Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-27 / 21. szám
SÖTÉT ERŐ Németh István két verse Véres délután Vére? délután, hajnalig rikácsolnak a házunk előtt, szeneskocsik hordják a felhőket, lecsorog hátgerincünkön a megáradt folyó A z első olvasóprőbán ä színmű rendezője megvárta míg teljes lett a csend. Szemüvegét letette maga elé, kinyitotta a szövegkönyvét, aztán gyorsan becsukta. — Kérem — kezdte —, ez elég furcsa darab. De jól játsszuk majd el, meglátják nagy siker lesz. Talán á regényt Is olvastak, amelyből a szerző a darabot irta. El kell mondanom: a regényben az Író még nem tudta olyan jől kifejezni magát, mint a darabban. A színpadon minden világos, bár — mint tudják — a mű jelképekkel zsúfolt. Tehát az apa nemcsak kazánkovács, nemcsak munkás — egyúttal az egész osztályt is képviseli. Nem szeretném, ha Szilárd művész úr vaskosan játszaná, egyvonalúan, mintha csak valami jólelkű, de gorombán szókimondó munkásapát ábrázolna, mert ismétlem, a figura jóval több — különben is, ő áll a tragédia központjában. A felesége — Szépy művésznő ■— túl egyszerű, egyszerűsége azonban nem korlátoltság. Ügy gondolom, a múlt szenvedéseiben csiszolódott bölcsen-egy- szerűvé, hangja tiszta, árnyék nélkül. Leányuk — a rendező Zoróka művésznőre nézett - mai lány. Irodába jár, este tangl, de szereti a tánczenét, higgadtan szerelmes. Zoltán művész úr, a testvérek közt a legidősebb, métnökjelölt, máris vannak kitűnő műszaki elgondolásai. A kisebbik fiú megnyerte a középiskolai tanulmányi versenyt, az alig egy évvel idősebb fiú, katona akar lenni. Cigaretta, aztán: — Bevallom — folytatta a rendező —. az egész, így sematikusnak hat: Egy munkáscsalád élete. Mintha eddig csak azt mondaná vele a szerző: a szocializmusban minden munkáscsaládnál körülbelül ez történik, a história mindent visz- szafizet a munkásoknak. Mintha az életet szépen kilakkozva mutatná a szerző, hiszen a családnál semmi hiba, az öregek dolgoznak, jól keresnek, a gyerekek tanulnak, továbbjutnak, ők az új munkásértelmiség, stb. Felfogásom szerint mindezt lábújjhegyen állva, halkan kell eljátszani, mint egy torzításnélküli, tiszta álmot Éreztetni kell: ez azonban az életnek bár művészi, de mégis csak díszlete, hiszen ha vannak is ilyen kristályos képletek, vagy a tendencia az, hogy minden család ilyen legyen, tudjuk, a valóságban semmi sem szobormerevségű. minden mozog, erre, arra, hol tűz a napfény, hol beborul. — De különben felel erre a második felvonás. Itt már nincs rim rímre, az egyenes keretek meglódulnak, ahogy a jelenetet ábrázoljuk, mutatjuk a réseket is — a családi ösz- szeütközések eljátszása vall arról: az ember nem teljes tökéletességgel kifaragott lény, nem szent valamiféle földi mennyországban —, ennek viszont úgy kell visszatükröződnie az első felvonásra, hogy az első Is reális legyen, a második felvonás realitásaival. Tehát az alig rejtett indulatok, a nem titkolható gerjedelmek, az erős szavak aláhúzzák: emberek vagyunk, vérből, húsból. A lelkekben olyan sok minden lejátszódik, amiket fennhangon sohasem ismételnénk, mégis parancsoló hatással vannak lépéseinkre, minden mozdulatunkra. Tehát, az általános emberit kell erősen hangsúlyozni, túl a munkáscsalád életén, a lélek útjait kell bejárni, ami persze nem jelenti azt: mi most a fonákját mutatjuk be az első felvonásban vázolt idiilnek. Csak annyit: ha haragszom, ha felháborodok, ha szorongok, ha féltek valakit, ha szerelmes vagyok, — mindegy még a kor is, amelyben élek; haragudni, félni, felháborodni — kortól és társadalmi berendezéstől függetlenül is lehet, hiszen értenek engem... A harmadik felvonás mintha kicsit feje tetejére állítana mindent, ezért mondtam: furcsa darab ez. Mint tudjuk: a harmadik felvonásban kitágul a színpad, már tombol az ellenforradalom. A mű éppen a tonnáját is meg akarja mutatni. Nem a gazdasági hátteret — ezt most nagyon nyersen mondom —; tehát nem azt, hogy a tőkések már lesnek a pillanatra, amikor visszagyömöszölhetik pénzeszsákjaikba az elvesztett tőkét, nem is volt földbirtokosok vágyait kúriáik, kastélyaik visszaszerzésére — mindez túl .egyszerű lenne. A darab célja annak a sötét erőnek a megmutatása, amely minden