Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-01 / 13. szám
új ifjúság 9 RAINER MARIA RILKE: RS. D. KILENCEDIK GYERMEKE HEINRICH BÖLL: Egy áprilisból Illatos újra az erdő. Emelik föl a lenge pacsirták már az eget, mely vádunknak be súlyos, be nehéz volt! bár látni a targalyon át, hogy a nap be üres, be kevés volt, — mégis a lassú zápor után, ha vége a napnak jön, kiillőzve cikázón az aranyszínű óra, és menekülve előle, a távoli házon mint riadóra sebesült szárnyával csapdos az ablak. Csönd lesz aztán. Még az eső is ügyelve koppan a kőre, amely fénylik hangtalanul. Minden nesz lelapul, s belebúvik a mézga rügyekbe. Nen^s Nagy Ágnes fordítása Mrs. D. kilencedik gyermekét James Patrick Fiúsnak hívják. Azon a napon, amelyen Pius megszületett, Mrs. D. legidősebb gyermeke, egy Siobhan nevű leány, éppen tizenhét éves lett. Siobhan jövőjét már kitervelték. Átveszi a posta- hivatalt: kezelni fogja a kapcsolótáblát, közvetíti a glas- gow-i, londoni, liverpooli telefonhívásokat, bélyegeket ragaszt, illetékeket nyugtáz és tízszerannyi pénzt fizet ki, mint amennyit nála befizetnek: fontokat Angliából, beváltott dollárokat Amerikából, gyereksegélyeket, jutalmakat a gél nyelv művelőinek, kamatokat és járadékokat. Minden délben, egy óra tájban, mikor az autó a postával megérkezik, gyertya lángja fölé tartja a pecsétviaszt, és a legfontosabb leveleket tartalmazó nagy borítékra rányomja a nagy pecsétet az ír lanttal. Siobhan nem fog meginni, mint az apja, minden délben egy pohár sört a postaautó sofőrjével, egy kis tereferére sem ül le vele, olyan természetű beszélgetésre, melynek kurta és érdes mondatai inkább szigorú liturgiához, mint kocsmaasztal körüli férfifecsegéshez hasonlítanak. Siobhan pontosan reggel nyolctól déli kettőig a postahivatalban fog kuksolni, a másik postalánnyal együtt, este hattól nyolcig pedig ismét bent lesz. és kezeli a kapcsolótáblát. Azért még marad ideje, hogy átfussa a napilapot, regényt olvasson, vagy messzelátón át figyelje a tengert. Mintha a húsz kilométerre fekvő kék szigetek így két és fél kilométerre, az ötszáz méter távolságban strandolok csak hatvan méterre lennének tőle: a dublini nők csinosak, de vannak köztük ődivatúak is, egyesek bikinit, mások nagyanyjuk fodros, bodros fürdőruháját viselik. A rövid fürdőszezonnál azonban hosszabb, sokkal hosszabb a csöndes, a halott idő: szél, eső, idegen csak ritkán téved be a hivatalba, hogy tengeren túli levélre ötpennys bélyeget vegyen, s még ritkább, hogy valaki három, négy uncia súlyú levelet küldjön olyan furcsa nevű városokba, mint München, Köln, vagy Frankfurt. Idegen, aki arra kényszeríti, hogy fellapozza a vastag postai díjszabást és nehéz számításokba bonyolódjék, sőt, még olyan barátai is vannak, akik miatt a jelábécéből kell kibetűznie az effajta sürgönyszöveget: „Kérésem sürgős. Stop. Választ mielőbb." Megérti-e valaha is, Siobhan, hogy mit jelent ez a szó: „mielőbb“, vagy csak hibátlanul leírja lányos betűivel a sürgönyformulárisra, miközben az ő-t gömbölyű oe-re változtatja? Siobhan jövője biztosítottnak látszik, már amennyire ezen a földön bármit is biztosítani lehet. Még1 biztosabb, hogy Siobhan férjhez megy: Vivien Leigh-szeme van, és esténként egy iffJ gyakran lóbázza a lábát a posta pultjáról. Szinte némán, zavart merevséggel flörtölnek; csak izzóan szerelmes és majdnem betegesen szemérmes emberek közelednek így egymáshoz. „Szép idő van, ugye?“ „Igen." Elhallgatnak, lopva összenéznek, egy mosoly. Hosszú hallgatás. Siobhan örül, hogy a kapcsolótábla zümmögni kezd. „Még beszélnek? Beszélnek még?“ Kihúzza a banándugót; mosoly, pillantás, hallgatás, hosszú hallgatás. „Remek idő van, ugye?“ „Remek.“ Hallgatás, mosoly. A kapcsolótábla megint a mentőöv: „Here Dukinetla, Dukineila here — yes?“ Banándugók. Hallgatás. Mosoly a Vivien Leigh-szemekkel. A fiatalember már majdnem megtört hangon suttogja: „Csodás idő, nem?" „Igen. Csodás.“ Biztosan férjhez megy Siobhan, azért a kapcsolótáblát nem hagyja el, tovább is eladja a bélyegeket, pénzeket fizet ki, és a pecsétet az ír lanttal belenyomja a puha pecsétviaszba. Egyszer hirtelen talán még a harag is elönti, amikor heteken át süvít a szél, az emberek féloldalra dőlve és tántorogva küszködnek a vihar ellen, amikor heteken át esik az eső, a messzelátó nem fedi fel a kék szigeteket, és a ködben a tőzegtűz füstje sűrű, keserű lesz és mélyen alászáll. Bármint lesz is, itthon maradhat, ez óriási szerencse. Nyolc testvére közül csak kettő maradhat itt; egyikük átveszi a kis vendégházat, másikuk — ha nem házasodik meg — vele maradhat és segíthet neki. Két családot nem tart el a vendégház. A többiek vagy az országban másfelé keresnek munkát, vagy kivándorolnak. Odahaza hol keressenek munkát? És mennyi lehet a jövedelmük? Csak kevesen kaphatnak otthon munkát, állandó munkát, s az a kevés, aki mint halász, tözegfejtő, vagy a parton a homokszitálásnál, kavics- rakodásnál elhelyezkedik, mindössze heti öttől hét fontig keres. Akinek saját tőzegtelepe van, hozzá egy tehene, tyúkjai, kis háza és gyerekei, hogy segítsenek neki, az éppen csak megél — viszont Angliában egy munkás heti húsz-huszonöt fontot is megkeres, persze csak túlórákkal; ha nem túlórázik, akkor is eljut a tíz-tizenöt fontig. Egy fiatalember tehát, még ha tíz fontot hetenként elkölt is magára, kettőt hazaküldhet Írországba, és otthon nem egy anyóka él abból a két fontból, amit a fia vagy az unokája küld, és nem egy család él abból az öt fontból, amit apa küld haza minden héten. Egészen bizonyos, hogy Mrs. D. kilenc gyermeke közül ötnek vagy hatnak ki kell vándorolnia. A kis Fiúst most még türelmesen ringatja legidősebb fivére. Vajon Pius is elmegy? Míg anyja tükörtojást süt háza vendégeinek, tányérkákra lekvárt készít, fehér és barna kenyérszeleteket pirít, teát forráz, míg a tőzegtűzön friss kenyeret süt úgy, hogy a tésztát vasformába önti és föléje tőzegparazsat halmoz (mellesleg így gyorsabban sül a kenyér s olcsóbb is, mint villanytűzhelyen) vajon ez a kis Pius is tizennégy év múlva, 1970-ben, október elsején, vagy április elsején, ott fog állni a buszmegállónál? Tizennégy évesen, kopott kis bőrönddel kezében, emlékérmecskékkel megtűzdelve, másik kezében úti elemózsiája, ott fog állni ő is, és síró anyja átöleli, készülni fog ő is a nagy útra? Clevelendba, Ohioba vagy Manchesterbe, Liverpoolba, Londonba, esetleg Sidney-be, ahol egy rég kivándorolt nagybácsi, unokabáty, vagy éppen az édesbátyja várja, aki megígérje, hogy törődik a fiúval és tesz valamit az érdekében? Ezek a búcsúk ír állomásokon, busz-megállóknál a láp közepén! Atlanti szél fúj, és a könnyek esőcseppekkel keverednek. Nagyapa is ott topog, ő ismeri a manhattani sikátorokat, jól ismeri a New Vork-i kikötőt; harminc évig „nyomta nyakamat a járom“. És a gyereknek gyorsan még egy fontot csúsztat a zsebébe, a kopaszra nyírt, még taknyos orrt* gyereknek, akit úgy sirat, mint Jákob siratta Józsefet. Tapintatosan, nagyon finoman dudál a sofőr, hiszen tudja ő, több mint száz, talán több ezer gyereket látott felnövekedni, és mind ő vitte ki őket az állomásra; de azt is tudja, hogy a vonat nem vár, és a búcsút könnyeb elviselni utána, mint előtte. Integetés. Utazás befelé a pusztaságba. Ott a kis fehér ház, könnyek takonnyal keverten; el a bolt mellett, ahol esténként apa issza a fél literjét, el az iskola mellett, a templom mellett — keresztvetés, a sofőr is keresztet vet —, a busz megáll; ismét búcsú, ismét könnyek. O, Michael elmegy, és Sheila is elmegy; könnyek, könnyek... ír, lengyel, örmény könnyek... Busszal és vasúttal