Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-06-03 / 22. szám

* Az alábbi írás érdekes módon véletlenül, de mégsem indokolatlanul kerül most lapunkba. Szerkesztőségünk tervei közt szerepelt ugyanis, hogy rendszeresen és tudatosan foglalkozunk majd a lap oldalain a magyar nyelv kérdéseivel, valamint a nyelvműveléssel. Az első ilyen gyakorlati lépésünkkor arra az előadásra gondoltunk, amely első ízben a budapesti Kossuth-klubban hangzott el és amellyel mi a Kossuth Rádió hullámhosszán ismerkedhetünk meg. A véletlen, valamint az idő összejátszása azután úgy hozta, hogy egy másik, izig-vérig hazai nyelvészeti eseményről is beszámolhatunk. és így egyszerre nagyobb terjedelemben szentelhetünk figyelmet ennek a kérdésnek.

Olvasóink és a széles közönség figyelmét ezúttal nemcsak a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjárás Kutató Társaság munkájára és a csehszlovákiai magyar nyelvhasználat kérdéseire szeretnénk felhívni, hanem Deme László munkásságára is, amely sokban segített bennünket ebben a tevékenységben.Érzésünk szerint ugyanis, olyan nyelvészegyéniséggel állunk szemben, akinek a munkáját nagyon meg kell becsülnünk, hiszen ed digi tudományos eredményeivel, érdekesen gyakorolt munkájával, elsősorban a nyelvhasználók, tehát az élet minden területén működő emberek szükségleteit szolgálja akkor, amikor a nyelvismeretet és nyelvhasználatot megpróbálja közelebb hozni a hétköznapi emberekhez, illetve megpróbálja ki hámozni a nyelvtudományból azt a struktúrát és magyarázatot, amely a kevésbé képzett emberek számára is felfogható és a gyakorlatban könnyen hasznosítható. Az utolsó ilyen munkái, a nyelvészet egy-egy területére szorítkozó elméleti cikkei erről fényesen tanúskodnak és nem lenne haszo n nélkül, ha hazai kiadónk egy cikk-gyűjteményben összegezné, mondjuk a nyelvről — felnőtteknek, a szintezödés és tömbösödés kérdéseivel valamint a helyesírással, nyelvműveléssel és a hazai csehszlovákiai magyar nyelvhasználattal foglalkozó írásait. Ha ez nem látszana célszerűnek, akkor egy nyelvtani-nyelvészeti segédkönyv kidolgozásával bízhatná meg valamelyik intézményünk, hogy mi ndazt, ami Deme László munkáiban már ott van és elméletileg igazolt, hasznosítható legyen a gyako rlatban is.

Deme László

_____________________________

A MAGYAR NYELV A SZOMSZÉD ÁLLAMOKBAN*

Jól tudjuk: a magyar nyelvet nemcsak országunk határain belül beszélik Csak a velünk szomszédos államokat véve is, mindegyiküknek tömegével vannak olyan polgáraik, akik anyanyelvűknek a magyart vallják. Számuk az ottani hivatalos adatokat összesítve, azaz a legszerényebb számítások szerint is, nagyjából hárommillió. Ez a nem lebecsülendő mennyiség nem is szórványokban él egy-egy szomszédos országban, hanem legnagyobbrészt területileg .Összefüggő tömbökben. Idestova fél évszázados saját történetüket az első világháború után kezdték, mégpedig nemzeti kisebbségként; de az utóbbi negyedszázadban fokozatosan nemzetiségekké értek.

A kisebbség mint elnevezése is jelzi — korlátozott jogú csoport a többséget jelentő államszervező nép- pel-nemzettel szemben. Az is volt a jugoszláviai, a romániai és a szlovákiai nagyarság mindaddig, amíg a szocialista államrendszerek megerősödése és demokratizálódása meg nem változtatta ezt a helyzetet. — A fejlődés azonban lassan kiragadta e csoportokat ebből a megkülönböztetett helyzetükből: és országonként más-más fokon, de mindegyikben érezhetően, az egyenrangúság felé irányítja őket.

