Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-08 / 14. szám
9 új ifjúság COCTEAU: Az álom elkerül (M00MQ Műik Radzs Anand (India) Derűs nap után estére felhőszakadással fenyegető takaró borult Észak-Angola egére. A fellegek még nem sűrűsödtek össze, s a szörnyeteg csak ritkán mordult fel. Később néhányszor megvicsorgatta tüzes fogát, mérgesen pislogatta villámait, s végül mély, hosszas dörgés szakadt ki a torkából. A közeli falu leányai mint ijedt kacsák szaladtak haza az ültetvényekről, hogy megbújjanak a nádkunyhók kúpalakú fedele alatt. Antonio de Silva ezredes, a fogolytábor parancsnoka, nemrég érkezett vissza az erdőből vadászatról. Cosmo őrmester azonnal kihozott neki egy üveg háromcsillagos portugál rumot. Az ezredes rosszkedvűen szemlélte a bungaló verandája köré szóródott nyers kőtörmeléket. A foglyok a közelben sziklát robbantottak, mert az ezredes gyakorlóteret akart épfttetni a garnizon számára. Baloldalt kis erőd földhányásai emelkedtek. Látása mindig felbosszantotta de Silvát. Most bosszúságába meg a reggeli vadászat fáradtságába valami búbánat-féle is vegyült: talán az epéje jelentkezik, talán a vágyakozás a Liszabon-környéki olajfaligetbe, ahol az ezredes villája áll. A coca-coléval hígított rumtól még undorítóbb lett a szájaíze. Érthetetlen, mi van vele. Talán azért olyan keserű a szájaíze, mert az erdőben semmi sem került puskavégre? — Cosmo! Hívd azokat a feketéket, táncoljanak! — rendelkezett. Cosmo úgy tett, mintha nem hallaná. Ebben az istenháta- mögötti vadonban, s ahol egyedül az erőd emlékeztet hivalkodóan az európai civilizációra, ugyan mi tarthatja a lelket a portugál katonában? A faluban éneklő asszonyok tompán idehalló hangja? Vagy a dobpergés, amely fakó, mint a tábortűz hűlő parazsa, de amikor kezdődik a tánc, féktelen lángban csap föl? A falu jó mérföldre van innen, s különben is később kezdik a mulatságot. Ami pedig a foglyokat illeti, azok egészen ki vannak dögölve, s amúgy is mogorva, haragos emberek... Odafönn sűrűsödnek, sötétednek a felhők. Az ezredes sokat próbált ember, az éghajlat — legyen az trópusi hőség vagy sarki hideg — nem érdekelte. Oly sok mindenen ment át a portugál birodalom szolgálatában eltöltött évek folyamán. Még Anglia ólmos egét és állandó ködét is elég jól bírta — ott nemrég hathónapos kiképzésben részesült. Egyet nem bírt: az engedetlenséget. — Cosmo! — kiáltotta. A belevésődött kaszárnya-fegyelem vett erőt rajta, vagy hirtelen maga is megkívánta a dalok zengzetes szavait, a táncok puha ritmusát, de az őrmester most már ott termett a verandán és tisztelgett. — Mi az, nem hallottad? Hívtalak! — Nem hallottam, ezredes úr — hazudta Cosmo. — A bennszülöttek táncoljanak! — parancsolta. — A tegnap már voltak itt táncolni, amikor az ezredes úr Fatime úrnőt fogadta — emlékeztette Cosmo. — Többé nem jönnek. — Majd adsz nekik borravalót! Cosmo nem emelte föl tekintetét. A sűrű fellegek árnyéka átsiklott arcán. S odafönn dühödt robajjal villámtűzben meghasadt az ég, mintha kapuját az isten trónját ostromló halott lázadók ezrei tépték volna föl. — Szólj az őröknek, hozzák ide azt a fekete bűjtogatőt, azt a doktor Adamot! S jöjjenek ők is egy pohár rumra... Cosmo nem mozdult, talán a dörgés végett várta. — Indulj! Mire Vársz még? Cosmo lassan fölemelte a fejét. Még mindig tétovázott. — Mars! — rivallt rá az ezredes és dobantott a lábával. Abban a pillanatban újra hatalmasat zendült az ég. Cos- mot rémület fogta el, futva elhagyta a verandát. Dél felől időnként langyos szél rohamozott. Most már elkerülhetetlennek látszott az eső... Ám a felhők zöme már csak kacsintgatott fellobbanó villámaival, s Alsó-Angoia felé vonult. Az égi seregeknek egy kisebb osztaga tömörült még mindig a sziklák fölé. Hol rohamozva, hol lassú iramban, de könyörtelenül nyomultak előre a felhők, úgy ahogy a földön ezek a lázadók teszik, akik kezet emelnek a világrend tartópilléreire... De Silva ezredes úgy szegezte tekintetét az égre, mint aki az ellenség erőit veszi számba. Igen, most a tomboló elemek hatalmába'került, tehetetlen porszemnek érezte