Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-20 / 20. szám
mrl-M ’•S3" 18. LU M O 18. A ztán mefl balra és újra jobbra kellett fordulniuk. A sofőr teljesen a szűk, gödrös, sáros utca végén állt meg a kapitány figyelmeztetésére. A huszonegyes számú ház előtt. A villa formájú négy- szögletes házat, az utcára néző két hatalmas ablakkal, magas deszkakerítés vette körül. Krasko megfogta a kapu kilincsét. Széles, nagy udvarba jutott. Az udvar közepén a vízpumpa állt rongyokba csavarva, hogy szét ne fagyjon. Az udvar jobb sarkából egy láncra kötött, fekete csupaszőrkutya ugatása fogadta. A kutyaugatásra középkorú, konyha- kötényes asszony jelent meg a veranda ajtajában. — J6 napot, — köszönt a kapitány, fél szemmel a fekete szőrcsomőt figyelve, aki a gazda megjelenésére még nagyobb bátorságra kapott. — Vartás, elhallgass, — szólt rá az asszony a kutyára. A kutya abban a pillanatban abbahagyta az ugatást és bebújt a kutyaólba, ahonnan a fénylő fekete orra látszott csak ki. — Kit keres? — kérdezte a háziasszony és bizalmatlanul méregette a lábujjától a feje- búbjáig. — Júlia Mazánkovát keresném. — Frissen sült kalács illata csapta meg az orrát. Az én anyám is ilyeneket sütögetett, jutott eszébe hirtelen a gyermekkora. De finomak is voltak. Főleg a dióskürt. — Én vagyok, — mondta az asszony a köténybe törölve lisztes kezét. A kapitány hirtelen visszazökkent a jelenbe és levéltárcájából, előhúzta a szolgálati igazolványát. — A bűnügyi rendőrségtől vagyok. Beszélnem kell önnel, Mazánková asszony! — Tessék, jöjjön beljebb, — invitálta egy kissé bizonytalanul a konyhába, — Itt kell lennem, mert a sütőbe éppen betettem a kalácsot. M azánková asszony, ugye maguk negyvennyolcig Pozsonyban laktak? — Igen. Ott laktunk. A firsnálon. — Ha nem tévedek, a Ven- tur utcában volt egy kisebb ■tejb,oltjuk. — Igen, volt. Bizonyára azt is tudja, hogy negyvennyolcban elvették tőlünk, — jegyezte meg egy kissé csípősen. Krasko a megjegyzést elengedte a füle mellett. — A maguk üzlete mellett volt egy ékszerbolt. — Igen. Volt. De csak a frontig. — Ismerte az ékszerüzlet utolsó tulajdonosát? Elemír Benust? — Már hogyne ismertem volna. Perszehogy ismertem. Feldmant is jól ismertem... Szóval Benus miatt jött? Nem mondok róla úgyse semmit, — sietett a válasszal mérgesen. — Mért nem hagynak nekem békét azzal az emberrel? — Ki nem hagyja magát békén, Mazánková asszony? — Hát maguk. A rendőrség, — tárta szét a karját. — A háború után háreanszor hallgattak ki miatta. Mit csinált, mennyi aranya volt, hová szökött, ho' tartózkodik most és mit tudom én, hogy mi mindent kérdeztek még? Keressék meg maguknak, azért vannak ott. —« Megértem, kedves Mazánková asszony, ha nem szívesen lát bennünket, — nyugtatgatta a kapitány. — De én nem kihallgatni jöttem. Meg kell, hogy bocsásson nekem, de bizonyos dolgokat szeretnék tisztázni, s ahhoz kellene az ön segítsége. Krasko korrekt viselkedése egy kissé tompította az asz- szony felháborodását. — Tudja, soha se volt semmi dolgom a rendőrséggel. Én nem tehetek róla, hogy annak az embernek az ékszerüzlete éppen a mi tejboltunk mellett volt. Nem tudom, hogy mit akar tőlem tudni, de amikor kihallgattak, mindent, elmondtam nekik, amit csak kérdeztek tőlem. — Igen, elolvastam a jegyzőkönyveket. A jegyzőkönyvekben azonban nincs szó egy asszonyról. Benusnéról... a szeretőjéről. Emlékszik rá? — Emlékszem, hogyne emlékeznék, — ismételgette a szavakat és hirtelen hozzátette: — Senki se érdeklődött felőle. — Nem emlékszik véletlenül a nevére? — Jaj, azt bizony már elfelejtettem. De akkor tudtam, hogy hívják. Régen volt. — Zechnerová? — Látja. Igen, így hívták. Szőke lány volt. — Mazánková asszony, gondoljon csak vissza, maga szerint milyen viszony volt Benus és Zechnerová között? Csak amolyan...? Pillanatnyi? Vagy sokkal bizalmasabb? — Bizalmas, egészen biztosan bizalmas. Gyakran járt hozzá az üzletbe és többször előfordult, hogy egyedül árult. És tudja, ékszereladásnál valamiféle bizalomnak már mégiscsak kellett lennie... Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért nem házasodtak össze. — Ez azt jelenti, hogy Benus teljes mértékben megbízott barátnőjében? — Ügy nézett ki. Ha átjött hozzám a boltba vásárolni, Behúznak is vásárolt — És azt nem tudja vélet- letlenül, hogy Zechnerová kapott-e Beftustőt valamiféle ékszereket? Mondjuk gyűrűket, aranyláncokat, karkötőket? — Sokat szeretne tudni. Ilyesmiről sohasem beszéltem vele. Amikor a férjem figyelmeztetett, hogy Benusra vigyázni kell, mert azt beszélték akkoriban, hogy ő jelentette fel Feldmant, az előző tulajdonost, hogy megszerezze a vagyonát, vigyáztam én is a nyelvemre. — Honnan tudta a férje, hogy Benus a németek besúgója? — Tudja, azt valahogy nem lehet titokban tartani. Mindenki tudta, hogy Feldman után átvette az ékszerboltot és még két házát Is. Ami azt jelentette, hogy be vágódott a németeknél. — Azt mondja, hogy Befius átvett, pontosan szólva — arl- zált, Feldmanék után két házat is? — Igen. Ügy hallottam. Az egyiket valahol Feriba felé, most azt hiszem Prievoznak hívják, a másikat meg valahol a Zámocká utcában. — Mazánková asszony, visz- sza tudna emlékezni, hogy Benus Zechnerován kívül kivel barátkozott még? Ki járt hozzá még az üzletbe? Már nem mint vevő, hanem mint... mint jó ismerőse. H átával a masszív, fehér kredencnek támaszkodva elég sokáig gondolkodott, aztán megrázta a fejét. — Nem tudom magának megmondani... Járt oda valami fiatalember. De... magát bizonyára másvalakik érdeklik. Igazán nem tudom... — Azt mondja, hogy egy fiatalember?! — Igen', egy fiatalember, — mondta még egyszer. — Időnként eljárt Beftushoz valamiféle kamasz. Olyan huligánféle. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Kisöpörte az üzletet, néha felsöpörte a járdát is az üzlet előtt. Olyan alkalmi segéd volt, fizetés nélkül... — Nem tud róla véletlenül valamivel többet? — Már hogy tudnék! Ilyen csavargóból annyi volt azon a környéken, amennyit csak akart. Volt nekem más dolgom is, semmint azokat figyelni. Elég volt a magam gondja. — Mazánková asszony, mikor látta Befiust utoljára? E rre nagyon jól emlékszem. Egy nappal az oroszok bejövetele előtt. Azon a napon az uram is velem volt az üzletben., Féltem egyedül. Senki se tudta, hogy megéri-e a holnapot, olyan idők voltak. — Beríus az ékszerboltban csomagolta az árut és a csomagokat magával vitte valahová. Az a kamasz is segített neki. — És aztán? — Délután bezárta az üzletet és a kirakatban is a fatáblákat és soha többé nem láttam. Akkor már tisztán lehetett hallani az ágyúzást. Másnap a Váralján már orosz katonák voltak. — Azt a fiút, aki segített Benuának, azt se látta többet? — Nem, nem láttam. De lehet, hogy meg se ismertem volna. Hirtelen, mintha megcsípték volna, elugrott a kredenctől, és a sparherthoz szaladt. — Jézusmárja, — kiáltott fel rémülten. — A kalács. Szerencsére nem égett meg. A kapitány megköszönte az információkat. Aztán VartáZ ugatásától kísérve visszatért az autóhoz. XIV. ötvenhat húsvéthétfőjét sokan és sokéig fogják még emlegetni. Jelsavsky főhadnagynak is emlékezetes marad. Világoskék manchester kabátban, barett sapkával a fején, gumicsizmásán Stary hájnál, a Duna holt ágában bámulta a nyugodt víztükröt. A reggeli köd már régen felszállt és méq mindig semmi. A zsinór még egyszer