Ezért beszélhetünk ma már Jugoszlávia, Románia és Szlovákia magyarságáról úgy, mint egy-egy kis társadalmi egységről, viszonylag önálló ..mikrotársadalomról“, azaz nemzetiségről. Azért erről a háromról elsősorban. mert a Szovjetunióban és Ausztriában élő csoportoknak, már létszámbeli kicsinységük folytán is, jóval nehezebb ilyen önálló egységgé válniuk.

A nemzeteket — mint tudjuk — a területnek, a gazdasági életnek, a történelmi együttélésben gyökeredző kultúrának és lelkialkatnak közössége mellett, s nem is kisebb súllyal, jellemzi a nyelv közössége is. — &s mi ezeknek a közelmúlt története során kialakult új egységeknek, a nemzetiségeknek a fő ismérve? Az, hogy a fenti jegyek tekintetében kettős kötöttségűek. Terület és gazdasági élet szerint olyan keretbe tartoznak, amelyet tőlük eltérő nyelvű és hagyományú nemzet szervezett meg. Nyelvük viszont teljesen, s hagyományos kultúrájuk is nagymértékben, egy olyan másik nemzetével azonos, amelynek részei. Ez a kettős arculatuk sajátos jelleget ad nekik, s egyfajta önállóságra vezet.

Azt mondtuk: hagyományos kultúrájuk nagymértékben azonos egy szomszéd nemzetével. De már nem teljesen. A kollektív tudatnak ugyanis a lét a meghatározója. S ezért e csoportoknak kulturális és lelkialkatbeli fejlődésében új helyzetük sajátos átalakulást indít meg. Létfeltételeik hatására a nemzetiségek műveltségükben, s ebből következően mentalitásukban is átformálódnák. Az eltelt fél évszázad alatt a jugoszláviai, a romániai és a szlovákiai magyar kultúrák olyan sajátos ötvözetekké váltak, amelyek egymással és a nemzeti magyar szocialista kultúrával ma közeli rokonságban vannak, de korántsem a rész és e- gész viszonyában. Mindegyikük jócskán termelt már sajátot, azaz hozott létre olyan belső eredetű termékeket, amelyek a maga kis társadalmának emberét tükrözik és néveiik. A szlovákiai magyar képzőművészetre, de az irodalomra is, egyre jobban a cseh és a szlovák haladó törekvéseket is magába olvasztó saját hagyománya hat már. Vagy nézzük a jugoszláviai magyar irodalmi életet: az még a magyar nemzeti hagyományokból is másképp válogat, mást ötvöz magába, mint a magyarországi, vagy a- kár a romániai.

S amint ezek a nemzetiségek kulturális arculatukban közelednek az államszervező népekhez, s távolodnak a magyarországitól, úgy önállósulnak is fokozatosan. Kifejlesztik a szociaiista műveltségnek egy-egy olyan sajátos ötvözetét, amely csak őket jellemzi. — &s amint oda közelednek, innen távolodnak, s ezzel önállósulnak kultú- rálisan. úgy cseperednek hazájukban egyre inkább önálló és egyenrangú államalkotó tényezőkké; sorsukban, sőt

érzelmeiknek is mind szorosabban ahhoz a hazához kötődve, amelynek polgárai.

Mindez a fejlődésnek természetes menete, a szocialista társadalmaknak tiszteletére méltó vívmánya. — Kárai, veszélyei csak akkor jelentkeznek, ha ez az alapjában véve egészséges folyamat a nyelvre is hatni kezd. A kultúra ugyanis jellegzetesen felépítményű jelenség: a kollektív létet tükröző kollektív -tudat megnyilatkozása. A nyelv viszont nem része a felépítménynek. Ezért az, hogy minden önálló vagy önállósuló társadalmi alapegységnek — nemzetnek, nemzetiségnek — saját és sajátos kultúrája van az egyetemesen belül, okszerű és szükség- szerű dolog. De hogy ehhez föltétlenül külön nyelve is legyen, az már nem feltétel; és nem is mindig hasznos. Nézzük csak: egyazon német nyelv segítségével építi a m^ga kultúráját, s éli életét a szocialista keletnémet és a kapitalista nyugatnémet állam népe. Sőt ez a nyelv egyben nerhzeti nyelve az osztrák, és nemzetiségi nyelve a svájci német társadalomnak is. Ugyanígy: az angol a nemzeti nyelve az egymással semmiképp sem azonosítható angol és amerikai társadalomnak.

