Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-29 / 17. szám
8 új ifjúság BEATLES-TÖRTÉNE' 1 15. Ä rövid magyarázat űíán szó nélkül felöltözött, a szekrényből kivett egy tiszta zsebkendőt és a nadrágja zsebébe csúsztatta. A felesége kérdésére nem válaszolt. Sőt, még csak azt se kérdezte meg, hogy miért viszik a rendőrségre. Krasko alaposan felkészült a kihallgatásra. A kérdéseket már jó előre felírta sorba egy darab papírra. Jelsavskynak meghagyta, hogy beleegyezése nélkül ne avatkozzon a kihallgatásba. Urbanik szabadot' kapott, azzal a feltétellel,- hogy otthon tartózkodik. Ennek ellenére is Kamensky doktor kihallgatása még az olyan dörzsölt kriminalistát is — mint amilyennek Krasko számított — erősen próbára tette. Az ilyen embertípusokat nem szerette. Csak a késő éjszaka emlékezett vissza egy Zechnerové nevű nőre. Azt ugyan megengedte, hogy talán három éve kezelte az ideggyógyászaton. Azonban továbbra is mozdulatlanul ült székén és merev arcáról a kapitány nem sokat olvashatott le. Tökéletesen uralkodott magán. Röviden, monoton hangon; a legkisebb hangemelkedés nélkül — igennel, nemmel és nem emlékszemmel válaszolt minden kérdésre. Az idegesség egyre inkább a kihallgatón vett erőt. Hogy valamiképpen elnyomja magában, fel-felállt az asztaltól, le s fel járt a szobában és megint visszaült. Az alaposan előkészített taktika lassan kezdett a semmibe fulladni. Az idő meg szaladt és csak a cigarettacsikkek szaporodtak a hamutartóban. — Tudja-e, hogy az ön volt páciense, Zechnerová, halóit? — tette fel Krasko az újabb kérdést. Kamensky doktor felhúzta a szemöldökét, apró kék szemei észrevehetően megnagyobbodtak De mindez csupán egy másodperc töredékéig tartott. Az arca ugyanazt az áthatolhatatlan kifejezést öltötte magára, mint azelőtt. A kapitány észrevette Kamensky pillanatnyi megingását, de nem kerülte el Jelsavsky figyelmét sem. — Feleljen! Tud róla? — ismételte meg Krasko a kérdést és ceruzájával erősen megkopogtatta az üveglapot az asztalon. Kamensky azonban csak szárazon megállapította: — A lapokban olvastam az öngyilkosságról. Engem nem érdekel az ügy, — tette még hozzá és mozdulatlanul ült tovább, csupán a tokája remegett meg. — Megengeded? — nézett Jelsavsky a kapitányra, kihasználva a pillanatnyi csendet, ami Kamensky nem várt kijelentése után következett be. — Egy kis időre elúgra- nék. Mindjárt vissza vagyok. Krasko bólintott. A kihallgatást megszakította, mert magának is rendeznie kellett gondolatait. A főhadnagy nemsokára visszajött. A kezében egy madzaggal átkötött barna műanyag tarisznyát' tartott. Szó nélkül csakazértis csigalassúsággal bogozgatta ki a csomót. Az asztalhoz lépett és a tarisznya tartalmát hirtelen Kamensky doktor elé öntötte. Az asztal üvegére csengve hullott a zsákocska tartalma. A lámpák fényében felragyogott egy halom aranypénz. Krasko azonnal fölfogta a főhadnagy tervét. Mindketten láthatták Kamensky szinte megigézett tekintetét, aki sokáig képtelen volt elfordítani a fejét attól a hatalmas gazdaságtól. Nagysokára tért csak magához, és a szeme sarkából Jelsavskyra nézett. — Az ön, ma már megboldogult páciensének az aranyai, doktor úr, — jegyezte meg mintegy mellékesen a főhadnagy. — Abból meg, ami hiányzik belőlük, — szólt közbe Krasko, — az ön feleségének van aranyfogsora. Kamensky doktort elfogta az idegesség. A reggeli jelentéstételre Krasko már az éjszakai kihallgatás jegyzőkönyvét is magával vitte. Az osztály vezetője minden hivatalos ceremónia nélkül fogadta. — No, hogy végződött? Te, aludtál te egyáltalán? — kérdezte, látva Krasko törődött arcát. — Hát jő kis buli volt, nem mondom. Éjszaka kettőkor végeztünk. — És az eredmény? — Az egész egy bűvös kör, őrnagy elvtárs. — Miféle bűvös kör? — A nyomok visszavezetnek Kolerushoz. — Beszélj már normálisan! — Kemény dió volt. Nagyon megdolgoztatott bennünket. Csak akkor omlott össze, amikor a fejére olvastuk Vese- lynek, a fogorvosnak a vallomását. De addig hallgatott, akár a csuka. Aztán meg csak úgy ömlött belőle, akár a lyukas zsákból... Rágyújthatok, őrnagy elvtárs? — Természetesen. Gyújts csak rá! — Kamensky doktor három évvel ezelőtt kezelte Zech- nerovát az idegeire, — kezdte az első mély szippantás után Krasko. — A fájdalom csillapítására morfiuminjekciókat kapott. Kitűnően beváltak. Utána már akkor is kérte őket, amikor a fájásai elmúltak. Kamensky eleinte vonakodott eleget tenni a kérésének, de a felkínált aranypénzek erősebbnek bizonyultak ... — No és tovább? — Hogy is mondjam. Még aztán is adott neki injekciókat, hogy a kórházból hazaengedték. Természetesen fizetett értük. Arannyal fizetett. Később ellátta injekciós fecskendővel, tűkkel, és megtanította bánni is vele. Eleinte a klinikáról vette az injekciókat. Később — nehogy gyanút keltsen — recepteket állított ki neki. Amíg rá nem jött az ellenőrzés. Utána már nem tehette. Félt a következményektől. Zechnerovának bejelentette, hogy nagyon rosszul áll a szénája és további recepteket már nem állíthat ki neki. Azt ajánlotta neki, hogy keressen más forrást ö persze hallani sem akart róla. Még sokáig járt a nyakára. Még a lakására is elment. Aztán egyszerre csak elmaradt. Azzal magyarázta, hogy valóban talált magának egy másik morfium-forrást. — És valóban talált? — Hogyne. Éppen arra az időre esik a Kolerussal való megismerkedése. — A fogorvos közvetítésével, ugye? — Igen. — Valóban egy bűvös kör az egész, — állapította meg maga Staník is. — No, és mi van Kamenskyval, lehet valami köze a gyilkossághoz? — Sajnos, erről semmit se tudtunk meg tőle, — sóhajtott fel Krasko. — Az állította, hogy a gyilkosság időpontjában a Dunaparton sétált, amit rendszeresen hetente kétszer megismétel, és mindig este, ha nincs szolgálata a klinikán. — És vannak tanúi? — Hát hiszen éppen ez a vict Mert az állítja, hogy nem találkozott senki ismerőssel, aki ezt bizonyítani .tudná. — Ügy, úgy, — bólogatott az őrnagy és az asztalra készített pohár víz után nyúlt. — Bocsáss meg. Orvosságot kell bevennem. A vérnyomásommal van egy kis baj az utóbbi időben — mentegetőzött, egy tablettákkal teli kis üveget előhúzva az asztalfiókból. — Tudod, mi ebben az egészben az érdekes? — folytatta. — Az, hogy egyiküknek sincs alibije. Érted? Kolerus, a hajós, a kritikus időpontban a meggyilkolt lakásán járt. Vesely azt állítja, hogy unatkozott és a nagyállomáson várakozott két órát a prágai gyors Indulásáig, de állítását senkivel se tudja bizonyítani. Az indoklása nem meggyőző. Kamensky doktor meg tanúk nélkül sétált a Dunaparton. Ha jó! emlékszem, akkor este nem a legkellemesebb séta-idő volt. Ügy tűnik, mintha esett volna. Mint a sáfrányt, úgy őrizzük ezeket a fekete hajszálakat, a legfontosabb bizonyítékainkat. Arról azonban fogalmunk sincs, hogy ki ellen A vegyvizs- gálat kizárja Kolerust, Vesely kopasz, Kamensky meg teljesen ősz. Borovec Érsekújvárból gyanú fölött áll. Nem gondolod, hogy mindez fittyet hány a logika legelemibb szabályainak is? — nézett kérdően a kapitányra. — Az az érzésem, hogy valahol hibáztunk. — Én is úgy gondolom — mondta Staník. — Mindjárt a gyilkosság után figyelmeztettelek, hogy először is azt szükséges megállapítanunk, hogy honnan valók Zechnerová értékei. Mit tettél ennek érdekében? — Egyelőre nincs semmi nyomunk. A háború alatt nem volt állásban. Legalábbis semmiféle bejegyzést nem találtunk erre vonatkozóan. Sem a biztosítóban, sem a nyugdíjintézet aktái között. Senkit se találtunk, aki bizonyítani tudná, hogy mit csinált és hogy kivel barátkozott. A háború után egy drogériában dolgozott. Azok, akik