Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-04-01 / 13. szám

8 új ifjúság mr1: n A kihallgatás abba stádiumba jutott, mikor a tettes kezdi elveszteni a lába alól a talajt. Annak a rá- bizonyítása, hogy hazudott, a kihallgatás egyik fontos moz­zanata. Váratlan támadás a ki­hallgatott idegei, összpontosí­tása és biztonsága ellen. Ugyanúgy, akár a hazárdjá­téknál. A játékos nem tudja, hogy milyen tromfjai vannak az ellenfelének és hogy mikor húzza elő őket. De ebben a já­tékban a hazardírozás sokkal veszélyesebb, mint a kártyá­ban. Itt sokkal többről, mint puszta fogadásról van szó. Lehet, hogy néhány évről vagy az egész életéről, a bűntény szerint. Koleruson ebben a pil­lanatban hasonló érzések fu­tottak át. Nem sejthette, hogy a vele szemben ülő férfiak mit tudnak és milyen további tromfokat húznak még elő. Attól a pillanattól kezdve, hogy látta a szobába belépni a ház­mester feleségét a Podhradná utcából, megerősödött a gya­núja, hogy valamire rájöttek. A titka, amiről nem beszélt soha senkinek, kiderült. De ki árulta el? Talán Zechnerová? Vagy Bécsben volt valaki vi­gyázatlan? Attól a pillanattól kezdve félt, amióta az a hisz­térikus vöröshajú asszony rá­vette az első adag behozata­lára. Hogy habozott akkor! Küzdött önmagával. Megtegye, ne tegye? Már akkor is vilá­gosan látta, hogy nem egysze­rű csempészésről van sző csu­pán. Hanem sokkal többről és sokkal veszélyesebbről is, De szüksége volt a pénzre! Sok­sok pénzre! Ma egy villát fel­építeni nem könnyű. A villa pénzbe kerül. De mennyire váj gyott ő egy ilyen saját házra. Gyakran álmodozott róla. Nem egyszer késő éjszakáig beszél­getett róla a feleségével. Ma már a villa áll. Gyönyörű, az ismerősök csodájára járnak. Lehet, hogy most is irigykedve nézegeti valaki. És ő meg? Ül egy rácsozott ablakú irodában, bizonytalanságban és kétségek között. Hát nem! Nem adhatja fel a harcot. Nem vallhatja be bűnét. ^ A kormányos belső nyugta­lanságát Krasko is észrevette. Az ember arca, a szemek, a száj mind-mind a lelki folya­matok, gondolatok, érzések ba­rométere. Az ilyen drámák legtapasztaltabb szereplői is, a dörzsölt börtöntöltelékek, akik sok éves büntetéseik alatt több börtönben i a legrafináltabb foglyoktól gyűjtötték a ta­pasztalatot, meginognak, ha tények elé állítják őket. Krasko a hajós gondolat- menetének minden finom ár­nyalatát tudatosította, amikor a vizsgálat további taktikai lé­pését próbálta elemezni. Kole- rus mén újonc. Büntetlen elő­életű. Éppen ezért a legfon­tosabb tromf kijátszására szánta el magát, egyenes, ke­mény és kérlelhetetlen táma­dásra. K omoran felállt, az irat­tartóból kivett egy fényképet és lassú léptekkel a helyiség közepén álló székhez ballagott, melyben a kormá­nyos ült. És a fényképet egy hirtelen mozdulattal egy rövid kérdés kíséretében az orra alá dugta: — Ismeri ezt a nőt? Kolerus összerezzent, ön­kénytelenül is közelebb hajoli a képhez, egy darabig szinte megigézve bámulta, aztán ijed­ten a kapitányra emelte elke­rekedett szemét. Az arca sá­padt volt, a térdére fektetett jobb kezének ujjai láthatóan megremegtek. — Igen, ismerem — mondta a halkan, remegő szájszéllel és nagyot