Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-05-20 / 20. szám

PETRICSKA JÚLIA versei

Nem...

Nem ültetett nem öntözött nem kapált

nem hervadó nem müvf nem királyi

nem temetőt sirató nem fátylat szépítő

nem vázába metszett v

virág,

de virág szeretnék lenni.

Valóság-hűséggel,

szimbólum-jelzésrendszerrel.

Ingyen is csodálva-szeretett zöldellő.

Nem biolőgiai szeretett-szerető (következménye a nedvnek)

de minden mozdulatnak szellemi jelentést és életszerű meleget adó, a vegetáló fűnek szemébe mosolygó

tény.

S úgy meghalni mint a virág.

Szirmaimmal akkor megváltanám a növényeket.

Paradoxon

Elkezdeni, lépni a feliebbezhetetlen csöndben a legnehezebb.

Az Ok a fénybe merevített hétköznap okozata,

disszonáns emberarcok melegének jóváhagyása rendhagyó életek megcsapolásával nem Bún.

Én meg merem tenni, hogy élek, hogy látszólagos lehetetlen vagyok, és tudok nevetni meg csilingelni, és kétláhon járni, a kezemmel enni és lenni.

És merek tüntetni tehetetlenségem ellen vérzuhany alatt kékszemű múltammal.

Világmegvető ISTENEK — az ünnepnap szülte Ok oktalanul okoskodó szobra.

Elkezdeni, lépni a gyereksírással kérdezett valóságra — kőtelező,

míg meg nem találjuk elfelejtett gondolataink visszhangját és a félelmet,

hogy nem találjuk meg a kijáratot.

LOPE DE VÉG A:

A szerelem különféle hatásai

Elájulni s mindent merni, dühöngve, mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt, merész, halott és új életre támadt, csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge, és tőle távol nem találni csöndre, mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt, megszökni hősként, csupa gőg s alázat, s riadtan bújni sértődött közönybe.

Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni, édes borként mérget szívni magunkba, a kárt. szeretni, a hasznot feledni, hinni, hogy a pokol visz égi útra, létünket egy csalódásba temetni: ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.

SPENSER:

A megszelídült szarvas

H. E. BATES:

A fiú és az öregember i hegyoldalon szántottak. Az ekét egyetlen csontos, vén gebe húzta. Március volt, de áprilisba illő gyönyörű időjárás. Fehér, szürke és sötétkék felhők vonultak szakadatlanul a tündöklő égen a reggeli nap elé. A felhők árnyéka átsiklott a mezőn, eltűnt, aztán újra megjelent a szakadékon túl, a bevetett és bevetetlen földek zöldje és okkersárgája fölött. Ügy tűnt, a megújhodott fényben megújhodlk maga az élet. Még a felforgatott rögök is fényt sugároztak, s a fölszántott föld minden barázdája fényes és árnyékos sávokra osztott. A hosz- szan megforgatott agyagos rétegek, akár az acél, csillogtak a napon, alig halványabban az eke vasánál.

A lejtő nehezítette a szántást. Ha leereszkedtek, az öregnek teljes erőből vissza kellett fognia az eke szarvát, ha meg fölfele tartottak, folyton nógatnia kellett a lovat, és néha meg is csapkodta, nehogy megáll ion.

Minden fölkapaszkodás után az öreg meg a fiú pihenni engedte a lovat. „Egészen kifulladt. Álljunk meg egy kicsit.“ A ló nehezen szuszogva, iehorgasztott fejjel bámult; az öreg egész testével az ekére támaszkodott, a fiú ezalatt új min- yt vésett* kőrisfa botjába.

Rendszerint a fiú kezdte a beszélgetést:

' — Miért nem szállnak fel a pacsirták?

— Majd felriasztjuk őket. Korán van még.

Vagy a régi fájó kérdésre terelte a seöt. Mások két, három, sőt négy lóval is szántottak. Hatalmas erejű állatokkal.

— Mi miért szántunk csak egy lóval?

— Mert nincs több. Azért.

Az aljban is megálltak, de rövid időre. Az élősövénynél, amelyen már fesiedeztek a bimbók, kegyetlenül sütött a nap. — Meleg van, leveszem a bekecsem.

— Azt már nem. Márciusban levetkőzni. Hagyd csak magadon.

Az öreg föltekintett a futó felhók közül klvilágló, való» színütlenül kék érge.

— Nem tetszik nekem ez a nagyon szép idő; sokéig nem tartja magát. Ebédig még megázunk.

Tizenegy óra tájt szél kerekedett, és sűrű, szúrós csep- pekben eleredett az eső. Mintha egy pillanat alatt visszajött volna a tél. A látóhatár vigasztalanná sötétült, a barázdákban a föld átnedvesedett, leülepedett.

Az öreg és a fiú behúzódott a sövény mellett egy kalyibába. Álldogálva hallgatták az eső doboiását a tetőn. Kerékcsikorgás hangzott fel, majd hosszú orrú, világos térd- harisnyás, fehér köpenyes férfi szaladt be a kunyhóba.

e

zitkozódva rázogatta a vizet kockás sapkájáról: — Vigye el az ördög! — Az öreg szóba ereszkedett vele, „tejes“-nek szólította, a fiú a sarokban az ócska boronára ült s hallgatta a beszélgetésüket.

Kint lépések hallatszottak, aztán még egy férfi jött be a kunyhóba, görbe lábú, magas; vállára zsákvásznat borított, hogy védekezzék az esőtől. Fölényes fellépésű volt, a tejest megvető pillantással mérte végig. Hatalmas termete szinte az egész kalyibát betöltötte. Ráadásul a lábát is szétvetette, s himbálta magát, mintha áz egész hely ót illetné meg.

