Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-13 / 19. szám
4 új ifjúság r ÁMOGASSANAK L JETTEKKEL f BENNÜNKET HITÜNKBEN!“ Beszélgetés Hubik Istvánnal a Madách Könyv- és Lapkiadó főszerkesztőjével A kérdező nehéz helyzetben van. Ugyanis Hubik István, a Madách Könyv- és Lapkiadó nemzeti vállalat főszerkesztője (jelenleg a kiadó vezetője is egyben) a közelmúltban az Oj Szónak adott nyilatkozatában any- nyira precízen és minden területet felőlelően válaszolt, hogy alig akad kérdeznivaló, ami ne hatna esetleg is- mételésnek. Hogy mégis szükségét érezzük beszélni a problémákról, az elsősorban kiadónk féltéséből következik. A kiadónak létrejötte óta ugyanis lényegében nincs igazgatója. Éppen most, létezésének legfontosabb szakaszában, amikor a jövőjét kell megalapozni. Hubik elvtárs egyedül vezeti a kiadót, irányítja a szerkesztőket, felügyel a munkavégzésre, tartja a külföldi kapcsolatokat stb. Nem sok ez egy embernek? Dolgozói létszámát, saját gondozásában megjelenő kiadványai számát tekintve a Madách Könyvkiadó a kisebb kiadók kategóriájába tartozik. Az ilyen kaliberű kiadók igazgatója rendszerint maga tölti be a főszerkesztő szerepkörét is. Csakhogy a mi kiadónk mint az egyetlen magyar könyvkiadó az országban, kicsiben egymaga végzi mindazt, amit a többé-kevésbé szakosított cseh és szlovák kiadók nagyban e- gyüttvéve végeznek. (Nem kis — és talán nem jogtalan! — önérzettel szoktuk mondani egymás közt, hogy a szó eredeti, jó értelmében vett dilettánsok vagyunk.) A gyermekirodalomtól az irodalomelméletig és irodalmi színvonalú publicisztikáig minden műfaj és témacsoport megtalálható kiadási tervünkben. Ha már a tervet említettük, vegyük számításba, menynyire eltérő feltételek határozzák meg a fordításirodalom vagy a klasszikusok és az új eredeti irodalom csoportjába tartozó művek reális évi tervének összeállítását. Például az 1970-es tervet — az egyes művek ismertető szövegével felszerelve — 1969. április 30-ig kellett elkészíteni és az illetékes szervekhez eljuttatni, holott a hetvenes tervbe besorolt eredeti kéziratoknak a fele sincs még ma sem a kiadóban. De ez természetes is, hiszen már hagyomány, hogy a kéziratleadás végső határideje az előző év augusztus havának utolsó napja. Aztán itt van a közös könyvkiadás. Ha mellőzzük is most e jó másfél évtizedes intézmény kultúraközvetítő jelentőségének méltatását, nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi kapcsolatok fenntartása és további erősítése nagy körültekintést, szorgalmas munkát és nem csekély, de hasznos, célszerű alkalmazkodást kíván a Madách Könyvkiadótól. Jut hát itt nálunk tennivaló két vezetőnek is (igazgatónak, főszerkesztőnek). De — a takarékossági szempontokat érvényesítendő — ha kell, egy ember is helytállhat a vezetés posztján. All ez, természetesen, a konszolidált viszonyokra. Hol van azonban még a Madách Könyvkiadó a konszolidáltság állapotától! Sőt! Az év eleje óta permanensen meglévő bajok mellé újabbak vetik előre árnyékukat. Nemrég járt nálunk valaki az egyik nyomdától, amelyben hosszú esztendőkön át könyveink 60-70 százaléka készült. A kiküldött előadta, hogy szándékukban van megszüntetni velünk a további együttműködést, egyrészt mert áttérnek a „nagyüzemi termelésre", a mi példányszámaink pedig tudvalévőén csekélyek, másrészt mert a gyártás folyamán változtatjuk a példányszámot .......bár — úgymond — ezt a piac hullámzása miatt más kiadók is megteszik", harmadszor és legfőképp pedig „...nyelvi nehézségek okából. Akad ugyan még egy-két magyarul tudó szedő az öregebbek közt, de fiatal már nincs, és nincs is rá remény, hogy lesz". Hát ez a fenyegető veszély, bizony — amint a nyomdai kiküldött is mondta — csak igazgatói szinten hárítható el. Itt súlyos elvi (politikai) kérdéseket kell tisztázni és megoldani. Ilyen és hasonló esetekben nem