Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-06 / 1. szám

Macs József: r •• ADOSSAGTORLESZTES RÉSZLET A SZERZŐ KÖZELI NAPOKBAN MEGJELENT RE­GÉNYÉBŐL Vasárnap a harangzúgás is- Nem akarok innen elmenni, mét benépesítette a falut. Aki Apámnak, nagyapámnak is csak tehette, fogta az énekesköny- itt volt jó! vét, és ment a templomba. Bor- — Gondolod, hogy én repe- zás tiszteletes úr lehajtott fő- sek az örömtől? Jaj, Istenem, vei haladt megszokott útján, mit vétettünk ellened, hogy hogy vigaszt nyújtson a rászo- így büntetsz — szipogott Ba- rúlóknak. És imádkozzon azo- rabásné. — És kinek vétettünk? kért, akikkel másnap elindul a Azt írták a kitelepítési levél­szerelvény. Édesanyám is ün- be, hogy mint háborús bűnöst neplőbe öltözött, készülődött, menesztenek. Szegény jó uram, hívott engem is, de én nem a háborúban nem is voltál, mozdultam a-helyemről. Bara- Összetévesztettek valakivel! básék házát néztem, a lemez- Barabás sokáig hallgatott, telenített ablakokat, a nagy Iá- maga elé meredt, aztán enge- dákat, amelyekbe csomagoltak, dett a felesége kérésének, el- s Barabást, aki eddig kereszt- indult hátra, hogy valami mun- be szalmát nem tett, ült a ka után nézzen. Mintha nagy házban, vagy ácsorgott a ha- beteg lett volna, s szédült vol- vas udvaron, mintha megzava- na a feje, minduntalan meg- rodott volna. állt, belekapaszkodott a kút Barabásné asszony intézke- kávájába, a színből kiálló sze­dett helyette, ő utasította a kér farába, a csúrajtóba és szomszédokat, ezt és ezt cső- mindenbe, ami az útjába ke- magolják még be. Vigyázott rült. Majd eltűnt a szemem nagyon a férjére, nehogy me- elől. Sokáig nem tért vissza, gint megcsapja a halál szele, Biztosan kibotorkált a földjei- s eldőljön a szemünk láttára, re, és úgy taposta a havat, Nem kellett nógatni az embe- mintha a barázdát taposta vol- reket, jöjjenek, segítsenek, na. És mert érezni lehetett már szinte mindenki ajánlkozott, a levegőben, hogy nemsokára éjjel-nappal rendelkezésre áll- megenyhül az idő, még egy há­tak. Atérezték a kegyetlen pil- nap és talán kitavaszodik, nyil- lanatot, hogy a falujukból is- ván azon töprengett, azzal mar- mét hiányozni fog egy család, cangolta a lelkét, vajon ki Illetve kettő, portájukon megáll teszi földjébe az ő távozása az élet, az ablakok tágra nyi- után az ekét. Ki foglalja el a tott szemmel bámulnak majd Barabás-portát és a birtokot? a semmibe, mint Barabás tetsz- Az ebédet korán elkészítette halott szeme annak idején! anyám. A tyúkleves szaga ú- Barabás! Nagy munkabírású, szott a levegőben, étvágyat erős ember. Hiányozni fog a azonban nem ébresztett. Nem mezőről, a barázdából,^ az ok- is voltam éhes, inkább ideges rei mellől, a csűrből, pajtából, és nyugtalan voltam, és fölöt- a presbiteri székből és min- tébb türelmetlen. Mindenkép- denünnen. Testetlenül lesz hol’- pen látni akartam Erzsikét, de naptól jelen fiatalok és öregek nem tudtam megpillantani se- eiőtt. Senki nem látja, a hang- hol. Bevagonírozásra minden ját sem hallja, a szelleme meg készen állt már, csak az ösz- lebeg majd körülöttük, a tem- szetákolt deszkaládák ütköztek plombán, a presbiteri székben a tekintetembe. A templomból üresen marad a helye, nem áradt ki a nép, szétfolyt az ijeszti többé Brenkust, a kocs- utcán: asszonyok, férfiak cso- márost nem hívja munkába a portokba verődtek, úgy tár­napszámosait, nem fogadja gyalták az eseményt, a két nyájasan a papokat, jegyzőket család kitelepítését. Nagyon és csendőröket, a morvaorszá- lassan haladtak előre, súlya gi hentesek sem keresik fel, volt minden szónak, és mint­hogy kivezessék udvarából a ha féltek volna is