— Istenverte idő — mondta a tejes.

— Nekünk kel! az eső — felelte a behemót. Kihívásként hangzott a szájából.

• — Kinek kell?

— Nekünk. Nekem é"S Joenek. Minél több az esó, annál kevesebb a munka. Ügy van?

— Ügy — mondta az öreg.

— A nyavalya törje ki — szólt a tejes. — Engem hátráltat. — Kelj fel korábban — mondta a behemót. — Mindig hátul lógsz, akár a tehén farka. v

Aztán újra megszólalt:

— Hallottátok, mi történt Waggal? Wag Thomsonnal?

— Waggal? — kérdezte az öregember.

— Meghalt.

— Meghalt? — csodálkozott a tejes. — Hogy halt meg?

Ma reggel iáttam.

— Na, többé nem látod — válaszolta a behemót. — Halott...

Az öregember kinézett az eső áztatta mezőre, nem bírta gondolatait összpontosítani, nem akarta elhinni a hírt

— Biztos — állította a behemót. — Meghalt.

— Miben?

— Hirtelen. Összeesett, s vége volt.

Hallgattak, az esőt nézték. Még mindig zuhogott, a barázdákba sáros tócsák gyűltek. De furcsa módon a pacsirták énekeltek. Hangjuk áthatolt a zápor zúgásán.

— Nem tudom elhinni — mondta az öregember. — Olyan makkegészséges volt.

— Ez az — mondotta a tejes —, túl egészséges volt. Egészséges és zömök.

— Zömök? — kérdezte a behemót. — Nem zömökebb nálam. Nem olyan nagyon kövér.

—- Igen. igen, piros volt az arca. Felfújt.

— Az ivástől — mondta a behemót.

Zsebéből dohányzacskót vett elő, s megkínálta előbb az öreget, aztán a tejest.

— Nagy kedvelője volt az itőkának. szegény Wag-fiú.

— Szép kis fiú — mondta a tejes. — Volt vagy hatvanéves...

— Több...

— Hatvanöt éves volt — szólalt meg az öreg — Együtt kezdtük a szántást kölyökkorunkban.

Elhallgatott, emlékeibe merült.

— Látta valamikor halászni? — kérdezte a behemót.

— Igen — mondta az öreg — nagyon értett hozzá. Jártam vele halászni. És a puskával is tudott bánni. Gyerekkorunkban egyszer egy csukát lőttünk. A víz színére úszott, Wag belelőtt. Emlékszem rá, mintha ma történt volna. Fiatal csuka volt. Wag eltalálta.

— És gombát?... — mondta a tejes. — Senki sem gyűjtött annyi gombát mint ő.

— Szimat után ment — mondta a behemót —, sokat hozott neki. Meg a halászat, meg az éneklés.

— Igen, 6 aztán tudott énekelni — emlékezett az öreg. — Hallottátok tőle az Első csónakázás-t?

Biz* én, testvér, reszkettem,

Nehogy a vízbe essem...

A fiú a sarokban ült és figyelt. Apránként kirajzolódott előtte egy ember képe, egy emberé, akit nem ismert, akit sohasem látott. Mintha álmodna, képzeletében lassanként megelevenedett Wag. A fiúban rokon- szenv született iránta. A kövér, piros arcú, jólelkű Wag — halász, énekes és dohánykedvelő — régi ismerősként jelent meg előtte. És elszomorodott. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább, és sírásban tört ki. A férfiak csodálkozva vették szemügyre.

— Mi az ördög... — mondta a behemót.

— Mi van veled? Miért sírsz?

— Megijedt valamitói.

— Mi a baj? Mitől ijedtél meg? Miért sírsz?

— Semmiért.

— Hogyhogy semmiért?

— Kié a fiú? .

— Emmáé. A lányomé. No, miért sírsz?

— Semmiért.

— Lágy a szíve. A gyerekek mind Ilyenek — Jó-jó, hadd abba; Elég a víz amúgy is. Na?

A fiú elhallgatott. Könnyein át látta, hogy az eső is elállt. A felhők kifelé vonultak a völgyből.

A tejes és a behemót kinéztek.

— Már kék az ég — mondta a tejes.

— Jó lesz sietni, "különben még vacsorára se ihatnak az emberek tejet.

A kék folt az égen mindjobban növekedett, s mire az öreg meg a fiú visszaértek az ekéhez, a napsugarak már áttörtek a felhőkön.

Az öregember megfogta az eke szarvát.

— No-no, indulás, gyerünk, no-nol S az eke ment előre a síkos, vizes mezőn.

A fiú, aki a ló feje mellett, a szántatlan földön lépkedett, megfeledkezett a halottról. A pacsirták fel-felröppen- tek, és ő azon gondolkozott, hány fészket sikerül majd megtalálnia.

Az öregember pedig gondolataiba mélyedve, halott barátjára emlékezve szüntelenül a távolodó felhőket szemlélte, ßs az eke látszólag magától ment.

Mint a vadász, ki futva kimerül, és látja már, hogy megszökött a vad, s lihegnek a kutyák köröskörül, leül pihenni ott, hol árny akad: így egyszer — mint ki hasztalan szaladt vadászat után én is pihenék, a nemes vad megfordult ezalatt, hogy szürcsölje a forrás hús vizét, és ott megállt, szelíden nézve szét, nem menekült, jött bátran közelebb, míg megragadtam remegő kezét, s szorosan rátettem a kötelet.

Ilyen vadat nem látott senki sem; hogy tőrbecsalják, tűri szívesen.

AZ EKE A

\ m í*