Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-10 / 23. szám
új ifjúság 9 LENGYEL JÓZSEF: A „hóhem“, a hóhem-gyerek, a magyar és nemzetközi tolvajnyelven hivatásos tolvajt és bűnözőt jelent. A „hőhem" ellenpólusa a „freier“, a munkájából élő. törvénytelen utakon nem járó, együgyű ember. A hóhem szó eredeti értelme: okos; a freieré: szabad. A freier nem tudja, hogy freier, de ezt az elnevezést a hóhemek akkor se változtatták meg, mikor a „szabad“-oknak nem ezrei, hanem százezrei, milliói kerültek börtönökbe sok részén a világnak. Mért ez a megkülönböztető elnevezés? Szolgáljon adalékul alábbi kis, inkább természetrajzi, mint irodalmi leírás — melynek az igazi helye talán a nagy Brehm kiegészítő kötetében lenne. , —0— Az újonnan jött fogolyszállítmány első ízben az „elosztó“-* ban került össze hóhemekkel. A freierek még el se helyezkedtek a furnírból összetákolt, ablaktalan barakkban, mikor a hóhemek már karvalyokként keringtek körülöttük. Egykét zseb hamarosan megkönnyebbült. Néhány kalapot a felső priccsről kinyúló kezek már a betóduló nép fejéről leemeltek. Az egyik freier, aki mindenféle csomagokkal cipekedve érkezett ide a börtönből, két nehéz kofferjével és zsákjával a hátuljövők közt ért be a táborba. Az udvaron találkozott a barakkból kimenekült, már kifosztott emberekkel. Még nem értette, mi történt, A küszöbről nézett napvilágtól megfakult szemével a sötét barakkba. Dulakodás zaja, kiáltások hallatszottak. Freier a sok csomagjával sarkonfordulf. Az udvaron keresett helyet, a gerendákból ácsolt magas őrtorony közelében, a friss füvön, melyet még nem tapostak le a tavaszi emberszállítmányok. Kincseiből — a két kofferből és egy zsákból — emelt halmon üldögélve töltötte a napot. Még az ételért se ment a konyhához. Meleg, jólelkű, napsütéses, májusvége volt. Csak nap-* nyugta után vált hűvösre az idő. Freier ekkor meleg bundát húzott ki a hatalmas zsákból — nyilván az udvaron szándékozott éjjelezni. Hóhem a barakk ajtajából nézte, hogyan ölti magára bundáját a Freier, hogyan épít két kofferéből fekhelyet, hogy gombolja be gondosan, végig a bundáját, és hogyan fekszik le a két kofferra és a még bunda nélkül is terjedelmes ruhászsákot miként igazítja a feje alá A barakkban sötétség; lökdösődés, tolakodás. Mint egy villamoson, mikor rövidzárlat következtében kialszanak a lámpák. Az udvaron friss levegő, s ami a legfőbb — s Freier éppen ezért választotta ezt a helyet — a kettős drótsövény túlsó oldalán, de mégis szinte a feje felett, a gerendákból ácsolt magas őrtoronyban, a tábort körülfogó nyolc őrtornyok egyikében állt az őr. Az ör szakadatlanul nézi, mi történik a drótsövényeken belül és főképp arra vigyáz, hogy a két drótsövény közt, a „senki földjén", ne történjék semmi. Az őr közelsége megnyugtatta Freiem. Május végén hosszúak a napok. Még világos voll, mikor Freier elaludt Fáradságos, talán hőnapokig tartó szállítástól, vagonok forróságától; bűzétől, levegőtlenségtől kimerült ember; nem csoda, hogy a füszagú friss levegőn rögtön legmélyebb vizeibe buktatta az álom. —0— A felhők még vöröslőitek a letűnő nap visszfényétől, de' az őrtorony tükrös reflektorai már elkezdték söpörni