Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-28 / 4. szám
7écsel Erzsébet és Tóth Elemér Prágából hetente hazajárt édesanyjához a közeli Mélmcébe. Minden pénteken, ahogy a kis állomásra megérkezett a vo- nat, egy ház ablakán egy ráncos kéz elhúzta a függönyt... Jena, így hívta édesanyja. Szerették egymást, Jan a térképet tanulmányozta és a történetemből idézgetett édesanyjának. A család már öt éve — az apa halála óta — eléggé szűkösen élt. „Emlékszem rá a tánciskolából. Mindenki a parketten volt, csak Jan vesződött kis bugyellárisával. Kiszórta minden fillérét, a sarokban átszámolta és végül egy szelet rántott húst és deci bort rendelt magának.“ így emlékszik vissza Jan egyetlen közeli barátja Mirek Fabian iskoláskorukra. Azelőtt sem bővelkedtek pénzben, mert Jan édesapja cukrászda-tulajdonos volt és az államosítás után csak nehezen tudott elhelyezkedni. Az apa kereskedői múltja miatt Jan bátyját nem vették fel az orvosi főiskolára. De Jannak sikerült. Mestere volt a filozófiának, a logikus gondolkodásnak, tanítói csodának tudták volna be, ha nem jutott volna be • filozófiai fakultásra. így éltek csendben, mint sok más család, az emberek nem )s tudtak róluk, nem érdeklődtek irántuk; iqaz, barátaik sem voltak. Jan Palach a prágai bölcsészkar huszonegyéves hallgatója életét áldozta a körülmények megváltoztatásáért, amelyek között élünk. Néhány hónappal ezelőtt még ő is élni akart, tanulni, szeretni, Miért tette? Aznap, január 16-án, a prágaiak még nem tudták, ki az k fiú, aki az augusztus nyomait még magán viselő Nemzeti Múzeum alatt mászkált, tejeskancsóval a kezében, majd a kiszáradt szókőkútba mászott, kabátját könnyelműen átdobta a szökőkút peremén, megfogta a kannát, magára öntötte tartalmát, zsebéből gyufát vett elő, meggyújtotta és azonnal lángba borult. Az élő fáklya egyetlenegy kiáltást sem ha!!a-_ tott és a rettenetes látvány csak másodpercekig tartott. Akik látták a „mozgó fáklyát“; szörnyű látványnak voltak tanúi. Mozdulni csak egy bírt közülük: a prágai Közlekedési Vállalat alkalmazottja, Jaroslav Spírek, aki a fiúra dobta hatalmas szolgálati kabátját, majd segítségért szaladt. „A mentőkocsiban arra a kérdésemre, ki tette ezt vele, á fiú az aktatáskáját és valamilyen levelet emlegetett, A levél ott volt. Én kérem; már sok mindent átéltem, de ahogy a levelet olvastam, sírtam. A karóra, amelyet a kormánytól jutalmul kaptam segítségemért, megfosztott álmaimtól. Már három éjszakán át' járom Prága utcáit és azon gondolkodom, helyesebb-e térden állva élni, mint állva meghalni...“ Jan Palach, nem tudom, hogy miért szeretlek! Nem tudom, hogy kerültél a fekete ismeretlenből egyszerre Ilyen testvéri közelségbe hozzám. Nem tudom mért fáj a halálod ennyire, így... hiszen naponta ezrek meg ezrek halnak meg és haltak meg eddig is. Nem tudom?' Tudom! Tudom! Mindannyian tudjuk! Jan Palach, azt hiszem nagyon megijesztettél bennünket! Ültünk a- tévé előtt, hallgattuk a rádiót és... most leülünk a tévé elé, hallgatjuk a rádiót és a bőrünk alatt, a gerincünk táján ott vibrál a rémület... Ilyen kegyetlenül következetesnek lenni talán nem Is szabad. Jan Palach, még éltél amikor a költő haragosan ránk szólt: „Ha nem akarjátok, hogy mindannyian meghaljunk, nektek, fiatalaknak is élnetek kell!“ Miért is nem fogadhattál neki szót? Miért is nem mondhattad a halálnak — majd máskor, esetleg úgy hatvan év múlva.. Nem mondhattad, mert már összeégve feküdtél a kórházi ágyon, s míg bal kezedet egy kislány, a jobbat már a halál fogta. És a halál lett erősebb pedig az a kislány nagyon szeretett téged... Jan Palach, képzeld el ha úgy hatvan év múlva találkozhatnánk még a Vencel téren! Vagy mondjuk az U flekü-nál egy korsó barna sör mellett, esetleg Svejk kocsmájában és szóközben visszakalandoznánk ebbe á januárba, tudom, hogy már te is azt mondanád; semmi értelme a halálnak. Már te is tudnál mosolyogni, talán egy kicsit nevetni is a most annyira