az a kérdés, menynyi időt szentelhet az igazgató a vezetés napi problémáinak, hanem, hogy mekkora a politikai és közéleti súlya, hol, milyen fórumokon és mennyire képes gyakorlatilag érvényre juttatni a Madách Könyvkiadó létjogát. Ügy hiszem, nem túlzók, ha azt állítom, hogy ebből a szempontból pillanatnyilag optimális a helyzetünk. Ha valaki, akkor a nemzetiségi ü- gyek minisztere tud odahatni, hogy a kilátásba helyezett hasonló sérelmek már eleve orvoslásra találjanak. S hogy az ad personam feltett kérdésre a személyes válasz se maradjon el: bizony, olykor úgy érzem, sok ez egy embernek. Félreértés ne essék, elsősorban nem is a munkát sokallom — bár a jelenlegi (még mindig kezdeti) stádiumban van belőle elég, — hanem inkább az egymásra torlódó, újabb és újabb, nem egyszer minden ok nélkül támasztott gondok, fölösleges bonyodalmak keserítenek el időnként. Ahhoz, hogy egy kiadó jó munkát végezhessen, elsősorban is megfelelő körülményekre, munkafeltételekre van szükség. Nálunk ezek a körülmények hiányoznak. Nem áll-e fenn tehát a veszély, hogy ezt az áldatlan állapotot könyveink sínylik meg, és minőségi romlásukkal piacot vesztünk, amire később esetleg a kiadónk is rámegy? Magyarországon például erősen élége- detlenek könyveink technikai színvonalával. Mire van a kiadónak a képszerkesztősége és a műszaki szerkesztősége? Ami a munkakörülményeinket illeti, viszonyaink közismertek. Eleget siránkoztunk már a nagy nyilvánosság előtt. Sajnos, ettől helyiségeink száma eggyel sem gyarapodott, az igazgatói, (s egyben főszerkesztői) szoba valójában recen- ziós raktár, a fordításirodalom vezető szerkesztőjének háta mögött mindmáig ott zúg a villanyerő hajtotta nagy könyvelőgép, irodalmi szerkesztőinknek lassan már konzultálniuk sem lesz hol, s az adminisztrációban dolgozó munkatársaink népes csoportja még mindig a Tátrán vendégszeretetét élvezi. Tudjuk, nem kis gondokkal küzdenek a Madách Könyvkiadóhoz hasonló más intézmények is. Csakhogy a nehéz helyzet és a lehetetlen helyzet nem ugyanaz! A mi munkakörülményeink csak arra alkalmasak, hogy mérgezzék a légkört, és pokollá tegyék néhány jobb sorsra érdemes ember életét. Természetes, hogy ez az áldatlan állapot magában hordja a színvonalsüllyedés veszélyének csíráit. Mi azonban — bármilyen erőfeszítésbe kerül is — nem mondhatunk le arról az igényről, hogy kiadványaink versenyképesek legyenek mind a hazai, mind a külföldi piacon. Igaz, Magyarországon nem mindig elégedettek könyveink külsejével, műszaki színvonalával. Ez azonban — épp a kiadó képszerkesztősége és műszaki szerkesztősége jóvoltából — részben már a múlté. Magyarországon is elismeréssel nyilatkoztak egy-két újabb könyvünk borítólapjáról, s megvan a rátermett emberünk arra is. hogy a jövőben a betűtípus, sorköz és szedéstükör ellen se merülhessen fel kifogás. E- gyébként a közkedvelt magyarországi sorozatokba való belépéssel eleve elhárul minden nagyobb veszély, hiszen a sorozat megszabja a formátumot, a borítólap stílusát, a betűtípust, sorközt és szedéstükröt — a többi pedig már csakis a nyomdai munka minőségétől függ. Kiadónknak nincs exportjoga. Nem gondoltak-e még arra, hogy ebben az iránvban is lépéseket kellene tenni a felelős szervek felé? Hazánkban a kulturális javak exportálását és importálását az ARTIA külkereskedelmi vállalat bonyolítja le. Csehországban akad ugya,n egy-két exportjoggal bíró kiadó. Szlovákiában azonban egy sincs ilyen. Ez olyan probléma, amelynek felvetése egész sor további problémát von maga után. Mármost: ezeknek elemzését — az összes szempontot figyelembe véve — pillanatnyilag nem tartom időszerűnek. Különben is jelen mostoha viszonyaink közt hová ültetnénk le azokat az embereket, akik az export-import adminisztrálását végeznék?! Persze bárhonnan indulunk is ki, bárhonnan közelítjük is meg a kérdést, mindig