ismerték, semmi lényegeset nem tudtak mondani róla. — Hm. Én azonban ma is még vagyok róla győződve, hogy azokban az ékszerekben — pontosabban szólva — abban, hogy honnan származnak, rejlik az eset megoldása. És még egy mozzanatról megfeledkeztünk. — Staník egy pillanatra elhallgatott, mintha azon gondolkodna, hogy az, amit mondani akar, megéri-e, hogy kimondja. — Mi történik akkor, ha a gyilkos szándékosan tette a halott kezébe azokat a hajszálakat? Csak azért, hogy hamis nyomra vezessen bennünket. — Azért ez egy kissé már fantasztikus, — próbált Krasko bizonytalanul ellenkezni főnökével. — Hol szedte volna az idegen hajszálakat? — Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy fantázia, amit mondok, de azért hátha mégiscsak érdemes rajta elgondolkodni, nem gondolod? Felhajtani idegen hajszálakat nem is olyan nehéz. Mondjuk, egy halottól. — Ez igaz! Csakhogy akkor a tettes épp úgy lehetett Kolerus, akár Vesely vagy Kamensk?. — Vagy talán valaki más, — egészítette ki főnöke a gondolatot. — Bevallom őszintén, hogy fogalmam sincs, merre tovább, — ismerte be a kapitány. Megdörzsölte az állát és érezte, hogy már újra alaposan kinőtt a szakálla. — Ez persze nern azt jelenti, hogy feladom a harcot — jelentette ki elszántan. — Vesely a fogorvos és Kamensk? csak még inkább összebogozták az ügyet. Talán csak a Zechnerovánál talált arany és ékszer volt a gyilkosság igazi oka. — Én is azt hiszem, hogy itt van a megoldás kulcsa, — helyeselt Staník és folytatta: — Ha sikerül megbízhatóan meghatároznunk a gyilkosság indító okát, az első csatát máris megnyertük, — tanácsolta a kapitánynak és felállt az asztaltól. — Az a másik dolog, az alkotó fantáziám, a kombinációkészségen múlik. Dolgozni kell az eseten. Még azon az áron is, hogy mindent elölről kel! kezdenünk. Nyilvánvaló volt, hogy az osztály vezetője befejezte mondanivalóját. Krasko így is értette és magában berzenkedő gondolatokkal, ötletekkel, visszaindult az irodájába. XII. Staník őrnagy szavai igaznak bizonyultak és Kraskonak nem egy alkalma nyílott, hogy emlékezzen rájuk. Vesely a fogorvos és Zoltán Kamensky doktor állandó megfigyelés alatt állottak, de a viselkedésük, a kapcsolataik, beszélgetéseik, semmiféle következtetést nem tettek lehetővé. Kolerussal, a hajóssal — akit közben csempészésért három és fél évre ítéltek — a börtönben folytatott beszélgetések se hoztak semmi újat. Jozefina Ge- recká, a férjével együtt, már úgy megszokták, mint régi ismerőst. (Folytatjuk) 15. EPSTEIN MÉGSEM FECSÉRELTE AZ IDŐT Harry Epstein nem győzte szidni a fiát a Beatles- együttes miatt, ő viszont igyekezett lecsillapítani az apját, mondván, hogy éppen most készül az utolsó nagy rohamra. Felutazott Londonba s elment az EMI (Electric Musical Industries) társaság székházába. Ott ugyan kiutasították már egyszer, de Epstein azóta is kapcsolatban állt George Martinnal, a Parlophone cégből, amely az EMI társaság része volt. Martinnak tetszett Paul hangja és George gitárjátéka. Ügy gondolta, érdemes lenne megpróbálni velük. Ez 1962 májusában volt. Epstein rögtön megtelefonálta a jó hírt Hamburgba. Nem tudtak hova lenni az örömtől. Pete Best meséli: — John és Paul azonnal munkához láttak — új szerzeményekkel akartak menni az audícióra. Brian is eljött Hamburgba, és mellesleg új szerződést kötött számunkra — 85 fontot kaptunk fejenként egy hétre! George máris mesés gazdagságról álmodozott. Reggeltől estig arról beszélt, hogy nagy házat vesz fürdőmedencével, az apjának pedig, aki még mindig sofőr volt a liverpooli közlekedési vállalatban, legalább egy autóbuszt. Június 6-án mentek audícióra George Martinhoz, aki már korábban megkapta Epsteintől az előadásra kerülő szerzemények listáját. Volt közöttük néhány eredeti Beatles-szerzemény is, de a legtöbbjük