nyolc óra az út Dublinig. És a sok fiatal, lányok még rózsafüzért morzsolgatva ujjaik között, fiúk, zsebükben még megcsendülnek az összeverődő üveggolyók, ezt a sok-sok fiatalt felszívják a járművek; zsúfolt vagonok folyosóin szoronganak kartondobozuk, kopott bőröndjük vagy vászonzsákjuk mellett — és ők mind az egész szállítmány csak kis töredéke, csak néhány száz abból a több mint negyvenezerből, aki évente elhagyja Írországot. Munkások és orvosok, ápolónők, cselédek és tanítónők. ír köny- nyek, melyek elvegyülnek majd Londonban, New Yorkban, Clevelandban, Liverpoolban vagy Sidney-ben lengyel, olasz és más-más könnyel. A vasárnapi misén térdeplő nyolcvan gyerekből negyven év múlva már csak negyvenöt lesz itt. De a negyvenötnek annyi gyereke lesz, hogy a templomban megint nyolcvanan fognak térdepelni. Mrs. D. kilenc gyerekéből tehát öt vagy hat biztosan kivándorol. Piust még ringatja legidősebb fivére, míg anyja tőzegtűz fölött, nagy fazékban rákot főz a vendégeinek, míg serceg a hagyma egy lábosban, és a főzölgő kenyér lassan kihűl az asztal csempelapján. Kint mormol a tenger. Siobhan a Vivien Leigh-szemével messzelátón át kék szigeteket keres. Szigeteket, melyeken derült időben még felismerhetők a kicsi falvak: házak, csűrök és egy bedőlt tornyú templom. Egyetlen ember sem lakik ott, senki sem. Madarak elhagyott szobákban fészket raknak, néha fókák hevernek a kis kikötő rakpartján, és az üres utcákon mint elátkozott lelkek, vijjognak a sirályok. Madárparadicsom — mondják a csónakosok, akik néhanapján egy angol tudóst, egy madárkutatót szállítanak át a kék szigetre. „Most végre látom“ — mondja Siobhan. „Mit?“ — kérdezi az anyja. „A templomot. Teljesen fehér, beborítják a sirályok." „Légy szíves, vedd át Piust — szól a fivére —, megyek, megfejem a tehenet. Siobhan leteszi a messzelátót, karjára veszi a kicsit, dalt zümmög neki, fel-alá sétál, úgy ringatja. Vagy talán ő megy el Amerikába? Mi lesz belőle? Pincérnő vagy filmcsillag? És Pius adja el a bélyegeket, ő kezeli a kapcsolótáblát? És húsz év múlva, ha messzelátón át nézi majd az elhagyott szigetet, ő állapítja meg, hogy most már a templom egészen bedőlt? D.-ék életében még nem kezdődött el a jövő. Nem sírnak még és nem búcsúznak. A kartondobozt még egyikük sem csomagolta be, s a buszvezető türelmét sem tették próbára, hogy legalább egy perccel tovább húzhassák a búcsút, sőt, még nem is gondol senki ilyesmire. Mert itt a jelen fontosabb, mint a jövő. Igazán csak a jelen számit, ezért rögtönöznek folyton alapos tervezés helyett, de a jelen túlsúlyát mindig kiegyenlítik — könnyekkel. IBYKOS: Töredék a tavaszról Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó. gyors patakok gyökerét megitatják. s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van, újra virágzik a felragyogó pomagránát, s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt, jár-kel az új venyigékben a bor már: bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, Időtlen: mint ahogyan lobogó villámmal a trák északi szél söpör át a vidéken, Küfrisz is úgy tipor engem örökké, néma közönnyel, oly feketén, eszelősen, egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól és ma is úr szívemben. Radnóti Miklós fordítása EDNA ST. VINCENT MILLAY: Tavasz Mi végre térsz vissza megint, Április? A szépség nem elég. Már nem tudsz lecsendesiteni a vörösen kipattanó kis levelekkel. Tudom, amit tudok. Forrón tűz tarkómra a nap, míg a sáfrány tüskéit figyelem. A föld illata jó. Szemlátomást nincs halál. De jelent ez valamit is? Az ember agyát nemcsak a föld alatt emésztik a férgek. Az élet maga semmi, üres kupa, szőnyeg nélküli lépcső, és nem elég, hogy évente e dombon Április végigtántorog mint egy eszelős, és hebegve szórja virágát. Tóthfalusi István fordítása
