Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-24 / 25. szám
új ifjúság 9 Ivan Klim A szoba égszínkékre volt festve, a két ágy véggel állt egymásnak; a helyiségben ezenkívül még volt egy heverő, egy asztalka, két fotel, székek, telefon, egy vezetékes rádió és egy papírkosár. Mindez részben világos tölgyfából, részben fekete fémből készült. A heverő és a fotelek huzata is fekete volt. A férfi az ablaknál állt. — Meleg van itt — mondta. — Nem gondolod, hogy túl meleg van itt? — Idősebb volt a lánynál. Éppen annyi éves volt, mint Krisztus, de azon az estén borotválatlan arccal és két fáradt szemével még idősebbnek látszott. — Az jő, ha meleg van — jelentette ki a lány —, én szeretem a meleget — Minden lány szereti a meleget — fordult felé a férfi. — Levetkőzünk? — Le — felelte a lány. — Látod azt a neont? A piros-fehér neoncsövek közvetlenül a szobájuk fölött ízzottak. Az ablakon keresztül az ágyra hullottak a fénysugarak. — Neonfényes szobánk van — mondta a lány. — Ez a mi neonlámpánk. Olyan tökéletesen karcsú volt, olyan pompás termetű, hogy a férfi, mint ahogyan máskor is, most is azt mondta: — Gyönyörű vagy. — De a lány már szemlátomást csak úgy reagált rá, mint egy köszönésre vagy egy hívő jelre, esetleg egy kicsit élénkebben, hiszen néhány hete nem hallott ilyesmit, legalábbis az 6 szájából nem. Valamilyen nevetésféle hangot hallatott, olyan hangot, amilyen akkor buggyan ki a nők ajkán, ha bőkolnak nekik. — Nem fogsz valami zenét? — bátorította a férfit. Egy mély férfihang azt mondta: „Hogy biztosítsa az állam- polgári szabadságot, az igazságot és az emberi személyiség fejlesztésére való teljes jogot, tekintet nélkül a...“ Ojra csend lett. A férfi szintén levetkőzött. — Kedvesem — mondta. — Kedvesem — súgta a lány —, hát visszatértél? — A te kedvedért — mondta. — Azt hiszem, nem volt a legokosabb dolog, de a te kedvedért visszajöttem. — Ez nem igaz. „ — Temiattad — ismételte meg a férfi. — Különben ott maradtam volna. — Énmiattam? — kérdezte a lány. — Igen, temiattad — mondta a férfi. — Ezért a percért, amely éppen közeleg. — Szeretsz még? — kérdezte a lény. — Szeretlek — mondta a férfi. — Az életemnél is jobban szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. Azért jöttem vissza. Valóban. — És miért szeretsz? — kérdezte a lány. — Nem tudom, valóban nem tudom. — Valóban. Furcsa szó. Valóban — ismételte meg a lány. — Valóban. — Talán azért, mert gyönyörű vagy — mondta a férfi. — Ahogyan róttam az utcákat, mindenütt csak téged láttalak. Azokban az idegen városokban, amelyekben te nem járhattál, minden hosszú hajú nőben téged láttalak közeledni. — Szeretsz? — kérdezte a lány. —■ Szeretlek — nézett szemébe a férfi. — Annyira szeretlek, hogy minden nélküled eltöltött nap, minden további nap értelmét vesztette számomra. Nem bírtam tovább nélküled. — Nagyszerű — mondta a lány —, gyönyörűség hallanom, hogy már nem bírtad tovább nélkülem. — És te szeretsz engem? — kérdezte a férfi. — Szeretlek. — És szeretni is fogsz? — kérdezte a férfi. — Azt nem tudhatom előre — nevetett a lány. — Nem tudhatom. mi jön? — Meleg van-itt — sóhajtott fel a férfi, fellebentette a takarót, és végigcsúsztatta szemét a lány meztelen testén. — Édes leánykám — mondta —. szeretek szeretkezni veled. — Tudom — súgta a lány —, már régen nem voltunk együtt. Azt hiszem, egy éve, vagy talán kettő is van. — Hat hete — mondta a férfi. — Hat hetet és egy napot töltöttem távol. — Megcsókolta a lányt. — Szeretlek — mondta aztán. — Azért tértem vissza. — Azért A lány félig lehúnyta a szemét, elkápráztatta a neonfény. És a férfi arca. Egyenletesen lélegzett. Aztán egészen be- húnyta a szemét, és kis Ideig nyöszörgött. — Hány óra van? — kérdezte aztán. —• Nem tudom — mondta a férfi. — A karórám összetört ma a repülőgépben. Nem bírta el a nagy idegfeszültséget. Azt az izgalmat, hogy repülök és hogy visszatérhetek ebbe az országba. — Dehát tulajdonképpen mindegy — suttogta a lány —, mindegy, hány óra van, amikor veled vagyok. — Egy órája vagyunk itt — mondta a férfi. — Én pedig negyedik órája vagyok ebben a szomorú országban. És most szerelmeskedni fogunk. — Jó — mondta a lány —. és aztán mit fogunk csinálni? A férfi most vette észre, hogy ma még nem Is evett Sohasem szokott enni, mielőtt felszáll a repülőgépre. — Aztán majd lemegyünk — javasolta —, van lent egy étterem. Egy kis étterem, régebben jól főztek ott. Vagy tíz évvel ezelőtt. — Akkor voltál abban az étteremben? — Igen. — Lánnyal? — kérdezte a lány. — Valamilyen lánnyal? _ igen — mondta a férfi. — Te akkor még... alig tizenhárom éves voltál. — És előtte szerelmeskedtetek? — Nem tudom. Azt hiszem, igen. De te akkor még alig voltál tizenhárom éves. — Igen, megengedem — szipogta a lány —, de a dolgoknak nem szabad megismétlődniük. — Más ételt rendelünk. — Igen, paradicsomlevest rendelünk majd. Akkor nem paradicsomlevest ettetek? — Azt hiszem, nem. — A férfi megpróbálta felidézni magában a lány nevét. Szerette volna azt mondani, hogy valóban nem tud visszaemlékezni annak a lánynak a nevére, és annál kevésbé arra, hogy mit ettek, de tudta, hogy kedvese sértve érezné magát ahelyett az idegen lány helyett, mert — zgyébként teljes joggal — azt a figyelmetlenséget látná benne, ami majd az 6 osztályrésze is lehet; a férfi most világosan emlékezett rá, milyen egészen különös tószt volt az, amit akkor ettek, ördögi tószt, égette a száját, Aztán májat kértek ananásszal, és utána vörösbort ittak, a lány becsípett, mindketten ittasan tértek vissza ennek a szállodának egyik szobácskájába, de az a szoba nem volt kékre festve, isten tudja, minőek voltak a falai, az is lehet, hogy kék, elfelejtette, mint ahogyan annak a lánynak a nevét is, és légkondicionáló berendezés sem volt benne. — Aztán tojásos gombócot rendelünk — mondta a lány —, rettenetesen éhes vagyok. Aztán omlettet eszünk és utána elmegyünk moziba. — Paradicsomlevest rendelek neked, leánykám. — ígérte a férfi —, és mindent, amit csak óhajtasz. A lány szorosan hozzábújt kedveséhez, akiben gyönyörűség ömlött szét. ugyanaz a gyönyörűség, amit a lány érintése ébresztett benne, kellemes izgalom, amely akkor is jelentkezett, ha halálosan fáradt volt és ha teljesen kimerült a hosszú szerelmi viadalban. — Édesem — mondta a férfi. Valóban szerette a lányt, mert a szerelmen kívül semmi más nem volt közöttük. Sőt, soha nem is beszélgettek semmi másról, csupán a szerelemről. ILLYÉS GYULA: — Hány óra van? lehet? kérdezte a lány később. — Hány óra — Nem tudom, amikor veled vagyok, ezt sohasem tudom. — Nem zárják be az éttermet? — kérdezte a lány. — Nem... még nem. — A férfi felállt, és az ablakhoz lépett. De az ablakot nem lehetett kinyitni, csak az ablakpárkány alatti kis reteszajtócskát, amely nem sokkal szélesebb hasadékot takart, mint amilyen egy levélszekrény nyílása. Tíz emelet mélységben egy keskeny, angol pázsittal benőtt zöld sáv húzódott, melyet középen járda szelt keresztül. Né- hányan el-elsétéltak arra. Estére járt az Idő. — Mily régen nem láttalak. Mily sokáig nem voltam veled — mondta a férfi. Közvetlenül a feje fölött a neonlámpa villőzott. Még magasabbra tekintett, de a csillagok nem látszottak. Még itt maradunk, nemde? — Itt — válaszolta a lány. — Én is veled akarok még maradni. — A férfi felé nyújtotta a kezét. — Akkor hát miért keltél fel? Gyere vissza. — Egymás mellett feküdtek. — Mesélj valamiről — mondta a lány. — Még nem is mondtad, hogy érezted ott magad. — Tudod te azt. Sejthetted, hogy érezhettem magamat nélküled. — És volt ott barátnőd? —• Volt — mondta. — De nem volt vele semmi dolgom. Azzal nem. — fis hogy hívták? — Hát nem mindegy az? — vetette oda. — Nem volt vele semmi dolgom. — fis szép volt? — Talán — mondta. — Most egy más valami jutott eszembe. — És abban a pillanatban rendkívüli erővel tolult lelki szemei elé az emlék. — Képzeld, egy reggel, amikor a Finchley Road állomáson fel akartam szállni a földalattira, egy mankóra támaszkodó férfit pillanatottani meg, az újságpavilonnál állt, de nem árult semmit, csak ott toporgott mankójára támaszkodva, még fiatal volt és vörös hajú, olyan, vörös volt a haja, amilyen csak egy angolnak vagy egy skótnak lehet, fis engem nézett. A nagy tömegből pont engem választott ki, és rámszegezte a tekintetét. És közben mosolygott, de mosolya nem barátságossá, hanem inkább alattomossá és ellenszenvessé tette az arcát. — Ez minden? — kérdezte a lány, amikor a férfi elhallgatott. — Nem — mondta a férfi. — Ez csak a kezdet. A lány átölelte. — Szeretsz még? — Igen — mondta a férfi, és a lány érintése gyönyörűséggel 'töltötte el. — Annyira szeretlek, hogy még annyi erőm sincs, hogy felálljak és kimenjek ebből a szobából, hogy. akárcsak egy pillanatra is elszakadjak tőled. — ö. hát az príma — mondotta a lány. — Nagyon jó, hogy annyira szeretsz. — Amikor aztán leszálltam — folytatta a férfi —, a Waterloo állomáson ott állt ugyanaz a férfi a lépcső tetején, és engem figyelt, hogyan közeledem felé. — Biztosan autóval ment oda — mondta a lány. — A napnak abban a szakában egyetlen jármű sem gyorsabb a földalattinál. — Lehet, hogy mindez csak úgy rémlik neked — vélte a lány és ásított egyet. — Ott állt a mankójára támaszkodva — mondta a férfi. — Vörösen, gúnyos mosollyal az arcán. Aztán elindult a kijárat felé. Az egymásra ragasztott kis munkásházak irányába vonszolta magát. A nyomába szegődtem. A kémények kővévált fatörzsek módjára meredtek az égnek. Ügy bukdácsolt mankóján, mint valami madárijesztő, amely megúnta az örökös várakozást. Maid eltűnt a förtelmes látványt nyújtó házak egyikében. Én is beléptem utána a közönséges földszintes házba. A folyosón csak három ajtó volt. Semmilyen más mellékkijáratot nem fedeztem fel, valójában el kellett volna mennem onnét, de ahelyett, mindhárom ajtón becsengettem, majd kiabálni és dörömbölni kezdtem. Az az ötletem támadt, amíg ajtót nem nyit nekem és meg nem magyarázza, hogyan került a metró túlsó végére, nem megyek el, nem mehetek el. De nem nyitott ajtót, így hát leszaladtam a lépcsőn a pincébe, majd felrohantam a padlásra, mindenütt dörömböltem; dühödt ökölcsapásaimat nyilván hallották az utcán is, de az ajtó nem nyílt ki, és a körém telepedett némaság szinte halotti csendnek tetszett számomra. Ügy éreztem magam, mintha boncteremben vagy hullaházban lennék. Amikor kijöttem onnét, váratlanul... képzeld, megtántorodtam, olyan gyengeség fogott el. (Folytatjuk) Óda a törvényhozóhoz A jubiláló Tersánszkynak it Ügy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, ml emberek, akár a vályog, mint a vályú billiószám is egyformára vet. Dehát ez nem lehet. Ahány szír, annyi akarat , S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag! Pontos leszek, mint mindig az író, ha a tudós költ s a bíró. Ez a ml új dalunk. Törvényt, de elevent, tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát kiki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályú sarává meredjünk; atomok, atom magvakként kerengjünk; helytálltunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza il) s a kivételnek mely holnapra talán szabály; jogot — hogy hadd kísérletezzék — a költőnek, a legfőbb kutatónak. Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét. gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel. mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kőtelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába. Jogot a boncolóknak, a külszín-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak, kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, valamit folyvást rendbehoznak, percenként fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj. torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék, s ki az, akik elől megy — mert nincs szabadjegy jól haladni a korral; mert van, amikor — hány a példa! — a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szúr. Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat, s harcolókat vallom — a terep-fölverőket — példaképül! A holnap felé ők jelzik az irányt! Előttük jár, fönnen libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, — megannyi tiszta láng! A homályt-űző ős Világ nő, ha ők szólnak. Üdvözlet, s hála hát a törvény- és a fény-hozóknak, kik — hol máglyán, hol gúnykacajon át — — s elbukva is! — előretörnek tán nem is tudva hova s mért. így mondjunk hálát' Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az Igazért. 'Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken, — szépítsd. ~ javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember? ne pihentesd se korodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd, — akárcsak a század — ki vagy! ★ A közelmúltban újabb nagy gyásza volt a magyar irodalomnak. Meghalt Tersánszky Józsi Jenő a magyar irodalom egyik legnagyobb egyénisége. A halál mindig megrendítő, s különösen az, ha szívünknek ennyire közelit ragad el. Dadogd szavú búcsúzó helyett Illyés Gyula gyönyörű versével emlékezünk rá mind- örökkön.
