Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-20 / 20. szám
Talán azzal a mondattal kezdhetném, amellyel befejeztük a tavalyi, első fesztivált: Viszontlátásra 1969-ben. Találkoztunk. Ismét sikerült megszervezni a csehszlovákiai magyar táncdalénekesek országos fesztiválját és bátran mondhatjuk, jobban, színvonalasabban, okulva a műit év hibáiból. Az idei fesztiválnak volt néhány új vonása is, amit feltétlenül pozitívan kell értékelnünk: az értékelés, tehát a versenyzők pontozása nyilvános volt, és a verseny győztese áz Oj Ifjúság szimbolikus nagydíját az Aranycsalogányt kapta jutalmul. Szeretnénk, ha ez a szimbólum megmaradna és lehetőségünkben állna minden évben ezzel a díjjal jutalmazni a legjobb csehszlovákiai magyar táncdalénekeseket. Pál Tibor Bari Anna r MIKT-díjas, Tóth Erzsi Kele Lajossal a Reflektorfényben úszik a színpad, szét a zene, a versenyző hangja magasra ível, felzúg a taps. A néző nem is tydja elképzelni, mennyi apró szervezési munka, mennyi megoldfisra váré twobtéma, mennyi önfeláldozás kövezi azt az utat, amelyen a fesztivál dijainak kiosztásáig jutnak el a rendezők. A fesztivál szervezési alapja rao- zlszerúen sok-sok kisebb-nagyobb méretű, de gondosságban egyenrangú szervezési problémából tevődik össze. Étkezés, elszállásolás, propagáelé, stb. stb. stb. A szervezők egész hadserege serénykedett a fesztivál alatt, (és már hetekkel előtte), hogy minden óramű pontossággal menjen, ne legyen fennakadás. Az egész szervező gárdát láthatatlan Idegszálak kötötték össze egy központtal, a Kovosmalt üzemi klubjának irodájával. Olyan volt ez, mint valami kibernetikai gépezet, csakhogy az i- rányítást most nem mesterséges agy, hanem élő ember végezte. Az üzemi klub i- qazgatója Trestyánszky István vállalta ezt a nehéz feladatot. Hozzá futottak be azok a láthatatlan idegszátak, ezeken keresztül koordinálta az egész munkát. Minden problémával, minden váratlan fennakadással hozzá fordultak. És Trestyánszky Pista bácsi fáradhatatlan volt. Utasításokat adott, tanácsokat osztott, telefonált, amikor már a felhalmozódott és megoldhatatlannak látszó problémák pattanásig feszítették az i- degeket. egy-két keményebb szó is kicsúszott a szájából, de pár pillanat múlva már megint mosolygott, s a munka ment tovább. A végén minden megoldódott, minden sikerült. Persze ebben ugyanolyan része volt a népes szervező gárda tagjainak Is, akik az utolsó napokban szinte elfeledték, ml az alvás. Sajnos, nincs lehetőségünk mindenkit név szerint megemlíteni. A sok közül csak kettőt. Reimann Károlyt, a fülekiek közkedvelt Karcsiját, aki amolyan mindenes lévén, a színpadi díszlet szögelésétől a konferálásig mindent vállalt és Tarv Bélát, akinek a füleki korlátolt lehetőségek ellenére a végén mégis sikerlilt a váratlan nagy létszámú vendégsereget megfelelően elszállásolni. Az, hogy a többit nem tudjuk név szerint megemlíteni, semmit sem von le érdemeikből. A szervezési munka nehéz, felelősség- teljes s mondjuk meg. hálátlan. Egy kis melléfogás, «egy becsúszott kis hiba, hosz- szú hetek munkáját teheti tönkre. De a szervezők neve nem szerepel a plakátokon. Ezért szeretnénk e helyen minden szervezőnek nagyon röviden, de annál ő- szintébben