Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-17 / 24. szám
Rózsák - Lidicére Nagy Jánosnál Komáromban Nagy János, csehszlovákiai magyar szobrászművész. Ha folytatni akarnám, s még több csehszlovákiai magyar szobrászművész nevét szeretném említeni, bizony megakad a toliam, nincs tovább, ö lenne hát az egyedüli? Mint szobrász, igen. Komáromban született, nevelkedett, majd elvégezte a Prágai Képzőművészeti Akadémiát, aztán évekig Pozsonyban élt feleségével, három gyermekével egy szobában. Az elviselhetetlen lakáskörülményekből a kényszerű menekülés egy ígéretes lehetőséggel párosult. Komáromba hívták vissza. Menjen, a városnak szüksége lesz rá. Visszament tehát, házat vett s öt évvel ezelőtt az udvarán műterem építésébe kezdett. Az építkezés lassan halad. Anyagi és gyakorlati nehézségek hátráltatják a munkát s természetesen ezzel Nagy János munkáját is. Szobrait az udvaron kénytelen készíteni. De a műtermet is jóformán maga építi. — Az elmúlt öt esztendő alatt kitanultam vagy öt építőipari mesterséget. Természetesen a javamra, de a káromra is, hiszen ezzel az energiával valószínű, hogy értékesebb alkotásokra is képes lettem volna. De nem sajnálom, hogy igy történt. A műterem nemcsak műterem lesz. Kovácsműhely és egyben könyvtárszoba is. A könyvek ládákban hevernek a padláson, hozzáférhetetlenek. A lakás kicsi. A lakás belső falain vagy két tucat értékes régészeti lelet, kardok, tőrök, középkori fegyverek — néhány már olyan állapotban, hogy alig maradt meg valami eredeti formájukból. Persze ez csak növeli értéküket. Ülünk a múzeumok hűvös hangulatára emlékeztető csöndes szobában, régiségek, szobrok, vázlatok, makettek között. Beszélgetünk. Nemcsak szobrászatról, nemcsak művészetről. Egy mondatról is, amely már nem egyszer elhangzott. „Internacionalizmus skodí národu.“ — Hát, mondhatja-e ezt egy magát européernek valló egyén? Európában élünk és egymás mellett. A kis nép nem halhat meg jelszavakért. Hagyományainkat, ősi önmagunkat fontos megtartani. Színfoltjaink, emlékeink és hagyományaink nélkül ma sem létezhetünk. A földhöz vérünkön és csontjainkon keresztül van jogunk. Az ember akaratlanul is gyakran keli gondoljon arra a számra, amely az utóbbi esztendő folyamán külföldre távozott csehszlovákiai magyarok mennyiségét állapítja meg. Ez a szám nem nagy, e földhöz való viszonyunkat nem degradálja. Emlékezzünk csak az árvízre. Aki látta, aki átélte, az csak megerősítheti létezésünket. Nagy János egy szobra egy éve áll Gután. Az árvíz emlékére emelték. „Ez Pozsonyba, Prágába való“ — mondták az emberek. — ßn a gútaiaknak faragtam, az én népem ott él. Nem először mondom ezt, és nem először vádolnak meg érte nagyképűséggel. A nép elhiszi önmagáról, hogy maradi, ezt nem érti. aztán a modernebbet, tényleg nem érti. Sokan megkérdezték tőlem: mi ez? fim válaszoltam, s akkor megértették. Nálunk és ma még nem szégyen, ha a művész önmagát nem csak alkotásaiban igyekszik megértetni. — A magyar képzőművészet külföldön élő reprezentánsait Picasso mellett emlegetik — maga Read is. A művészet ne ismerien ideológiai határokat. Mi csehszlovákig! magyar képzőművészek, formailag és szellemileg is a külföldi magyar képzőművészethez tartozunk. Szabó Gyula nagyságát a hazai és a magyar- országi képzőművészeknél az európaiak jobban ismerik és értékelik. Pedig Szabó Gyula igazán magyar és szlovákiai