az elhelyezés a helyi-» ségek kérdésébe ütközünk. A jugoszláviai FÖFtJM kiadó mintájára nem gondolt-e a mi Madáchunk is az építkezésre? Nem új dolog, hogy különféle szempontokból összehasonlítást teszünk a csehszlovákiai magyar és a jugoszláviai nemzetiségi könyvkiadás helyzete között. Evekkel ezelőtt —- még a Tatranban — végighallgattam egy tanulságos beszámolót a petrovaci szlovák könyvkiadó szerepéről, munkájáról. A Fórumról, természetesen, többet hallottunk, ismerjük' nem egy kiadványát, s tudjuk, hogy itt jelenik meg az összes jugoszláviai magyar sajtótermék; könyv, időszaki lap, minden. A Fórumnak a tulajdon palotájában van az otthona, sőt a saját nyomdájában készítteti kiadványait. Ideális helyzet! Ha nekünk saját nyomdánk volna! Ez azonban egyelőre legfeljebb vágyálom iehet. Hiszen nálunk egyetlen könyvkiadónak sincs nyomdája. De még csak a gazda sem ugyanaz. A könyvkiadók a művelődésügyi, a nyomdák a könnyűipari minisztérium alá tartoznak. Viszont ami az építkezést illeti, nemcsak gondolunk rá, hanem igyekszünk bízni az ígéretben, mely szerint másfélkét éven belül felépül a Magyar Kultúra Háza, s ott — több más magyar kulturális intézménnyel együtt — végre méltó otthonra talál a Madách Könyvkiadó. Mi lesz azonban addig? Mikor és kitől kapunk megnyugtató választ erre a mi kérdésünkre, amely már annyi hónap óta fájdítja a fejünket?! A VBK-nak indulásakor (két éven át) 3500 tagja volt. Ez rövid idő alatt 1500 körülire csökkent, ami a kiadó könyvterjesztőire nem vet valami jó fényt. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy az írók maguk több száz, sőt több ezer előfizetőt is szereztek minden megerőltetés nélkül. Persze ez így rendben lenne, én mégis úgy gondolom, hogy ez elsősorban a kiadó könyvterjesztőinek a feladata. Vagy tévedek? Amikor annak idején — dicséretes külső kezdeményezésre — megalakítottuk a Versbarátok Körét, a kiadó és az írószövetség magyar szekciója közös intenzív tagtoborzást végzett, mondhatni, összpontosított támadást hajtott végre a szűz területek ellen. Költők és szerkesztők kettesével, hármasával sorra járták a magyar középiskolákat, és a tanárok bevonásával folytatott akció nem várt eredménnyel zárult. Igen ám. csakhogy azok a diákok, akik akkor tömegével léptek be a VBK-ba, azóta befejezték a középiskolát, legtöbbjüket egészen más tájakra vetette a sors, és sokan már el is felejtették, hogy valaha tagjai voltak a Versbarátok Körének. Viszont évről évre új fiatalok tartanak az érettségi felé, s ezeknek jónéhányával gyarapítani lehetne a VBK hű tagjainak létszámát. Permanens toborzás vagy a fenti időzített, együttes akció esztendőről esztendőre való megismétlése vezetne itt sikerhez. A permanens toborzás folyik (sajnos, nem lehet kiválóan eredményes, mivel könyv- terjesztőink az utóbbi félévben csak afféle átszállónak tekintették a kiadót, még mielőtt valójában megismerték volna a terepet, odábbálltak. Hiába, mint mindenhez, ehhez a munkához is hajlam, hivatásszeretet kell). De ettől függetlenül bizonyos, hogy az ilyen speciális állományú — elsősorban fiatalokból összetevődő — körök tagtoborzásában célravezetőbb az a másik mód. Jól hat, ha a költő maga beszélget el a VBK leendő tagjaival, személyes varázsa megtöbbszörözheti a sikert. Igazolja ezt egyébként a tagtoborzáson kívüli szerzői propaganda néhány örvendetes példája is. A közelmúltban nem egy költőnk és írónk bebizonyította, hogy próféta tud lenni saját pátriájában, és a jó ügy érdekében kifejtett agitá- ciójának eredményeként egyetlen járás könyvesboltjából 500- 900 példányos megrendelés érkezett a központba. Vagyis sikeres könyvterjesztést csak együttes erőfeszítéssel végezhetünk. „Sürgős segítségre van szükség" — mondotta Hubik elvtárs az Oj Szónak adott nyilatkozatában. Kitől és kiktől várja a segítséget a