Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-04-08 / 14. szám

— Zechnerovától aranyat és briliánygyürüket kapott, amit aztán Becsbe csempészett, onnan meg búsás jutalom ellenében morfiumot hordott. Titkos helyen vásárolta egy Franc Kafler nevű gyógyszerésznél a Mexiko-platzon.

— Honnan volt vajon az a rengeteg értéke? — csodálkozott Staník. — Ügy érzem, hogy az arany és az ékszerek eredetének a felderítése nyomra vezetne bennünket, — tette még hozzá.

— Fogalmam sincs. A kopasz fogtechnikuson kívül nem ismerünk a kapcsolataiból semmit. Borovechez, az unokatestvéréhez fűződő viszonyát Ér- sekújvárott még nem érkeztünk ellenőrizni. De hogy befejezzem. Annak az összegnek, amit Kolerus az aranyért kapott, egyhármadát mint jutalmat meghagyta magának, a, többiért morfiumot vásárolt és ami ebből még fennmaradt, azt Zechnerovának azonnal kifizette készpénzzel, koronában. Bécsben ócska karórákat vásárolt és becsempészte őket az országban. És villát épített magának.

— Van itthon egy üveg muskotályom. Megkóstolod? —. kínálta Staník.

— Köszönöm. Még nem vacsoráztam. Éhgyomorra nekem meg nemigen csúszik. Meg aztán nem is szeretnék zavarni, hiszen várja az előadás.

— Ahogy gondolod. Mit tervezel holnapra?

— Megpróbálom előkeríteni a kopasz dentistát. Jelsavskyt meg ki akarom küldeni Érsekújvárba Borovec ügyét kivizsgálni. így hamarább meglesz. A járásiaknak az legalább egy hétig tartana. Mint rokon, csak mond tán nekünk valamit a kapcsolatairól. Feltéve, ha nem lesz ő is a gyanúsítottak között.

— Azzal bizony számolni kell, — helyeselt Staník is.

A kapitány már indulni készült, de felettessé még visszatartotta.

— Várj még egy percet. Karol. Valami eszembe jutott. Ha jól emlékszem, úgy informáltál, hogy a gyilkos kinyitotta a gázcsapokat, hogy azt a látszatot keltse, Zechnerová öngyilkos lett. így van?

— Igen, így van őrnagy elvtárs.

— A gyilkos még szabadlábon van. Tegyük fel, hogy ismeri Kolerust, tud a Zechne- rovánál tett látogatásairól. Arra az esetre, ha a rendőrség nem dől be az öngyilkosságnak, Kolerusra akarja terelni a gyanút. Ez az egyik változat. Magad is feltételezed, hogy bár nem muszáj, hogy a hajós legyen a gyilkos, ismerheti a gyilkost, de nem akarja majd elárulni. A gyilkos azonban tudomást szerez a kormányos letartóztatásáról, számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy Kolerus beszélni fog és aszerint fog cselekedni. Azt hiszem ebben az esetben nem ártana megjátszani a naivat.

— Jó, jó, de hogyan.

— Nyilvánosan a gyilkos tudomására hozzuk. Leadunk egy rövid hírt az újságoknak. Istentudja mit nem várok tőle. de a próbát megéri. Ha igyekezni fogsz, lapzártáig még le is adhatod. A Prácába add le, a bűnügyi rovatba.

IX.

Másnap Krasko megszegte a már régen beidegződött szokását. Nem a Sport-ot tartotta ugyanis a kezében, hanem a Prácát. Kikereste a bűnügyi rovatot, átfutotta a balesetekről és tűzesetekről szóló rövid híreket és a tekintete csupán az Öngyilkosság a Podhradná utcában címen állapodott meg. Figyelmesen olvasta el a rövid hír minden sorát: „Szeptember 28-ról 29-re virradó éjszakán Magdaléna Z. Pozsonyban a Podhradnán lévő lakásán öngyilkosságot követett el. A közbiztonsági szervek nyomozása megállapította, hogy a nevezett kábítószerrel élt, amit Teofil K. a Csehszlovák Duna-hajózási Társaság egyik hajósa hordott neki Becsből. Teofil K-t a törvénybe ütköző csempészésért vizsgálati fogságba vették“.

N

emsokára Jelsavsky robogott be Krasko irodájába újsággal a kezében.

— Nagyon gyenge csalétek — mondta mosolyogva.

— Staník ötlete volt, de nem kell lebecsülni, — ellenkezett a kapitány. — Ha Zechnerová gyilkosa bedől az újságban közzétett kis hírnek, biztonságban érzi majd magát és kevésbé lesz óvatos.

— Ez viszont akkor azt jelenti, hogy Kolerust teljesen el kell zárni a külvilágtól, — fontolgatta a főhadnagy hangosan. — Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy ismeri a gyilkost. — tette még hozzá.

— Igazad van, — bólogatott Krasko — Egyelőre senkit nem engedünk be hozzá.

Kolerus kormányos egyedül volt a börtöncellában. Éjszaka keveset aludt. A reggelihez hozzá sem nyúlt, nem volt étvágya. A rácsokkal ellátott kicsi ablakú falaik rémületet keltettek benne. A folyosón, az ajtó előtt az őr ritkán fel- hagzó léptei voltak az egyedüli hangok az egész épiitet- ben. A gyötrő várakozás és a csend szorongást váltottak ki benne. A hajó motorjának ritmusához és a Duna hullámainak megnyugtató csobogásához szokott füle, nem tudott az új környezethez alkalmazkodni. Gondolatban visszavisszatért a tegnapi kihallgatásra, meghányt-vetett újra meg újra minden kérdést, amit az az őszülő kapitány tett fel neki.

Békén hagynak már végre? — tette fel a kérdést magának. Vagy további bizonyítékokat keresnek ellenem? És aztán újra megkezdődik a kellemetlen. kemény kihallgatás? Rettenetesen félt egy újabb kihallgatástól. Azt akarják, hogy ismerje be a gyilkosságot, hazugsággal gyanúsítják. Hogy magyarázza meg nekik? Nehéz magyarázgatni, amikor a gyilkosság időpontjában valóban ott járt.

V

oltak pillanatok, amikor teljesen megszűnt gondolkodni. Nem a- zért, mintha már nem érdekelte volna további sorsa. Nem, nem. Hanem a fáradtság és a tehetetlenség gátolták abban, hogy világosan mérlegelhesse helyzetét. Ilyen pillanataiban céltalanul

bámulta a prices mellett az összefirkált falat.

A cella ajtajában megcsörrent a kulcs. Megrezzent, hirtelen fölállt és vigyázállásban várta az őr belépését.

Újra kihallgatás. Az irodában az őszes hajú kapitány mellett most Urbanik ült.

— Kolerus úr, mondja el nekem • részletesen, hogy ismerkedett meg a kopasz fogtechnikussal, akikről tegnap a vallomásában egy pillanatig gondolkodott s kezével megtörülte borostás ál lát.

— Valamikor ötvenkettő tavaszán lehetett, — kezdte fojtott hangon. — Abban az időben a BYSTRICA nevű hajóval jártam. A barátommal, Samko Kulikkal, aki a kikötőben volt villanyszerelő, el-eljártunk a Grand kávéházba. Egyszer az asztalunkhoz ült egy idősebb, kopasz férfi. Ügy ötven körüli lehetett. Viccekkel és mindenféle történetekkel, amelyek foghúzások alkalmával történtek meg vele, szórakoztatott bennünket. Beszélt az élményeiről a nőkkel is, és arról, hogy miért vált el a feleségétől és jótanácsokkal látott el bennünket, hogy soha az életben meg ne nősüljünk. Egyszóval, jó társalgó típus volt.

— Le tudná nekem írni pontosabban is azt a férfit? — terelte Krasko a kormányos elbeszélését a kívánt mederbe.

— Hogyne. Középtermetű, derékban egy kissé már vastagabb, szépen öltözködő. Akkor, első találkozásunkkor világoskék öltöny volt rajta. Az arca hosszúkás, a feje kopasz.

A kapitány egy papírlapra jegyezgetett. A kormányos elhallgatott.

— Folytassa! Hogy volt aztán?

— Többször találkoztam vele a Grand kávéházban. Néha egyedül, néha Kulikkal. Ha észrevett, odahívott az asztalához, vagy ő ült az enyémhez. Néhányszor konyakot is fizetett. Egy este, amikor éppen együtt ültünk, az az asszony odajött az asztalunkhoz. Zechnerová. Ügy köszönt neki, hogy — Szervusz, Dodo — és tegezte.'Megkérdezte, hogy megengedjük-e, és minden további szó nélkül oda ült. Nekem úgy mutatta be, mint régi ismerősét. Micsoda ringyó, gondoltam. Kikenve, fenve mindenféle krémmel, festékkel. E- gyenruhában voltam, és már csaknem az idegemre ment, mert mindig tengerész úrnak

•szólított. Amikor beszélt, a bal szeme állandóan rángatózott. De nem tudhattam, hogy morfiumot használ.

— A dentista honnan ismerte Zechnerovát?

— Nem tudom.

— A fogász tudott a maga és Zechnerová későbbi egyezségéről?

— Nem. Arról nem tudott. Arról nem tudott senki. Csak azzal a feltétellel vettem át tőle az első briliánsgyűrűt, ha nem árulja el senkinek.

— Milyen értéke volt a gyűrűnek?

— Vagy ötezer korona.

— És Bécsben?

— Ott 470 dollárt kaptam érte.

— Az már szép összeg, ml?

— Igen. Ausztriában a briliánsnak jobb a kurzusa, mint az aranynak.

— Dohányzik? — kínálta a kapitány cigarettával. Kolerus megrázta a fejét. Krasko rágyújtott. A kihallgatott nyugodt hangja azt az érzést keltette benne, hogy igazat beszél.

\f

HBL olerus úr, tudta a fog■ technikus, hogy Zechnerovának van aranya és ékszere? — folytatta a kihallgatást egy újabb kérdéssel.

— Fogalmam sincs róla. Az ő jelenlétében mindössze kétszer találkoztam az asszonnyal. Akkor amikor bemutatta és aztán még egyszer. Ezekről a dolgokról sohasem beszéltem. vele.

— Zechnerovának honnan volt aranya?

— Én nem kérdeztem.

— A fogász járt fel a lakására?

— Nem tudom. A Zechnero- vával kötött egyezség után már csak vagy háromszor láttam.

— Miért, mi lett vele? Talán elment valahová?

— Nem, dehogy. Nem úgy gondoltam, — sietett a kormányos a válasszal. — Én nem mentem többé a Grandba. Nem akartam többé találkozni ve'e.

— Miért?

— Féltem. Nem akartam, hogy rájöjjön, találkozgatok Zechnerovával.

— És a barátjának. Kuliknak nem tűnt fel, hogy maga kerüli a Grand kávéházat?

— Nem, — próbált mosolyogni. — Kulik akkor már engem nem zavart. Időközben ugyanis megismerkedett egy bizonyos özveggyel és odaköltözött hozzá, az meg rövid pórázon tartotta.

— Rendben van. De hogy folytatódott aztán az ügy Zechnerovával?

— Abban állapodtunk meg, hogy nála a lakásán fogunk találkozni.

— És ő ebbe beleegyezett?

— Igen. Tuladonképpen ő maga javasolta. Ha morfiumról volt szó, mindenbe beleegyezett volna. Mindig azt mondogatta, hogy morfium nélkül az ő számára az életnek nincs semmi értelme.

— Emlegette maga előtt az ismerőseit?

— Nem, — mondta Kolerus határozottan. — Nemigen álltam le vele beszélgetni. Nagyon ellenszenves volt nekem — tette hozzá komoran. — Minden egyes látogatáskor valami furcsa érzés kerített hatalmába. Félelem, vagy ... mit tudom én? Gyorsan átadtam neki a morfiumos dobozocská- kat tartalmazó csomagot, fogtam az aranyat vagy a gyűrűt és minden fölösleges szó nélkül elmentem. Hosszasabban csak az elszámolásokkor maradtam. És éppen ez volt most legutóbb is.

(Folytatjuk)

Az Angliába való visszatérésük után fellépéseik rendre zűrzavarral fejeződtek be. A közönség főképp akkor vesztette el józan ítélőképességét, amikor Paul énekelni kezdte a Long Tall Sally című dalt.

PAUL MESÉLI:

— Egy walesseyi táncteremben mintegy száz helybeli legény bármelyik pillanatban kész volt összeverekedni több száz seacombe-i fiúval. Mielőtt fölfogtam volna, hogy mi készül, már ki is tört az általános verekedés. Az általános zűrzavarban legalább az erősítőinket szerettem volna megmenteni, de ahoqy megindultam feléjük, egy vállas fiú termett előttem és vérfagyasztó hangon rám ordított: „Ne moccanj, mert agyonverlek!“ Egy másik táncteremben, a Hambledon Hallban kézi tűzoltó készülékkel verték egymást a hallgatók. '

A legtöbb táncteremben a szokásosnál jóval több rendfenntartót alkalmaztak. Némelyiküknek azonban külön megbízatásuk is volt.

—\ Jól emlékszem — mondja John —, egy fellépésünk alkalmával eszembe ötlött, hogy ekkora közönség között muszáj, hogy legyen egy-két menedzser is, aki érdeklődik irántunk. Csakhogy akkor még nem tudtam, hogy a rendfenntartók többek között a menedzsereket is elüldözik a közelünkből.

A Beatle-fiúk már akkoriban jóval többet kerestek volna, ha van menedzserük.

— Jó sok idő telt el, .mire rájöttünk, hogy mennyivel jobbak vagyunk a többieknél és mennyivel népszerűbbek is — fűzi hozzá George. — Jóval később jöttünk rá tehát arra, hogy az emberek nemcsak azért jönnek össze, hogy táncoljanak a zenére, hanem azért, hogy egyszerűen gyönyörködjenek benne.

Időközben Stu Sutcliffe ismét csatlakozott az együtteshez. Hála Bob Woolernek. a neves disc-jockeynek, most már a tekintélyes Cavern klubba is meghívták őket. 1961 januárjától 1962 februárjáig 292-szer szerepeltek a Cavernban Első fellépésükért 15 fontot kaptak, az utolsóért 300-at.

GEORGE MESÉLI:

Örömmel léptünk fel a Cavern klubban. Soha nem tartottunk oróbát .Egyszerűen játszottunk az imádóinknak, akik szendvicset rágcsálva hallgattak bennünket. No, mi sem voltunk különbek, fellépés közben fogyasztottuk e\ a vacsoránkat. Egyébként, hogy az illúziókat eloszlassam, el kell mondanom, hogy a Cavern klub egy nedves, sötét lyuk, amelyből úgyszólván teljesen hiányzik a levegő. Miközben játszottunk, patakokban folyt rólunk a veríték. A mennyezetről is csörgött a víz, néha belefolyt az erősítőbe, és rövidzárlatot okozott.

Paul fivére. Jim Me Carney megemlíti:

— Valóiában meg kellett fizetnünk a rettegés bérét, hogy felléphessenek abban a barlangban. Amikor Paul a kora reggeli órákban hazatért, először levetette magáról az inget és kicsavarta belőle az izzadságot, 'gaz, az imádóik sem jártak jobban. Akik nem kaptak helyet a bejárat közelében, gyakran elájultak. A levegője büdös volt és elviselhetetlen.

ISMÉT HAMBURGBAN

Habár imádóik száma nőttön-nőtt, a Beatle-fiúk még mindig csak helyi jellegű szenzáció voltak. Akkoriban úgy is tűnt nekik, hogy örök életükben — vagy legalábbis aggastyán korukig — Liverpoolban fognak játszani, esetleg Hamburgban, ahol már jártak.

És legközelebb — 1961 áprilisában — valóban Hamburgban voltak, ezúttal másodszor. George Harrison ekkor már betöltötte tizennyolcadik évét. Peter Eck- horn, a Top Ten klub menedzsere és Astrid Kirchherr gondoskodtak róla, hogy ezúttal megkapják a tartózkodási engedélyt.

Astrid tetőtől talpig bőrbe öltözve várta őket. A Beatle-fiúk el voltak ragadtatva ettől a divatújdonságtól, s mindjárt utánozni is kezdték. Általában Astrid nagy mértékben befolyásolta a Beatle-fiúk külsőjét. Hosszú időn át bizonygatta, hogy Stu toronyfrizurája borzalmas. Végül sikerült is rábeszélnie, hogy engedje át magát az ő fodrásztudományának. Lenyiszálta az olajtól csöpögő lenyalt hajtincseket, aztán előre fésülte Stu haját.

Amikor Stu aznap megjelent a klubban, a többiek a hasukat fogták a röhögéstől. Stu persze szégyellte magát, nyomban visszafésülte a haját, de Astrid másnap megint rábeszélte az új frizurára. Megint kinevették, de most már nem hagyta magát.

S harmadnap megtört a jég: George is ugyanolyan frizurát csináltatott. Őt aztán Paul követte. Pete Best dühöngött, de most már nem volt ellenvetés — megszületett a Beatles-frizura, amely csakhamar az egész világon elterjedt.

AZ ELSŐ LEMEZ

Hamburgban még veszettebbek lettek, mint első íz- ban. Hogy kibírják a túlhajszolt munkát, megint sová- nyító pirulákat kezdtek szedni, hogy ébren maradjanak. A rossz szokástól csak Pete Best tartózkodott.

— De sohasem vesztették el az ellenőrzést maguk felett — emlékezik Astrid —, s habár gyakran voitak részegek, sohasem lettek rabjai az alkoholnak.

Ott, Hamburgban készült az első lemezük is. Tulajdonképpen Tony Sheridant, a Top Ten klub állandóra szerződtetett énekesét kísérték. A lemezen szereplő szerzemények közül öt az övé volt, de ezek még nem tetszettek a vevőknek. Akkoriban sokkal jobban szerették a közismert számokat, mint amilyen a My Bonnie Lies Over the Ocean című szerzemény volt.

A felvételezésen csak négy Beatles-fiú jelent meg — Stu Sutcliffe nem sokkal korábban kivált a csoportból.

(Folytatjuk)