nyelt. — Huszonnyolcadikén este gyilkolták meg: nyolc és tíz óra között, önön kívül senki más nem volt nála abban az időben — vágott a kapitány az elevenébe A kormányos önkénytelenül felállt és lehajtott fejjel hall­gatagon bámult maga elé. A szeme elárulta, hogy a gondo­latai másutt kalandoznak. — Az lehetetlen. Én nem öltem meg, — eszmélt fel hir­telen. — Mit akarnak itt a nyakamba varrni? — Üljön le! — szólt rá Krasko parancsolólag. Sző nélkül szót fogadott. Egész testében reszketett a felindultságtól és mereven bá­mult maga elé. A kapitány nem folytatta a kihallgatást, hanem valahová telefonált. Néhány pillanat múlva Urbanik jött be a szobába és egy vaskosabb sárgásszürke borítékot adott át neki. Krasko átnézte a tar­talmát, valamit elolvasott, és amikor befejezte, mereven a hallgató Kolerusra nézett. — Maga meggyilkolta Mag­daléna Zechnerovát, — mond­ta ki hirtelen a szörnyű vádat. Minden szót külön megnyo­mott. — Tudta róla, hogy a- ranyat és ékszereket rejteget és meg akarta*magának kapa­rintani, és ezért Zechnerová- nak meg kellett halnia. A mor- fiumos dobozocskák bizonyít­ják. Akarja őket látni? Rajtuk ve"--'- az ujjlenyomatai. K olerus döbbenten, tá- tott szájjal csüngött tekintetével a kapi­tány arcán, egy szó nem sok. annyit se tudott magából védekezésül kipréselni. A hirtelen bekövet­kezett fordulat Jelsavskyt is felizgatta, összeszorított fo­gakkal figyelte a kormányost. Nem a haragtól, hanem inkább az idegfeszültségtől. Ebben a pillanatban senki a világon nem tudta volna meggyőzni a kormányos ártatlanságáról. A teljes beismerést csupán idő kérdésének tartotta. — Beszéljen! Hogyan gyil­kolta meg Magdaléna Zechne­rovát? — Krasko hangja újra átszelte a szoba feszültséggel teli levegőjét. A kérdés hidegzuhanyként hatott a hajósra. Valami meg­mozdult benne. Egy kissé ma­gához tért a lelki depresszió­ból. A kapitánytól elfordította néma, szinte az őrület tüzében égő tekintetét, fejét két te­nyere közé szorítva összegör­nyedt és szomorúan felsőhaj­tott. » — Ez rettenetes! Borzasztó! Jézusmárial’ — nyöszörgött. — Ez egyszerűen lehetetlen. — Zavarosan, kapkodva be­szélt, képtelen volt egy össze­függő válaszra. Nem zavarták. Egy kis idő múlva abbahaayta a nyöször­gést, az fdegfeszültséa felen­gedett, felemelte a fejét — Kérek egá kis vizet — szólalt meg rezignáltat! éskö- nyörgőn nézett Kraskora. Az arca reménytelenséget, kiszol­gáltatottságot tükrözött. VIII. Krasko irodájának nyomasztó csendjét, ahol a kihallgatás után összejöttek, csupán az 6 léptei zavarták a szőnyegtől tompítva. Az ajtótól az abla­kig járkált, időnként meg- megállt és cigarettát cigaretta után szíva a jelenlevő kollé­gákat szinte észre se vette. Urbanik a kis rádióasztalnál ült. Minden érdeklődés nélkül lapozgatott egy képeslapban. A páncélszekrény mellett a fotelban Jelsavsky ült. Kezével állát támasztva mogorván bá­multa a fal egy bizonytalan pontját. L élekben mindegyikük a maga gondolatával volt elfoglalva, mia­latt mindannyian tü­relmetlenül várták a hajszálak szakértői véleménye­zésének eredményét. A vegyi laboratóriumból már minden pillanatban telefonálhatnak. A hallgatásnak különben meg volt a maga oka. Krasko