önálló kisebb vagy nagyobb társadalmak egymással való nyelvi egységének-azonosságának igen sok előnye van. A legfőbb az, hogy így egymás kultúráját mindenféle nehézség és közbeiktatás nélkül megismerhetik; mondhatjuk így is: közvetlenül „fogyaszthatják“. A nemzetiségek számára ez különösen fontos, hiszen a velük azonos nyelvet beszélő, és nemzeti körülmények között álló csoport így irodalomban, tudományban, népszerűsítésben sok gondot levehet a vállukról. Sokat; de mindet azért így sem.

Amit itt elmondtam, hathat úgy sokakra, mint valami elvont elméleti fejtegetés. Pedig korántsem elvont. A szomszédos országok társadalmi és nyelvi életének és gyakorlati problémáinak közvetlen ismerete azt mutatja: amennyire valóságos eredmény a magyar nemzetiségeknek kulturális önállósodása, s amennyire lehetséges immár politikai felcsatlakozásuk is az államaikat szervező népek mellé; — annyira reális veszély az is, hogy ebben a folyamatban nyelvük-nyelvhasználatuk eltávolodhat a közöstől; amelyet mégiscsak a magyarországi forma képvisel — helyzeténél fogva — legfejlettebb fokon.

Mi is a fő problémája a magyar nemzetiségek nyelvi és nyelvhasználatbeli fejlődésének? Maga az anyanyelv használatának joga már nem a legfőbb kérdés: ezt a szomszéd államok belső berendezkedése nagyjából biztosítja számukra nemcsak a családi és magénérintkezésben, hanem oly módon is, hogy mindegyiknek vannak — általában középszintig terjedő — saját iskoláik vagy iskolai osztályaik; van saját — és általában elég sokszínű — sajtójuk, sőt saját irodalmi életük is.

De ez az állapot magában rejt egy nagy hiányt ia. Azt, hogy a magyar nyelvnek mint anyanyelvnek a használata a nemzetiségeknél tulajdonképp csak két szinten aktív és eleven. Az egyik a légalsó; a családi-mindennapi; a másik a legfelső: a publicisztikai és szépirodalmi. A kettő közöt hiányozhat a legfontosabb, a középső réteg: a közéleti, az igazgatási, a tudományos tárgykörű, így js mondhatnánk: ahol hiányzik, az anyanyelvű közélet és értelmiség, ott nincs közéleti és értelmiségi szintű anyanyelv sem. S ez azzal jár, hogy épp az a „művelt köznyelv" nincs meg ott, a mindennapoknak az az igényesebb nyelvhasználata nem aktív, nem eleven, amelyik maga felé emelhetné az alsóbb réteget, és megtermékenyíthetné a felsőbbet is. S ez jelentős hiány. Mert az újságírás is, az irodalom is szükségszerűén átfogja az é - g é s 7. életet, tárgyában és nyelvében egyaránt. S csak azt foghatja át, ami valóban van. A nemzetiségi publicistával vagy szépíróval gyakran megesik, hogy ha — valóságot tükrözni akarván — nyelvében egy réteggel lejjebb nyúl, kereső keze nem az igényes köznyelvet éri, ami nincsen, hanem azta nyelvjárásos-családias-vulgáris nyelvhasznála-------------— Út ifióság 5

tot, ami van. S így jár az oktatás is: abba is ez a családias beszélt nyelvi réteg szűrődik bele közvetlenül, mert a z van, a z élő.

Itt jelentkezhetnek azután ennek a csonkább „nyelvi közéletnek“ a veszélyei. Kettő is egyszerre. Az egyik az, hogy a családias-vulgáris beszélt nyelv minden nemzetiség esetében m á s - m á s nyelvjárási sajátságokra támaszkodik; és természetesen más-más idegen nyelvből — mindegyik az államszervező népéből — szív fel új elemeket az új fogalmaikra; akár eredetiben, akár tükörfordításban. — Á másik, s nem kisebb veszély: hogy az egyes nemzetiségi nyelvhasználati formák — saját értelmiség híján — a gondolkozás! és gondolatközlési rendszernek egy alsóbb síkján tapadnak meg, s ráadásul mindegyikük más szinten és más formában. S akkor, a kettőnek együttes hatásaként, máris itt a lehetősége annak, hogy bizonyos hosszabb idő alatt külön-külön magyar nemzetiségi nyelvek alakuljanak ki, amelyek történeti okokból hasonlóak ugyan egymáshoz és a nemzeti magyar nyelvhez, de már nem azonosak.

A szlovákiai magyar nyelvhasználatnak számos olyan jellemzője van, amely már az oktatás és a sajtó szintjéig furakodott, azaz lassanként így rögződik a kollektív tudatban. Csak egy tárgykört vegyünk! Itt minden pedagógus tanító; s így vannak gimnáziumi tanítók, sőt főiskolai tanítók is. Ezek nem valamelyik iskolában tanítanak, hanem valamelyik iskolán. — Ráadásul: az iskolák közé sorolódnak a főiskolák, s a főiskolák közé az egyetemek is. Azaz minden felsőoktatási intézmény főiskola, s minden oktatási Intézmény iskola. Reggel az egyetemista is megy az iskolára, mint a kicsinyek. S ott — évfolyámá- nak megfelelően — elsős, másodikos, stb., nem pedig első éves, másodéves, mint nálunk. Tankönyveit nem maga veszi, hanem egyedül veszi; s közmunkát végez, akkor bri- gádoz. — Mindez nem független persze a szlovák megfelelőktől; s hasonló jelenségekkel egyéb nemzetiségek magyar nyelvhasználatában is jócskán találkozunk; csak nem éppen ezekkel.

Hozhatnánk számos példát a mondatszerkesztés fellazulására is. Olyat, amely mind a nyelvérzéknek egyfajta elbizonytalankodására utal. Nem csoda. F a m i 1 i á- r i s anyanyelvi indulással, ezt elfogadó oktatással, s végül erre rétegeződő idegen nyelvi gondolkodással nehéz is a nemzetiségeknek a nyelvi tudatot, a kifejezés fegyelmét úgy elsajátítaniuk, mint azoknak, akiknek életük minden tevékenységét az anyany^Iv fogja át.

Mert az anyanyelv nem valami romantikus dolog, hanem nagyon is reális tényezője a fogalomalkotás és a gondolkodási formák fegyelmezetté kristályosodásának. Csak egyre gondoljunk itt! Az anyanyelvi sző nemcsak a- zonosít a tárggyal, nemcsak rögzíti és felidézi annak képzetét. hanem legtöbbször el is helyez a fogalmak világában. A magyar beszélő száméra a pótkocsi elnevezés besorolja a vele megjelölt tárgyat rendszerbe az összes p 6 t-ok és összes k o c s 1-k találkozási pontjára. De ha ehelyett az idegenből vett v 1 e c s k a szót használja, az csak azonosít, és nem helyez el sehová Ha az i- lyen jövevény elemek száma túlságosan megnő, akkor a fogalomrendszer felbomlik, megszűnik rendszer lenni; s maga a világ is magukban álló dolgok rendezetlen halmazává esik szét az agyban.