köszönetét mondani. KÉT OLDALAS BEi’í ÁMOLÓN- KAT ZÁCSEK ERZSÉBET ÉS HORVÁTH REZSŐ ÁLLÍTOTTA ÖSSZE Az autogramokhoz: Autogramok az 0} IFfÜSAG olvasóinak a Pannónia együttestől, Bencze Mártától és Ba- kacsl Bélától a fesztivál gálaestlének magyarországi vendégeitől. — Remélem, most már elhiszi, hogy jő volt a Hold állása, amikor születtem. Mondtam, én senkinek sem szurkolok hiába. — Sokan szurkoltak nekem... — Tudom, ahogy színpadra lépett, a közön ség tapsolni kezdett, sőt egy gyenge Anni kiáltást is hallottam. — A kis keresztfiam volt. Ott ült az első sorokban. — Milyen érzéssel lépett a mikrofon elé? — Úgy, mintha otthon a tévé elé ültem volna. Nem izgultam. Sokszor van az az érzésem, hogy mást már nem is tudnék csinálni, és hogy a zene, ének, tánc velem született. — Táncol is? — De még mennyire! A palóc népi táncokmáncedényeket és sok apróságot. Mind szeretem és megbecsülöm, mert emlékeztetnek valamire. — Nem irigykednek az emberek a sikeréért? — Eddig épp az ellenkezőjét észleltem. Van sok barátnőm — szurkolóm, persze vannak, a- kik sok akadályt gördítenek az utamba. Ezt főleg a vállalatnál közvetlen feletteseim, mesterem részéről észleltem, mindannak ellenére, hogy a Kovosmalt vezetősége megígérte, ha próbálnom kell, vagy ha fellépésem van, jogomban áll valakivel műszakot cserélni. De ezt nem kell tragikusan venni. A világon sokAz ßj Ifjúság nagydíja - az Aranycsalogány - Bari Annáé kai több a jő, mint a rossz ember. — Anni, mit szeretne, hogyan alakuljon további élete? — Ezt a kérdést már régen feltettem magamnak. A felelet is kész, de az egészből nagyon kevés realizálódott. Énekesnő szeretnék lenni. — Megtörtént már. hogy volt lehetősége é- nekléssel pénzt keresni? — Igen. Gyermekkoromban karácsonykor az ablakok alatt. Ja, és még egyszer, amikor é- nekelni hívtak a losonci Európa kávéházba. Egy ideig jártam is. de rettenetesen fárasztó volt. Esti munka, éneklés éjfélig. Még talán bírtam is volna, ha más lett volna a közönség. Tudja, az másodosztályú kávéház, kevés ember látogatja, azok is többnyire korosak és nem szeretem azt az érzést, amikor tudom, hogy akik hallgatnak, nem értik a zenét, szöveget, amit előadok, és ha értik is, nem értenek vele egyet. Most ismét Füleken énekelek a vasárnapi teadélutánokon. Ingyen. — Milyen kritériumok alapján választotta ki versenyszámát? — A dalban benne van egy darab az életemből. egy pillanat, és ha éneklem, mindig az az érzésem, hogy visszatér. Nem akarom megállítani az időt — Magáé lett az Új Ifjúság nagydíja, az öt és félezer koronás egyiptomi út. Hallott már valamit Egyiptomról? — Nem sokat. Külföldön csak Magyarországon voltam, sehol máshol. Sokan azt mondták. inkább kérjem el a pénzt és a lányok azzal ijesztgetnek, hogy ott majd elrabolnak és eladnak rabszolganőnek... — Nem tudom, így igaz-e, de ha igen. akkor talán jobb lenne, ha egy testőrt is vinne magával. — Ha megfizeti az Új Ifjúság, miért ne? — Mi a neve a testőrének? — Nemcsak a test, de a lélek őre is. A nevét nem árulom el, csak annyit, hogy a Zólyomi Erdészeti Főiskolára jár. — Itt lesz a gálaesten? — Nem, nem jöhet Fülekre. — Miért? — Azért, mert ha éljönne, akkor illene, hogy elvigyem hozzánk is, bemutassam édesanyámnak, hiszen rég ismerjük egymást... — És ennek mi az akadálya? — A lakás és a környezet, amelyben élünk. A lakás talán kevésbé. Inkább a környezet visszataszító. Elég, ha azt mondom, hogy é- desanyám és édesapám is cigány.