a tábort és a drötsövényeket. Még nem harangoztak takaródét, mikor az alacsony termetű, sovány, zöldes arcú Hóhem — sétálva és sietség nélkül — odament az alvó Freierhez. Körülnézett, aztán lefeküdt a kofferek alkotta keskeny fekhely szélére. Kevés helye volt a nagy Freier melleit. Egyik lábával a földön tartotta magát, De nem nyomta odébb Freiert. Oldalt feküdt', soványan, mint egy penge, a bundájában még csak termetesebb Freier roppant cipóteste mellett. Vagy félóráig maradt így, mozdulatlanul az alvóhoz simulva. A kés és a házikenyér, a ragadozó és áldozata egymást melegítették testükkel. Mikor a szó valódi értelmében ekképp összemelegedtek; Hóhem megmozdult. Könnyed, ideges kézzel végigtapogatta Freierjét. Míg kitapintotta az alvó ember alatt, a jobboldali nadrágzsebben, a pénztárcát. Kabátja hajtókájából kivett egy gombostűt. Gombostűt a Hóhem mindig hord magánál, mint ahogy az üveges mindig kéznél tartja gyémántját. Ettől a szerszámtól csak a leggondosabb motozás tudta néha megfosztani — de az is csak egy félórára. A legelső szeg, kis drótdarab, melyet felemelt a földről, és melyet téglatörmeléken vagy a zárka cementpadlóján gyorsan kihegyezett, gyorsan pótolták az elvesztett gombostűt. Amíg acél vagy vas nem került kezeügyébe, megtette egy kihegyezett kis fadarab is, a prices deszkájáról lefeszített szálka. De most, és majdnem mindig, volt valódi tűje, mely elhárítja az efféle, csak begáragyvelőhöz méltó^akadályt. Ó vatosan, könnyedén, ahogy egy bolha csíp, megbökte az alvó Freier hátát. Az alvó ember mosolytkeltő lassúsággal hátrányult, vakaródzott. Talán az őr is elmosolyodott... Ekkor egy második bolhacsípést végzett Hóhem tűje. Az alvó újra vakarózni kezdett, rángatta a vállát, húzogatta a hátát és — anélkül, hogy felébredt volna — gépiesen a másik oldalára fordult. A tű munkája befejeződött. A zseb, és benne a pénz, már nem az alvó teste alatt volt, hanem felül, szabadon, Hőhem kezeügyében. De Hóhem mozdulatlan maradt. Jó félóráig megmerevedve feküdt Freier mellett, míg az alvásában megzavart ember újra mélyen besüppedt álmai iszapjába. Csak mikor így újra összemelegedtek, akkor került elő, mégpedig a cipőtalpból, a második szerszám. Egy vékony borotvapenge. Hóhem egyetlen pontos húzással végigrisszen- tette a bundát. Második mozdulat: a nadrágból kivágta a zsebet. A harmadik mozdulattal a pénztárca Hóhem kezébe derült. A következő művelet hosszadalmas volt és nagy ügyességet kívánt. Vagy itt, a fogolytáborban, tán nem is követelt olyan nagy óvatosságot?... Az őr, a reflektorok fényében még a kis penge csillanását is észrevette. Mégse zavarta Hóhem munkáját, ő egyetlen feladatot teljesített itt: ügyelt, hogy senki se közeledhessen se a külső, se a belső drótsövényhez, melyek közt tizenkét méter széles a senkiföldje. Ezen a tilos területen még fűnek se szabadott nőni. Fekete ugar volt ez, melyet minden héten megkapáltattak, gereblyéztelek — külön őrséggel kihozott rabokkal —, hogy egyenletes, sima és puha maradjon, és lábnyom se legyen a gereblyehúzta vonalakon. Esőzés után soron kívül is megmunkálták. Nos, az ór csak ezt a tiltott sávét vigyázta. Ami a sövényen túl, a táborban történt, az öt csak a tilos területhez való vonatkozásban érdekelte. De a tilos terület is csak azon az oldalon, ahol ő állt. És ez az oldal is csak arra az időre, amíg ő volt szolgálatos. Ezért állították az őrtoronyba — és kész! A többi úgy érdekelte, mint hídon átmenő gyereket a folyóban úszó hal. Vagy még annyira se — mert a gyerekek élnek és nem arra várnak vártán állva, hogy majd élhessenek... Hóhem jól Ismerte az őröket. Mégis, mint vérbeli szakember, mesterségének művésze, nem tudott hebehurgyán, gondatlanul dolgozni. Talán arra gondolt, hogy nem szabad „kijönni a gyakorlatból“... Vonatba!! tolvajlás volt a szakmája, finom és vidám mesterség. Mire a meglopott pasas bután csodálkozó arccal elkezd óbégatni, a „szajré“ már a harmadik vagonban pihen, a kollégánál. A kupé utasai, és nemsokára az egész vagon, tárgyalják az esetet. Egymást letorkolva találgatják: most történt-e vagy még az éjjel? Ki volt a tolvaj? Melyik állomásnál szállhatott le? Mit kell most tenni? Milyen sürgönyt meneszteni? ő meg, komolyságot erőszakol arcára, és mélyértelmű bőlogatással vesz részt a vitában: „Hja manapság...“ mondja, és lemondóan legyint... „Bizony,' bizony“, helyeselnek az utasok, és úgy tesznek, mintha értenék milyen társadalmi és erkölcsi igazságot fejez ki az 6 kézlegyintése... —0— A borotvapenge most könnyedén végigszaladt a ruhászsák egész oldalán. De a munka legnehezebb része ezután kezdődött. A holmit egyenként kellett kiszabadítani a zsákból, az alvó ember feje alól. Úgy, hogy álmát ne zavarja semmiféle rángatás vagy zökkenés Hóhem balkeze lassan belemélyedt a zsákba, ugyanakkor jobbkeze tenyerét az alvó feje alá helyezte. Nincs az a betegápoló, nincs az a dajka, aki ennyi gyengéd figyelemmel tartaná-övná a gondjaira bízott gyámoltalan fejet, mint ez a balkéz. Közben a jobbkéz egymásután huzigálja a holmit a zsákból. Amikor az első ruhadarabok kiszabadultak, a közeli barakk sötét bejáratából, egy alak, Hőhem segítőtársa; kijött az őr reflektoraitól megvilágított udvarra. Odasétált a két egymás mellett fekvő emberhez és megkezdte a zsákmány elszállítását. L assan, hangtalanul folyt a munka. A legfőbb szabály; nem szabad idegeskedni, nem szabad kapkodni. Végezetül a zsákból és a rongyokból — melyeket a segítőtárs ott mindjárt mint értékteleneket kimustrált és visszadobott — Hóhem vánkost csinált és ezf a vénkost gyűrte az alvó feje alá. Csak azután szabadította ki balkezét. Ez is megvolt. Hóhem apránként elhúzódott a testtől, mellyel eddig egy meleget érzett. Felkelt a kofferek alkotta fekhelyről, mustrálta a kofferokat, mintha beléjük akarna látni. Az őr reflektorai oly élesen világítottak, hogy a két drótsövény közt árnyat vetettek a gereblye fogaival húzott vékony fekete barázdák. —0— Hőhem arra gondolt, milyen jö volna most egy állomási söntés előtt állni, urizálni, korsó sörbe pohárka pálinkát önteni; jól megkavami; felhajtani... és krákogva, torkát köszörülve, de biztos léptekkel, cseppet se tántorogva, csak az ital jó melegével egész testében, menni a síneken át — és felugrani a már elindult vonat lépcsőjére. Eh — sóhajtott és az őr felé nézett. — Eh, eljön még a szabadulás ideje ........Reggel“, számítja, „a munkába menő fiúk ruhájuk alatt kiviszik a holmit. Este, patikai jégtömlőben, meghozzák az italt... Most tizenkettő, félegy, legfeljebb félkettő“. Kezel, melyek az előbb, míg dolgoztak, oly nyugodtak, biztosak voltak, mint egy operáló sebészorvosé, most idegesek. Ujjai remegnek. Mogorván megy beljebb a barakkba. Társa jelenti: „Jő a szajré“. De ő nem felel. Mogorva és megint professzor. Felmászik a priccsre. Aludni próbál, hogy gyorsabban múljon az idő. Most ő se él. Vár... —O— eggel, mikor Freier felébredt, értetlenül bámulta a zsákot. Aztán a zebéhez kapott. A zsebnek csak a helye maradt'. Odaszaladt a drótsövényhez az őrtorony alá. — Kiraboltak — kiáltja az őrnek. — Nem látta, ki volt? — Reggel hatkor jöttem — szólt le kedvetlenül az őr. — Ne közeledj a kerítéshez — tette hozzá szigorúan, mert látta, hogy Freier meg akarja fogni a drótot. Ha Freier nem nagyon buta, ezek után további panasszal senkihez se fordul. De annyira persze még nem tapasztalt, ennyi fogolytábori bölcsességet még nem gyűjtött, hogy megértse: mennyi gondtól szabadította meg Hőhem az éjjel. És nem tudja, hogy mikor majd a két kofferjét is elveszíti (nem ma éjjel, ma éjjel virrasztani fog), akkor még sokkal szabadabb lesz... —0— Kis csomag: pámahéj, benne ing, csajka, kanál, dohány, még a legrosszabb időkben is mindig lesz Freiernél. Bár tíz év alatt még százszor meglopják. Viszont Hóhem, ha szabadul — vagy akár csak egyik munkahelyről a másikra viszik is — mindig holmi nélkül utazik. Mielőtt kikísémék a fogolytábor kapuján, eldobja a kanalát és csajkáját. A kanalat el kell dobni; mert a Hőhem-babona azt tartja, hogy a magával vitt kanál szerencsétlenséget hoz. Aki magával viszi a kanalat, az visszakerül a táborba. A csajka veszélytelen. De minek a csajka kanál nélkül? Mindig lehet másikat szerezni... A tények nem igazolják a babonát. Sőt, legtöbbször mást bizonyítanak. A mindig-kanalas Freier nem kerül vissza a táborba — már azon egyszerű oknál fogva, se, mert ritkán szabadul ki onnan élve. A Hóhem meg — hol szökik; hol szabadul — s bár eldobja a kanalat, gyakran visszakerül. R Geroely lózsei versei Biztatás szeretőnek Seperd össze bennem az ellen-pólusokat: a szombatok előtt is felégettem a hidakat. Félek mindenkitől. f ócska szivemen vonatok csattognak keresztül. Zúg a fejem. Ne sírj, hajad vesd oda a szélnek. Nézd, a karámbői szabadult csikó is átvette a szél ritmusát. A tó is megremeg. Ölelj, mintha akasztás előtt egy félórával. és ha combjaidtól lángot vet az avar, én áthozom neked a túlsó partot. Apró szerelem tegnap ismét-találkoztam a szerelemmel. Kicsi volt — apró — és nedvekben dús. Szóltam a kezemnek: huncutkodjon szóltam 8 számnak: vájjon barázdát a nedveknek. Azóta nem fázom annyira. Itt vagy most is ebben a három dermedt tülkölésben. ■y* f ü. Hiába bújsz Kél nyár közé két váll közé két hó közé két szó közé hiába bújsz. Ott vagyok benn tenyeredben kenyeredben. Vörös-fehér elégia Míg szétosztottam a délutánt vörösbort ittak a hátam mögött. Nem jöttél meg is ágyaztam magamban i se hamutartó se köpőcsésze hazudtam volna jónapot Párizst Hemingway-t tengert. Ma megint fehér volt a szád.