magyar. Kemény Zoltán, Moha.y Nagy László, Hajdú István, Böjti — akiket Read emleget — ott távol is olyan dolgot reprezentálnak, amivel nálunk is sikerrel szerepelhetnének. Ezeket kéne bemutatni. De hol? Hiszen a hazaiaknak sincs egyetlen megfelelő kiállító termük, ahol a szlovákiai magyar képzőművészet helye^kap- na. A Csemadok Központi Bizottságának jubiláns ünnepi ülésén elhangzott egy javaslat — rendezzünk gyűjtést. Mi csehszlovákiai magyar képzőművészek két millióval hozzájárulnánk. Szabó Gyula azt mondta: örömmel. Az egyik intarziát, a másik szobrot, a harmadik mozaikot... és felépülhetne egy reprezentatív kiállítócsarnok. Harmos Károly halála után Komáromban e- gyetlen hivatásos képzőművész sem volt — pedig élnek komáromiak, szerte az országban. Nagy János visszament Komáromba, örömmel fogadta, amikor hívták. Készített a gimnázium elé egy szobrot, a református templomba egy kakast, restaurálta Klapka szobrát s azóta mást nem igényelt a város. Nem csak tőle — mástól se. Megrendelése van e- legendő, de nem Komáromból. Dolgozna többet, ha a műterem v.égre elkészülne. — Ezzel a tájjal és környékével szemben mindig nosztalgikus voltam és vagyok. Itt akarok maradni. Elképzelésem: pezsgő képzőművészeti életet indítani Komáromban, több innen származó képzőművészt visszahívni, de nincs lelkiismeretem mást idecsábítani, amíg magamnak sincsenek meg a lehetőségeim. Nem magam miatt, az ő érdekükben. A város architektúrája annyira megoldatlan, széteső, olyan solj a hibája, hogy ebből jó nem származhat. Sürgősen szükség lenne egy megfelelő emberre, aki kezében tartaná az egészet, egységes profilt adna a városnak, a- míg nem késő. A csehszlovákiai magyarok alig ismerik Nagy János szobrait. Nagy Jánosnak elegendő megrendelése van, de mégis hiányérzet tölti el az embert, ha a megrendelők döntő többségükben nem magyarlakta városok. Pedig Nagy János csehszlovákiai magyar képzőművésznek vallja magát. ©s az is — ez nem vitás. RESZELI FERENC Láttak már rózsa-falut? Igen, rózsa-falut, ahol még a házak helyén is rózsák nyílnak. Kladno környékén van — Lidice. Ott nincsenek házak, nincs templom, sem iskola, sem gyermekkacaj, csak szertartásos csend, és rózsák. „Heydrich SS Obergruppenführer gyilkosai utáni kutatás közben tagadhatatlan tényekre jöttünk rá, amelyek szerint a Kladno melletti Lidice község segítséget nyújtott azoknak, akik Heydrich gyilkosaiként számításba jöhetnek. A fent említett bizonyítékok a helyi lakosság segítsége nélkül kerültek felszínre, annak ellenére, hogy az eset felöl mindenkinél érdeklődtünk. A község merénylethez való negatív álláspontját csak hangsúlyozta még néhány a birodalom érdekeivel ellentétes tett, mint például államellenes iratok halmozása, lőszer-raktárak, illegális leadó készülékek, feltűnően nagy mennyiségű áru halmozása és további körülmények, amelyek azt bizonyítják, hogy az említett község lakosai külföldön ellenséges szolgálatokat teljesítenek. Azzal, hogy a falu lakosai tevékenységükkel támogatták Heydrich SS Obergruppenführer gyilkosait, a legnagyobb mértékben vétettek az érvényes törvények ellen.- Ezen vád értelmében a falu férfiai agyonlövettek, asz- szonyai koncentrációs táborokba szállíttattak, gyermekei megfelelő „nevelő" táborokba kerültek. A község házait a földdel tettük egyenlővé és a falu nevét töröltük térképeinkről. Lidice többé nem létezik!