— Fordultak már valakihez segítségért? — Igen. Mind a Kovosmalthoz, mind a HNB- hoz, sőt a Csemadokhoz is. Pénzünk nincs, de megelégednénk egy ugyanolyan minőségű lakással is mint a mostani, csakhogy rendes emberek között élhessünk. Ha élne édesapám, már rég lenne házunk is és senki sem merészkedne éjjel-nappal az ablakunk alatt leselkedni. Már arra is gondoltam, hogy felveszek valamilyen kölcsönt és veszünk egy kis házat, de a keresetem csak 800-900 korona. Életem végéig sem fizetném vissza a 40-50 e- zer koronás kölcsönt az .államnak. Igaz, van még egy húgom is, de ő sem keres többet, épp hogy ruházkodásra telik a pénzünkből. Ez az egvik oka annak, hogy még sohasem éreztem magam tökéletesen boldognak. így van ez már. Az embernek mindig hiányzik valamije ahhoz, hogy az időt megállítsa és azt mondhassa magáról: semmire sincs szükségem, most boldog vagyok. kai bejártuk már Magyarországot, Dél-Szlo- vákiáról nem is beszélve. Szeretem és szívesen énekelek magyar népdalokat is. — De mindennél jobban szereti a táncdalokat. Eltaláltam? — Igen. Már nem is emlékszem rá, oly régen volt, amikor először álltam színpadon. — Eddig mindig a fülekieket, pontosabban munkahelyét, a Kovosmaltot képviselte. — Persze, ki mást is? Szívesen teszem, és teljesen ingyen. Amíg létezett a The Meteors együttes, addig velük énekeltem, most The Pantoms-szal, akik hozzásegítettek ahhoz, hogy enyém lett az Új Ifjúság nagydíja. — Kapott még valamilyen ajándékot, díjat, az egyiptomi úton kívül? — Egy képet, amelyen egy szép aranymadár van, egy zománcozott hamutartót és tányért, amit sajátkezűleg készítettem a gyárban és néhány apróságot barátnőimtől, akikkel még az éjjel megünnepeltük a győzelmet. ( Az a kép az „Aranycsalogány" az Új Ifjúság szimbólikus nagydíja volt. de annak csakis mi vagyunk az oka, hogy erről kellőképpen nem informáltuk sem olvasóinkat, de magukat a versenyzőket sem. és így nem csodálkozhatunk a félreértésen.) — Milyen lesz a ruhája? — Világoslila, ezüst szállal átszőve. A lila és a kék a kedvenc színeim. — A tizián meg a kedvenc hajszíne, nem? — Jelenleg. — Nagyon szép volt a tegnapi ruhája is. Honnan veszi a modelleket? — A fantáziám szüleménye minden ruhám, örülök, hogy tetszett. — Annak is örül, hogy első lett? — Persze. De vannak dolgok, aminek esetleg jobban örülnék. — Ez azt jelenti, hogy a fesztiválon jő helyezésre számított? — Már a próbákból arra következtettem, hogy legalább az első három között kell végeznem. Bíztam magamban. — Igazságosnak tartja a zsűri döntését? — Az első három hely rendben van. A többi helyezettről lehetne vitatkozni. — Miért nem indult a tavalyi fesztiválon? — Beteg voltam. Viszont résztvettem minden évben a Kovosmalt táncdalénekeseinek versenyében, az Aranykakas díjért. — Számon tartja valahol a díjakat, amelyeket az eddigi versenyeken nyert? Mert feltételezem, hogy a tavalyi Aranykakas is a magáé lett. — Igen, én lettem az első. Kaptam már zoMlKT. képviselőjével AI ELFELEDTEK, Ml AZ ALVÄS