kiadó? Mindenkitől, aki segíteni tud. Hivatali szervektől és a nagyközönségtől. Nem kell századszor és ezredszer is elismételnem. mi a legégetőbb problémánk! De várjuk a segítséget a fiataloktól is, akikben lobog a tiszta eszmények lángja, akik tudnak hevülni a jó ügyért. Olvassanak, vegyék könyveinket, gyarapítsák a Magyar Könyvbarátok Köre és a Versbarátok Köre tagjainak sorait. Mert nekünk ez is segítség. A példátlanul nehéz körülmények közt napvilágot látó csehszlovákiai magyar könyv sorsa nemcsak a Madách Könyvkiadó ügye, hanem az egész magyar társadalomé. Mindnyájan felelősek vagyunk érte, s mindannyiunktól függ, hogy ez a nemes célok megvalósításán munkálkodó, saját lábára állt intézmény kiterebélyesedik-e, vagy pedig csak sínylődni, vegetálni fog. Mi az előbbit hisszük. Olvasóink — elsősorban a hinni tudó fiatalok — tettekkel támogassanak bennünket hitünkben! Köszönjük a beszélgetést! Kérdezett: TÓTH ELEMÉR POLITIKA MIIEDNEK A szabadságot és annak ellenkezőjét is mindenki sajátosan éli át. Mindamellett mindenki hajlamos azt hinni, hogy többé-kevésbé hitelesen tudja eldönteni, mi a szabadság és ml nem. Egyáltalán, a döntés e terén meglehetősen függetlennek érezzük magunkat. Valóban, a szabadság vagy ellenkezőiének személyi tudata nagyon fontos tényező az ember életében. legyen az egyén vagy kollektíva. Csakhogy ebben a kérdésben nem elégséges a közvetlen tapasztalatok alapján dönteni. Szabadságunkról vagy annak ellenkezőjéről mindenekelőtt « szabadságról szóló elméletekből értesültünk. De ennek a pozitív jelenségnek ismereteinkben, — amely átsegít bennünket a szabadsághoz fűződő közvetlen tapasztalataink határán, segít mélyebben megérteni annak tulajdonságait, — megvan a negatív oldala is. Ugyanis a különféle elméletek nemcsak különféleképpen, de sokszor ellentétes értelemben magyarázzák a szabadságot. Az, ami az egyik elmélet szemszögéből a szabadságot jelenti, azt a másik elmélet épp ellentétes értelemben magyarázza. Például nem kell a múltba mennünk. Az ötvenes évek rendszerét nálunk mint demokratikusát, sőt gyakran, mint a legdemokratikusabbat magyarázták. A csaknem abszolút cenzúrát nem mint a szólásszabadság megnyirbálását. de mint annak elmélyítését: a bebörtönzéseket ős bírósági gyilkosságokat mint az ellenséges és a szabadságot fenyegető elemek elleni harcot magyarázták. Az ötvenes évek számunkra ma már a történelmet jelentik. Viszont fennáll a kérdés, milyen elmélettel bizonyították és hangsúlyozták a szabadságot és milyennel annak ellenkezőjét. Elég. ha belelapozunk azon évekből származó szabadságról szóló elmélkedésekbe és rájövünk, hogy az akkori gyakorlat teoretikus indokolása, a szabadságnak mint felismert szükségszerűségnek közismert elmélete volt. Az, ami történt, elkerülhetetlen volt és annál szabaddabbak voltunk, minél jobban felismertük ezt az elkerülhetetlenséget. Joggal felvethetik, és ennek tudatában vagyok, hogy a gyakorlat elméleti alátámasztásából még nem következik, hogy az megfelel a gyakorlatnak. Valóban sok példát lehetne felhozni annak bizonyítására, amikor az elméletből nem az következett, amit indokolni kívánt. De a szabadság elméletéről mint ismert elkerülhetetlenségről, ezt nem állíthatom. Ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy az ilyen szabadság-elmélet végső következménye a szabad emberi tevékenység tagadását jelenti. Milyen okaim vannak ezen állításra? A szabadság az „elkerülhetetlennel“ szembeni dac Á szabadság elmélete, mint az ismert elkerülhetetlenségé, múlhatatlanul folyamatban levő cselekményeket tételez fel és ezért nem nyújt lehetőséget az embernek, hogy aktívan beléjük avatkozzon. Az ellenvetés, hogy éppen a múlhatatlan megismerése alapján cselekedhet az ember szabadon, ebben a vonatkozásban kevésbé érvényes, mert a feltüntetett elmélet szerint az emberi tevékenységet, sőt