Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-04-08 / 14. szám

— Zechnerovától aranyat és briliánygyürüket kapott, amit aztán Becsbe csempészett, on­nan meg búsás jutalom elle­nében morfiumot hordott. Tit­kos helyen vásárolta egy Franc Kafler nevű gyógyszerésznél a Mexiko-platzon. — Honnan volt vajon az a rengeteg értéke? — csodálko­zott Staník. — Ügy érzem, hogy az arany és az ékszerek eredetének a felderítése nyom­ra vezetne bennünket, — tette még hozzá. — Fogalmam sincs. A kopasz fogtechnikuson kívül nem is­merünk a kapcsolataiból sem­mit. Borovechez, az unokatest­véréhez fűződő viszonyát Ér- sekújvárott még nem érkez­tünk ellenőrizni. De hogy be­fejezzem. Annak az összegnek, amit Kolerus az aranyért ka­pott, egyhármadát mint jutal­mat meghagyta magának, a, többiért morfiumot vásárolt és ami ebből még fennmaradt, azt Zechnerovának azonnal ki­fizette készpénzzel, koronában. Bécsben ócska karórákat vá­sárolt és becsempészte őket az országban. És villát épített magának. — Van itthon egy üveg muskotályom. Megkóstolod? —. kínálta Staník. — Köszönöm. Még nem va­csoráztam. Éhgyomorra nekem meg nemigen csúszik. Meg az­tán nem is szeretnék zavarni, hiszen várja az előadás. — Ahogy gondolod. Mit ter­vezel holnapra? — Megpróbálom előkeríteni a kopasz dentistát. Jelsavskyt meg ki akarom küldeni Érsek­újvárba Borovec ügyét kivizs­gálni. így hamarább meglesz. A járásiaknak az legalább egy hétig tartana. Mint rokon, csak mond tán nekünk vala­mit a kapcsolatairól. Feltéve, ha nem lesz ő is a gyanúsí­tottak között. — Azzal bizony számolni kell, — helyeselt Staník is. A kapitány már indulni készült, de felettessé még visszatartotta. — Várj még egy percet. Karol. Valami eszembe jutott. Ha jól emlék­szem, úgy informáltál, hogy a gyilkos kinyitotta a gázcsapo­kat, hogy azt a látszatot kelt­se, Zechnerová öngyilkos lett. így van? — Igen, így van őrnagy elvtárs. — A gyilkos még szabadlá­bon van. Tegyük fel, hogy is­meri Kolerust, tud a Zechne- rovánál tett látogatásairól. Ar­ra az esetre, ha a rendőrség nem dől be az öngyilkosság­nak, Kolerusra akarja terelni a gyanút. Ez az egyik válto­zat. Magad is feltételezed, hogy bár nem muszáj, hogy a hajós legyen a gyilkos, ismer­heti a gyilkost, de nem akarja majd elárulni. A gyilkos azon­ban tudomást szerez a kormá­nyos letartóztatásáról, számol­nia kell azzal az eshetőséggel, hogy Kolerus beszélni fog és aszerint fog cselekedni. Azt hiszem ebben az esetben nem ártana megjátszani a naivat. — Jó, jó, de hogyan. — Nyilvánosan a gyilkos tu­domására hozzuk. Leadunk egy rövid hírt az újságoknak. Is­tentudja mit nem várok tőle. de a próbát megéri. Ha igye­kezni fogsz, lapzártáig még le is adhatod. A Prácába add le, a bűnügyi rovatba. IX. Másnap Krasko megszegte a már régen beidegződött szoká­sát. Nem a Sport-ot tartotta ugyanis a kezében, hanem a Prácát. Kikereste a bűnügyi rovatot, átfutotta a balesetek­ről és tűzesetekről szóló rövid híreket és a tekintete csupán az Öngyilkosság a Podhradná utcában címen állapodott meg. Figyelmesen olvasta el a rö­vid hír minden sorát: „Szep­tember 28-ról 29-re virradó éjszakán Magdaléna Z. Po­zsonyban a Podhradnán lévő lakásán öngyilkosságot köve­tett el. A közbiztonsági szer­vek nyomozása megállapította, hogy a nevezett kábítószer­rel élt, amit Teofil K. a Cseh­szlovák Duna-hajózási Társa­ság egyik hajósa hordott neki Becsből. Teofil K-t a törvény­be ütköző csempészésért vizs­gálati fogságba vették“. N emsokára Jelsavsky robogott be Krasko irodájába újsággal a kezében. — Nagyon gyenge csalétek — mondta mosolyog­va. — Staník ötlete volt, de nem kell lebecsülni, — ellen­kezett a kapitány. — Ha Zech­nerová gyilkosa bedől az új­ságban közzétett kis hírnek, biztonságban érzi majd magát és kevésbé lesz óvatos. — Ez viszont