Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-29 / 17. szám
a£sa f L «9 pincér türelmesen várt, ráért. Csak Benkőék voltak a vendéglőben meg egy forralt bort szürcsölgető öregember a kályha mellett. Tizenegy óra óta havazott — az országúton megszűnt a forgalom. Vasárnap dél, ebédidő, és a vendéglő üres. — Parancsolnak még valamit? — Tessék? — kérdezte Benkő. Az anyjára nézett, aztán a pincérre. — Igen. Igen. A gyerekeknek. — A halászlében ázó pontyszelettel bajlódott, tűhegyes szálka akadt a foga közé; várta, hogy az anyja intézkedik helyette. — A gyerekeknek — bólintott az öregasszony. A pincér hátratett kézzel, türelmesen várt. — Hol vannak a gyerekek? — Benkő szerette volna az ujjával kipiszkálni a szálkát, de a pincér ott állt mellette. — Igen, hol vannak? — Az öregasszony már végzett az evéssel, előredőlt az asztalra és beszélt, beszélt. Csak most vette észre, hogy nincsenek körülöttük a gyerekek. Benkő óvatosan kivette a szálkát a szájából. Meglátta Tónikát a vendéglő közepén, az asztalsor között. Az intarziás kőpadlaton ugróiskolát játszott. Éppen féllábon ugrált. — Tónika! A kislány intett, hogy nem ér rá. — Tónika! — Mi az? — Nem mi az, hanem gyere ide! Kérlek, mama, hívd ide! És Laci meg Sári? Laci, Sári! Bújjatok elő a függöny mögül. Ronda, piszkos függöny. Csupa nikotin meg kosz! Pfuj! — Tiszta a függöny — mosolygott türelmesen a pincér. — Mama, kérlek, szedd elő őket. l£s üljenek asztalhoz. Micsoda dolog ez? — Unatkoznak — mondta az öregasszony. Erőtlenül hívta a gyerekeket. — Nem hallottátok, mit mondott apuka? És fogadjatok szót a nagymaminak. Kaptok valami finomat a pincér bácsitól. A pincér zavartan nevetgélt. Termetes ember volt, sötétkék öltönyben; piros arcával, fehér fogsorával valamilyen reklámfotóra emlékeztet. — Nem zavarnak senkit, — mondta szelíden. — Nincs vendég. Nagyon kedves gyerekek. Az apróságokon skót kockás nadrág volt, kék szvetter, meg fehér csizmácska — Van diós palacsinta? — kérdezte az öregasszony. Kicsit elálmosodott az ebédtől meg a bortól. A palackozott rizling java részét ö itta meg. A fia csak egy kevéskét kortyolt, Parádi vízzel. — Igenis, diós palancsinta. Hány adágot szabad? — Mennyit is? Hol van Luluka? — Luluka? — Benkő végre meg akarta enni a maradék halászlét. Már kezdett kihűlni, a paprikás zsír odafagyott a jénai tál oldalához. A szálkára is vigyázni kellett meg a gyerekekre is. — Luluka! Hová tűnt? — Azt hiszem, ott lesz — mutatott a pincér az asztal alá. — Ő, te voltál az a puha valami? — hajtotta fel az abrosz szélét a nagymama. — Gyere, cslllagocskám, gyere. Ne ülj a kövön. — A pincérnek magyarázta: — Otthon mindig a szőnyegen akar ülni. Egész nap. Még olyan kicsike. aci és Sári már az asztalnál lökdösték egymást. Hajuk összeborzolódott a függönytől. Nyűlkáltak az ' asztal alá az öcsikéjükért. — Luluka! Lulu, a kutya! Juj, Lulu kutya! Vigyázz! A kicsi harapott. Előbújt, és a kezüket harapdálta. — Tónika! — kiáltott Benkő. Zsíros ujjait tehetetlenül a levegőben tartotta. Megijedt a hangjától, visszafojtottan ismételte: — Tónika! Hagyd abba végre az ugrálást?! — Tehát négy adag palacsinta? — kérdezte a pincér. — Igen — mondta Benkő. — Annyian vannak... De kérlek, mama, tartsd itt ezeket a kölyköket. Nem akarok velük gorombáskodni. — Nem is kell velük gorombáskodni. — Az öregasszony kedvtelve nézte, hogy futnak mind Tónikához és utánozzák az ugrálást. A kályha mellett a forralt bort szopogató vendég jól szórakozott. — Egyik szebb, mint a másik — szólt át az öregasszonynak. — Esik a hó, esikahó, sikahó, sikkkahóóő... — Laci kezdte, Sári átvette — odafutottak a bejárathoz. Tónika most visz- szafelé ugrált a köveken. — Ezeknek én hiába beszélek. — Mint négy kis manó — mosolygott az öregember. Benkő biccentett, hogy nagyon