és Jelsavsky között lezajló eléggé heves szópárbaj előzte meg, Korelus ugyanis nem ismerte be a gyilkosságot é^ így Kras­ko a kihallgatást befejezte, ösztönösen kifejtette azt a nézetét, hogy másvalaki ib le­het a gyilkos. A főhadnagy fő­nökének ezzel a nézetével nem értett egyet, konokul kitartott a maga álláspontja mellett. — Kolerus a gyilkos és egész vi­selkedése a kihallgatás alatt nem egyéb buta és rafinált alakoskodásnál, — állította tántoríthatatlanul. Urbanik, tudatosítva, hogy mind kora, mind szolgálati beosztásra nézve ő a legfiatalabb, nem kapcsolódott bele a vitába. Lé­lekben azonban Kraskoval ér­tett egyet. A véleménykülönb­ségnek, mely már csaknem ve­szekedéssé fajult, Staník őr­nagy telefonhívása vetett vé­get. A nyomozás állására volt kíváncsi, de főleg az elért eredmény érdekelte. Krasko csupán jelezte neki, hogy a várt eredmény elmaradt és kérte, hogy személyesen te­hessen jelentést. Maga java-' solta az időpontot is, este ti­zenkilenc órát. Arra számított, hogy akkorra elkészül a szak­értői véleményezés is. Staník beleegyezett, de azzal a felté­tellel, hogy a lakásán keresi fel. A hajszálak összehason­lításának az eredménye tisz­tázza a Jelsavskyval folytatott vitát is és majd eldönti, hogy kinek volt igaza. Hirtelen kivágódott az ajtó. A helyiségbe Takáé, a techni­kus, lépett be. A kezében két, számokkal megjelölt borítékot' tartott és egy szöveggel tele- frt fejléces papírlapot. Min­dent átadott a kapitánynak, aztán jó éjszakát kívánt és elment. Krasko leült és a borítéko­kat félretette. Hangosan ol­vasta a vegyivizsgálat ered­ményét, hogy Jelsavsky és Ur-< bánik is hallják. A vizsgálat eredménye minden kételyt ki­záróan megállapította — a hajszálak azonossága teljes bizonyossággal kizárt. A hossz­eltérés egy és fél centiméter, a pigmentfesték-tartalom foka különböző, az összehasonlított hajszálak vastagságában az eltérés százhúsz ezred milli­méter. A belső csatornák nagy­ságában is jelentős eltérések mutatkoznak, mind dimenzió­ját, mind formáját tekintve. A speciális anyagban a haj­szálak keresztmetszetéről ké­szített mikroszkopikus felvé­tel jellegzetes eltérést mutat a hajszálak alakját illetően. Míg Teofil Kolerusnál ovális alakú, addiq az ismeretlen hajszálaira a kissé hullámos szélű elipszis alak a jellemző. Az ellenőrző vizsgálatok az eredményt igazolták. A mikor az olvasást be­fejezte, a szeme sar­kából Jeláavsktfra né­zett. — Ha nincs ellene kifogásod, a vitát ezennel min­den további megjegyzés nélkül berekeszteni. A főhadnagy hallgatott. — Ugyanakkor azonban ez azt is jelenti — folytatta —, hogy mindent elöl­ről kell kezdenünk. Tulajdon­képpen ott vagyunk, ahol két nappal ezelőtt voltunk. De mit lehet tenni. Végül is a torvény kötelez bennünket arra is, hogy a gyanúsított érdekében ke­ressük a bizonyítékokat. — Az anyagot elzárta a szekrénybe és készült, hogy elmegy. — Fiúk, mára végeztünk. Nekem méq el kell mennem az öreg­hez. Reggelre gyertek be pon­tosan, aztán majd gondolko­zunk rajta, hogyan tovább. Staníkot otthon találta. Há­zikabát volt rajta, éppen elfo­gyasztotta hideg vacsoráját és egy előadás megírására ké­szült, amit a kriminalisztika