magát. Visz- szaemlékezett egy sasra, amely fészkére akart szállni, de a hirtelen kerekedett vihar úgy forgatta a levegőben, mint egy kereket... Az ezredes nehezen küzdötte le hirtelen gyön- géségét, aztán tekintete a rumospohárra esett. Fölemelte a poharat s széltől kifújt arcához érintette, hogy érezze az üveg selymes hűvösségét. Mint kegyelemkérés tört ki belőle egy nehéz sóhaj, majd a homokos út felől felhallsző csoszogásra parancsnokhoz illően kifeszítette derekát a karosszékben. A katonák előtt egy lépéssel, mintha csak a földből bukkant volna föl, doktor Adam jelent meg. Kísértetnek tarthatta volna ezt a sovány, alacsony embert, ha nem látja éles szemének csillogását. A világosszürke európai zakó idegenül hatott a zárkózott, szomorú arcú négeren. — Doktor Adam, ha nem csalódom — szellemeskedett az ezredes Stanley híres mondását variálva, amellyel a kutató az eltűnt és általa megtalált Livingstone-t az afrikai dzsungelben üdvözölte. Doktor Adamot minden jel szerint legkevésbé sem érintette az irónia; hallgatott, s csak állt egy helyben, öt lépésnyire a parancsnoktól, Cosmo és a garnizon öt katonájának őrizetében. A fáradhatatlan, könnyű, meleg szél egyre rohamozta a környéket, de a villám már csak egyszer lobbant fel a távoli hegyek fölött. Az ezredes arra gondolt, hogy isten túlságosan kegyelmes ehhez a fekete doktorhoz, hogy hadserege még mindig veretlen. Kissé hallgatott, majd újra gúnyosan megkérdezte: — Azt hallottam, hogy maga Londonban megtanult keringőzni, fox-trottozni, sőt tangót táncolni is... Doktor Adam bólintott. A táborban elviselt kínzások megtanították már, hogy ne árulja el érzéseit. Arca tökéletesen kifejezéstelen volt. — Kellemes volt az angol lányokat ölelgetni, he? Habár biztos, hogy magával csakis cselédek táncoltak. A fogoly alig észrevehetően elfintorodott. Szégyellte az ezredes elviselhetetelenül közönséges beszédét. — A törzsének a táncait meg elfelejtette, ugye? Doktor Adam tagadóan intett. De Silva ezredes mindig bámulta, ahogy ezek a négerek hallgatni tudtak, hallgatni a végtelenségig. A fogoly éjfekete arcáról nem lehetett leolvasni, hogy valójában mit gondol, mit érez. Vajon a négerek csak kezükkel tudják gondolataikat kifejezni? S egyáltalán, emberek ezek az afrikaiak? Megrepedhet az ég a fejük fölött, mozdulatlanok, akár a kőszikla. Mintha gondolataira felelne, villámnyaláb hasította ketté a súlyos felhőfüggönyt. Az ezredes akaratlanul is összerezzent, majd hátravetette magát a karosszékben. Doktor Adam nyugodtan, némán és komoran állt előtte. Bár mintha villanásnyi gúnyos mosoly siklott volna át ajkán; — vagy csak képzelődött az ezredes? — Akkor táncoljon, úgy, ahogy maguk szokták! — mondta az ezredes. — Mulassunk együtt. De az afrikai csak állt mozdulatlanul, akár egy szobor, akár egy látomás. De Silva remegést érzett a hátában. — Hé Cosmo! — kiáltotta, s igyekezett hangjába vidám csengést vinni. A őrmester odalépett. A távoli vihar kísérteties fényében maga is kísértetnek látszott. — Add oda neki azt a bohócsüveget, amit tegnap elvettél a bennszülöttektől — azt a piros majomsüveget. Abban jobban járja majd! Cosmo átszaladt a verandán, levette a fogasról a süveget, visszatért, s odanyújtotta az ezredesnek. — A fejére tedd, hülye! Vagy a saját fejedre. Mit dugdosod ide nekem? Cosmo görnyedten a fogolyhoz szaladt. Doktor Adam számára a szüntelen kínzás után mindez mit sem jelentett. Meg sem moccant, amikor Cosmo a fejére nyomta a bohócsüveget. Antonio de Silva a fogolyra pillantott és hahotában tört ki. De nevetése valahogy mesterkéltre sikerült, s hirtelen megszakadt: egyetlen katona se nevetett parancsnokával. Az ezredes arca eltorzult. — A bolondra nézni! — vezényelt. — Nevetni! Miért nem nevettek? A sötét verandalépcső felől csak zavart vihogás hallatszott. A katonák értettek a foglyok főbelövéséhez, az könnyebb volt, mint nevetni rajtuk. Tudták, hogy a négerek olyan nevetéssel válaszolhatnak, amelytől kileli őket a hideg, vagy leköpik őket, mint nem egyszer. De Szilva ezredes felhajtotta a maradék rumot, s már kissé pityókosan