kilátástalannak hitt helyzetünkön... Élni kell! Kár, hogy te már csak bennünk élhetsz tovább! Kár, hogy a kgt dátummal együtt immár visszavonhatatlanul történelemmé lettél! Részlet Jan Palach leveléből: *...Tettemmel fel akarom ébreszteni Csehszlovákia népét, mert félő, hogy a megszokás, könnyelműség és az apátia napjai felé tartunk. Követelem a) a cenzúra és a b) Zprávy című illegális lap beszüntetését Csehszlovákia területén. A csoportból, amelynek tagja vagyok, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy az egyes számot húztam ki. Ha a pontok nem találnak támogatást a munkásság körében, és követelésemet nem fogják általános strájkka! támogatni, 21- én öt nap múlva, fellángol a második számú fáklya. Egyes számú fáklya Az orvosok megtettek mindent, hogy Jant visszaadják az életnek. Megpróbálták a lehetetlent: embert akartak faragni a 85 százalékos égési sebeket szenvedett kormos, véres hús- tömegböl. A fiú csak néha volt eszméletlen. Az utolsó, aki hallotta szavait, Jan szerelme Éva Baniaková volt. „Vasárnap délelőtt Jan kívánságára a kórház főorvosa értem küldött. Most képtelen vagyok Janről beszélni. Utolsó akarata azonban mindenkinek szól, mindenkit kér, engem is. Tollat és papírt akart, de nem volt elég ereje még ahhoz sem, hogy kezét mozdítsa. Nehezen, akadozva beszélt. Kért, hogy mindenkit óvjak példája követésétől. Mindnyájunknak élnünk kell. még olyan körülmények között is, amelyek követelik. hogy egy szikrányi reményért feláldozzuk életünket.“ Ez lett Jan Palach utolsó akarata, mert akkor még senki „Vedd a te fiadat, ama egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el; Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen,! a melyet mondándok néked.“ > (Mózes I. 22,2) Először a múlt év augusztusában jajdult fel döbbenetében Európa. Most másodszor már jajjra se futotta, csak mélységes döbbenetre... Es a világ nagyon gyorsan egy nevet és két dátumot tanult meg. A név Jan Palaché, a dátumok pedig — 1969 január 16. és 1969. január 19. A tiltakozás neve és a tiltakozás dátumai... Százezrek, milliók gondolnak nap, mint nap erre nálunk és a világban egyaránt. Százezrek, milliók teszik fel naponta, óránként, \ percenként a kérdést: De miért ö? Miért éppen ő hal máglyahaiált, ö, aki; ^semmiről se tehet, aki semmiért se felelős... Miért éppen ö hal máglyahalált, j ő, aki csupán ÉLNI AKART...?! sem tudta, hogy pár óra múlva kialszik benne az élet. Va- j sárnap, január 19-én, 15.30-kor meghalt. Másnap a Vencel-téren lehetetlenné vált a közlekedés. Aki j átélte augusztust, tudja, hogy volt akkor. Azóta is azon tűnődöm, hogy vajon mire gondoltál, I mire gondolhattál akkor, amikor a kis barna-fejő gyufaszálat szorítottad ujjaid között, s a karod elindult, hogy a skatulya oldalához érintse... Vajon átfutott-e rajtad a felismerés, hogy többé nem I mész végig Prága utcáin, hogy esténként többé nem veszel virslit a Vencel téri árusoknál, hogy többé nem bosszankodsz, nem örülsz, hogy többé nem izgulsz a | vizsgákon, nem mulatozol kollégáiddal, hogy többé nem fogod édes-meghitten a kislány kezét, hogy többé nem csókolsz, nem ölelsz, hogy többé nem látod a napot és nem látod a Moldvába fürödni a holdat, hogy többé nem csókolod meg édesanyádat, testvéreidet... És ha igen, ha minderre gondoltál, hogy tudtad mégis megtenni azt amit tettél... Kegyetlenül erősnek kellett lenned! Hajnali három óra. Most, hogy fogad közt már a magánosság vacog arra gondolok, hogy milyen okos, mennyire gondolkodó ember voltéi és mégis mennyire naiv, talán azt is mondhatnám romantikus... Hogy miért? Mert azt hitted, hogy a haláloddal képes vagy arra, amire vezetőink az „életükkel" se képesek... Hajnali három óra. A kis barna-fejű gyufaszálra gondolok, s arra az apró kézmozdulatra... Jan Palach a testvérem vagy, mint testvéremet gyászollak. A testvérünk vagy, mint testvérünket gyászolunk... De élni kell még térden is, hogy majd felállhas- _ sunk...! ' A múzeum alatt, a tragédia helyén fekete selymen Jan fehér gípszmaszkja fekszik. Pár lépéssel odébb két sátor áll, amelyben a nyolc éhségstrájkolő töltötte harmadik éjszakáját. Hallgatnak, még egymás közt sem beszélgetnek. Felváltva, ünnepélyes arccal őrt állnak a helynek, pillanatnak, Jannak. — Hideg van, ugye? — próbálok szóba elegyedni az egyikkel. — Nem is olyan nagyon — feleli szlovákul. — Víz van a termoszüvegben? — Mi más lenne? Oda hozta, megkóstoltam, víz volt. — Meddig lesznek itt? — Ameddig valakinek nem leszünk útjában. — Még azután is — egészíti ki a másik — amíg nem hívják össze a szövetségi nemzetgyűlést, és ameddig nem jelentik ki az általános választásokat. Ez a sztrájkunk célja. A szobor két oldalán paplrskatulyákban gyűjtik a pénzt, Palach sírkövére. Elég sokáig álltam ott. öt koronánál kevesebbet senki sem adott. A városban szerteszét kézzel írott plakátok hirdetik, hogy hétfőn, 16.30-kor demonstráció lesz a Vencel-téren. Már kora délután hallgatag embercsoportok álldogálnak a közeli utcákban. A mi menetünk a filozófiai fakultástól indul a Lőportorony felé, ahol egy kis kötekedés után a kereszteződésen álló rendőr szabadot int a vagy háromszáz fiatalból álló csoportnak. A Senovazná utcán a nemzetgyűlés ideiglenes épületének második emeleti ablakából Jozef Smrkovsky Int fejével a néma menet felé. Visszaintünk. Talán életében először nem mosolyog a tömeg felé, amely életében először nem élteti őt a szokásos módon. Mintha némafilm lenne az egész. A főpályaudvarnál a háromszázas tömegecske sokezres menetté fejlődött. A Vencel-téren síri csend fogad bennünket, szinte az az érzésem, hogy megsüketítem. A demonstráció egyetlen mondanivalóját, kiáltását: „hűek maradunk“ a menet élén két fiú viszi, egyszerű falragaszpapírra írva. Több jelszó nincs a tömegben. Másnap az újságok öfvenezres tüntetésről beszélnek. Az új aluljáróban improvizált parkban röplapokat osztogatnak, vitatkoznak az emberek. Délelőtt tizenegykor hatalmas méretű plakát öleli át a Vencel-szobor talapzatát. „Mit várhatunk attól a társadalomtól, amelyben a jövőbe vezető utat égő emberek világítják meg“. Fél tizenkettőkor a plakát már nem volt ott. :Kedd, huszonegyediké az a nap, amikor a téren várakozók Jan levele szerint valamit átélnek. Délután négyig csak a katonák, rendőrök, mentőautók sokasága szokatlan A Vencel-szobor lábánál sorba állnak a villamosok. Jan fényképe előtt fekete zászlóval fiatalok állnak őrt. öt percenként váltják egymást. A szobor talapzatán feliratok, rengeteg gyertya, szinte meleget árasztanak és virág, gyászkoszorú. A feliratok között egy olaszt, lengyelt, bolgárt és magyart is találok. A magyar hibátlan helyesírással van megfogalmazva: „Veletek vagyunk, tartsatok ki! Magyar fiatalok.“ Este kilenc őrá tájt körülbelül száz fiatalból álló menet járta körül a teret, csendben, mint egy néma őrjárat. Senki sem csatlakozott hozzájuk, senki sem kötött beléjük. I A kis barna-fejű gyufaszálra gondolok, s arra az apró kézmozdulatra— Immár két dátum közé feszítve egy név marad ránk, em s a világra. Sorstragédia? így is mondhatjuk. Sőt, S? mondjuk inkább csak így... „Már harmadik éjszaka járom Prága utcáit és azon Í n8 gondolkodom, helyesebb-e térden állva élni, mint állva H meghalni...“ Sápadtak vagyunk. A szomorúság felhőin űj Hamlet P- áll és kérdez: Lenni, vagy, nem lenni... „Ha nem akarjátok, hogy mindannyian meghaljunk, W nektek, fiataloknak Is élnetek kell.“ Élni kell, mert az I mh élet ad csak reményt... Két dátum és egy név: JAN PALACH1 De miért éppen 6?' Miért éppen ft ha) máglyahalált, ő, aki semmiről se tehet, aki semmiért se felelős... Miért éppen ő hal máglyahalált, 6, aki csupán ÉLNI AKAIIT...?} li m : Hf ■ Ilyen még nem volt. Sátrak a Vencel téren, amelyekben az előtérben látható éhségsztrálkolők éjszakáénak. HracLec Králové előtt a brünnt diákok egy csoportja. Gyalog mennek lan Palach temetésére. Eoto: JAROSLAV VALENXA