olyan közismert, szinte elcsépelt sláger volt, mint amilyen például a Besame mucho. Martin hármat választott ki közülük, kettőt az eredeti szerzeményeik közül. Szó emi szó, megtetszettek neki. — Arra gondoltam — mondja —, hogy semmit sem veszíthetek, ha megkötöm a szerződést, habár abban a pillanatban jóformán fogalmam sem volt, hogy mit kezdek velük. Végül közölte a fiúkkal (miután figyelmesen és többször is meghallgatta a felvételt), hogy rendkívül meg van elégedve, határozatáról pedig utólag fogja értesíteni őket. őszintén szólva, a Beatle-fiúk jóval többet vártak ennél, de így sem vesztették kedvüket. El sem képzelhették, sem a fiúk, sem Epstein, hogy a körülmények folytán roppant jó szolgálatot tesznek a Parla- phone cégnek. A beat-együttesek népszerűsége hihetetlen gyorsasággal növekedett, a cégnek pedig nem volt egy állandó együttese sem. Miközben mások már nagyban dolgoztak beat-zenével, a Parlophone szinte mellékes dolgokkal foglalkozott. PETE BESTET KIDOBJAK Martin tehát elhatározta, hogy „tűzbe veti“ a Beat- les-együttest. Egyedül azt nem tudta még eldönteni, hogy az ő szerzeményeiket is felvételezze-e, vagy pedig szerződtessen a számukra egy zeneszerzőt. 1962 júliusában megüzente Epsteinnek: szeretne szerződést kötni a Beatles-együttessel. Brian, John, Paul és George szinte megbolondultak az örömtől. De Pete Bestnek egy szót sem szóltak. Pete emlékezése: — Augusztus 15-én a Cavern klubban játszottunk. Másnap Chesterbe kellett volna utaznunk, úgy beszéltük meg, hogy Johnt is magammal viszem. A szünetben megkérdeztem, hány órára legyek nála. John azt válaszolta, hogy egyedül fog utazni. Megkérdeztem: „Mi történt?“ — ő azonban sarkon fordult és ott hagyott. Ügy tűnt, hogy halálra van rémülve. Később fölhívott Brian, s azt mondta, hogy másnap reggel találkozni akar velem és Neillel. — Neillel együtt mentünk Brianhoz. Elég furcsán viselkedett, láttam, hogy kerülget valamit. Végül kinyögte: „Rossz hírt kell közölnöm veled. A fiúk nem akarnak többé, azt mondják. Ringó Starr jobb." — Mintha villám csapott volna belém, jó ideig egy szót sem tudtam szólni. Követeltem, hogy mondja meg az igazi okot, de nem akart beszélni. Aztán olyasvalamit mondott, hogy tulajdonképpen George Martin nincs megelégedve velem, de a fiúknak sem felelek meg teljesen. Láttam, hogy fölösleges tovább maradnom, sarkon fordultam és kimentem a szobából. Alig tudtam a kint várakozó Neilnek elmondani, hogy milyen csapás ért. Azt hiszem, fehér lehettem, mint a fal. Pete imádói persze csakhamar megtudták a hírt, és Epsteint okolták érte, aki valójában a legkevésbé volt hibás. De még így sem mert lemenni a klubba, jóval később is testőrök kíséretében merészkedett csak le. A közönség egyik része Johnt; Pault és George-ot, másik része Petet akarta megverni. Ringó csoportja nem avatkozott bele a dologba. A legjobban George emlékszik vissza az esetre, ő volt az egyedüli, akinek egy jól irányzott ütés következtében véraláfutás keletkezett a szeme alján. „GYÁVA ELJÄRÄS“ Neil Aspinal ma is azt mondja, hogy a Beatle-fiúk egyöntetűek voltak Pete kérdésében, de a hangadó George volt. Pete anyja így meséli a dolgot: — A fiam dobolása nélkül nem vitték volna semmire. Valamennyien féltékenyek voltak rá, ezért üldözték el. Nem vitás. Pete dobjai döntő szerepet játszottak a Beatles-együttes első sikereiben. Pete mondja: — Amikor visszatértünk első hamburgi vendégszereplésünkről, pokoli hangosan doboltam, olyasvalamit addig senki sem hallott Liverpoolban. Még Ringó Starr is utánozni kezdett engem. A szakítás után Pete egy ideig más együttesekben játszott. 1965-ben pedig végleg felhagyott a zenével. Megnősült, visszaköltözött anyja liverpooli házába és heti 18 fontért dolgozik egy pékségben. Ma is ott van. (Folytatjuk)