sem rándult meg. Amikor már a nap sugarai is áttörtek az égerfák ágai között, elvesztette türelmét. Fogta az egyik botot és erős fogaival átharapta a műanyag zsinórt közvetlenül a horog fölött, amelyen a giliszta csalétek hiába várt egy jókora márnára. A zsinór végére egy saját gyártmányú csalit erősített. Két kidőlt és a vízből félig kiálló fa között kinézte a helyet, hová dobja. A hármas horog süvöltve repült át ale- vegőn és pontosan oda esett, ahová Jelsavsky nem akarta: a két kidőlt fa gyökerei közé. — Ennek befellegzett, — mormolta csak úgy magának. A zsinór, ahogy feltekerte, megfeszült, aztán elszakadt. A másik dobás már szerencsésebb volt. A horog pontosan a két fa között esett a vízbe. A zsinórt kezdte lassan visszahúzni. Hirtelen erős rántást érzett. Megrántotta a botot. A szeme felragyogott az örömtől. T íz perc múlva a „küzdelem“ véget ért. Jelsavsky győzött. Míg a kései öntözkö- dők a sokféle és bőségesen fogyasztott italtól zavaros tekintettel dülöngéltek egyik háztól a másikig, a ii- getfalui utcákon robogó manet már hazafelé vitte. Ráadásul az első horgászásról. Az arcán eluralkodó ünnepi nyugalomhoz nem kis mértékben járult hozzá a legalább hat kilós csuka, a motorkerékpár kormányára akasztott hálószatyorban. Eddig még sohasem fogott ilyet. Esteledett. Két órával a halászatról hazatérte után a főhadnagy új ruhában, kezében hosszúkás csomaggal feszített az utcán. Gyalog ment, Kras- kohoz igyekezett. Nem gondolta, hogy nála találja Staník őrnagyot is. Amikor Kraskóné a csengetésre ajtót nyitott és beljebb invitálta, minden kiderült. Kölcsönös gratulációk következtek. Staník' Krakkóval Jelsavskynak a nagyszerű fogáshoz gratulált, ő viszont Kraskonak a tíz éves házassági évfordulójukhoz. Erre a kis ünnepségre hívta meg Staní- kot is, úgy mint annak idején a lakodalomba. Kraskóné 'megköszönte a csomagot és a férjének szellemesen megjegyezte, hogy egész héten hal-különlegességekkel fogja traktál- ni. Krasko osztályának szűkebb kollektívájából már csak Ur- baník hiányzott. Az Kanys dok- toréknál éppen az eljegyzését ünnepelte Viera Kanysovával. A kapitánynál összejött társaság a késő esti órákban jő hangulatban indult hazafelé? Stanik kilenckor, Jelsavsky meg egy órával később. Mire a háziasszony elmosta az edényeket és mire lefeküdhettek, tizenegy is elmúlt. Ezt a napot még sokan megemlegetik... A nap azonban éjfélkor ér véget. A kapitány alighogy elaludt, a telefon csengetésére riadt fel. Még félálomban kitapogatta az éjjeli lámpa kapcsolóját és álmosan kibotorkált az ebédlőbe. — Krasko kapitány lakása? — hallatszott egy férfihang a vonal túlsó végén. — A telefonnál. Ki beszél? — Itt a kerületi parancsnokság szolgálatvezetője, Pávik főhadnagy, — mutatkozott be a telefonáló és folytatta: — Kapitány elvtárs, a városból egy gyilkosságot jelentettek. Nem tudok kit odaküldeni. A készenléti csoport a kutyával együtt a Patronkára ment a büfé-betörést kivizsgálni. Kit gyilkoltak meg? — kérdezte. A szeméből egyszerre elröppent az álom. — Egy pillanat. Följegyeztem... Lydia Galkovskának hívják. Huszonegy éves lány, a Prevalová utca 17. szám alatt lakik. : — Azonnal küldjön ide egy autót. Odamegyek. — Letette a kagylót, a kezével a hajába túrt és egy pillanatig tanácstalanul nézelődött a szobában. (Folytatjuk) Megint'Martinnák lett igaza. A How Do You It című szerzeményt odaadta egy másik együttesnek, s az csakhamar a toplista élébe .került. UTOLJÁRA HAMBURGBAN A Beatles-együttes 1962 novemberében utazott haza, hogy szalagra vegye a Please Please Me című dalt, majd ismét visszatért Hamburgba, ötödször és ezúttal utoljára. Angliában a népszerűségi