Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-06-03 / 22. szám
RACZNE Ardamica Ferenc: T ulajdonképpen Hegyiné mentette meg az életét... Amikor meghallotta a lábdobogást, jeges rémület lett rajta Orrá A negyedik emeleten lakott. Második natja várta őket. Azóta nagyon félt Húszéves volt. A „tisztogatás" kezdetén figyelmes lett a sváb asztalos szúrós pillantásaira. Felrohant a lakásba... Leemelte a szekrény tetején porosodó kisbőröndöt. . — Menekülni, menekülni! Lázasan csomagolt. A bőrönd olyan parányi, mint egy játékszer Nem fér bele semmi! De nem baj. Az a fő, hogy az életét megmentse! (Húszéves volt.) A gyermekről megfeledkezett. A kisfiú érdeklődve nézte az ágybői... Ez rosszabb volt, mint a feketebajszű sváb asztalos gyanakvó tekintete. A kisbőrönd tartalma kővé nehezült. Testvérek között is nyomott száz kilót. Eleresztette... Ettől a perctől kezdve fogvacogva reszketett az életéért. Egészen addig, amig felhangzott a lábdobogás. A jeges rémület csak rövid ideig tartott. A lábdobogás egy emelettel feljebb jött. Zolika felült az ágyban és megint nézte.... Felszakadt belőle az anyai szeretet és a gyermek iránti kötelesség. Aggódása saját életéért megszűnt. Nyomában rögtön gyűlölet született, önmaga iránt. Ez a gyülöletérzés két emelet erejéig tartott. Azután fél emelet reménykedés következett. Az észszerűség szerint most kellett volna kitörnie a teljes pániknak. De nem Így történt. Hideg józanság kerítette hatalmába. Kivitte a gyermeket a mellékhelyiségbe. — Itt maradj, kisfiam! Csendben légy, meg ne mozdulj! Várd meg, míg anyuka érted jön! Pszt! — parancsolt cinkosan a gyermekre. Az ajtón javában dörömböltek. Bement a fürdőszobába, bedugaszolta a kád lefolyóját és elcsavarta a vízcsapot — óvatosan, nehogy kihallatszék a vlzcsobogás. (Később, ha őt már elhurcolták, a kád megtelik. elárasztja a lakást, kiszivárog a folyosóra, valamelyik szomszéd észreveszi, feljön, rátalál a kisfiúra és gondoskodik róla.) Rúgás-rúgás után érte az ajtót. A víz vékony sugárban, nesztelenül igyekezett a zománckádba. Azon gondolkodott, vajon, tudnak-e a kívülállók a gyermekről a sváb asztaloson — a besúgón kívül. Mert az tud ja. Mindent tud. Spicliskedik, tolmácsol. Kamatoztatja a nyelvtudását. — Pedig itthon van! A kölykével együtt! Csak fél kinyitni. Az ura bezzeg nem félt átszökni a szovjetekhez! Nyisd ki, te szuka! Ráczné halványan abban reménykedett, hogy sietni fognak, kiráncigáiják a lakásból és körül sem néznek. Kinyitotta az ajtót. öten nyomultak be, az asztalossal hatan. A megeresztett vízcsapot nem vették észre. A gyermeket igen. A teherautón, melyre fellökdösték, csak Hegyiéket, és a náluk bújtatott zsidó családot ismerte: Weiszt, a feleségét, és a két leányt. Csendesen bólogattak, helyet csináltak Annának és a gyereknek, őket is az asztalos jelenthette fel. Anna szerette volna megkérdezni Hegyinét, így van-e, de tilos volt a beszéd. Férjére gondolt, aki átszökött az oroszokhoz, s ezzel sodorta bajba a családját. Rácznénak még akkor is a férjén járt az esze, amikor megálltak az elhagyatott kőbányánál. Lecibálták az autóról. Vigyázott, görcsösen vigyázott, nehogy Zolikának baja essen. A fiúcska férje kicsinyített mása volt. Hirtelen nem tudta felidézni Rácz arcvonásait, csak a gyermekét. Az apa a fiába költözött. Eggyé váltak... A kisfiún kívül mindnyájan várták a halált. Számítottak rá. Az asztalosnak idegesen rángatózott a bajsza. Ráczné nem tudta felfogni, minek hozták az asztalost magukkal. Hiszen itt nincs szükség tolmácsra! — De tanúra sem! — értette meg hirtelen, mert az asztalost is közéiük lökték. Elvonította magát, kezét tördelte ... Könyörgött... Rácznéra néztek és valamit mondtak. Az asztalos tagadban rázta a fejét és tovább rimánkodott. Szembenézették a fegyverek csövével. Még