“ (Hivatalos jelentés Lidice község megszűntetéséről.) 1942. június 10-én a fasiszták, alaposságuknak megfelelően valóban a földdel tették egyenlővé Lidicét. Lakosai közül csak ketten menekültek meg. Egyikük, Jozef Stíí- brny, még él... Huszonhét évvel ezelőtt Lidice kis pontocska volt Csehszlovákia térképén. Ma annak ellenére, hogy nem létezik, azt mondhatjuk, hogy a világ minden országa ismeri tragédiáját. Vannak városok, amelyeket Lidice után neveztek el, szülők, akik gyermekeiknek a Lidice nevet adták. Lidice többé nem létezik. így hangzik a „jelentés“ utolsó mondata és sokan igyekeztek is kitörölni emlékezetükből a falucska nevét. Számukra talán valóban az lett volna a legmegfelelőbb, ha mindenki elfelejtette volna a módszereket, amelyekkel még a község kertjeiben zöldellő virágokat is kiirtották. De Lidice él és élnie kell, mert a világon vannak még fanatikusok, akiknek brutalitása nem ismer határt. És mert sokszor éppen az ő kezükben összpontosul minden hatalom, emberi erő nem állíthatja meg őket romboló szándékukban. Többet tehet a világ humanizmusa, embereinek élni-akarása, tisztelete egymással szemben. Még a fanatikusokkal szemben is, hiszen ők is embereknek születtek... —ze— Még néhány szó a Jókai Napokról A színjátszó együttesek fesztiváljával fejeződtek be az idei lókat Napok. A válogató bizottság a következő hat színjátszó csoport színvonalát ítélte olyan magasra, hogy az országos fesztiválon szerepelhessen: a komáromi lakótelepi AKI színjátszó együttese, Mézes Zoltánná és Tobolka Erzsébet rendezésében Mark Twain Koldus és királyfi mesejátékát mutatta be. Hel- tai: A néma levente című verses drámáját a pozsonyi középiskola Forrás színjátszó együttese előadásában láttuk. Rendezte Kulcsár Tibor. Az ugyancsak pozsonyi Déryné Színkör Herczeg: Szendrey Júlia című színművével — a darabot Lőrincz János rendezte — lépett közönség elé. A losonci Madách Színkör a Kármán Napokra készített Kármán-Sza- &<5: Fanni hagyományai című színművel mutatkozott be. Mint már hagyományosan, ez évben is képviselve volt a zenés műfaj. A Csemadok naszvadt színjátszó együttese Dobos-Szenes: Isten veled édes Piroskám című zenés vígjátékával lépett színpadra. Á darab egyetlen erénye, hogy egy új élvonalbeli színjátszó csoportot hozott felszínre. A naszvadiak rendezője Holubek László és az egész színjátszó gárda rendkívüli tehetségről adott tanúbizonyságot. Az ö érdemük. hogy az előadás az él- vezhetőség határain belül maradt. Viszont nem találok elég indokot arra, hogy egy tartalmilag ilyen alacsony színvonalú, helyenként bárgyú színjáték ilyen országos szintű rendezvényen szerepellen. A szlovák színjátszást a prievidzat Üzemi Klub eqyüttese Goldoni: Két úr szolgája című vígjátékával képviselte. A lévai Garammentt Színház Scar- nacchi-Trabusi: Kaviár és lencse című vígjátékkal zárta a fesztivált. Ha a fesztivál általános színvonalát nézzük, megfelel az előző éveknek. A haladás vajmi csekély, de visszaesés sincs. Dramaturgiai szempontból már sokkal másképp fest a helyzet. Hel- taitól Scarnacchin keresztül Dobos Attiláig mindent megtalálunk a műsorban. A sajnálatos az, hogy a mát Dobos Attila képviseli. Egyetlen mai magyar, szlovák vagy cseh író darabját nem láttuk a fesztiválon. Már ideje lenne, ha egy ilyen rangos rendezvény, mint a Jókai Napok, előre kidolgozott koncepció szerint kerülne megrendezésre. Ez kétféle lehetne: 'vagy megmaradni a jelenlegi „vegyes“ koncepció mellett, de akkor a klasszikától máig, mindennek képviselve kell lennie. Vagy egy másik, szerintem szerencsésebb lehetőség, évenként változó, műfaj, tartalom vagy korszak szerint meghatározott monotematikus koncepció. Ehhez persze nagyon jó és megalapozott dramaturgiai irányításra lenne szükség. Hogy ki végezze ezt? Például a Csemadok Központi Bizottsága, a Népművelési Intézet Nemzetiségi Osztálya, a Központi Dramaturgiát Tanács, a Járási Dramaturgiai Tanácsok, Járást Népművelődési Házak. Hogy ez kevés? Hát alapítsunk még egy tucat további intézményt! Tálán úgy jobban megy majd. Az eddigi koncepció ugyan bemutatja ami van, de nem teljesíti a legfontosabb feladatot, a pozitív visszahatást az öntevékeny színjátszó mozgalom fejlődésére. H. R. ló szerencsét, gimnazistáid A szepsi gimnázium érettségiző osztályával lapnuk- nak már van kapcsolata. Riportot írtunk róluk, még az érettségi előtt, s az egyik, feleletre váró kérdés éppen e nagy esemény körül forgott. Időt szántunk rá, hogy az érettségizés napjaiban ismét a helyszínre utazzunk, és megfigyeljük, miként június harmadikén Bodnár Magda, Tamás Teréz, Schul- zajlanak a vizsgák. Az érettségi biztos Ora- vecz Erzsébet volt Eperjesről, az asztal körül Pruszák Zoltánná osztályfőnök, Ben- kő Ede, Demeter Ferenc, Tamás Gellért, Balázs Istvánná és Stefán Antalné ültek. Néhány perc leforgása alatt mi is az érettségizők különleges hangulatába kerültünk. Abba a hangulatba, amely képes órákká dagasztani a perceket, amely megélénkíti, vagy éppen lefékezi az agy motorját, cserepessé feszi az ajkakat és izzóvá a szemeket. Nekünk azonban mindig jól-' esett arra gondolnunk, hogy mi már nem vagyunk közvetlen részesei a „tortúrának“, nem csóválhatja fejét’ miattunk a vizsgabiztos; vagy tanár, viszont — meg sem dicsérhet, kezet sem foghat. A kuruc költészet korszakairól, Kölcseyről, A- rany János balladáiról, a nyelvjárásokról, a mondat fő részeiről hallottunk. És a sikeres feleletek után láttuk az arcokon az örömöt. a jóérzés sugárzását. Bodnár Magda a kassai Természettudományi Főiskolára készül. Tamás Teréz a rimaszombati kereskedelmi felépítményű tagozatára, Schuller Magda vegyész- mérnökire Prágába, Valkay Éva a nyitrai Pedagógiai Főiskolára. A felvételiken persze még tűi kell jutniok, s ha elérték céljukat és bekerültek a főiskolára, szorgos, szívós munkára lesz szükség éveken át, hiszen az a bizonyos „fekete leves“ ezután következik majd. Egyelőre azonban örüljenek az érettséginek, annak, hogy „érettekké“ váltak, hogy elérték azt, ami talán szüleiknek még nem sikerült. Mire ez a kis írás és ez a fénykép napvilágot lát, a szepsi gimnazisták túljutottak már az ünneplésen, a banketten is. Búcsút mondtak az iskolának, amely é-- veken át második otthonunk volt, és ahogy mondani szokás, „kilépnek“ az életbe. Egyikük — Nagy Katalin — szívesen foglalkozna újságírással. Tanárai szerint meg van hozzá a készsége. Reméljük, úgy alakítja sorsát, hogy célját el is éri, hiszen minden használható emberre szükségünk van, az újságírásban is. A búcsúmondatok sablonosnak hangozhatnak, de semmi esetre sem csak az illem íratja velünk: sok szerencsét csehszlovákiai magyar gimnazisták, sok sok szerencsét, gimnazisták,- mindenütt a világon! Kép: KOLÄR PÉTER szöveg: (bt)