Barabásék jó pénzen vásárolt bikákat. Do- elé érni. monkos Károly is megnyugszik Azzal lépett be anyám, saj- ezután, nem lesz, aki az adós- nálhatom, hogy nem jelentem sáq követelésével zaklassa: meg az instentiszteleten. Bor- egyszóval olyan ember távozik, zás tiszteletes úr kitett magá- akit nem lehet az emlékezés ért, olyan szépen búcsúztatta faláról letörölni. a távozókat, családjuk tagjait. Kire neheztel vajon, hogy hogy az érzékenyebbeknek ma jd mennie kell? Talán a Minden- meghasadt a szivük. Temeté- hatóra, meg Domonkos Ká- sen a legközelebbi hozzátarto- rolyra, a halottkémre, hogy kö- zók sírnak úgy, mint most az zös erővel, libatoll segítségé- egész templom. Az ének is vei feltámasztották. Ha akkor szép volt, amit kiválasztottak: békén hagyják koporsójában, „ő nagy Isten, Hozzád esdünk, az a föld, az a hant borul rá, Most légy a mi segedelmünk, amelyet annyiszor megtaposott Mert nagy csapás ért bennün- rövid e világi életében. így meg két: Nincs, hová hajtsuk fe- azt sem tudja, hová viszik, jünket.“ Barabásékra és Boro- hol teszik le, mondván: „Itt sékra célzott, még a gyerekek élned s halnod kell,“ s Ha majd is megértették. Igaz, is, hogy elkövetkezik az ideje, hazai és tudhatnák, hol hajtják le hol- mégis idegen földet kaparnak naptól a fejüket? fá! Közben kitette a két tányért Nagy templomjárók voltak az asztalra, és megmelegítette Barabásék. Soha nem mulasz- az ételt A bátyám már nem tottak volna el egy istentiszte- ebédelt otthon vasárnaponként, letet sem Egyszerre lépett ki a kisasszony mellett esett jól a házból a család, a gazda, a az étel, ketten maradtunk felesége és a két lány. Komó- anyámnál a levesre és húsra, tosan, rendkívül magabiztosan, Nem vo]t kedvem a kanálhoz hátán összekulcsolt kézzel ha- nyóini, az ablaktól elmozdulni, ladt elől Barabás, a többiek ,je nem akartam megsérteni csendesen követték. Most nem édesanyámat, hozzáfogtam az nyílt az ajtó, nem nyikordult ebédhez, és ha csak ímmel- a kapu, nem készült az udvar- émmal is, mégis fogyasztottam, ból senki, pediq már a harma- — Barabásék nem voltak a dikat is elhúzták. Barabás az templomban. Erzsiké se — új­ajtófélfához ragadt, mintha ságolta anyám, nagyon elfáradt volna, felesége _ van éppen elég bajuk — meg a deszkaládák között ti- mondtam. pegett, ismételten számba vet- _ Szegény gyerek, szegény te a leltárt, viszik-e mindazt, Erzsiké. Már nem szalad át amit vihetnek. Erzsiké nem hozzád esténként, nem lesz kit mutatkozott sehol, nyilván a óriznem a konyhában — be- díványon feküdt, és a párnába szélt anyám a szám íze sze- fúrta könnyes arcát. rint. _ ' De talán jő is, hogy Izgalommal töltött el ez a így történt. Inkább ez, mint a csendes készülődés, szívem a botrány. Mert abból az eljegy- torkomban vert. Szerettem vol- zésből nagy botrány lett vol­na átszaladni, megkeresni Er- na, ha nemet mond! zsikét, és vigasztalni, de meg- — Ha igent mond, jobban bénult a lábam, a testem, nem elviseltem volna. Akkor még voltam képes elhagyni a szé-» láthattam volna, beszélhettem kém. Kinyitottam az ablakot, volna is vele. így meg talán hogy jobban lássak és hall jak soha nem látom. Csak az eszem mindent. Barabásné asszony hol és a szívem őrzi majd az em- az udvar végébe ment, hol lékét. visszajött, és kérlelte az urát. — Csak ne vedd nagyon a — Csinálj már te is valamit, szivedre, fiam. Elég az egyik hé! Ha valamit mégis itt fe- bajod, ne tetézd másikkal, lejtenénk, már nem jöhetünk Elég az én bajom is. a taní- érte vissza. tőságod, a bátyád konoksága, — Nem nyúlok semmihez, a lányom szenvedése, ne ke­serítsd még jobban a lelkemet a kínlódásoddal. Menj a faluba vagy a kocsmába, vagy Borzás tisztelendő úrékhoz, ne szo- morkodj, mint az ázott veréb, az apád háromlábú székén. Sem ide, sem oda nem men­tem, olvasásba temetkeztem, úgy töltöttem a délutánt. Igye­keztem semmire sem gondolni, de idegesen, ijesztően vibrált bennem minden. A szemem szaladt végig a sorokon, Mik­száth egyik szép regényének a betűin, ám a fanyar és jóízű humort áteresztette a lelkem, mint a gabonaszemet a rossz cséplőgép. Visszaültem megint az ablakhoz, és lestem az át- ellenben lévő házat, mintha azt is, elköltöztetnék holnap! Az emberek, a szomszédok és az ismerősök egymásnak ad­ták a kilincset, együttérzésü­ket és sajnálkozásukat nyilvá­nították ki. Búcsújárás színhe­lye lett a Barabás-ház. A fér­fiak szomorúan, az asszonyok sírva jöttek kifelé. Én nem mertem felkerekedni, bekopog­ni, pedig Barabásné szívességet is kért tőlem, amikor a férje tetszhalált halt, énekeljem el koporsója fölött a kilencvene­dik zsoltárt. Még ezekben a legnehezebb órákban is attól féltem, hogy kérdéssel fogad­nának, miért jött ide, kitől akar búcsút venni. Tőlük nem, annyi bizonyos, Erzsiké csábít­ja, vagy ő csábítja Erzsikét, tudhatná pedig, tanult ember, hogy Boros Gézunak neveltük. Édesanyám semmivel sem zavartatta magát, kötelességét teljesítette, amikor átment bú­csúzni Barabásékhoz. Engem nem hívott, hagyott magamra a háromlábú széken, talán az ő lelkén is az a szorongás ült, ami az enyémen. Nem tartotta jónak és célszerűnek, hogy én is menjek. Türelmetlenül vár­tam vissza a szürkületben. Nem sietett, sokáig elmaradt, már-már azt gondoltam, az estét is Barabáséknál tölti, az­tán megpillantottam, jött be a kapun. Neki is könnyes volt a szeme, és ezen nem is csodál­koztam, saját életéhez tarto­zott a szomszédok élete is, s holnaptól hiába lép ki az aj­tón, a Barabás-portán nem lát senkit, őt sem látja senki, nem köszöntheti a gazdát, a felesé­gét és a lányait. — Erzsikével ml van? — tettem fel neki a legfontosabb kérdést, miután bejött a szo­bába. — Egész nap feküdt a dí­ványon, és sírt — újságolta sajnálkozással anyám. — A csa­ládról még jobb nem is beszél­ni. Ülnek a szoba közepén, nem szólnak, csak hallgatnak, s ha valaki belépv egyszerre sírnak, mintha legkedvesebb halottjuk fölött virrasztanának. Olyankor Barabás még csüggedtebben lehajtja a fejét, és mintha csak magának mondaná: Nem jól van ez így, sehogyan sincs ez jól így, de ha már így van, legalább az apáink, nagyapá­ink csontjait is felszedhetnénk s vihetnénk magunkkal, hiszen hozzánk tartoznak, a mi ha- lottaink. — Úristen, de megbo­londult a világ! — Erzsikével nem beszélt? — tértem vissza az engem iz­gató kérdésre. — Beszéltem vele is. Kér­dezte, mit csinálsz, itthon vagy-e, nem látott, amikor megérkeztél Stószról. Mondtam neki, itthon vagy, sehová nem mész. ülsz az ablakban és szo- morkodsz. — Mit mondott még? — Hogy még ma átjön. Ne­héz lesz, nagyon nehéz a bú­csú. de még mindig jobb lesz, mint anélkül elválni! — mond­ta anyám éh készítette a va­csorát. — Ha valóban átjön, megkínálom, s együtt vacso­rázhattok! Bárcsak jönne már, itt len­ne. Bezárnám az ajtót, a ka­put, és nem engedném el in­nen. Hiszen annyira hozzátar­tozik az életemhez, hogy nem is tudom elképzelni, hogyan lesz tovább, ha ő nem lesz, és Stószról hazafelé jövet nem látom a kertben vagy a kiska­puban. Féltem az eljegyzéstől, mert bárgyú voltam, kételked­ni kezdtem benne, pedig meny­nyiszer kinyilvánította, engem szeret és nem Boros Gézut. Most már nyilvánvaló, vállalta volna a botrányt, én is vele. aztán lett volna valahogy. ("Ssz- szeházasodtunk volna, a szülők is megbékültek volna, rendben lett