fiatal jelöltjeinek tart majd. Az adatok az erkölcs ellen el­követett bűntettekben mutat­kozó visszaesésről, a megfele­lő statisztikai kimutatásokról együtt egy csomóban már elő voltak készítve. A kapitány leült a felkínált fotelba, táskájából elővette az anyagot és minden dramati- zálás nélkül bejelentette: — A kormányos több mint valószínű, hogy nem ölte meg Zechnerovát. — Miből gondolod? — A hajszálak vegyelemzé- se azt bizonyítja. — És az ujjlenyomatok? — Azok egyeznek. Az ő ujj- lenyomotai, de nincs döntő je­lentőségük. Azt, hogy a mor- fiumos dobozocskán találtuk őket, meg lehet magyarázni. Azt mondanám, hogy inkább mellette, semmint ellene szól­nak. — Elengedted? — Nem. Még a vizsgálati fogdában van. — Hogy értsem ezt?—kér­dezte Staník nyugtalanul. — Csaknem biztosra veszed, hogy nem ő volt a gyilkos és mégis fogva tartod? Tudod, hogy mit kockáztatsz? Egy kiadós cse­tepatét az ügyésszel. — Attól nem félek, őrnagy elvtárs. Mert annyira azért nem ártatlan. A gyilkosságot mondjuk nem követte el, de hol a biztosíték, hogy nem is­meri azt, aki elkövethette. Reggel mindjárt engedélyt ké­rek az ügyésztől, hogy Kole- rust vizsgálati fogságban tart­hassuk. — És az indok? Mivel in- dok-''-'d meg? E lsősorban az a veszély áll fen, hogy csak fö­löslegesen eltékozol- nánk a napokat. U- gyanis, ha a hajós csakugyan ismeri a gyilkost, figyelmeztetheti és informál­hatja a bizonyító anyagról, ami a rendelkezésünkre áll. Annyi intelligenciája van, hogy a tőle vett hajszálminták alapján maga is rájöjjön, hogy a gyil­kos haja a kezünkben van. Azonkívül beszélt valamit egy bizonyos kopasz dentistáról, aki a Grand kávéházban Zech- nerovának bemutatta. Köze­lebbről nem ismeri. A nevét se tudja. Remélem, hogy ez az adat is segít majd bennün­ket hogy a tettes után nyomot fogjunk. A részletek felől majd holnap hallgatom ki. — Mindez, amit itt elmond­tál nekem a további nyomozás szempontjából fontos, de arra, hogy valakit fogva tartsunk, nem elég — csóválta a fejét Staník. — Egyetértek önnel, őrnagy elvtárs. Csakhogy a hajős még­is beismert egy bűncselek­ményt. — Az már egészen más. És mi az, amit beismert? (Folytatjuk) BEATLE S -TORTENE 11. Pete Best meséli: — Addigi lakásunkból, a Bambi moziból igyekeztünk kirámolni a holminkat, Paul meg én. Hogy valamivel jobban lássunk az átkozott sötétségben, gyertyát gyúj­tottunk. Egy óvatlan pillanatban tűz ütött ki a helyi­ségben. A rendőrségen néhány óráig fogva tartottak bennünket, aztán nem túl udvariasan közölték, hogy kotródjunk Németországból! Rendőrségi felszólítást kapott nyomban ezután John és Stu is. A kitoloncoltatást senki meg nem magyaráz­ta nekik. Minden bizonnyal a klubok közötti nagy ver­sengés miatt kellett távozniuk. Egyedül Stu tért vissza Liverpoolba „stílusosan“. Minthogy éppen akkor gennyesedett be a mandulája, Astrid megsajnálta és vett neki repülőjegyet. Csakhamar John toppant be Astrid lakására. Astrid meséli: — Azt mondta el, el akarja adni néhány ruhadarab­ját, hogy megválthassa a vonatjegyet, valójában azért jött, hogy valamennyit kölcsönkérjen. VISSZATÉRÉS LIVERPOOLBA John valahogy éjfél tájban érkezett meg Liverpoolba. Mimi nagynénjét csak úgy tudta fölkelteni, hogy kavi­csokkal dobálta az ablakot. A nagynéni emlékezik: Azokat az undok cowboy-csizmákat viselte, amelye­ket térden felül arannyal meg ezüsttel díszítenek. Nem is köszönt, csak félretolt az ajtóból, és azt mondta: „Kérlek,. Mimi néni, fizesd ki a taxit.