Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-10 / 23. szám
Egy új felfedezést O LU M űrbetegség ép folytatni akarta a tervezett munkamenet ismertetését, amely- I ben hajnalban Jelsav- skyval és Urbaníkkal megállapodott, de a szobába Staník titkárnője lépett be. — Parancsnok elvtárs, Jel- Savsky főhadnagy kér meghallgatást — jelentette. — Be kell hívni, — ajánlotta Krasko, — reggel kiment a rejtékhelyet megállapítani, lehet, hogy az eredményről akar beszámolni. — Jöjjön be, — egyezett bele a bűnügyi osztály vezetője. Rövidesen üdvözölte is a belépőt: — No, mi újság, j öreg frontharcos? Szerencséd 'volt? Ülj le és beszélj! Megtaláltad a kincset? — Hát ... a kincset ugyan nem, őrnagy elvtárs, de a házat igen. Egy régi ház a Zá- mocká utcában, amit még Feldmannék után arizált Befiuä. Gerendákkal van megtámasztva, a szám sincs már rajta. S egyetlen ablaka sincsen. A teteje is be van szakadva. — Üres? — Annyira, hogy minden pillanatban összedőlhet. Jövőre fogják lebontani. — Akkor ma este megnézzük, — szólt közbe a kapitány, — Ha az arany a helyén lesz a kis faláda tartalmát kiszedjük és utánzatokat rakunk bele vissza. A rejtékhelyet meg visszaállítjuk eredeti formájába. — Csapdát állítunk? — Igen. Csapdát, — mondta. — És csaléteknek az ezüst púdérdobozt használjuk majd, — tette hozzá JelSavskyra nézve. — Miáo ötlete volt. — Értem, — mosolyodott el Staník. — A halász-tudományát használja fel Remélem, hogy most az egyszer jókora harcsa kerül horogra. Csak aztán rákapjon a csalétekre. rasko befejezte a helyzet ismertetését és a végén még hozzátette: — Urbaníkot állítom a legnehezebb szakaszra. A judo csapat tagja, nagyszerűen alkalmazza a judo fogásokat. XVI. Lidka Galkovská temetésének másnapján, Krasko az esti órákban a Prevalová utcába^ indult. A tizenkilences számú ház előtt megállt, óvatosan körülkémlelt és aztán besurrant a ház bejáratán. Sötétben ment fel a második emeletre. Röviden csengetett Galkovskyék ajtaján. Bement. A konyhában, a nyitott ajtón át Mariánt pillantotta meg. A házi feladatát írta. A szerencsétlenül járt lány apjával bement az ébéd- lőbe. Halkan beszélgettek valamiről Talán egy órát, vagy másfelet. Amikor kilépett _ az épületből, az órájára pillantott és megszaporázta lépteit. Az irodában a kollégái az éjfélre tervezett akciót készítették elő és neki mindenképpen ott kellett lennie. Ezért is sietett. Az arany kiszedését tervezték a Zámocká utcai házban; és mindennek pontosan, terv szerint kell történnie. Másnap reggel, még alig virradt amikor Galkovskyék lakásán egy idegen férfi csengetett. Fiatal, egyenes testtartá- sú. A két nagy bőröndöt egymás mellé állította a földre és várt. — Jöjjön beljebb, — szólította meg Galkovsky suttogva. A férfi megragadta a két bőröndöt, és csendesen belépett az ajtón, melyen a következő pillanatban kattant a zár. — A Lidka szobája amott van. A folyosó végén, — magyarázta a házigazda. — Ott nem fogja zavarni senki. A fiú velem alszik a hálószobában. Ügy állapodtunk meg a kapitányával. — Köszönöm, — mondta a fiatal férfi. — Nem tudom, hogy hívják? — mondta Galkovsky. — Szólítson csak Ferónak. Feró Babjak vagyok. |_J megpillantott, a könyvól 9 szekrény volt az ezüst tárgyak gyűjteményével. — Ez tehát Lidka gyűjteménye, — suttogta maga elé. Levetette a köpenyét, a bőröndből vállfát vett elő, és aztán betette a szekrénybe. A szekrény fele üres volt. A másik felében lányruhák lógtak. Körülnézett a szobában, aztán az ablakon át kinézett a még reggeli szürkeségbe burkolózó utcába. Aztán visszatért a nyitott bőröndhöz. A fehérnemű közül egy nagyobb műanyagdobozt húzott elő és felnyitotta. Egy rövidhullámú adó-vevő készülék volt benne. Letette a kis asztalra és a fülére a- kasztotta a fejhallgatókat. Majd kihúzta a rádió csillogó antennáját. Forgatott valamit a készülék oldalán lévő kerek gombokon és egy kis idő múlva a készülék halkan zúgni kezdett. Az apró mikrofont a szájához emelte. — Itt