jódarabig rázta a fejét, mintha nem tudná abbahagyni. Azután Annához ugrott, s mielőtt még felocsúdhatott volna, kimarta kezéből a' gyermeket. Magasan a feje fölé emelte... Hegyiné Anna elé ugrott, de elkésett. Ráczné az eszméletlenség pillanata előtt mindent látott. Ugyanakkor fegyverek dörrentek. A röpködö golyók elvégezték feladatukat. A halott Hegylné alatt éló feküdt. A holttestek legtöbbjét felaprította egy közéjük dobott gránát. A robbanás után lomhán megcsúszott a laza kövü, földesebb hegyoldal. A járási székhely kórházának legrégibb épületében helyezték el az elmeosztályt. Belsejét még ko- morabbá tették az ablakrácsok. A folyosó egyik asztalán néhány „elvonókúrás“ tologatta a sakkfigurákat. A szolgálatos nővér idegesen futkosott. Az orvos Bulgáriába készül, s mielőtt megkezdené a háromhetes nyaralást, úgv látszik azt akarja, hogy beleszakadjon a munkába1 Ki tudja, milyen lesz a helyettese? Ha az is így fogja hajszolni... — Nővér! Már megint! Mit akarhat?... — Rácznét holnap hazaküldjük. Javult. Tessék, itt a kórlapja. Egy hónap múlva j"lentkezzen felülvizsgálatra. — Igenis — mondta a nővér, mert az orvos faképnél hagyta. Belelapozott a kórlapba, s kivette belőle az elbocsátó lévaiét. Szerette volna közölni az orvossal, hogy egyáltalán nem tetszik neki Ráczné csendessége. Még hogy javult! Vállrándulva bement Rácznéhez, s bejelentette neki, hogy holnap hazamehet. Tudta, hogy nemsokára újból viszontlátja a beteg asszonyt. Ez évben már másodszor hozták be. Bajuszos férfiakat, molesztál az utcán. Bennük véli felismerni gyermeke gyilkosát. A tíz körmével támad rájuk, halálra rémíti az ártatlan járókelőket. Óvatosan haladt az utcán Tekintete zavaros volt, mint a must. Szemét hol tágra nyitotta, hol összeszűkítette. Szemhéja alól figyelte az embereket. Éberen figyelt. Nem szabad elszalasztania! őt! A gyilkost! A svábot' Sváb! A járda szélén fekete svábbogár mászott. Odament és eltaposta. Eqy járókelő jobban megnézte a kelleténél. A büdös svábbogarakat el szokták taposni Így!... Nem tudott örülni a sváb eltaposásának. mert nem ropogott. Gyermekkorában pékség mellett lakott, ott rengeteg svábbogár volt, és mind ropogott. De ez nem ropogott. Fekete volt. nem ropogott, nem ért semmit. Elindult. Figyelmesen nézelődve lépkedett Talpa alá kívánta a nagy svábot. A feketebajszű asztalost. Az biztosan roppanna. Gondolatai felizgatták. Megállt... Megbámulta a cipőjét. Túl kicsi. Ezzel nem tudja eltaposni. Ment egy darabot, közben tüzetesen vizsgálta a kezét. Nem, kézzel nem illik hozzányúlni a svábbogárhoz. Meg aztán kicsi a keze. A cipője is kicsi! Nagyobb cipő kellene! Amivel el lehetne taposni a nagy svábot! Hogy kifollyon a bele! Motyogott... Valaki újból rácsodálkozott Ráczné észre sem vette! Azt már elhatározta, hogy kézzel nem nyúl a svábhoz. Pfűj! Svábszagot érzett! Vasalni fog! Ennek megörült... A kezével nem nyúl hozzá, mert abból mindig baj van. Odajönnek az emberek, kiszedik a keze közül, s megvédik. Eltávolítják tőle a svábot. Nem hisznek neki. Kételkednek. benne. Pedig 6 sosem hazudott! Azt is megmondta, hogy férje átszökött az oroszokhoz. Hát mi volt abban?! Nem mindegy, hová ment? Ha odament... Ogyse jött vissza... Mégis hozzányúlt a sváb a fiához. Kinyújtotta a kezét és megfogta. A kezével. Pfűj! Svábkézzeí fogta meg! Miért engedte megfogni, miért is engedte...? Sírvafakadt... Hangosan, gurgulázva sirt. amiért a svábkezek hozzányúltak a fiához. Elborult szeméből könny futott. Kezefejével törülgette. Valaki megpróbálta vigasztalni. Elhárította... Egy darabig szaladt... Egész testében remegett, de már nem sírt. Homályosan érezte, ha sírni fog, az emberek nem engedik vasalni. A „vasalás“ szó ott duruzsolt a fülében. Vasalási kényszere támadt. Olyan erővel jelentkezett ez az érzés, hogy legszívesebben önmagát vasalta volna ki. Türelmetlen volt. Szél fújt. Belekapott csapzott hajába és a borbélyüzlet fölött himbálódzó sárga tányérba. S zép sárga volt Mint a nap. Benn fehér köpenyben ugrált a mester. A borbély ápolókra és a • kórházra emlékeztette. Már tovább akart menni, amikor a székből felemelkedett a frissen borotvált vendég. Utoljára belenézett a tükörbe. Megcsodálta a parányi fekete bajuszt. — Biztosíthatom, hogy rendkívül jól áll... — lelkesedett a borbély és elvette a pénzt. A férfi megállt... Megfordult... Megnézte a nöt„, Talán Az asszony mereven bámulta. Szíve a torkában dobogott. (Kézzel nem nyúl hozzá!) A férfi elindult... Mit akar tőle ez a nő? Nem Ismeri! Sohasem látta... Nem tud visszaemlékezni arra, hogy valaha találkoztak volna. A férfi megállt... Megfordult.... Megnézte a nőt... Talán ismerkedni akar? Továbbment, az asszony mindenütt követte. Mit jelent ez az üldözés? — Akar valamit? Kicsoda...? Hogy hívják magát? — Ráczné vagyok! De hiszen ismer... Mindent tud rólam. Azt is, hogy a férjem átszökött az oroszokhoz... A férfi nyelt egyet... — Mit akar? — Vasalni. — Bolond! — mondta durván a feketebajszos Az asszony mindenütt a nyomában loholt. A férfi egészen kifulladt, mire a sarokhoz ért Elhatározta, hátra se néz! Igen, ez lesz a legokosabb. Különben nem sikerül lerázni ezt a perszónát. Megállt a járda szélén. Néhány autö közeledett egymás után. Nyugtalanul várakozott. Szeretett volna minél előbb átjutni a másik oldalra. — Bolond... De lehet hogy tetszem neki. Talán a bajusz az oka! Erre elmosolyodott, s az orra alá nyúlt... Ráczné kiválasztotta a sebesen közeledő nehéz, soktonnás teherautót. Csak súlyos vasalóval érdemes vasalni! Szorosan a háta mögé lopakodott. Bár minden porcikája irtózott a bajuszos testének érintésétől, vad erővel az úttestre lökte... A csikorgás miatt nem hallotta tisztán a roppanást. ElkeseredettEmberek gyűrűje fogta körül, ide-oda cibálták, valaki ráförmedt... — Mit művelt, maga szerencsétlen? — Vasaltam — felelte készségesen. Arca elborult. Nem értette, miért csikorgott a vasaló. Amikor ismét beszállították az elmeosztályra, a nővér riadtan futott a helyettesítő orvosért. — Máris megyek — mondta a helyettesítő orvos, és kijött a folyosóra intézkedni. Fekete bajuszkája volt. Ráczné meglátta, arckifejezése kételkedő jelleget öltött. — Nem ropogott — mormolta. Magatartása határozottan ellenségessé vált. Erős svábszagot érzett... Török Elemér két verse öreg paraszt Arcán szabálytalan szögek sötét horpadások indaként tekergő ráncok ül csendesen kékeres kezét ölébe ejtve készül a síri sötétbe az ős-apák mellé némasággal betelni Virrad lassan a láthatár nyárról álmodik a didergő madár menj versem szállj mondd mindenkinek élünk vagyunk s mi is egy nyárról álmodunk. / Varga Imre Szégyenfa szigetén még mindig sok bennem a jelzőtáblák nélküli út s így topogok a korallok között anyám a parton maradtál fejkendős pipacsom hervaszt a nyár s nekem a nádas helyett ez az ostorlámpasor sokáig koplaló gúnaramat húr nélküli hegedűlappá zuhantotta a halál a szikomorfák álmai alatt és most téblábolok a tehetetlenségben indulataim széttörik a szófajokat így hát magammal kell jelölnöm a világot csillagos báránykám végigtáncolt a szakadékok előtt álmos mohák nőtték be fájdalmas öklömet csillagos báránykám hullasd rám gyapjadat mert jaj fáj így lombtalanul ne sírj anyám előtt mondd sasokat kerestem és eltévedtek a fák lehetőségem alkalmam a bűnre én vagyok kezem ötágú gyertyatartő ökleim keményfa koporsók szemüregem két halott szakadék lábam pecsételő csillagos báránykám rádhagyom a tavaszt ahol a gesztenyevirágok tornyaiban nem kong a harang csak a méhek kalimpálnak csillagos báránykám rádhagyom a fúvószenekart hangszereiket akaszd az emberekre virágok helyett