listának még mindig az alján voltak. Amikor a győztesnek 21 843 szavazata volt, ők mindössze 3906-ot gyűjtöttek össze. S mégis, ez már jelentett valamit, hiszen legalább rajta voltak a listán. Viszont még semmi jele sem volt annak, hogy valaha is valóra válik George Martin, s egyben a Par- lophone cég elképzelése és hozzájuk fűzött reménye. Martin segítségével Brian Epstein végül is talált egy embert, aki hajlandó volt hangszerelni a Beatles-da- lokat. Ez az ember — Dick James — korábban énekes volt. Epstein és James egymás között úgy állapodtak meg,, hogy a szerzői jogból származó nyereség rájuk eső részét elfelezik. A Beatles-együttes mostanában lépett fel Londonban, de a fővárosi sajtó figyelemre sem méltatta. RAJONGOK LIVERPOOLON KfVÜL IS A londoni vendégszereplést bizonyos Arthur Howes szervezte, akinek megtetszettek a Beatles-fiúk. Ringó meséli: — Még mindig fogalmunk sem volt, hogvan kell sminkelnünk magunkat, mielőtt a színpadra lépnénk. A mindenféle festékkel és púderrel bekenve úgy néztünk ki mint valami-tarka indiánok. Különösebb érdeklődést még mindig nem keltettek, de ekkoriban a Please Please Me című lemez már erősen megközelítette a népszerűségi lista csúcsát. Glasgow-ban üdvrivalgással várták őket a rajongók. Ringó nagyon nehezen tudott, beleilleszkedni a társaságba. A körút eseményei közül mindössze arra emlékszik vissza, hogy tűrhetetlen viselkedésük miatt kidobták őket egy szállodából. Márciusban Howes újabb turnéra küldte őket. s még ekkor sem ők voltak a trupp legfőbb attrakciója. De „a. „livérpooll hangzásról“ most már egyre gyakrabban beszéltek a beat-zene szakértői. Nem sokkal később megjelent a boltokban a Beatles- együttes első hosszanjátszó, lemeze, áprilisban pedig még egy kis lemez. Ezen szerepelt a From Me To You szerzemény, amely hamarosan a top-lista csúcsára került. Most már rövid pihenőt is. megengedhettek maguknak, elutaztak a Kanári-szigetre, ahol Paul majdnem vízbe fulladt. A következő turnén már a Beatles-együttes volt a , fénypont. Neil Aspinal, a hűséges utazási menedzser öt hét alatt húsz kilót adott le, úgyhogy még egy embert kellett fogadnunk, aki felszerelésre gondot viselt. Paul huszonegyedik születésnapjának a megünneplése valóságos népünnepély volt. Ugyanakkor John összeverekedett egy liverpooli disc-jockey-jel. John így meséli az esetet: — Eltörtem a bordáit, mert azt mondta, hogy homoszexuális vagyok. Később beperelt, de kétszáz fontért hajlandó volt megnyugodni. Ez volt az utolsó eset, hogy összeverekedtem valakivel. A SIKER ÚTJÁN 1963. augusztus 23-án, John első házassági évfordulóján, a Beatles-együttes utoljára lépett fel a liverpooli Cavern klubban. Ugyanabban a hónapban felvették lemezre a She Loves You című szerzeményt, amely a yeh-yeh stílus kezdetét jelentette. Augusztus végén, amikor a lemezt forgalomba bocsátották“ 500 000 darabra már megvolt a megrendelés. ^ 1963. október 13-án a Beatles-együttes volt az est fénypontja a londoni Palladiumban. Ezt a műsort 15 millió tv-néző is látta, A bejáratoknál ezrek gyülekeztek, a nagy zaj miatt a próbát sem tudták megtartani. A rendőrségnek a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült fenntartania a rendet. Másnap a londoni sajtó nem a Beatles-együttes szerepléséről írt, hanem a zűrzavarról, amelyet okozott, s amelyet nem sokkal később Beatlesmániának neveztek el. A népszerűség ragály módjára terjedt mindenfelé, amerre csak árusították a Beatles-együttes lemezeit. Azóta Liverpoolt, a híres futballisták, ökölvívók és komikusok városát, a várost, amelyből 1830-ban útnak indult az első személyvonat, a Beatles-együttes szülővárosának ismerik. (Vége)