volna minden. A dolog azonban úgy állt, hogy a háború utáni szenve­dély és indulat nemcsak a hi­vatásba, hanem az elkötele­zettségbe is beleszólt, az ér­zelmi életbe is belekavart. El­ső nagy szerelmem Erzsiké, s lám, a szülein túl egy nagyobb, erősebb hatalom szólt közbe, a politika, amely könyörtele­nül mondja, kiabálja: soha nem lesztek egymáséi. Mert neked itt azt a sorsot szánták, hogy végképp ne légy boldog, elé­gedett, sem a hivatásoddal, sem a családi életeddel. Nem veheted el, akit szeretsz, aki­vel jót, rosszat szívesen vál­lalnál! Roppant a kiskapu^ és én ugrottam az ajtóhoz, úgy, mint már korábban annyiszor. Erzsi­ké kopogtatott, s én nyitottam neki ajtót, anyám pedig törül­te a széket. Most azonban más­képp következett minden. Leg­kedvesebb vendégem nem fog­lalt helyet, ahogy belépett kis házunkba, egyenesen a nya­Kopócs Tibor rajza------------------új ifjúság 5 kamba borult. Ügy kapaszko­dott belém, mintha soha többé nem akarna elereszteni. Mi összeölelkezve tartottuk egymást, anyám meg sírt, szi­pogott helyettünk és körülöt­tünk, siratta a boldogtalansá­gunkat, amiről nem tehettünk, öleltük, szorítottuk egymást, szerelmes szívvel és nagyon- nagyon fájó lélekkel. És én sokáig csak annyit tudtam sut­togva ismételni a fülébe: Er­zsiké, Erzsiké' ö meg, hogy: Bálintom, Bálint! Aztán a terített asztalhoz vezettem, mintha esküvőről tér­tünk volna vissza a szülői ház­ba. Fején nem volt menyasz- szonyi koszorú és fátyol, tes­tén sem menyasszonyi ruha, de én szűzi fehérben láttam, tisz­tán és fényesen és érintetle­nül. Szedtünk a levesből, a tyúkhúsból is fogyasztottunk, s anyám úgy sürgött-forgott körülöttünk, mintha a világ legboldogabb házaspárjának a lakodalmán szolgálna fel. Ra­gyogott a szeme, sütött az ar­ca. Utána bevonultunk a szobá­ba, anyám kint maradt a kony­hában, őrzött bennünket, pepiig talán már nem is kellett vol­na. Én sem kérdeztem, ő sem kérdezett, a nagy szétszakító fájdalom megölte szavainkat, a szívünk dobogta szüntelenül: Szeretlek, örökké szeretlek, és soha el nem felejtlek! S ami­kor az óra a kilencet verte, Erzsiké kibontakozott a kar­jaimból és a blúzába nyúlt. A fényképét vette elő és szorí­totta az arcomhoz. Odaadtam neki én is az enyémet. KAROL GULiS: UTOPIA A temető kapujához két akta­táskás úr érkezett munkásokkal. A főnököt keresték. Amikor nagy­sokára megtalálták, a látogatók egyike azt mondta: — Leltározni jöttünk. — Hogy mit?... mit mondott? — Jól hallotta. Vagy talán ma­gának van ellene valami kifogása? Már a bankokat is bezárják a leltár miatt, a könyvesboltok egész Héten nem árulnak könyvet, a ciánkáliért meg a kilencedik gyógyszertárba kell rohannia, mert a többi éppen be van zárva — és magának ez nem tetszik? No, vár­jon csak. mindjárt a körmére né­zünk: bizonyára mankója van ha­lottakban! A munkások nekifogtak az ásás­nak, feltárták a csontokat és a leltár-bizottság a jegyzékek alap­ján ellenőrizte, hogy kinek hol kell feküdnie és hogy valóban ott fekszik-e. De mindegyik szeren­csétlent az előirt helyen találták: senki se volt közülük szabadságon. Äm egyszerre csak — rettenetes, rettenetes! A kilencedik sír üre­sen tátongott... — Hol a halott? Mi?... Ember, ismerje be: maga elitta! — Már megbocsásasnak... — Semmiféle megbocsátgatás. Tegnap például elkaptunk egy fő­nököt, aki három televíziót kár­tyázott el. Egyszóval: beírjuk a jelentésünkbe, hogy egy halottat elkótyavetélt, és kész. A főnök elkezdett izzadni és már éppen azon gondolkozott, hogy FARKAS JENŐ: ÚJÉVI RAJZOK Japáni rajzzal festem a csészét. Tusba a toliam félve bemártom, s hallom a szíved furcsa verését. Pillanat űzi gyorsan a percet, látom, amint e kusza sorokra fejed még egyszer csendbe leejted. Oj csészét festek. Finom a rajza — az elmúlt évnek csészéje megtelt. Tavaszra várok, friss madarakra mandulafára — s két kicsi kék folt kéklik előttem; szemed színétől enyhül az újév, s tisztul az égbolt. , Vékony ecsettel, hajszálnál finomabb vonalak ágából készül a képed. Furcsa a rajz. Lám, így jár, ki sokat mereng el szavadon, mellyel megigézted a józan pillanatot. Bár fehér az alap, feketén futnak a lágy vonalak, csak a szád csücskén törik enyhe sugárba a tussal rótt erezet, s mire készen a váza: cseresznyevirág s jázminlevelek ingerlik huncut nevetésre szemed. Holdfényben a nyírfa törzse fehérebb, hóra vetődik az árnya. Lágyan festi a tél így éjjel az ünnepi képet, ecsetjét lila ég foltjába bemártva. Agakra akasztja dísznek a holdat, s ezüstöt hint a fenyőfa tűlevelére, felkelti az őzet s a fürge pataknak útjában a sziklák élét lefaragja, s készen a kép. Csupa csend. Csupa gyémánt. Ragyogás. A szemed színétől kék árnyat kap a hó, s álmában a cinke kitalálja neved maga fekszik a hiányzó halott he­lyibe a sírba — hogy a saját le­hetőségeiből fedezze a mankót, amikor véletlenül belepillantott a jegyzékbe és felkiáltott: — De hiszen ez még él! Meg­vette a sírhelyet a sírkövei együtt, de még él. Tessék, itt a bejegyzés róla. — Szerencséje: akkor hát ügy vezetjük be a könyvünkbe, mint úton lévő árut. És mehetünk is. A leltározó bizottság indul el­felé. — Azon a kapun lépnek ki, amelyen ott lóg a nagy tábla: LELTÁR — EZÉRT CSAK LELTÁR UTÄN HALÄLOZZATOK EL! De a nép. amilyen fegyelmezetlen, a kapu előtt reggel óta már tizen­hat koporsó vár. Az emberek fe­nyegetően kiabáltak a komlsszió- ra: — Hallják-e maguk, papagájok, az ember már meghalni se halhat meg sorbanállás nélkül?! A bizottság tagjai megvetően néztek és a vezetőjük szigorúan rájuk szólt: — örüljenek, hogy örülhetnek. Az új évben már egységes sor­rend szerint kell majd elhaláloz- ni is: és minden halott kap majd a lábára egy pléhdarabkát a lel­társzámmal. Ugyanis rendnek kell lenni, amit megért — amit meg­ért minden öntudatos halott! Aztán elnyelte őket a messze­ség. És a halottak örvendeztek a sírokban, hogy még időben meg­haltak, sok-sok évvel... igen, sok­sok évvel ezelőtt. (tó) Megsimogatta a homlokom, megcirógatta az arcom, aztán két kis tenyerébe fogta a fe­jem és megcsókolt. így búcsú­zott tőlem. Csókkal köszönt el édesanyámtól is. Kikísértem a kapuig, s ott eleresztettem a kezét. Hangosan zokogva sza­ladt be az udvarukba. A kony­hába érve én is elfordultam édesanyámtól, ne lássa, hogy arcomon patakzik le a könny. A díványra dobtam magam, és mintha ártatlanul nagyon meg­vertek volija, egész éjszaka sír­tam. Erzsikét, a sorsomat és magamat sirattam. Másnap hajnalban vitték Ba- rabásékat, harminc vagon szál­lította ingóságaikat Magyaror­szágra. S a sebet, az Erzsiké elveszítését ma is a szívemen viselem. Tudok egyet és mást róla, hogy férjhez ment. Boros Gézu vette feleségül, és nem élnek jól. Az öreg Barabás lelkileg is. tes­tileg is összetört, sehol nem érzi jól magát. A Duna-Tisza közén a futóhomokot nem bírta, má­sutt a port és a síkságot. Mi­óta átvitték a határon, költöz­ködésből áll az élete. Keresi a helyét, és sehol nem találja. Legutóbb Ózd mellett telepe­dett le, írta Deöinbe a bátyám. S hogy ott már valamivel job­ban érzi magát. Dombosabb a vidék, s pontosan tudja, me­lyik égtáj alatt fekszik a fa­luja, mikor kél felette a nap, és mikor nyugszik. Mintha a földjei szagát is el­vinné odáig a szél, s ez vala­melyest megnyugtatja. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents