent, — határozta el magát Jelsavsky egy újabb tromf kijátszására. — A fiúk megállapították, hogy a gyilkos valamit keresett a lakásban. A fiókban, a szek­rényekben sőt az ágyban is Alaposan szét volt dobálva minden. Nos és mit keresett? — A főhadnagy minden egyes szótagot jelentőségteljesen el­nyújtott és nyomban utána megpróbált válaszolni is a kér­désre. — A gyilkos tudta,, hogy Zechnerovának aranya van. Azt akarta megkaparin­tani tőle, ezért megfenyegette. Az természetesen megtagadta és valószínű, hogy segítségért kiáltott. A gyilkos erre meg­fojtotta. Majd átkutatta a la­kást, de nem talált semmit. Ahhoz, hogy megtalálja, fel kellett volna szednie az egész padlózatot. Aztán a halottat oda húzta a fotelbe és hogy az öngyilkosság látszatát kelt­se, kinyitotta a gázcsapokat. Kívülről lezárta a lakást kulcs­csal és a kivilágítatlan lépcső­házon át észrevétlenül eltűnt kapitány hümmögött A néhányat. — Eléggé meggyőző. De csak látszólag az. A gyilkos ha keresett valamit, akkor csaknem min­denhez hozzá kellett hogy nyúljon. Ujjlenyomat még sincs. Ezt mivel magyarázzuk? Hol vannak az ujjlenyomatok? — Vannak ujjlenyomatok is. Méq hozzá gyönyörűek, akár egy bűnügyi kiállításon, — je­gyezte meg Jelsavsky újra je­lentőségteljesen. — No és hol vannak? — utánozta a főhadnagy hangját a kapitány. — Ott ni, — mutatott a morfiumos dobozokrá — női és férfi kéz lenyomatai. A meg­gyilkolt és a gyilkos ujjlenyo­matai. — A gyilkos szót feltű­nően kihangsúlyozta. — Takáő elvtárs nem régiek azok az ujjlenyomatok? — Aránylag frissek, kapi­tány elvtárs. Két, de legfel­jebb három naposak lehetnek. — És hol a többi? A gyil­kos kutatott a lakásban, érin­tenie kellett hát a bútorokat. — Más ujjlenyomatot nem találtam. Lehet, hogy kesztyű-- ben dolgozott. — Azt hiszem, hogy ha ala­posan nekifekszünk a munká­nak a gyilkos tizennégy napon belül rács mögött lesz, — fon­tolgatta Jelsavsky. — Hiszen a nyomok végtére is világosak, — tette hozzá hangjában jó adagnyi bizonyossággal. — Miáo, Miáo! Ilyen régi kriminalista és csak úgy isten nevében dobálod a terminuso­kat. Mintha nem tudnád, hogy jár az ilyesmi, — nevetett fel Krasko Sejtette, hogy Jelsav­sky mire céloz. — A te elmé-- leted, ha igaz lenne is, még nem sokat jelent. Tegyük fel,- hogy a qyilkossáq indítóokát helyesen becsülöd fel. Vannak ujjlenyomataid, egv csomó hajszálad és ott van még egy ismeretlen férfi fényképe. No és tovább? A halott morfinis­ta nőn és ékszerein kívül mid van még, semmi. Senkit se gyanúsítunk. Nem tudjuk, ki­vel érintkezett. Azt hiszed, olyan könnyű lesz megtalálni a haj tulajdonosát? Az is meglehet, mondjuk, hogy kül­földi. És az ujjlenyomatok? Ha Zéchnerovát természetesen olyan valaki gyilkolta meg, aki eddig még nem volt büntetve, azokat is a kalapunk mellé tűz­hetjük. rasko elmélkedését ko­K pogtatás szakította fél­be. Az előszoba ajtón kopogtattak. A kék egyenruhás férfi volt a kopogtató. — házmester felesége kér­dezted, hogy bemehet-e a vá­rosba. — Ne menjen sehova, rövi­desen szükségem lesz rá, — adta ki a parancsot a kapitány és intett Jedsavskynak, hogy jöjjön utána a konyhába. — A te elméletednek, MiSo, még további szépséghibái is vannak. Azt mondod, Zechne- rovát a gyilkos megfojtotta, aztán bejött ide a konyhába és kinyitotta a gázt. De mi­ért? — Hogy az öngyilkosság lát­szatát keltse. Ez csak világos, nem? — Rendben van! Csakhogy van ennek egy kis bibije. Ma már a detektívregényeket ol­vasó tízéves gyerek is tudja, hogy a fojtogatásnak nyoma marad. Ha nem külső, hát bel­ső nyoma mindenképpen. A hercegnő A mesebeli királykisasszony még száz dunnán keresztül is meg­érezte az ágyban elhelyezett borsószemet. A mai királykisasz- szonyok többsége (amúgy sincs már sok belőlük) nem ilyen fínyás és az őket körülvevő pompa és ..mesebeli“ gazdagság ellenére ..közönséges" emberként viselkednek. Anna angol királyi hercegnő nemrég múlt tizennyolc éves s a világ egyik legjobb „partP-jának számít. Mégis, éppen tizennyolcadik születésnapja alkalmából az amerikai Women's Wear Daily című amerikai lap nem éppen hízelgő „a világ legrosszabbul öltözködő hercegnője" elnevezéssel tisztelte meg. Mi ebben az igazság és miért? Anne Elisabeth Alice Louise Nagy-Britannia és Észak-lrország hercegnője 18. születésnapjától kezdve heti 2 tont (kb. 200 Kcs) zsebpénzt kap. Hercegi viszonylatban ez nagyon kevés — viccel­nek is miatta az angol lapok — de a tinédzser hercegnőnek, aki minden valószínűség szerint a világ legszerényebb hercegnője is, elég. Nincs is szüksége többre. Pedig a legdrágább ruhákat csi­náltathatná, a leghíresebb fodrászokat, a legügyesebb kozmeti­kusokat vehetné igénybe. Mindezt nem teszi, holott még királyi szemmel nézve is. dúsgazdag. Csak a nagyapjától olyan óriási vagyont örökölt, amiről még a királyi udvarban is diszkréten hallgatnak. Emellett az angol parlament t8. születésnapja alkal­mából évi 10 000 fontot (kb. 1.000 000 Kcs) szavazott meg neki. A pénzen tehát természetesen nem múlik, hogy úgy öltözkö­dik. mintha a saját anyja lenne. „Egyrészt nincs ízlése, más­részt, nem ad magára semmit" — jegyzik meg az angol lapok társadalmi rovatainak kritikusai. Hát egy biztos. Anna hercegnő nem hoza’ ruhacsodákat sem Párizsból, sem Rómából, Legszíve­sebben a londoni Carnaby Street divatáruházaiban vásárol, még csak nem is előkelő „Harrods" vagy „Fortnum and Mason" cég­nél. Estélyi ruháit azonban többnyire az udvari szabónőnél csi­náltatja — rossz nyelvek azt mondják, úgy is néznek ki, hiszen azok már nemcsak Anna anyjánank. de nagyanyjánank a ruháit is készítették. AZ UDVAR TAKARÉKOSKODIK De a hercegnő régimódi öltözködésének még egy oka van: az udvari előírás szerint a királynő csakis családtagnak ajándékoz­hatja régi ruháit, ellenkező esetben el kell égetni. S bár Erzsé­bet királynő ruhái drágák és alig használtak, sem a húga. Mar­garet hercegnő, sem a sógornője. Alexandra hercegnő, nem tar­tanak rá igényt, takarékossága" miatt viszont nem egyezik bele az elégelésbe úgv gondolja hogy ezzel a nép között is ellen­szenvét váltana ki. Ki „örökölheti" tehát a királyné ruháit? Csakis Anna. Ö hordja — persze átalakítva — hogy megmutassa, mennyire takarékoskodnak a királyi családban. A ruhák azonban így sem illenek egy modern tinédzserhez. IRIGYLÉSREMÉLTŐ? Nem. Mert Annának nemcsak a régi ruhákkal kell a királyi szokásokhoz alkalmazkodnia, hanem egész életmódjával. Sok min­denről le kell mondania ami más hasonló korú lányoknál ter­mészetes. Például nem mehet randevúra, soha nem lehet egyedül egy fiúval, mindig és mindenütt a detektívek figyelő szeme kí­séri. Kivételes alkalmakkor a palotába Is meghívhatja vendégét, de a palota légköre nyomasztólag hat a szerelemre. Nem csoda tehát, ha a hercegnő lemond a hasonló élvezetekről és inkább hobbyjainak hódol: lovagol, vitorlázik, hegyet mászik. Ilyenkor legalább kedvenc ruhadarabjait viselheti; lovaglónadrágot, pan­tallót, Ingblúzokat, pulóvereket, lapossarkú sportcipőket. Hivatalos alkalmakkor szigorú udvari előírásokhoz kell tartania magát: a kalap karimája nem takarhatja el az arcát, a retikült a karjára kell akasztania, hogy kezei szabadon legyenek, tilos a bő szoknya, mert felfújhatja a szél. A cipőnél főszabály, hogy kényelmes legyen, a sarok nem lehet túl magas és keskeny, mert a fogadásokon órák hosszat kell állni s egy hercegnő nem to­poghat egyik lábáról a másikra... Ugye igaz. hogy nem Irigylésreméltó királyi hercegnőnek ien­(Eolytatjuk) É«Í Anna hercegnő kedvenc ruhadarabja a lovaglóöltözék. Ebben érzi magát a legjobban

Next

/
Thumbnails
Contents