VISSZHANG, itt VISSZHANG. Jelentkezem. Vétel... Értettem. Nagyszerűen hallom... Értettem... Vége. A férfi levette a fejéről a fülhallgatókat, a leadót visz- szahelyezte a dobozba, a dobozt meg vissza a nagy bőröndbe. A másik bőröndből fe- héneműt és a jogi fakultás szkriptumait szedte elő. Galkovskyék űj albérlője Urbaník hadnagy — úgy mint Feró Babjak — extern joghallgató — a Krasko által megállapított legenda szerint Tren- csénböl jött Pozsonyba a záróvizsgák előtt és most éppen a szobájával ismerkedett. I... .. Bjg ve a kapitány vezetéSr% sével tizenkét férfi fi fi állt állandó készültségben Urbaník leadó- jának a jelzésére várva. Az ezüst púderdoboz ott foglalta el a helyét, ahová a kifényezése után Lidka is el akarta helyezni. A könyvszekrény üvege mögött. Urbaník helyezte most oda és a szemét sem volt szabad róla levenni. Az utca megfigyelésére messzelátó állt rendelkezésére és a szomszédos házakban három helyen Krasko titkos őrséget helyezett el, hogy figyeljék azokat a területeket, ahová Urbaník ablakából nem láthatott, A külön csoportok is állandó rádióösz- szeköttetésben álltak a központtal a kerületi parancsnokságon. A titkos őrségek egyikét Krasko a szemben lévő lakásban helyezte el, egy gyermektelen házaspárnál, Lieskovsky- éknál, akik egész nap munkában voltak. Krasko azért döntött így. mert" feltételezte, hogy a gyilkos most is megpróbál majd titokban behatolni Galkovskyék lakásába, hogy megkeresse a púderdobozt, Ekkor Urbaník megnyom egy gombot a kis kerek asztal lapja alatt, és Lieskovsky- éknál az őrségnek ez lesz a jel, hogy azonnal menjenek a hadnagy segítségére. Sokáig nem történt semmi. Elmúlt tizennégy nap, elmúlt három hét. Sem Urbaník, sem pedig az őrségek nem jelentettek semmi gyanúsat. A hadnagy azóta se hagyta el a lakást. Mindazt, amire csak szüksége volt, Galkovsky intézte el. A városban találkoz- gatott Kraskoval, egyszóval az összekötő szerepét játszotta. Többek között levelet hordott; Urbaníknak Viera KanysovátÓl és vitte rájuk a választ, amit Prágán keresztül küldtek el. Vierkának se volt szabad tudnia a küldetéséről. Azt mondta neki, hogy egy hónapos kriminalisztikai iskolába megy, és megígérte, hogy gyakran ír majd. Kraskonak a szerelmi levelezésüket a minisztériumon keresztül kellett elintéznie. Semmiről se feledkezett meg. — De a gyilkosnak feltételezéseink szerint legkésőbb három héten belül valamiképpen mégiscsak jelentkeznie kellett volna. Legalább is mi úgy képzeltük, — magyarázta idegesen a kapitány Jelsavskynak, hosz- szú léptekkel járva az irodában le- és fel. — De el kell jönnie. Neki mindenképpen meg kell kaparintania azt a tervet. Különben az egész a logika ellen szólna, — emelte fel időnként a hangját. — Hiszen legkevesebb három embert gyilkolt meg azért a kis térképért. Vagy talán lemondott volna a kincs megszerzéséről? Nem, nem, ez hihetetlen. Várni kell. Még várnunk kell, — próbálta a főhadnagy megnyugtatni. — Igazán, Karol! Fölöslegesen idegesíted magad. Azzal számolni kell, hogy a gyilkos nem mászik be mindjárt másnap ugyanabba a lakásba, ahol meggyilkolt egy embert. Még akkor sem, ha álkulcsai vannak. Először körülkémleli a környéket, felderíti a házban a helyzetet és csak aztán, amikor már megállapította, hogy nem fenyegeti veszély, lát munkához... Először meg kel! róla bizonyosodnia, hogy a házat nem őrizzük-e. Várni kell... — Várni! Várni! Ezt tudom én is. De tudod, Miso, — halkította el Krasko a hangját. — Nincs annál rosszabb a világon, mint amikor kétségek kezdenek gyötörni. Ügy rág benned, mint szú a fában... — Nyugodj meg. Karol! Egyelőre nincs okunk kételkedni. Inkább hallgass meg engem. — És mit akarsz nekem mondani? — Valami eszembe jutott, — vakarta meg a főhadnagy a tarkóját. — Nem megy a fejembe, hogy a gyilkos miért csak a múlt évben kezdte keresni a púderdobozt? Miért hallgatott addig felőle...? — Ember! Hiszen ez nagyon jő. észrevétel, — állt meg Krasko az iroda közepén. — Ebben