emberellenes megmozdulásban fellép, mint annak embertelen fegyvere. Tehát mint az inkvizíció, véres gyakorlata. A hóhéröröm a kerékbetörésnél, a karóbahúzásnál. Vagy még előbb a történelemben: a leigázott városok lakosainak kardélre hányása. Vagy a rabszolgák odavetése kiéhezett oroszlánok elé a római cirkuszban. Elembertelenedett emberekben a vérontás öröme. A hitlerizmus, a fasizmus — nem mint ferde eszme — mint ezeknek a fekete örömöknek a megidézője. A harmadik felvonás, ismétlem, legfőképpen azt akarja megmutatni, hogyan vetkőzik le a nyílt színen ez a fekete erő, borzalmasságában, korlátlanságában hogyan növekszik, mintha egy szörnyű Pandora-szelencét nyitottak völna ki — s ez az erő a hisztérikus, véres valóság. A fekete erő számára az ellenforradalom belépőjegy a tomboláshoz, a gyilkoláshoz, útlevél, vízum; hogyan mondjam el önöknek: Nagy Sándor katonái nem gondolták parancsolójuk világhódító terveire, amikor a legyőzött városok lakóit lekaszabolták, az ókori hadvezért a fekete erő segítette — győzni és gyilkolni. Aztán kérem, a harmadik felvonásban — mint tudják — felakasztják Szilárd művész urat... — Tudom* engem — mondta Szilárd, a nagy művész. — A darab szerint az óbudai földszintes ház udvarán alkalmi akasztófát ácsolnak — folytatta a rendező —, s a nyílt színen... Illetve az akasztófát én másképp gondolom... — A nyílt színen?... Nem gusztustalan ez? — kérdezte Szépy művésznő. — Majd úgy csináljuk meg — felelte a rendező —, úgy csináljuk meg: a közízlést ne sértse az akasztási jelenet;.,. Különben is Szilárd művész úr úgy hal majd meg, olyan szépen, olyan magasságba emelkedve halálával... Ezért aztán az útálkodás, a megvetés, sőt a gyűlölet a nézőtéren a fekete erőre összpontosul, felfokozott mértékben; szinte nem is látjuk az akasztőfát, a láthatatlan erő váltja ki az emóciókat: el kell végre ezt a szörnyet tiporni, kiiktatni az emberiség történetéből. — Már meghaltam színpadon — mondta a színész — mint Lear király, eddig tizenkilencszer,, fiatalkoromban mint Liliom... Szépy művésznő közbevágott: — És én! ... A kaméliás hölgy... A rendező figyelmet kért: — Azon tűnődök — mondta —, hová tegyem az izé... az akasztófát. A szfnészek hallgattak: — A cselekmény szempontjából — folytatta a rendező — mindegy. Lehet a háttérben is, egy bokros rész mögött, a bokrok eltakarják majd a sámlit, amelyre Szilárd űr rálép, és ezzel teljes az illúzió: mintha lógna— Ha lehet, kérem, legyen az előtérben — mondta a színész. — Szeretném, ha jól látnák az arcomat, ahogy ott, a fán lehúnyom a szemem, hangomban a megbecstelenített halál hangja, a jövó győzelemé, vonásaimra kiül a diadal... Felejthetetlen lesz!... — Majd meglátom — mondta a rendező. P róba után tárgyalás a szcenikussal. A fát úgy kell megcsinálna: élőfa is legyen, mégis akasztófa, kiálló vastag ág. a vékonya lefürészeive. S persze gumikötél, nehogy egy pillanatra is telsértse a művész nyakát. A sámli, amelyen áll majd, valóban műbokrok alatt, az óbudai ház nagy udvarán. — Egy ember kell — mondta végül a rendező —. aki a dolgot ügyesen elvégzi, persze nem színész, mert az összekötött kezű Szilárd művész urat, hurokkal a nyakán, fel kell emelni, s a művész úr, becslésem szerint, legalább nyolcvan kilő. Gondolom, a kulisszamozgatók között akad egy jő erős ember. Szerepe csak ennyi: adott végszóra a fához emeli Szilárdot, megvárja, míg Szilárd rááll a nézők elöl elrejtett sámlira, aztán a hurkot... A szcenikus Moravecet ajánlotta, vaskos, izmos ember, nagyon megfelel. Külön maszkirozásra nincs szüksége, az arca csupa vad hegy és völgy, szűk, bornírt szem, keshedt félbajusza van, kiálló foga. A rendező megnézte Moravecet. Igen, jö lesz. Persze, a külseje nem olyan, ahogyan a szcenikus leírta, elég semmitmondó arc, kifejezésteien, majdnem bamba A szemöldökét meg kell majd húzni feketével, hisz majdnem szőrtelen, deltát ez még ráér. — Fel tud emelni egy embert? — De fel én. — Nem ejti le? — De nem én. Tíz napig tartanak a próbák. Az utolsó napokra a rendező berendeli Moravecet. — Tehát itt áll, érti? — Értem. — Amikor azt kiáltják: „A fára vele!“, maga elvezeti a művész urat a fához, a hurok már a nyakán, aztán maga felemeli. Érti? Moravec arcán villogó vigyor a próba elejétől végéig. A rendező örül a vigyorgásnak. Ezt nehéz lenne betanítani. Éz a vigyor természetes (úgy látszik, megállás nélkül örül a néma szereplésnek és a különpénznek. amit ezért kap). A vigyor illik a jelenethez, nagyszerűen illik. A próbák végre kitűnőek. A darab már áll. Premier. Zsúfolt nézőtér. Az igazgatósági páholyban a rendező végigsímít kopaszodó feje tetején. Jóleső érzés ez a tömött színház, úgy véli, nagy része van ebben az ő rendezői hírnevének. A függöny felmegy. Néhány mondat — milyen remek színészek! — a közönség feszülten figyel. Tetszésmoraj, sűrűn Az első nyíltszíni taps, a siker forrón bontakozik ki Remek színész ez a Szilárd, micsoda meggyőző mozdulatok, milyen orgánum! Már az első felvonásban érezni, övé a legnagyobb siker, bámulatos alakítás. A darab figurája felmagasodik, túlnő a színpadon, játék-valóság egyszerre, egy soká emlékezetes alak születik a színpad deszkáin — milyen kiváló színész! A második felvonás: még nagyobb siker. A nézőtéren kipirulnak az arcok, a taps néha orkánná erősödik. A rendező előrehajol a páholyban. Már a harmadik felvonás megy, a feszültség nő — a tragédia szele süvítve ér a színpadra, a cselekmény forrponton. Aztán a fortissimo, Szilárd megkötözve, mégis dicsfényben. Moravec a végszóra vastagon előlép, arcán az elégedett vigyor, amely a próbákon is kiült az orra alá, a szája köré. A rendező bólint, legszívesebben megtapsolná. Majd juttat neki egy kis különpénzt. Moravec durván megböki a színészt, s elindul a összekötött kezű emberrel. A nézők halálos csendben figyelik a jelenetet. M oravec a fához ér, a fa előtt bokrok... Felemeli a faágra a színészt... Ebben a pillanatban — a rendező felugrik a páholyban — kis tompa zaj, a színész — de civil hangján — félhangosan felkiált: — Segítség... segítség... A függöny hirtelen összecsapódik, zaj a nézőtéren. A villanyok kigyulladnak. A rendező felrohan a színpadra. A színpad közepén Szilárd egy karosszékben. Arca a festék alatt is sápadt. Az ügyelő rohanva hoz vizet. — Kirúgta alólam a sámlit — a művész arcán igazi halálfélelem. — Kis híja — sikoltozik Szépy művésznő —, kis híja, és megfullad!... Már a rendőrtiszt is ott van a színpadon. Ketten fogják Moravecet. — Mit csinált, maga szerencsétlen?! Moravec arcán az el nem múló vigyor: — Felakasztottam... — Felakasztotta? — Felakasztottam. — Aztán keményen: — Ahogy kell! A rendőrtiszt rákiált: — Hol tanultad az akasztást? — Hol tanultam?... A vigyorgás lassan kialszik, mint a nézőtéri világítás, az előadás megkezdésekor. Marad a kifejezéstelen arc, az apró szem, a beharapott száj. A szem fölött vastagon, félelmetesen a fekete festék, amellyel kihúzták Moravec szemöldökét, mert különben seszínü, szőrtelen volt. Szigorú kétségbeesés Várótermek ablakán véres tavirózsa lebeg, orsóról peregnek a fekete egek, halikra-tavak fölött az irgalom száz lábával szalad. térdigérő kúfgodrökben föl-le úszkálnak •, szavak. Kulcsár Ferenc két verse Ha utazom ha utazom mágikus gesztussal tornyokat ölök meg magamh-’ hogy hajladozva nőjek ha utazom a levert virágokban méhek halálát tervezem s fészkek tojások pusztulását a bitang madár sem érzi tollas rugaszkodásom ha sörényem átüt a lombokon s nyúlt erek futnak bőröm alá ha lecsurog a nap halántékomon ha utazóm a zöld ég ciripel s ha behorpaszt a cinikus gyorsasai! felborzolt inakkal gázolom a tavaszt — a hazugot a lerogyő fűszált csak magamat viszem át a még hazugabb nyárba Az én erőm Saját erőnkből nem juthatunk a csoda világába... Garaudy Vers kell Közel a halálomhoz Köze! az életemhez Hol arc nélkül Félve is erősen járhatok S visszaadom látását a sötétnek Madárszámy és föld között Kibelezett énekemet Rohasztja A gyakori nem-lét De a földön A sírokhoz közel Embereket szólít Oly közel van a halál Hogy kikönyörgöm belőle Mozdulásomat És fejem fölött magasan Rátalálok Elveszett arcomra Erőmre Hogy kiköltsem az erdők Tojásait Karomra Hogy felröppentsem Fogoly madarait S héthónapos Hattyúnyakú apostolaimmal Szólhatok újra Elindulok magasabb vizekért S rálelek a sírok győzőire Kik földbe ástak erősebb fényért Közel hozzám Közel a vershez A haláltól is közelebbre !