“ Azután beleve­tette magát az ágyba és egy hétig nem tudtam kiráz­ni belőle. John visszatérésének alighanem Cynthia Pawell örült a legjobhan. Meg is volt rá az oka, hiszen John kitar­tóan írogatott neki Hamburgból. — Olyan „sexy“ leveleket irt — mondja Cynthia —, hogy talán csak Henry Miller kifejezései mögött ma­radtak le. George mindegyiknél korábban távozott Hamburg­ból, halvány fogalma sem volt, milyen sorsra kerültek a barátai. Hetekkel később tudták meg, hogy Stu Sut­cliffe hol tartózkodik. Nem volt egy vasuk sem, a bá­torságuk is elillant, annyi erejük volt csupán, hogy néha-napján gondolkodjanak fölötte: összeáll-e valaha a Beatles-együttes? A KÖZÖNSÉG BEGFRJED A Hamburgból való dicstelen távozás után az első fellépésüket (még mindig Stu Sutcliffe nélkül) a most már közismert és népszerű Casbah klubban tartották. Neil Aspinall, Pets jó barátja, s a Beatles-együttes kevés számú régebbi imádóinak egyike, most nagy ak­ciót indított. Sajátkezúleg egy egész hálom plakátot festett meg, amelyeken ez a rövid, de velős felirat állt: HAZATÉRTEK A CSODALATOS BEATLE-FIÜK! Neil meséli: , — Hihetetlenül sokat fejlődtek Hamburgban. Ennek meg is volt a látszatja: hamarosan új szerződéseket kaptak, s ami még fontosabb, a közönség is begerjedt. 1960 december 27-én a litherlandi városházán léptek fel. Ez a dátum fordulópont volt a karrierjükben. Még­pedig nem csupán azért, mert arra az egy éjszakára öt fontot kaptak — soha ennyit korábbi angliai fellé­péseik során —, hanem sokkal inkább azért, mert a hallgatóság valósággal önkívületbe esett s előidézte — az együttes fennállása óta slőször — azt a tipikus rendetlenséget, amelyre a Beatle-fiúk csakhamar tel­jesen rászoknak. Pete Best mondja: — A közönség valósággal megörült. A koncert végén határtalan meglepetéssel tapasztaltuk, hogy az autón­kat teljesen összefirkálták mindenféle magasztaló jel­szóval — ami soha eddig nem történt meg. S minthogy a Hamburgból érkezett Beatles-együttes- nek jelentették be őket, nagyon sokan azt hitték, hogy tulajdonképpen németek. Miközben ők Hamburgban játszottak, Angliában úgy­szólván nem is volt együttes, amely ne utánozta volna Cliff Richardot és a Shadow-egvüttest, tagjainak öltö­zékét és szerény előadásmódját. A Beatles-együttes merő ellentéte volt ennek a stílusnak. Olyan zajosan játszottak, hogy maguk is belesüketültek, az öltözékük is ijesztően vad volt. A színpadon kész cirkuszt csináltak, muzsikájuk hang­színe is teljesen egyéni volt. — Átalakulásunk Hamburgban ment végbe — mond­ja John. — A németeket csak úgy tudtuk rákényszerí­teni, hogy tizenkét órán át hallgassanak bennünket, hogy eszeveszetten játszottunk. Hamburgban ki kellett próbálnunk mindent, ami egyébként soha eszünkbe se jutott volna. Tulajdonképpen nem volt senki, aki a mintaképünk lehetett volna. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents