Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-10 / 23. szám

Egy új felfedezést O LU M űrbetegség ép folytatni akarta a tervezett munkamenet ismertetését, amely- I ben hajnalban Jelsav- skyval és Urbaníkkal megállapodott, de a szobába Staník titkárnője lépett be. — Parancsnok elvtárs, Jel- Savsky főhadnagy kér meghall­gatást — jelentette. — Be kell hívni, — ajánlot­ta Krasko, — reggel kiment a rejtékhelyet megállapítani, le­het, hogy az eredményről akar beszámolni. — Jöjjön be, — egyezett be­le a bűnügyi osztály vezetője. Rövidesen üdvözölte is a belé­pőt: — No, mi újság, j öreg frontharcos? Szerencséd 'volt? Ülj le és beszélj! Megtaláltad a kincset? — Hát ... a kincset ugyan nem, őrnagy elvtárs, de a há­zat igen. Egy régi ház a Zá- mocká utcában, amit még Feldmannék után arizált Befiuä. Gerendákkal van megtámaszt­va, a szám sincs már rajta. S egyetlen ablaka sincsen. A te­teje is be van szakadva. — Üres? — Annyira, hogy minden pillanatban összedőlhet. Jövőre fogják lebontani. — Akkor ma este megnéz­zük, — szólt közbe a kapitány, — Ha az arany a helyén lesz a kis faláda tartalmát kiszed­jük és utánzatokat rakunk be­le vissza. A rejtékhelyet meg visszaállítjuk eredeti formájá­ba. — Csapdát állítunk? — Igen. Csapdát, — mondta. — És csaléteknek az ezüst púdérdobozt használjuk majd, — tette hozzá JelSavskyra néz­ve. — Miáo ötlete volt. — Értem, — mosolyodott el Staník. — A halász-tudomá­nyát használja fel Remélem, hogy most az egyszer jókora harcsa kerül horogra. Csak az­tán rákapjon a csalétekre. rasko befejezte a hely­zet ismertetését és a végén még hozzátette: — Urbaníkot állítom a legnehezebb szakasz­ra. A judo csapat tagja, nagy­szerűen alkalmazza a judo fo­gásokat. XVI. Lidka Galkovská temetésé­nek másnapján, Krasko az esti órákban a Prevalová utcába^ indult. A tizenkilences számú ház előtt megállt, óvatosan kö­rülkémlelt és aztán besurrant a ház bejáratán. Sötétben ment fel a második emeletre. Rövi­den csengetett Galkovskyék ajtaján. Bement. A konyhában, a nyitott ajtón át Mariánt pil­lantotta meg. A házi feladatát írta. A szerencsétlenül járt lány apjával bement az ébéd- lőbe. Halkan beszélgettek va­lamiről Talán egy órát, vagy másfelet. Amikor kilépett _ az épületből, az órájára pillantott és megszaporázta lépteit. Az irodában a kollégái az éjfélre tervezett akciót készítették elő és neki mindenképpen ott kel­lett lennie. Ezért is sietett. Az arany kiszedését tervezték a Zámocká utcai házban; és min­dennek pontosan, terv szerint kell történnie. Másnap reggel, még alig vir­radt amikor Galkovskyék la­kásán egy idegen férfi csenge­tett. Fiatal, egyenes testtartá- sú. A két nagy bőröndöt egy­más mellé állította a földre és várt. — Jöjjön beljebb, — szólí­totta meg Galkovsky suttogva. A férfi megragadta a két bő­röndöt, és csendesen belépett az ajtón, melyen a következő pillanatban kattant a zár. — A Lidka szobája amott van. A folyosó végén, — ma­gyarázta a házigazda. — Ott nem fogja zavarni senki. A fiú velem alszik a hálószobában. Ügy állapodtunk meg a kapi­tányával. — Köszönöm, — mondta a fiatal férfi. — Nem tudom, hogy hívják? — mondta Galkovsky. — Szólítson csak Ferónak. Feró Babjak vagyok. |_J megpillantott, a könyv­ól 9 szekrény volt az ezüst tárgyak gyűjteményé­vel. — Ez tehát Lidka gyűj­teménye, — suttogta maga elé. Levetette a köpenyét, a bő­röndből vállfát vett elő, és aztán betette a szekrénybe. A szekrény fele üres volt. A má­sik felében lányruhák lógtak. Körülnézett a szobában, aztán az ablakon át kinézett a még reggeli szürkeségbe burkolózó utcába. Aztán visszatért a nyi­tott bőröndhöz. A fehérnemű közül egy nagyobb műanyag­dobozt húzott elő és felnyitot­ta. Egy rövidhullámú adó-vevő készülék volt benne. Letette a kis asztalra és a fülére a- kasztotta a fejhallgatókat. Majd kihúzta a rádió csillogó antennáját. Forgatott valamit a készülék oldalán lévő kerek gombokon és egy kis idő múl­va a készülék halkan zúgni kezdett. Az apró mikrofont a szájához emelte. — Itt VISSZHANG, itt VISSZ­HANG. Jelentkezem. Vétel... Értettem. Nagyszerűen hallom... Értettem... Vége. A férfi levette a fejéről a fülhallgatókat, a leadót visz- szahelyezte a dobozba, a do­bozt meg vissza a nagy bő­röndbe. A másik bőröndből fe- héneműt és a jogi fakultás szkriptumait szedte elő. Galkovskyék űj albérlője Urbaník hadnagy — úgy mint Feró Babjak — extern jog­hallgató — a Krasko által meg­állapított legenda szerint Tren- csénböl jött Pozsonyba a zá­róvizsgák előtt és most éppen a szobájával ismerkedett. I... .. Bjg ve a kapitány vezeté­Sr% sével tizenkét férfi fi fi állt állandó készült­ségben Urbaník leadó- jának a jelzésére várva. Az ezüst púderdoboz ott foglalta el a helyét, ahová a kifényezé­se után Lidka is el akarta he­lyezni. A könyvszekrény üve­ge mögött. Urbaník helyezte most oda és a szemét sem volt szabad róla levenni. Az utca megfigyelésére messzelátó állt rendelkezésére és a szomszédos házakban három helyen Kras­ko titkos őrséget helyezett el, hogy figyeljék azokat a terü­leteket, ahová Urbaník abla­kából nem láthatott, A külön csoportok is állandó rádióösz- szeköttetésben álltak a köz­ponttal a kerületi parancsnok­ságon. A titkos őrségek egyikét Krasko a szemben lévő lakás­ban helyezte el, egy gyermek­telen házaspárnál, Lieskovsky- éknál, akik egész nap munká­ban voltak. Krasko azért dön­tött így. mert" feltételezte, hogy a gyilkos most is meg­próbál majd titokban beha­tolni Galkovskyék lakásába, hogy megkeresse a púderdo­bozt, Ekkor Urbaník megnyom egy gombot a kis kerek asz­tal lapja alatt, és Lieskovsky- éknál az őrségnek ez lesz a jel, hogy azonnal menjenek a had­nagy segítségére. Sokáig nem történt semmi. Elmúlt tizennégy nap, elmúlt három hét. Sem Urbaník, sem pedig az őrségek nem jelen­tettek semmi gyanúsat. A had­nagy azóta se hagyta el a la­kást. Mindazt, amire csak szüksége volt, Galkovsky in­tézte el. A városban találkoz- gatott Kraskoval, egyszóval az összekötő szerepét játszotta. Többek között levelet hordott; Urbaníknak Viera KanysovátÓl és vitte rájuk a választ, amit Prágán keresztül küldtek el. Vierkának se volt szabad tud­nia a küldetéséről. Azt mond­ta neki, hogy egy hónapos kri­minalisztikai iskolába megy, és megígérte, hogy gyakran ír majd. Kraskonak a szerelmi levelezésüket a minisztériu­mon keresztül kellett elintéz­nie. Semmiről se feledkezett meg. — De a gyilkosnak feltétele­zéseink szerint legkésőbb há­rom héten belül valamiképpen mégiscsak jelentkeznie kellett volna. Legalább is mi úgy kép­zeltük, — magyarázta idegesen a kapitány Jelsavskynak, hosz- szú léptekkel járva az irodá­ban le- és fel. — De el kell jönnie. Neki mindenképpen meg kell kaparintania azt a tervet. Különben az egész a logika ellen szólna, — emelte fel időnként a hangját. — Hi­szen legkevesebb három em­bert gyilkolt meg azért a kis térképért. Vagy talán lemon­dott volna a kincs megszerzé­séről? Nem, nem, ez hihetet­len. Várni kell. Még várnunk kell, — próbálta a főhadnagy meg­nyugtatni. — Igazán, Karol! Fölöslegesen idegesíted magad. Azzal számolni kell, hogy a gyilkos nem mászik be mindjárt másnap ugyanabba a lakásba, ahol meggyilkolt egy embert. Még akkor sem, ha álkulcsai vannak. Először körülkémleli a környéket, felderíti a ház­ban a helyzetet és csak aztán, amikor már megállapította, hogy nem fenyegeti veszély, lát munkához... Először meg kel! róla bizonyosodnia, hogy a házat nem őrizzük-e. Várni kell... — Várni! Várni! Ezt tudom én is. De tudod, Miso, — hal­kította el Krasko a hangját. — Nincs annál rosszabb a vilá­gon, mint amikor kétségek kezdenek gyötörni. Ügy rág benned, mint szú a fában... — Nyugodj meg. Karol! Egyelőre nincs okunk kétel­kedni. Inkább hallgass meg en­gem. — És mit akarsz nekem mondani? — Valami eszembe jutott, — vakarta meg a főhadnagy a tarkóját. — Nem megy a fe­jembe, hogy a gyilkos miért csak a múlt évben kezdte ke­resni a púderdobozt? Miért hallgatott addig felőle...? — Ember! Hiszen ez nagyon jő. észrevétel, — állt meg Krasko az iroda közepén. — Ebben van valami. Hiszen Be­fiuá még életében ajándékozta Zechnerövának a púderdobozt. Még mielőtt a front ide ért volna. A gyilkos meg tíz évvel később kezdte keresni. Vajon mi gátolhatta ebben? — Csak az, hogy nem volt rá lehetősége, — fontolgatta a főhadnagy, és örült, hogy az ötlete így foglalkoztatja kras- kot. — De miért? — Hogy miért? Talán beteg volt... esetleg be volt zárva. Vagy talán külföldön tartóz­kodott. — Bezárva? Hülyeség! Ez nem jó. A börtönviselteket kü­lönben is ellenőriztük. Tíz éves betegeskedésre se néz ki. Em­lékszel még Zechnerová bon­colási jegyzőkönyvére? A nya­kat nagy erővel szorították össze. Nem, nem! Nincs itt szó semmiféle lázárról... Hanem az a külföldi tartózkodás?! Abban igazad lehet. Mindenesetre ér­demes lenne utánanézni... Tu­dod mit, Miáo?... megkezdett mondatot azonban már nem ér­kezett befejezni. Az irodába ugyanis . berontott a rádióköz­pontban — amit speciálisan erre az ügyre szereltek fel közvetlenül HoráSková szobája mellett — szólgálatot teljesítő rádiós. — Kapitány elvtárs. Urbanik. Valami fontosat akar közölni. Önt hívja... Jelsavsky és Krasko , össze­néztek. — Gyere Miáo, rrjenjünk együtt. A készülékhez siették. Ur­banik jelszavasán,- a megbe­szélt kulcs szerint jelentette: — Idős jelentette: fiatal megjött az iskolából és a pú­derdobozról kérdezősködött. Idős fiatalnak azt válaszolta, hogy a púderdoboz az én szo­bámban van és engem nem szabad zavarnia. Fiatal elége­detlen, állítólag játszani akar a púderdobozzal. Mit csináljak? Vétel... 1/ II rasko maga vette ke­ll zébe a mikrofont és 11 máris osztotta a pa­9 fi rancsokat: — Várjon! Hívom az( őrségeket. — Ugyanakkor rá­parancsolt a rádiósra: - Azon­nal kapcsolja nekem az összes titkos őrséget. Az őrségek egymás után je­lentkeztek. (Folytatjuk) Az amerikai technikusok és tudósok a Mercury két ballles« tikus repülése után, lázas munkával építik az Atlasz rakétát, hogy a Szovjetunió előnyét behozzák. John Glenn űrhajós ké­szül a repülésre. A tervek szerint Gagarlntól eltérően nem egyszer de háromszor reptil a FBld körül a Mercury űrhajó­val. És akkor megint jön a kellemetlen meglepetés. A szov­jetek éppen csak annyi időt adnak az amerikaiaknak, hogy tervüket ismertessék a világ közvéleményével és közvetlen utá­na megint elhűznak mellettük. 1961 augusztus 6-án a Bajkonuri repülőtér egyik kilövi állásán készen áll a Vosztok 2 űrhajó a startra. Utasa a má­sodik szovjet űrhajós — German Tyltov. A repülés terve a» űrhajózás akkori állása szempontjából nagyszerű. Tyitovnak egy egész napot kell az űrben töltenie és tizenhétszer körül- repülnie a Földet. A repülésnek a technikai feladatok mel­lett egy fontos és nagyon vitatott kérdésre kell feleletet ad­nia. A tudósok egy részének ugyanis az a nézete, hogy ai emberi szervezet képtelen hosszabb időn át az űrben uralkodó viszonyokhoz alkalmazkodni. Tehát tulajdonképpen itt dől el az űrhajózás léte vagy nemléte. Amikor Tyitov a Vosztok üléséhez erősíti magát, önkénte­lenül a nemrég elhunyt kisfiára — Igorra gondol. Az em­beri tudomány képes egy élő embert a világűrbe repíteni, de egy másik ember életének a megmentésére sokszor képtelen. Az irányító állomás hangja a fülhallgatóban hozza vissz» Tyitovot a jelenbe: „Kérem a műszereket ellenőrizni". ,,A barátaim zenét közvetítettek az irányító állomásról" mondja Tyitov, húsz perc múivt kigyulladt a piros tény előt­tem. Még tíz perc és Indulok. Most már nem volt idő a ze­nére. Fülhallgatóimban hallottam, ahogy az Irányító központ hívására sorban jelentkeznek az ellenőrző állomások az egész világon. Hajók a tengereken, repülök Szibéria felett. A si­keres repülés érdekében emberek ezreit kellett koordinálnia az irányító központnak. Még három perc. És ebben a pillanatban megszűnt az eddi­gi nyugalmam. Pulzusom 67-ről 152-re ugrott fel. Az előt­tem levő műszereket kristályos élességgel láttam. Még húsz másodperc. Alattam a rakétában valami megmozdult. Valami nyögésféle futott végig a hatalmas óriáson, melynek csúcsá­ban ültem. Még nyolc másodperc, hét, hat... Ujjaimmal görcsösen be­lekapaszkodtam az ülésbe. Még három másodperc, kettő... És most hallom a paran­csot: Start! Alattam a világ lángokba borult. Hatalmas lángcsóvától kí­sérve repültem a világűrbe." Tyltov meglepődik, hogy milyen erősen vlhrá! a rakéta a repülés kezdetén. Csak mikor a kibernetikai számítógépek la­posabb pályára Irányítják, szűnik meg fokozatosan a vibráció. „Szememmel a műszereket figyelem" mondja „és azután a megbeszélt néven (Sas) jelentkezem az Irányító állomás­nál — Sas a Tavasznak. Minden rendben." A rakéta dübörgésében hallja a választ „Sas. Sas, itt Ta­vasz! Figyeljük a repülését és tisztán érthetően halljuk a hangját. Minden a legnagyobb rendben". A rakéta első fokozatának leválásával egyidőben az űrhajó áramvonalas védőburkolata Is leválik. Most nyílik Tyitovnak először lehetősége lepillantani a Földre: „A legjobban a szí­nek leptek meg. A Föld olyan volt, mint egy sugárzó drága­kő". Leválik az utolsó rakétafokozat Is. Néhány másodperccel később jeges csöndbe süllyed az egész földi irányítóállomás. Tyltov űrhajós nagyon komoly, ha nem is kritikus állapotban van. Ezt mutatják az ellenőrző műszerek az orvosok pultjain. És ezt mutatják az űrhajóba beépített tévékamerák segítsé­gével az ellenőrző képernyők Is. „Az átmenet a súlytalansági állapotba sima volt" mondja Tyitov. „De hirtelen az az érzésem támadt, hogy bukfencet csináltam és fejjel lefelé repülök. Nem tudtam pontosan meg­állapítani. hol vagyok. Nem tudtam, melyik irányban van a Föld és melyikben a csillagok. A műszerek, a kipillantó abla­kok, mintha ködbe burkolva táncoltak volna körülöttem. Leg­nagyobb erőfeszítéssel se tudtam rendet teremteni az agyam­ban. Testem tájékozódási és egyensúlyozást mechanizmusa egy pillanat alatt teljesen kikapcsolt. Szerencsére csak néhány másodpercig tartott ez az állapot. Utána egycsapásra megint minden a helyére került körülöttem és egészen jó érzés fo­gott el“. Ebben a pillanatban megszólal a földi központ: „Sas. Sas, jelentse azonnal, milyen állapotban van. „Kitünően érzem ma­gam“, válaszolja Tyltov. Az irányközpontban fellélegzenek. Csak az orvosok arca marad továbbra is komoly. Később bebizo­nyosodik, nem Indok nélkül. A Föld hatodik körülrepülésénél Tyltov hallja a moszkvai rádió jelentését a Vosztok 2 fellövéséről. „Tehát most már Tamara is megtudta, hogy élérteni a célomat. Próbáltam el­képzelni magamban, mit érez most a feleségem." És ekkor megint jelentkeznek a veszélyes szlmptómák — az ürbetegség jelel. ,,A közérzetem állandóan változott. Pillanatokig nagyon Jól éreztem magam, majd megint elfogott a rosszullét. Ha olyan műszerekre pillantottam, amelyek mozgásban voltak, elmo­sódtak szemem előtt és a rosszullét növekedett. Fejem min­den mozdulata fájdalmat okozott.“ Az Irányító központ pihenést rendel el az űrhajósnak. Ja­vasolják. próbáljon elaludni. Tyitovnak sikerül az alvás és nyolc és fél óra múlva ébred csak fel. Az alvás után jobban érzi magát, de egészen nem múlnak el az ürbetegség jelel. A tizenhetedik körülrepülés után megkezdődik a leszállás. Az űrhajót távirányítással megfelelő helyzetbe hozzák és be­kapcsolnak a fékező rakéták. „Amikor bekapcsoltak a rakéták, megszűnt a súlytalanság állapota. Ugyanabban a pillanatban megszűnt a rosszullétem, mintha elvarázsolták volna. Oldalra fordítottam a fejemet és kinéztem. Az égő pajzs lángjai vették körül az űrhajót. Las­san megszűnt a nyomás. Másodpercnyi pontossággal felgyűlt előttem a piros fény és ülésem egy fülsiketítő robbanással kllódult az űrhajóból. Néhány másodperccel később levált ró­lam az ülés a kinyílt az ejtőernyőm. Pár perc múlva a föl­dön voltam. Boldogságomban egy marék hazai földbe nyomtam a fejem“. Az öröm nagy, de a tudósok levonják következtetéseiket Tyitov nehézségeiből. Egy egész évet kell a világnak várnia, amíg a következő szovjet űrhajós földkörüll pályára Indul. Következik: Űrrepülés kisebb zavarokkal

Next

/
Thumbnails
Contents