múlhatatlan megismerését is, múlhatatlannak kell tekinteni. Habár igaz, hogy ennek a múlhatatlannak megértése kielégítheti és megbékítheti az embert, — amit általában meg is követelnek, — de ez az állapotán keveset változtat. Ha például az ember megérti, hogy totális rendszerben él, azzal még nem lesz szabadabb, azzal még nem szűnik meg az a rendszer. A szabadság ezen rendszer megdöntésével kezdődik. De ez már feltételezi, hogy semmilyen társadalmi viszonyok nem abszolút elkerülhetetlenek, tehát legyőzhetők. Az ember csak a létező viszonyok legyőzésével és azok alapján újak kialakl- tásával szabadíthatja fel magát. Ha megértjük a realitást és rájövünk, hogy az olyan rideg, amelyhez alkalmazkodnunk kell, és bár ez számunkra kényelmes, még nem jelenti azt, hogy ezzel változtatunk rajta. A politikus azzal érvelhet, hogy a politikai gyakorlatban bizonyos célok érdekében szükséges különféle taktikát alkalmazni, hogy adott helyzetben a létező viszonyokat múlhatatlannak kell tekinteni. Ez eddig rendben van. A politikában (de nemcsak a politikában) tekintettel kell lenni a körülményekre, a tényezőkre, csakhogy ez már a probléma más területére tartozik. Ha az ember a politikai gyakorlatban adott körülményeket elkerülhetetlennek tekinti, érthető, de ha filozófiai téren is be akarja bizonyítani, hogy ezek valóban elkerülhetetlenek, az már más területre tartozik. Taktikus eljárásból elvet alkot és akarva, nem akarva, abszolutizálja az adott helyzetet és ezzel igazolja eljárását, mint egyetlen lehetségest. Ennek az eljárásnak megvannak a következményei: az elmélet követőinek nem marad más hátra, mint hogy felhívják a népet, értsék meg a politikai realitást és hőköljenek ki vele. A politikai szabadságot mint a politikai realitással való kibékülést kell érteni. És ha az az erősebbtől ered akkor a megbékélés egyúttal az erősebbel való megbékélést is jelenti. Végtére, még örülhetünk is. Szerencse, hogy af. embernek van esze és meg tudja érteni, hogy ez így van. különben jogfosztottságra lenne ítélve. ‘Azzal, hogy rámutatok a szabadság elméletének, mint az ismert szükségszerűségnek ellentmondásos következményeire, nem akarom tagadni az ember körülményekkel és azok ismeretével való determináltságát. Csak rá akarok mutatni, hogy az ember az múlhatatlan ismeretével és belenyugvásával még nem lesz szabad. A társadalmi rendszerek egyre inkább nagyobb szabadság felé tartottak és tartanak mindenekelőtt azzal, hogy a valóságot nemcsak megismerni, de legyőzni is tudják, meg tudják változtatni, ki tudják alakítani. Nem a realitás semmibe vevéséről van itt szó. hanem annak megváltoztatásáról. Az ember mint ember csak az elért viszonyok állandó legyőzésében és azok újakká alakításában létezik. Megbékélését a létező viszonyokkal, mint konzervativizmust vagy mint rezignációt lehet elkönyvelni. De egyik és másik is azon erők nyomásának következménye, amelyek a létező viszonyok legyőzése ellen vannak. A szabadság tehát nemcsak pozitívan, de negatívan is hat az emberre. Állandóan harcolni kell érte, a szabadság maga az állandóan átalakulóban lévő gyakorlat, sokszor rizikó, sokszor teher az ember számára. A szabadságért folyó állandó harc elfárasztja a népét. Már nem hajlandó újra és újra harcolni szabadságáért, inkább aláveti magát a szükségességnek. Szabadabbnak érzi rnagat, ha a vezetője manipulál vele, mintha fellép ezen manipuláció ellen. Inkább minden gondolkodás nélkül tapsol, ahelyett hogy véleményt mondana. De az emberi gyöngeség ezen szempontját, amelyet már annyiszor kihasználtak, min- !legyőzi az aktivitás és a létező viszonyok legyőzésének igyekezete és ezzel szélesebb teret biztosít a szabadságának Nem a letező viszonyokkal való megbékélés de azok legyőzése jellemzi a haladást. Az ellenkezője konzervativizmust jelent. Doc. PhDr. MICHAL SUCH* CSc.