van valami. Hiszen Befiuá még életében ajándékozta Zechnerövának a púderdobozt. Még mielőtt a front ide ért volna. A gyilkos meg tíz évvel később kezdte keresni. Vajon mi gátolhatta ebben? — Csak az, hogy nem volt rá lehetősége, — fontolgatta a főhadnagy, és örült, hogy az ötlete így foglalkoztatja kras- kot. — De miért? — Hogy miért? Talán beteg volt... esetleg be volt zárva. Vagy talán külföldön tartózkodott. — Bezárva? Hülyeség! Ez nem jó. A börtönviselteket különben is ellenőriztük. Tíz éves betegeskedésre se néz ki. Emlékszel még Zechnerová boncolási jegyzőkönyvére? A nyakat nagy erővel szorították össze. Nem, nem! Nincs itt szó semmiféle lázárról... Hanem az a külföldi tartózkodás?! Abban igazad lehet. Mindenesetre érdemes lenne utánanézni... Tudod mit, Miáo?... megkezdett mondatot azonban már nem érkezett befejezni. Az irodába ugyanis . berontott a rádióközpontban — amit speciálisan erre az ügyre szereltek fel közvetlenül HoráSková szobája mellett — szólgálatot teljesítő rádiós. — Kapitány elvtárs. Urbanik. Valami fontosat akar közölni. Önt hívja... Jelsavsky és Krasko , összenéztek. — Gyere Miáo, rrjenjünk együtt. A készülékhez siették. Urbanik jelszavasán,- a megbeszélt kulcs szerint jelentette: — Idős jelentette: fiatal megjött az iskolából és a púderdobozról kérdezősködött. Idős fiatalnak azt válaszolta, hogy a púderdoboz az én szobámban van és engem nem szabad zavarnia. Fiatal elégedetlen, állítólag játszani akar a púderdobozzal. Mit csináljak? Vétel... 1/ II rasko maga vette kell zébe a mikrofont és 11 máris osztotta a pa9 fi rancsokat: — Várjon! Hívom az( őrségeket. — Ugyanakkor ráparancsolt a rádiósra: - Azonnal kapcsolja nekem az összes titkos őrséget. Az őrségek egymás után jelentkeztek. (Folytatjuk) Az amerikai technikusok és tudósok a Mercury két ballles« tikus repülése után, lázas munkával építik az Atlasz rakétát, hogy a Szovjetunió előnyét behozzák. John Glenn űrhajós készül a repülésre. A tervek szerint Gagarlntól eltérően nem egyszer de háromszor reptil a FBld körül a Mercury űrhajóval. És akkor megint jön a kellemetlen meglepetés. A szovjetek éppen csak annyi időt adnak az amerikaiaknak, hogy tervüket ismertessék a világ közvéleményével és közvetlen utána megint elhűznak mellettük. 1961 augusztus 6-án a Bajkonuri repülőtér egyik kilövi állásán készen áll a Vosztok 2 űrhajó a startra. Utasa a második szovjet űrhajós — German Tyltov. A repülés terve a» űrhajózás akkori állása szempontjából nagyszerű. Tyitovnak egy egész napot kell az űrben töltenie és tizenhétszer körül- repülnie a Földet. A repülésnek a technikai feladatok mellett egy fontos és nagyon vitatott kérdésre kell feleletet adnia. A tudósok egy részének ugyanis az a nézete, hogy ai emberi szervezet képtelen hosszabb időn át az űrben uralkodó viszonyokhoz alkalmazkodni. Tehát tulajdonképpen itt dől el az űrhajózás léte vagy nemléte. Amikor Tyitov a Vosztok üléséhez erősíti magát, önkéntelenül a nemrég elhunyt kisfiára — Igorra gondol. Az emberi tudomány képes egy élő embert a világűrbe repíteni, de egy másik ember életének a megmentésére sokszor képtelen. Az irányító állomás hangja a fülhallgatóban hozza vissz» Tyitovot a jelenbe: „Kérem a műszereket ellenőrizni". ,,A barátaim zenét közvetítettek az irányító állomásról" mondja Tyitov, húsz perc múivt kigyulladt a piros tény előttem. Még tíz perc és Indulok. Most már nem volt idő a zenére. Fülhallgatóimban hallottam, ahogy az Irányító központ hívására sorban jelentkeznek az ellenőrző állomások az egész világon. Hajók a tengereken, repülök Szibéria felett. A sikeres repülés érdekében emberek ezreit kellett koordinálnia az irányító központnak. Még három perc. És ebben a pillanatban megszűnt az eddigi nyugalmam. Pulzusom 67-ről 152-re ugrott fel. Az előttem levő műszereket kristályos élességgel láttam. Még húsz másodperc. Alattam a rakétában valami megmozdult. Valami nyögésféle futott végig a hatalmas óriáson, melynek csúcsában ültem. Még nyolc másodperc, hét, hat... Ujjaimmal görcsösen belekapaszkodtam az ülésbe. Még három másodperc, kettő... És most hallom a parancsot: Start! Alattam a világ lángokba borult. Hatalmas lángcsóvától kísérve repültem a világűrbe." Tyltov meglepődik, hogy milyen erősen vlhrá! a rakéta a repülés kezdetén. Csak mikor a kibernetikai számítógépek laposabb pályára Irányítják, szűnik meg fokozatosan a vibráció. „Szememmel a műszereket figyelem" mondja „és azután a megbeszélt néven (Sas) jelentkezem az Irányító állomásnál — Sas a Tavasznak. Minden rendben." A rakéta dübörgésében hallja a választ „Sas. Sas, itt Tavasz! Figyeljük a repülését és tisztán érthetően halljuk a hangját. Minden a legnagyobb rendben". A rakéta első fokozatának leválásával egyidőben az űrhajó áramvonalas védőburkolata Is leválik. Most nyílik Tyitovnak először lehetősége lepillantani a Földre: „A legjobban a színek leptek meg. A Föld olyan volt, mint egy sugárzó drágakő". Leválik az utolsó rakétafokozat Is. Néhány másodperccel később jeges csöndbe süllyed az egész földi irányítóállomás. Tyltov űrhajós nagyon komoly, ha nem is kritikus állapotban van. Ezt mutatják az ellenőrző műszerek az orvosok pultjain. És ezt mutatják az űrhajóba beépített tévékamerák segítségével az ellenőrző képernyők Is. „Az átmenet a súlytalansági állapotba sima volt" mondja Tyitov. „De hirtelen az az érzésem támadt, hogy bukfencet csináltam és fejjel lefelé repülök. Nem tudtam pontosan megállapítani. hol vagyok. Nem tudtam, melyik irányban van a Föld és melyikben a csillagok. A műszerek, a kipillantó ablakok, mintha ködbe burkolva táncoltak volna körülöttem. Legnagyobb erőfeszítéssel se tudtam rendet teremteni az agyamban. Testem tájékozódási és egyensúlyozást mechanizmusa egy pillanat alatt teljesen kikapcsolt. Szerencsére csak néhány másodpercig tartott ez az állapot. Utána egycsapásra megint minden a helyére került körülöttem és egészen jó érzés fogott el“. Ebben a pillanatban megszólal a földi központ: „Sas. Sas, jelentse azonnal, milyen állapotban van. „Kitünően érzem magam“, válaszolja Tyltov. Az irányközpontban fellélegzenek. Csak az orvosok arca marad továbbra is komoly. Később bebizonyosodik, nem Indok nélkül. A Föld hatodik körülrepülésénél Tyltov hallja a moszkvai rádió jelentését a Vosztok 2 fellövéséről. „Tehát most már Tamara is megtudta, hogy élérteni a célomat. Próbáltam elképzelni magamban, mit érez most a feleségem." És ekkor megint jelentkeznek a veszélyes szlmptómák — az ürbetegség jelel. ,,A közérzetem állandóan változott. Pillanatokig nagyon Jól éreztem magam, majd megint elfogott a rosszullét. Ha olyan műszerekre pillantottam, amelyek mozgásban voltak, elmosódtak szemem előtt és a rosszullét növekedett. Fejem minden mozdulata fájdalmat okozott.“ Az Irányító központ pihenést rendel el az űrhajósnak. Javasolják. próbáljon elaludni. Tyitovnak sikerül az alvás és nyolc és fél óra múlva ébred csak fel. Az alvás után jobban érzi magát, de egészen nem múlnak el az ürbetegség jelel. A tizenhetedik körülrepülés után megkezdődik a leszállás. Az űrhajót távirányítással megfelelő helyzetbe hozzák és bekapcsolnak a fékező rakéták. „Amikor bekapcsoltak a rakéták, megszűnt a súlytalanság állapota. Ugyanabban a pillanatban megszűnt a rosszullétem, mintha elvarázsolták volna. Oldalra fordítottam a fejemet és kinéztem. Az égő pajzs lángjai vették körül az űrhajót. Lassan megszűnt a nyomás. Másodpercnyi pontossággal felgyűlt előttem a piros fény és ülésem egy fülsiketítő robbanással kllódult az űrhajóból. Néhány másodperccel később levált rólam az ülés a kinyílt az ejtőernyőm. Pár perc múlva a földön voltam. Boldogságomban egy marék hazai földbe nyomtam a fejem“. Az öröm nagy, de a tudósok levonják következtetéseiket Tyitov nehézségeiből. Egy egész évet kell a világnak várnia, amíg a következő szovjet űrhajós földkörüll pályára Indul. Következik: Űrrepülés kisebb zavarokkal
