Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-02-04 / 5. szám
Dr. ILLÉS LAJOS: VII. SVÁJCI ÚTIJEGYZETEK Bern: Rathausplatz ígéretemhez híven beszámolok S genfi volt Népszövetség irattárának tanulmányozásáról. Húsz esztendős az Idén az emberi jogok ENSZ-nek nyilatkozata, s ennek kapcsán a világszervezet az 1968-as évet az emberi jogok évévé nyilvánította. Mi magyarok talán az ünneprontás vádjának tesz- szük ki magunkat, ha arra emlékeztetünk, hogy a magyar nemzetiségi törvény megalkotásának a századik évfordulója van, és hogy szerény véleményem szerint az európai nemzetiségek kérdését a pompázatos nemzetközi okmány még sokkal kevésbé oldotta meg, mint az évtizedeken átcsepült magyar törvény a magyaroszágiakét. Módomban volt az itt gondosan őrzött magyar nemzetiségi törvényt összehasonlítani az ENSZ- nek 1948. évi nyilatkozatéval. A magyar nemzetiségi törvény a kisebbség nyelvhasználatának biztos jogi alapot adott és ezzel lehetővé tette a magyarországi nemzetiségeknek, hogy teljes kulturális önkormányzatot építhessenek ki maguknak. Politikai önkormányzatra, területi autonómiára való jogukat azonban nem ismerte el, mert a liberális Magyarország ugyanúgy az egységes politikai nemzet Ideáljának valóra váltására törekedett, mint a nagy nyugateurópai országok — sokszor ezek is a magúk kisebbségi mozgalmainak elfojtásával. Elfogulatlan szemlélettel azt valóban nem vethetjük a hajdani magyarországi nemzeti kisebbségekről rossz néven, hogy az Í868-as magyar nemzetiségi törvénnyel a maguk szempontjából elégedetlenek voltak és elvileg elvetették, mert nemzetiségi jogokat csakis az egyéni emberi jogok keretében ismert el, de nem ismerte el maguknak a nemzetiségeknek politikai önrendelkezési jogát. Nos, az ENSZ-nek az emberi jogokról szóló 1948. évi nyilatkozata ugyanazon az elvi alapon áll mint az 1868-as magyar nemzetiségi törvény. Második szakaszában ugyanis azt jelenti ki. hogy a nyilatkozatban foglalt emberi és szabadságjogok kivétel nélkül mindenkit megilletnek, „tekintet nélkül faji, színbeli, nemi, nyelvi, vallási, politikai felfogásbeli, nemzeti vagy társadalmi származási, vagyoni, születési vagy egyéb körülményekből eredő különbségekre". A nemzetiségi jogok elismerése és oltalmazása tekintetében az ENSZ hátrább marad, mint annyit — és nem tagadom joggal — szidalmazott elődje, a genfi Népszövetség (vagy ahogy nálunk népiesen nevezik „sóhivatal"). Az első világháborút befejező párizsi békemú elvileg még a nemzetiségi önrendelkezés alapjan állott, noha persze a békeszerződések gyakorlati rendelkezései ezt az elvet sokszorosan megsértették. így nevezetesen Magyarország hiába jelentette ki, hogy minden olyan területi változáshoz hozzájárul, a- melyet népszavazás erősít meg, az egyetlen már említett Sopron kivételével seholsem tartottak népszavazást. Persze, a kisebbségek népszövetségi védelme jórészt csak látszat-védelem volt; de hogy még ez is mennyivel többet ért a mai semmi-védelemnél, annak kimutatására hadd írjam le röviden, hogyan kezelte a Népszövetség a kisebbségi panaszokat a két világháború között, és milyen lehetősége van a kisebbségvédelemnek az Egyesült Nemzetek keretében ma. A kisebbségi szerződések megsértésére bármely népszövetségi tanácstag felhívhatta a tanács figyelmét. Ez sohasem történt meg, de ezen túl maguk az érintett kisebbségek tagjai akár szervezetileg, akár egyénileg panaszt intézhettek a Népszövetség főtitkárához. Ez megvizsgálta a panaszt, és ha indokoltnak találta, — itt tehát már volt elsüllyesztésl lehetőség — a tanács elé terjesztette. Ha a tanácsnak legalább egy tagja- magáévá tette a panaszt, úgy a tanács az üggyel érdemlegesen foglalkozott, és ha nem tudta a feleket egyezségre bírni, a hágai nemzetközi bíróság elé utalta az ügyet, Különben pedig egy négy-öttagú kisebbségi külön bizottság foglalkozott az Uggyeli néha egyezséget hozott létre, legtöbbször azonban csak tudomásul vette a bepanaszolt állam válaszát. Magyar részről mindig csak Románia ellen volt panasz, vagy negyven ízben, és érdemleges eredményt egyetlen esetben sem hozott az eljárás, mert a románok még a nemzetközi bíróság jogerős ítéletét sem hajtották végre. De az eljárással velejáró nemzetközi nyilvánosság mégis gyakran visszakozásra késztette a sovinizmus egyes kirívóbb megnyilvánulásait. Ilyesmiről ma szó sincsen Kisebbségi sérelem miatt az ENSZ- nél panaszt tenni csak akkor lesz lehetséges, ha a polgári jogokról szóló, 1966 decemberének 16-án az ENSZ közgyűlése által elfogadott nemzetközi egyezményt legalább 35 állam ratifikálja. Ha ez megtörtént — és 1967 végéig még egyetlen aláíró állam sem jelentette be ratifikálását, vagyis törvényhozói megerősítését — akkor lehet majd az Emberi Jogok Bizottságához panasszal fordulni, de csakis két olyan ország egymásközti viszonyában, amelyek e Bizottság erre vonatkozó hatáskörét kifejezetten elismerik. És ha ez a ritka eset valamikor csakugyan bekövetkeznék, miben áll ez a védelmi eljárás? Mindössze abban, hogy a bizottság felhívja az érintett államot a panasz orvoslására, s ha ez nem történik meg, jelentést tesz az ügyről. Vagyis még akkor is, ha a kisebbségi panaszok lehetősége csakugyan valóra válik valaha — ami ma még teljesen nyilt kérdés — akkor is magától a bepanaszolt államtól függ nemcsak az orvoslás, hanem a panaszjog elismerése is. Bírói eljárásról szó sincsen, sőt még a biztonsági ranács elé sem kerülhet az ügy — hacsak nem veszélyezteti a világbékét. Végeredményben tehát, ha majd lesz kisebbségvédelmi eljárás az ENSZ-ben — ki tudja mikor — ez akkor is a régi népszövetségi eljárás harmadik, legkevésbé hatékony válfajára fog szorítkozni. A magyarságnak és egyéb du- navölgyi nemzeteknek egymáshoz való viszonya ma alighanem jobb volna, ha dédatyáink nemzedéke a magyar politikai nemzet fikciójának erőltetése helyett, Kossuth dunai föderációs elgondolását fogadta volna el. De ha ma bíráljuk, helytelenítjük is a száz év előtti magyar nemzetiségi politikát, nincsen okunk szégyenkezni az akkori nemzetiségi törvény miatt, amely elvileg nem aiább- való az emberi jogok ENSZ-ok- mányának nemzetiségi vonatkozásánál, gyakorlatilag pedig, nem csupán írott malaszt volt, mint ez a nemzetközi okmány. Ezt jó tudnunk és helyes is rá hivatkoznunk, ha időről-időre ma is halljuk a hajdani állítólagos magyar- országi nemzetiségi elnyomásról szóló túlzott, alaptalan vádak felsorolását. Svájci tanulmányaim eredményeit rövidesen összefoglalva elmondhatom, hogy a nemzeti életformát élő kisebbségek csak akkor lesznek képesek ebbeli mivoltukat fenntartani, ha a rajtuk uralkodó llemzet nem fosztja meg őket saját nemzeti kisebbségi értelmiségüktől. Nemzeti kisebbségek létének garantálására nem elegendő tehát az olyan jogalkotás — aminő például az emberi jogok ENSZ-nek nyilatkozata — amely pusztán azt a negatívumot szögezi le, hogy nemzetisége, származása miatt senkinek sem szabad emberi és polgári jogait csorbítani. Nemzeti kisebbségi jogokról csak olyan országokban beszélhetünk, mint például hazánkban is, ahol a két alapvető követelmény megvalósul, nevezetesen az anyanyelvi iskolázás és legalább alsó fokon a kisebbségi nyelvű közigazgatás. Hiábavaló viszont az anyanyelvű iskolázás ott, ahol az ebben szerzett képesítés nem használható fel értelmiségi munkahelyek betöltésére. Az anyanyelvű iskolázás és az anyanyelv közigazgatási használata tehát olyan alapvető követelmény, amelynek megvalósulása nélkül a nemzeti kisebbségi életforma fenntartása nem remélhető. De ezen túlmenően a területi önkormányzat követelménye aligha mellőzhető. IRÁNY BERN — Svájc „fővárosa" felé. Elbúcsúzva a francia Svájc legjelentősebb városától, Bern felé folytattam utazásomat. Bern — Graubünden mellett — a legnagyobb területű Kanton, lakossága szerint pedig Zürich után a második. Az egész kanton alapjában paraszti jellegű. Bern kantonjához tartozik a dombvidéken a világhírű sajtok völgye, az Emmen- thal, és a kiváló tehénfajtát nevelő Simmental. Délkeleti része Svájc második turista központja: a Thuni- és a Brienzi-tő, Interlaken, a Jungfrau környéke. Bernbe érkezve senki se higy- gye, hogy Svájc „fővárosába" érkezett, Bern „csak" Schweizerische Bern: Appenzellt hangula Bundesstadt. szövetségi város. Nem „minisztériumok“ székelnek itt. hanem „szövetségi hivatalok", élükön nem miniszterek, hanem szövetségi tanácsosok állnak, akik évente választják körükből nem Svájc, hanem a szövetségi tanács elnökét. Az összszövetségi kormányhatóságokra minden vérbeli svájci erős fenntartással tekint, nehogy „azok ott Bernben" kantonjának önállóságát veszélyeztessék. Persze azért Bernt is fővárosként emlegetik ti. mint a berni kanton fővárosát. Akár kanton, akár egész Svájc fővárosa, arculatára a mezőgazdasági környék üti rá bélyegét. Önérzetes, tempós, nyugodalmas város. Van diplomata negyede, modern villa-körzete, több új városrésze, de jellegét az A a r e éles hajtűkanyaréban emelkedő dombplatón büszkén fészkelő régi város adja. A történelmi múlt gazdagon tükröződik a régi város középületeiben, óratornyaiban, pompás polgár-házaiban. Egységes hangulatú, végig árkádos utcáiban az öntudatos polgári jómód jegyeit viselik a régi házak. Bern szépségét emeli a sok régi kút, melyekkel nagyobbrészt egyetlen kiváló mester, Hans Gieng díszítette a várost 1540 körül. Ezért sokan — ha környéke szerint nem is — belső értékei miatt a legszebb svájci városnak tartják. A másfél km hosszú, fél km széles régi belvárosban, amelyet három oldalról ölel át a mélyen folyó Aare hatalmas kanyara, kellemes céltalanul bo- lyonganí, meghatározott útirány nélkül. Mindenütt egységes, történelmi hangulat fogad, sok festői részlettel. A város központja természetesen itt is a vasútállomás tere. a Bahnhofplatz. Bern közismert jellemzője, a Zeitglockenturm („idő- torony") mutatja felénk díszes homlokát, amelyen minden óraütéskor mozgó figurák játéka gyönyörködtet. A torony másik oldalán asztrológiai óra van. Az útnak most következő folytatása Bern ékessége, a patríciusházak között húzódó Kramgasse, ismét két szép kúttal. A Bíirengraben-ben népes csoportok állják