Az anyanyelvet még egy vonás jellemzi: hogy mindenki számára ez a ..reflexnyelv". Ezen sikolt fel, káromkodik és álmodik. Ez az az eszköz, amelynek segítségével köz vétlenül tud fogalmakat rögzíteni, felidézni, és gondolatókat fűzni. Az idegen nyelv áttételes, azaz kapcsolt reflex. Idegen nyelven sem a gondolatkifejezés nem olyan spontán, nem annyira saját, s ezért nem is o- lyan fokon alkotó. — Ha meg aztán az egyénben két nyelv összekeveredik, tulajdonképpen két külön-külön logikai rendszer vegyült el: s egyik sem zárt, nem homogén. Társadalmi méretűvé nőve ez a jelenség a hagyományoződó kombinatív készség meggyengülését is eredményezheti.

Az idegen nyelvi környezet tehát elég nagy probléma, és nagyon tudatos anyanyelvi nevelést kíván ellensúlyozásul. Ha ez nincs meg: a nemzetiségi nyelvhasználat e- gészében provinciálódhat; vagy legalábbis regionalizálód- hat, azaz elindul egyfajta különfej lődés felé.

De van a különíejlődésnek egy máshonnan: belülről jövő veszélye is. Például a szlovákiai magyar sajtóban gyakoribb ma az innét és onnét forma, mint az innen és onnan. S megesik, hogy a szerkesztő ezt az irodalmilag helyes kapcsolatot: nagyobb Pistánál, átírja erre: nagyobb Pistától. A nálunk honos kapkod helyén kapdoz, a nézeget, nézelődik helyén a nézkélődik a sajtóban is gyakori. Ezek a nyelvjárásias kötöttségű családias beszélt nyelv be- szűrődései. Nem idegen elemek, de a közös irodalmi nyelv szempontjából regionálisak, s így egyfajta külön- fejlődési tendenciát tükröznek és támogatnak.

Hogy a különfejlődéstől való félelem több tréfánál, arra a magyar nemzetiségek „fő foglalkozása,“ az agronó- m i a figyelmeztet. E területen máris olyan sajátos regionális terminológiák alakultak ki, hogy a szomszédos országok magyar parasztújságai már kezdik visszautasítani egymás szerzőinek cikkeit, azzal, hogy olvasóik nem értenék meg őket.

De azért szerencsére nem kell attól félnünk, hogy — mondjuk — ötven év múlva Solohovot, Fuőlkot és BeroradnJmalynönecméáy shrdlu vbőkíj cméáyp shrdlu cméáy dítani: száz év múlva meg esetleg Petőfit is nemzeti magyarról három nemzetiségj magyar nyelvre. A szomszédos államokban élő magyar nemzetiségek tudatára ébredtek már a nyelvi szétválás és elszigetelődés veszélyének, és lehető kárainak. A r o m á ni ai'magyar értelmiség, a maga hagyományos és fejlett nyelvtudományi iskolájától vezetve, saját új kultúrája hordozójának a közös magyar irodalmi nyelvet tekinti. A kisebb múltú, de némileg kedvezőbb helyzetű jugoszláviai magyar értelmiség egyesületi formában szervezi nyelvművelő munkáját, együttműködve a magyarországi nyelvészekkel. A legfiatalabb magyar nemzetiségi értelmiségben, a s z 1 o v á ki a i b a n is megfogamzott már az a gondolat, hogy saját kulturális élete kialakításának a többi magyarul beszélő társadalommal közös köznyelv használata csak emelője, segítője lehet.

A magyarul beszélő társadalmak közül mi élünk nemzeti keretben, s így a mi helyzetünk a legkedvezőbb. I n- ternacionaiista kötelességünk tehát támogatni a nálunk kisebb, a nemzetiségi helyzetben levő szocialista magyar „mikrotársadalmak“ minden törekvését olyan mértékben, amilyenben ezt ők — az államszervező néppel való egyetértésben - igénylik tőlünk. Ennek vannak már szép példái az államközi egyezményeken alapuló együttműködési .formákban. Mindez nagyon távol áll már az e- lőző korszak irredentizmusától. Hiszen a nemzetiségek művelődésének segítése az általuk is alkotott államok fel- emelkedését szolgálja, s ezzel végső soron az egész szocialista világrend egységét és erősödését.

<»