kiáltotta a fogolynak: — Táncolj, fiú, táncolt! A hosszas égzengés a várt tánc fantasztikus kíséretének hangzott. Doktor Adamnak azonban eszében sem volt kínzója óhaját teljesíteni. Az ezredes lefutott a verandalépcsőn, megragadta doktor Adam karját, perdített egyet rajta, s dallamosan fújta: — Ha! Ha! Ha! bennszülöttek tánca! A fogoly most sem ellenkezett. Az első esőcseppek a csúfolódás befejezését, a megpihe- nést ígérték doktor Adamnak. Ám de Silva egyre vadabbul fújta: — Süveges bolond! Süveges bolond! Ha! Ha Ha! De közben érezte: nincs és nem is lesz mögötte kórus. Ez a végsőkig fokozta dühét. Elhallgatott, s teljes erejével belerúgott a fogolyba. Doktor Adam az őrök fegyvereire zuhant. — Táncolj, bolond! Táncolj! Vagy... takarodj a pokolba! Az őrök megragadták doktor Adamot, és hátracsavarták a kezét. Az ezredes fölment a verandára, s mint súlyos zsák ros- kadt a karosszékbe, A szél porfelhőt kavart az udvaron. Az ezredes néhány pillanatig mozdulatlanul ülve a fogolyra szögezte acélos fényű szemét. Esőcseppek doboltak a veranda tetején. — Mars! Mars el! Mind! — rikácsolta rekedten De Silva, s elfordult. A felhőkből záporozott az eső, mintha az ég könnyekkel áztatná a szenvedő Afrika földjét. Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel a nyakamon pihen; mert leskel a halál; s talán ilyenkor ér el, s elalhat hirtelen. Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engemTI Van szörnyűbb félelem? Egy nap nem hallom majd a szívedet, s nem lebben lélekzeted velem. E félénk nagy madár, ki most az álomé lett majd fészkéből kikel? A fészkéből, ahol testünk két fejjel ébred s négy lábbal nyúlik el? Örökké tarthat-e ily boldogság, vagy egyszer, egy reggel megszakad? Az utam építő védangyal nékem ezzel könnyíti sorsomat. Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej s mindig is könnyű volt, megbúvik mellemen, vak, néma, s nem riad fel, pedig kakas rikolt. Most más világban él e fej, hol más á törvény és más az értelem, fogódzík álmai sötét vizébe dőlvén, távol s mégis velem. Ö! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen. míg szád is álmodik, a finom fujtatót melled kis műhelyében, egész halálomig. Radnóti Miklós fordítása BLAISE CENDRARS: Teste kirajzóiéi a ruhán A nő teste domború mint koponyám Dicsőséges Ha szellemmel testesülsz meg A szabók ostoba mesterséget folytatnak Épp úgy mint a frenológia Szemeim súlyok a nők érzékiségét mérik Minden ami fut előtör kiemelkedik a mélységben Csillagok fúródnak az égbe A színek levetkőztetnek „Teste kirajzolódik a ruhán“ Hónalja alatt hangafü kezek holdacskák és blbeszálal amikor a vizek hátára omlanak zöldeskék lesz a lapockája Hasa forgó lemez A mell kettős kagylója áthalad a szivárványhíd alatt Has Korong Nap A színek merőleges kiáltásai a combokra hullanak „Szent Mihály kardja“ Vannak kinyújtott kezek Uszályában az állat Bullier báljának minden szeme minden fanfárja minden törzsvendége És a csípőn A költő aláírása Kassák Lajos fordítása FERNANDO PESSOA: SZERELMES LEVELEK A szerelmes levelek mind nevetségesek, nem is szerelmes levelek, amik nem nevetségesek. Annakidején magam is írtam (szerelmes leveleket, mint bárki más, nevetségeseket.) A szerelmes levelek, ha szerelmesek, óhatatlanul nevetségesek. De végül is, csak akik sose írtak szerelmes levelet, azok a nevetségesek. ö, hol az az idő, mikor én is írtam szerelmes leveleket, nem tudva még, hogy nevetségesek! Az igazság az, hogy ma ezek: a szerelmes levelek fölött méláző emlékeim, ezek a nevetségesek. (A túlhangsúlyozotí szavaknak vagy érzéseknek — egyre megy — a természetük az, hogy nevetségesek.) Somlyó György fordítása ELUARD: narancs Omló narancs hajad a világ nagy űrében, mély csöndtől súlyos és homálytól lomha tükrök űrében, hol pucér kezem képed kutatja. Szíved formája képzeletbeli s szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít. Ó ámbra sóhajok, álmok, tekintetek. attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol. De nem voltál mindig velem, Emlékezetem még ködös Az idő is szavakkal szól, mint a szerelem. Rónay fordítása