körül Bern címerének állatait, a tradícióként tartott medvéket. A Casino mellől a Kochergasse vezet a Bundesplatz terére, Svájc 200 m hosszú, közepén kupolás, hatalmas országházához. Tovább, a Kleine Schanze kis parkjában (egykor a város erődítményeinek része volt) a Bernben megkötött nemzetközi postaegyezmény emlékműve emelkedik. Tiszta Időben nagyszerű kilátás élvezhető innen a Berni-Alpok 60 km távolságban kéklő- fehérlő havasaira. Az országháztól északra hirtelen emelkedésű domboldal következik. amely előtt hétemeletes modern palota húzódik meg. Csodálkozva szemlélem a bemenő és távozó autók ki nem apadó sorát. Nagyon ismerősnek tűnik ez az épület, mikor az alatta lévő modern autószalonba jutok, csak ekkor kapcsolok, hogy ilyent már Velencében is láttam. Különbség csak akkor tárul elém, mikor a mozgólépcsőn a tetejére jutok. Itt óriási park terül el. A téren asztalok, padok sorakoznak vidám szórakozó berni polgárokkal. A legérdekesebb benyomást az „óriási sakktábla" keltette bennem. Kb. 50 m2-nyi területen gyermeknagyságú figurákkal játszanak, közben a tér minden részéből és az érdeklődők szemmel tarthatják az érdekes nyilvános sakkversenyeket. Itteni villámlátogatásom után újra vonatra ültem és a már Zü- ricchel összehasonlított Baselén keresztül megérkezve Zürich városába, ahonnan svájci körutazásunkra indultunk. Innen a már leírt útvoaalon távoztam e csodálatos és egyben furcsa országból, egy életre szóló gazdag élménynyel és tapasztalattal felvértezve. Ezt a kis, festői országot nemcsak természeti szépségeiért, magas fokú civilizációjáért, hanem földrészünkön különleges színt képviselő lakosaiért és sajátos társadalmi rendjéért; is érdemes volt megismerni, X * 9 el új ifjúság 9 GEORGE BERNARD SHAW SZERENCSESZAMOK, TALIZMÁNOK, tok" színhelyén azonban arra is volt gondja, hogy ősrégi talizmánok után kutasson. Kairóban nem volt szerencséje, de a Szaharában egy bennszülött — valószínűleg sírrabló — egy hieroglifákkal ékesített lápiszlazull követ ajánlott neki megvételre. Napóleón á győztesnek kijáró zsákmánnyal ezt és még sok más értékes követ könnyűszerrel ajándékba is megkaphatott volna, de nem tartott rá igényt. Nem, mert babonás volt. És azt hitte, hogy az amulett nagyobb szerencsét hoz, ha pénzért veszi meg, mintha ajándékba kapja. A káprázatosán szép „szaharai kő" tulajdonképpen megfizethetetlen értékű volt. Minden útra elkísérte „gazdáját" katonai vonatokon „bejárta" egész Európát. Csak az orosz hadjárat előtt fe- lejtette Napóleon otthon, a Tuil- lerákban lévő lakásában. A hadsereg már Moszkva előtt állt, amikor — nyilván előre látta a katasztrófát — különfutárt küldött a talizmánért. De már késő volt. A lápiszlazulit már csak vereséget szenvedett ember szorította a kezébe. Letartóztatása után már sosem látta a követ, pedig kedvesével, a lengyel Walewska grófnővel és a fiával is kerestette. A csodálatos kő eltűnt és azóta sem került elő. A RONGYMAJOM George Bemard Shaw, a világ- hirü író is szerfölött babonás volt. Minden évben elkészítette a horoszkópját, sót megkérte egyik algebrában kiváló Wesleyan Con- nexional School-beli volt osztálytársát, hogy számítsa ki születésének percét, amit anyja, Lucinda Elizabeth Curley nem akart neki elárulni. Shaw már diákkorában idegesítette a tanárokat azzal. hogy teljesen mellőzte a polgári erkölcsöket és rendet, és állandóan azt hangoztatta, hogy ő egy hamis csillag alatt született. Mint ismeretes, írói pályafutása nehezen indult. De még kezdetben is, amikor igen nehéz volt kiadót találnia, csakis azokkal dolgozott együtt, akik olyan csillag alatt születtek, amely harmonizált az ő csillagával. A skorpió és hal jegyében születetteket például kategorikusan elutasította. SZERENCSESZINEK Az emberek — általában — többé-kevésbé hisznek a babonában, szerencseszámokban, és ez alól sok esetben a híres emberek, hadvezérek. tudósok, művészek, sem kivételek. Bár ezt a gyöngéjüket többnyire igyekeztek eltitkolni, mégis kitudódott, milyen talizmánokban hittek, mihez ragaszkodtak s remélték hogy szerencsét hoz. vagy ellenkezőleg, mitől féltek, hogy szerencsétlenségbe dönti őket. —O— A „SZAHARAI KŐ" Korzika lakóinak .életét még ma is két dolog befolyásolja: a „Vendetta“, azaz a vérbosszú joga, és az a hit, hogy egy tengeri homokból és tarka kövekből formált „mágikus szem" megvédi tulajdonosát a „szemmelveréstől". Ebből a szempontból Napóleón Bonaparte is a „vad sziget" igazi fiának vallhatta magát. Bár sosem ismerte el, sőt körömszakadtáig tagadta, — rendkívül babonás volt. Ajaccio (szülővárosa) környékén még ma is mesélik, hogy anyja, Lactitia legnagyobb rémületére, már gyermekkorában összeszedte és haza hurcolta a döglött skorpiókat, a napon megszárította, azután ecsettel kifestette őket és jnint „betegség és szemmelverés elleni szert" ajánlotta a rokonoknak és ismerősöknek. Egyiptomi hadjárata folyamán a piramisok óriási hatást gyakoroltak rá. Híres mondása a „Katonák, négy évezred tekint le ráGUY DE MAUPASSANT; Shaw talizmánja egy kitömött tong.ymajom volt. Valahányszor fellépett a nyilvánosság előtt, előadást tartott, a majom előtte ült az asztalon. Az időközben sokszor javításra szorult, toldozott-foldo- zott „szerencsehozót" haláláig magánál hordta, mégis, amennyire csak lehetett, igyekezett eltitkolni, mennyire hisz az „erejében". Attól is félt, hogy veszítene tekintélyéből, ha a nyilvánosság megtudná, mennyire hisz a csillagok befolyásának. NAPOLEON BONAPARTE A SZERENCSÉTLEN ÖTÖS Guy de Maupassant, a nagy francia író is hitt a mágikus dolgokban. Gyerekkorában anyjának a tengerparton fekvő Les Vérgui- es-i birtokán, a matrózoktól tanulta meg a csillagászat egyszeregyét. Innen, a tengerészek babonával fűszerezett elbeszélésein keresztül vezetett az út a csillagászat tudományos tanulmányozásáig. Édesanyja szerette volna, ha jogot tanul, mert e téren kitűnőnek' bizonyultak a kilátásai. A fiatalember azonban, mielőtt elhatározta volna magát, a horoszkópja alapján mind újabb és újabb jóslatokat rendelt, hogy a jövőjét megtudakolja. Lehet, hogy nem bízott a csillagászokban, de az is lehet, hogy kezelőorvosa tanácsára — aki tisztában volt betegségével, és félt, hogy öngyilkosságot követ el — utasította őket vissza. Annyi bizonyos, hogy fél évvel a halála előtt, 1892 január 2-án öngyilkosságot kísérelt meg, mert egy spiritiszta szeánsz alkalmával, tízszer egymásután a részére szerencsétlenséget hozó „ötös" szám jelent meg, méghozzá vöröses-kékben fénylő lángokkal körülvéve. Maupassant öröklött szifilisz következtében halt meg. Megőrült. „Bel ami" elnevezésű yachtjának fedélzetén találtak egy zöld ónix poharat, amely tele volt vésve kabalaszámokkal Maupassant minden egyes számot saját maga vésett bele,