kedves. A halászlé fölött meg azt mondta: — Nem lehet elhozni őket egy rendes helyre. Egyáltalán nem lehet kihozni őket a ketrecükből. — Jaj, ne mondj ilyeneket! — Ez a vasárnapi ebédem! Nem tudom befejezni ezt a nyavalyás halászlét. Tessék! Jéghideg. — Ne izgasd magad. Én nem izgatom magam. Ha én is izgatnám magam, egyetlen napon sem ebédelhetnék. — Sajnálom, hogy az egész rád hárul, mama. Ilyenkor látorh, mit jelent. — Ivott egy korty Parádi vizet. Máris fájt a gyomra. Mostanában a gyomorszájnál erős fájást érzett az étkezések után. Mihtha félpercenként beleöklöznének. Ujjait benyomta a bordái alá. — Ezt jól megrendezte Sára... — Tanul. Mit is tanul? Mondta, de elfelejtettem. — Esztétikát. Az Esti Egyetemen. — Mi az az esztétika? Tölthetnél egy kis bort, talán még van az üvegben. _ Ha tanul! — mondta idegesen Benkő. — Mit tudom én! Elküld bennünket, ő meg csinálhat, amit akar. — Ugyan már! — Egy hete otthon hasal az ágyon. Egy hete nincs kita* K karítva. Pedig az egész tanulást csak azért találta ki, hogy több legyen a szabadsága... Nézd, most meg az ajtóról tépik tie a függönyt! Ha nem szólsz rájuk, kénytelen leszek én! — A négy adag diós! — A pincér könnyedén csúsztatta a tányérokat az asztalra. — Gyerekek! — szólt a nagymama. — Gyertek szépen! Finom papi! Gyertek, bogárkáim! — Ne haragudjon — mondja a pincérnek Benkő. — Kérem, kérem, semmi. Büszke lehet a gyerekekre. Ha egy gyerek csendben van, az már baj. — Nem kézzel — mordult Lacikára Benkő. — Hányszor mondjam, hogy nem kézzel — csendesebbre fogta: — zabálunk?! — Finom palacsinta, Lulukának — selypegte a nagymama. — Addig én fizetek — mondta fáradtan Benkő. Nyomkodta a gyomrát. Mint egy kő. Ki kellene vágni késsel. — Nem ízlett a halászlé? — kérdezte a pincér, amikor Benkő elé tette a számlát. Száznegyvenkét forint volt. — De, de, nagyon ízletesen főznek, csak a gyomrom... — Fáj? — figyelt föl az anyja, — Már megint? , — Nem. De. Nem nagyon. — Két százast adott a pincérnek. — ötvenet kérek vissza... Ha megettétek, megyünk. Benkő felállt. Legalább már felállhatott. Három óra volt. Húsz perc az út hazáig, ha száraz a beton. De most havazik — Még van itt egy kis bor — mondta az öregasszony. — nem hagyom itt... Gyerekek, ne dobáljátok a sapkátokat. Nem azért dolgozik apuka meg anyuka. Sárika, vedd le a zsebkendőt a bokádról. És tegyétek le a táskámat, mert elvész, olyan sokan vagytok! — Ugye? — kérdezte Benkő. Felvette bőrbekecsét. — Megyek, ideállck a bejárat elé a kocsival. rinn az autóban, egy kicsit pihent. A hó belepte a szélvédőt. Négyre otthon vagyunk, gondolta, akkor még át kellene néznem a meccsközvetítésig a terv- javaslatokat. Holnap kilenckor értekezlet a trösztnél. A gyerekek már ott tolongtak a vendéglő ajtajában. Homlokukba hűzva a kék kötött sapka. — Csak szépen, szépen — vezényelt a nagymama. — Ha nem tudnátok, ez Trabant és nem hóbucka — mérgelődött Benkő. — Nem muszáj szétrúgni. — Nézte, hogy bukdácsolnak át egymáson Jobb kézzel közéjük túrt, helyet csinált a legkisebbnek. Lulu belecsimpaszkodott a csuklójába és énekelt. — Na — mondta Benkő —, aki a legcsendesebb lesz, az este lovagolhat a nyakamban. Indulunk! Sűrűn esett a hó. A csúszóssá lett úton nem mert negyvennél gyorsabban menni. A visszapillantó tükörben látta az arcát meg a gyerekek kék sapkáit. Egy kis csíkot az arcából. Szürkés volt a bőre a fehér fénytől. Megtapogatta ezt a kis részt a szeme alatt. Ránézett az anyjára — hasonlítottak egymásra. Kerek, húsos arc, Szerette volna, ha markánsabbak az arcvonásai. Most már mindegy. Nagy olajszállító húzott el mellettük. A Trabant elé söpörte a havat. Vigyázz! Tűzveszélyes. Egy ideig ott ment előttük az óriási tankkocsi. Tűzveszélyes. Kettős kerekek, dübörgés. Ennek a sofőrje legalább csinál valamit. Ha a garázsban kiszáll ebből a dögből, legalább felsóhajthat — megúsztam. Mint Yves Montand a Félelem bérében. Ez legalább munka. Valami. Valami, valami. Valami-valami-valami... — Szóltál? — kérdezte az anyja. Ott ült mellette, bóbiskolt. A gyerekek szanaszét, hátul. Az ablakot kapirgálták, vihogtak, csépelték egymást, és beszélgettek a saját nyelvükön: „Nem is hókupac. Tófene árkiki...“ — Amikor kisgyerek voltál, éppen így kucorogtál az ablakban. A busz ablakában. Tudod, azelőtt a sofőr fülkéje mellett volt egy kis benyíló. A régi buszokon. Épp így bámultál, mint Laci. Nem, mint Tónika... Nem lehetett bírni veled. Egyszer babszemet dugtál az orrodba... . — Ö, bár megfulladtam volna... — Aztán azt gondolta: — Ha Sára miatt nem lehet nézni a meccset, felmegyek Mol- nárékhoz az emeletre. Még az lesz a legjobb. Hátul a gyerekek; „Piszokéstudod megimádéskolom. Ho- sák.“ — Emlékszel? — Az öregasszony hátracsúszott az ülésen; a kucsmája alól beszélt. — Amikor elmentél katonának negyvenkilencben. Nem kellett volna, de mindenáron be akartál vonulni. Megszédítettek azokkal a mozgalmi dolgokkal. De aztán kinőtted. Csak valahogy jobban sikerülhetett volna minden. Még szerencse, hogy van ez a kocsid. — Az. Még szerencse. Ez a motor is. Ez a kocsi! Mint egy traktor. Meg a gyerekek hangja: „Apszipapszi-mamszikakszi. Nemebuj. Kunfé- rehát, Kunfere, kunfere...“ Meg a hő. A Duna nincs befagyva, pedig hideg van. A hópihék egyre vadabbul száguldanak a szélvédőnek. Szentendre kis házai. Biztosan ma sincs kitakarítva. Holnap sem lesz, mert Sára esztétikát tanul, a mamának meg fáj a dereka. Mi lenne, ha egyszer nem lennék elmaradva semmivel? — Mondd csak — kérdezte az anyját, — mondd csak, mama, nem emlékszel, mi akartam lenni? — Mit kérdezel, fiacskám? — Nem tudod, mi akartam lenni, gyermekkoromban? — Gyermekkorodban? ö, nagyon sok szép terved volt! — De ami legjobban szerettem volna lenni. Arra nem emlékszel? Az öregasszony kicsit töprengett. Elálmosodott az ebédtől meg a vakító hótól. Mosolygott. — Nem fiam, arra nem emlékszem. TÓTH ELEMÉR: A szoba négyszöge Virágok Virág Méhek ezrei döngicsélik körül babusgatják Madarak Madár Az ég hálójába fogva ha akar a napig röppen vagy földre zuhan mint az alma A végtelen ez a hasraesett aggastyán vihogva hentereg a tölgyfa alatt az erdőszélen Négy fal ágy padló plafon A szeretőm vagy Ö szoba négyszöge szabta mozdulatok BATTA GYÖRGY: KERÉKPÁROZÓ NŐK Az emberiség pocsék társaság urán-tüdejű századunkban is. De azért: van két csodálatos találmánya. Az egyik ősi eredetű, a nő. A másik — a kerékpár — nem is olyan rég fogant. Álmositó, hosszú utakon elédhull, novemberi meggyfalevélként egy-egy kerékpározó nő; szoknyája ütemesen jár le-föl térde és combja között, s csak mikor megpillant, hajtja le pirulva fejét a kerekező amazon, de akkor már késő. Ruhája alól rajokban szállnak egünkre — perzselni, izzani — a szerelem csillagai. Perzsel és izzik persze a bicikli is, a csupa-cső szerkezet, nemes terhét szállítva, piroslanak az útmenti kövek, az ég egy darabja, és általában az egész világ. Az emberiségnek, e századunkban is pocsék társaságnak van két nagyszerű találmánya. Ha nem lenne. RESZELI FERENC szentiment hangjegyeimre havas eső szökik sebaj — hisz* úgysem komponálok pipámba is hullhat amíg nem pipázok de hosszúszárú tulipánjaim még előtted sem hajtanak fejet inkább hagyják hogy fejükbe csorgassam zöldszínű vérüket memorandum ha meghalok is Párizsba eljutok vagy mint turista szívemmel nyakamban vagy mint keszeliferenc akár mint általam feladott csomag önmagámnak címezve rekomandó s ha halálom előtt mégsem sikerül az ötötnullaháromkettő / Á-efkilences bankszámlán megtaláljátok koporsóm útiköltségét hogy egy egyszerű párizsi padláson látvány nélkül néhány napra eltemessetek