akkor azt je­lenti, hogy Kolerust teljesen el kell zárni a külvilágtól, — fontolgatta a főhadnagy han­gosan. — Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy ismeri a gyilkost. — tette még hozzá. — Igazad van, — bólogatott Krasko — Egyelőre senkit nem engedünk be hozzá. Kolerus kormányos egyedül volt a börtöncellában. Éjszaka keveset aludt. A reggelihez hozzá sem nyúlt, nem volt ét­vágya. A rácsokkal ellátott kicsi ablakú falaik rémületet keltettek benne. A folyosón, az ajtó előtt az őr ritkán fel- hagzó léptei voltak az egye­düli hangok az egész épiitet- ben. A gyötrő várakozás és a csend szorongást váltottak ki benne. A hajó motorjának rit­musához és a Duna hullámai­nak megnyugtató csobogásá­hoz szokott füle, nem tudott az új környezethez alkalmaz­kodni. Gondolatban vissza­visszatért a tegnapi kihallgatás­ra, meghányt-vetett újra meg újra minden kérdést, amit az az őszülő kapitány tett fel neki. Békén hagynak már végre? — tette fel a kérdést magá­nak. Vagy további bizonyíté­kokat keresnek ellenem? És aztán újra megkezdődik a kel­lemetlen. kemény kihallgatás? Rettenetesen félt egy újabb kihallgatástól. Azt akarják, hogy ismerje be a gyilkossá­got, hazugsággal gyanúsítják. Hogy magyarázza meg nekik? Nehéz magyarázgatni, amikor a gyilkosság időpontjában va­lóban ott járt. V oltak pillanatok, ami­kor teljesen megszűnt gondolkodni. Nem a- zért, mintha már nem érdekelte volna to­vábbi sorsa. Nem, nem. Hanem a fáradtság és a tehetetlenség gátolták abban, hogy világo­san mérlegelhesse helyzetét. Ilyen pillanataiban céltalanul bámulta a prices mellett az összefirkált falat. A cella ajtajában megcsör­rent a kulcs. Megrezzent, hir­telen fölállt és vigyázállásban várta az őr belépését. Újra kihallgatás. Az irodá­ban az őszes hajú kapitány mellett most Urbanik ült. — Kolerus úr, mondja el ne­kem • részletesen, hogy ismer­kedett meg a kopasz fogtech­nikussal, akikről tegnap a val­lomásában egy pillanatig gon­dolkodott s kezével megtörülte borostás ál lát. — Valamikor ötvenkettő ta­vaszán lehetett, — kezdte foj­tott hangon. — Abban az idő­ben a BYSTRICA nevű hajóval jártam. A barátommal, Samko Kulikkal, aki a kikötőben volt villanyszerelő, el-eljártunk a Grand kávéházba. Egyszer az asztalunkhoz ült egy idősebb, kopasz férfi. Ügy ötven körüli lehetett. Viccekkel és minden­féle történetekkel, amelyek foghúzások alkalmával történ­tek meg vele, szórakoztatott bennünket. Beszélt az élmé­nyeiről a nőkkel is, és arról, hogy miért vált el a felesé­gétől és jótanácsokkal látott el bennünket, hogy soha az életben meg ne nősüljünk. Egy­szóval, jó társalgó típus volt. — Le tudná nekem írni pon­tosabban is azt a férfit? — terelte Krasko a kormányos elbeszélését a kívánt mederbe. — Hogyne. Középtermetű, derékban egy kissé már vasta­gabb, szépen öltözködő. Akkor, első találkozásunkkor világos­kék öltöny volt rajta. Az arca hosszúkás, a feje kopasz. A kapitány egy papírlapra jegyezgetett. A kormányos el­hallgatott. — Folytassa! Hogy volt az­tán? — Többször találkoztam ve­le a Grand kávéházban. Néha egyedül, néha Kulikkal. Ha észrevett, odahívott az aszta­lához, vagy ő ült az enyémhez. Néhányszor konyakot is fize­tett. Egy este, amikor éppen együtt ültünk, az az asszony odajött az asztalunkhoz. Zech­nerová. Ügy köszönt neki, hogy — Szervusz, Dodo — és te­gezte.'Megkérdezte, hogy meg­engedjük-e, és minden további szó nélkül oda ült. Nekem úgy mutatta be, mint régi ismerő­sét. Micsoda ringyó, gondol­tam. Kikenve, fenve minden­féle krémmel, festékkel. E- gyenruhában voltam, és már csaknem az idegemre ment, mert mindig tengerész úrnak •szólított. Amikor beszélt, a bal szeme állandóan rángatózott. De nem tudhattam, hogy mor­fiumot használ. — A dentista honnan ismer­te Zechnerovát? — Nem tudom. — A fogász tudott a maga és Zechnerová későbbi egyez­ségéről? — Nem. Arról nem tudott. Arról nem tudott senki. Csak azzal a feltétellel vettem át tőle az első briliánsgyűrűt, ha nem árulja el senkinek. — Milyen értéke volt a gyű­rűnek? — Vagy ötezer korona. — És Bécsben? — Ott 470 dollárt kaptam érte. — Az már szép összeg, ml? — Igen. Ausztriában a bri­liánsnak jobb a kurzusa, mint az aranynak. — Dohányzik? — kínálta a kapitány cigarettával. Kolerus megrázta a fejét. Krasko rá­gyújtott. A kihallgatott nyu­godt hangja azt az érzést kel­tette benne, hogy igazat be­szél. \f HBL olerus úr, tudta a fog­■ technikus, hogy Zech­nerovának van aranya és ékszere? — folytatta a ki­hallgatást egy újabb kérdéssel. — Fogalmam sincs róla. Az ő jelenlétében mindössze két­szer találkoztam az asszonnyal. Akkor amikor bemutatta és aztán még egyszer. Ezekről a dolgokról sohasem beszéltem. vele. — Zechnerovának honnan volt aranya? — Én nem kérdeztem. — A fogász járt fel a laká­sára? — Nem tudom. A Zechnero- vával kötött egyezség után már csak vagy háromszor lát­tam. — Miért, mi lett vele? Talán elment valahová? — Nem, dehogy. Nem úgy gondoltam, — sietett a kor­mányos a válasszal. — Én nem mentem többé a Grandba. Nem akartam többé találkozni ve'e. — Miért? — Féltem. Nem akartam, hogy rájöjjön, találkozgatok Zechnerovával. — És a barátjának. Kulik­nak nem tűnt fel, hogy maga kerüli a Grand kávéházat? — Nem, — próbált moso­lyogni. — Kulik akkor már en­gem nem zavart. Időközben ugyanis megismerkedett egy bizonyos özveggyel és odaköl­tözött hozzá, az meg rövid pó­rázon tartotta. — Rendben van. De hogy folytatódott aztán az ügy Zechnerovával? — Abban állapodtunk meg, hogy nála a lakásán fogunk találkozni. — És ő ebbe beleegyezett? — Igen. Tuladonképpen ő maga javasolta. Ha morfiumról volt szó, mindenbe beleegye­zett volna. Mindig azt mondo­gatta, hogy morfium nélkül az ő számára az életnek nincs semmi értelme. — Emlegette maga előtt az ismerőseit? — Nem, — mondta Kolerus határozottan. — Nemigen áll­tam le vele beszélgetni. Na­gyon ellenszenves volt nekem — tette hozzá komoran. — Minden egyes látogatáskor va­lami furcsa érzés kerített ha­talmába. Félelem, vagy ... mit tudom én? Gyorsan átadtam neki a morfiumos dobozocská- kat tartalmazó csomagot, fog­tam az aranyat vagy a gyűrűt és minden fölösleges szó nél­kül elmentem. Hosszasabban csak az elszámolásokkor ma­radtam. És éppen ez volt most legutóbb is. (Folytatjuk) Az Angliába való visszatérésük után fellépéseik rendre zűrzavarral fejeződtek be. A közönség főképp akkor vesztette el józan ítélőképességét, amikor Paul énekelni kezdte a Long Tall Sally című dalt. PAUL MESÉLI: — Egy walesseyi táncteremben mintegy száz hely­beli legény bármelyik pillanatban kész volt összeve­rekedni több száz seacombe-i fiúval. Mielőtt fölfogtam volna, hogy mi készül, már ki is tört az általános ve­rekedés. Az általános zűrzavarban legalább az erősí­tőinket szerettem volna megmenteni, de ahoqy meg­indultam feléjük, egy vállas fiú termett előttem és vérfagyasztó hangon rám ordított: „Ne moccanj, mert agyonverlek!“ Egy másik táncteremben, a Hambledon Hallban kézi tűzoltó készülékkel verték egymást a hallgatók. ' A legtöbb táncteremben a szokásosnál jóval több rendfenntartót alkalmaztak. Némelyiküknek azonban külön megbízatásuk is volt. —\ Jól emlékszem — mondja John —, egy fellépé­sünk alkalmával eszembe ötlött, hogy ekkora közönség között muszáj, hogy legyen egy-két menedzser is, aki érdeklődik irántunk. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy a rendfenntartók többek között a menedzsereket is elüldözik a közelünkből. A Beatle-fiúk már akkoriban jóval többet kerestek volna, ha van menedzserük. — Jó sok idő telt el, .mire rájöttünk, hogy mennyi­vel jobbak vagyunk a többieknél és mennyivel népsze­rűbbek is — fűzi hozzá George. — Jóval később jöt­tünk rá tehát arra, hogy az emberek nemcsak azért jönnek össze, hogy táncoljanak a zenére, hanem azért, hogy egyszerűen gyönyörködjenek benne. Időközben Stu Sutcliffe ismét csatlakozott az együt­teshez. Hála Bob Woolernek. a neves disc-jockeynek, most már a tekintélyes Cavern klubba is meghívták őket. 1961 januárjától 1962 februárjáig 292-szer sze­repeltek a Cavernban Első fellépésükért 15 fontot kaptak, az utolsóért 300-at. GEORGE MESÉLI: Örömmel léptünk fel a Cavern klubban. Soha nem tartottunk oróbát .Egyszerűen játszottunk az imádó­inknak, akik szendvicset rágcsálva hallgattak bennün­ket. No, mi sem voltunk különbek, fellépés közben fogyasztottuk e\ a vacsoránkat. Egyébként, hogy az illúziókat eloszlassam, el kell mondanom, hogy a Ca­vern klub egy nedves, sötét lyuk, amelyből úgyszólván teljesen hiányzik a levegő. Miközben játszottunk, pa­takokban folyt rólunk a veríték. A mennyezetről is csörgött a víz, néha belefolyt az erősítőbe, és rövid­zárlatot okozott. Paul fivére. Jim Me Carney megemlíti: — Valóiában meg kellett fizetnünk a rettegés bérét, hogy felléphessenek abban a barlangban. Amikor Paul a kora reggeli órákban hazatért, először levetette ma­gáról az inget és kicsavarta belőle az izzadságot, 'gaz, az imádóik sem jártak jobban. Akik nem kaptak he­lyet a bejárat közelében, gyakran elájultak. A leve­gője büdös volt és elviselhetetlen. ISMÉT HAMBURGBAN Habár imádóik száma nőttön-nőtt, a Beatle-fiúk még mindig csak helyi jellegű szenzáció voltak. Akkoriban úgy is tűnt nekik, hogy örök életükben — vagy lega­lábbis aggastyán korukig — Liverpoolban fognak ját­szani, esetleg Hamburgban, ahol már jártak. És legközelebb — 1961 áprilisában — valóban Ham­burgban voltak, ezúttal másodszor. George Harrison ekkor már betöltötte tizennyolcadik évét. Peter Eck- horn, a Top Ten klub menedzsere és Astrid Kirchherr gondoskodtak róla, hogy ezúttal megkapják a tartóz­kodási engedélyt. Astrid tetőtől talpig bőrbe öltözve várta őket. A Beatle-fiúk el voltak ragadtatva ettől a divatújdon­ságtól, s mindjárt utánozni is kezdték. Általában Astrid nagy mértékben befolyásolta a Beatle-fiúk külsőjét. Hosszú időn át bizonygatta, hogy Stu toronyfrizurája borzalmas. Végül sikerült is rábeszélnie, hogy enged­je át magát az ő fodrásztudományának. Lenyiszálta az olajtól csöpögő lenyalt hajtincseket, aztán előre fésül­te Stu haját. Amikor Stu aznap megjelent a klubban, a többiek a hasukat fogták a röhögéstől. Stu persze szégyellte magát, nyomban visszafésülte a haját, de Astrid más­nap megint rábeszélte az új frizurára. Megint kinevet­ték, de most már nem hagyta magát. S harmadnap megtört a jég: George is ugyanolyan frizurát csináltatott. Őt aztán Paul követte. Pete Best dühöngött, de most már nem volt ellenvetés — meg­született a Beatles-frizura, amely csakhamar az egész világon elterjedt. AZ ELSŐ LEMEZ Hamburgban még veszettebbek lettek, mint első íz- ban. Hogy kibírják a túlhajszolt munkát, megint sová- nyító pirulákat kezdtek szedni, hogy ébren maradja­nak. A rossz szokástól csak Pete Best tartózkodott. — De sohasem vesztették el az ellenőrzést maguk felett — emlékezik Astrid —, s habár gyakran voitak részegek, sohasem lettek rabjai az alkoholnak. Ott, Hamburgban készült az első lemezük is. Tulaj­donképpen Tony Sheridant, a Top Ten klub állandóra szerződtetett énekesét kísérték. A lemezen szereplő szerzemények közül öt az övé volt, de ezek még nem tetszettek a vevőknek. Akkoriban sokkal jobban sze­rették a közismert számokat, mint amilyen a My Bon­nie Lies Over the Ocean című szerzemény volt. A felvételezésen csak négy Beatles-fiú jelent meg — Stu Sutcliffe nem sokkal korábban kivált a csoport­ból. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents