Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-01 / 13. szám
8 új ifjúság mr1: n A kihallgatás abba stádiumba jutott, mikor a tettes kezdi elveszteni a lába alól a talajt. Annak a rá- bizonyítása, hogy hazudott, a kihallgatás egyik fontos mozzanata. Váratlan támadás a kihallgatott idegei, összpontosítása és biztonsága ellen. Ugyanúgy, akár a hazárdjátéknál. A játékos nem tudja, hogy milyen tromfjai vannak az ellenfelének és hogy mikor húzza elő őket. De ebben a játékban a hazardírozás sokkal veszélyesebb, mint a kártyában. Itt sokkal többről, mint puszta fogadásról van szó. Lehet, hogy néhány évről vagy az egész életéről, a bűntény szerint. Koleruson ebben a pillanatban hasonló érzések futottak át. Nem sejthette, hogy a vele szemben ülő férfiak mit tudnak és milyen további tromfokat húznak még elő. Attól a pillanattól kezdve, hogy látta a szobába belépni a házmester feleségét a Podhradná utcából, megerősödött a gyanúja, hogy valamire rájöttek. A titka, amiről nem beszélt soha senkinek, kiderült. De ki árulta el? Talán Zechnerová? Vagy Bécsben volt valaki vigyázatlan? Attól a pillanattól kezdve félt, amióta az a hisztérikus vöröshajú asszony rávette az első adag behozatalára. Hogy habozott akkor! Küzdött önmagával. Megtegye, ne tegye? Már akkor is világosan látta, hogy nem egyszerű csempészésről van sző csupán. Hanem sokkal többről és sokkal veszélyesebbről is, De szüksége volt a pénzre! Soksok pénzre! Ma egy villát felépíteni nem könnyű. A villa pénzbe kerül. De mennyire váj gyott ő egy ilyen saját házra. Gyakran álmodozott róla. Nem egyszer késő éjszakáig beszélgetett róla a feleségével. Ma már a villa áll. Gyönyörű, az ismerősök csodájára járnak. Lehet, hogy most is irigykedve nézegeti valaki. És ő meg? Ül egy rácsozott ablakú irodában, bizonytalanságban és kétségek között. Hát nem! Nem adhatja fel a harcot. Nem vallhatja be bűnét. ^ A kormányos belső nyugtalanságát Krasko is észrevette. Az ember arca, a szemek, a száj mind-mind a lelki folyamatok, gondolatok, érzések barométere. Az ilyen drámák legtapasztaltabb szereplői is, a dörzsölt börtöntöltelékek, akik sok éves büntetéseik alatt több börtönben i a legrafináltabb foglyoktól gyűjtötték a tapasztalatot, meginognak, ha tények elé állítják őket. Krasko a hajós gondolat- menetének minden finom árnyalatát tudatosította, amikor a vizsgálat további taktikai lépését próbálta elemezni. Kole- rus mén újonc. Büntetlen előéletű. Éppen ezért a legfontosabb tromf kijátszására szánta el magát, egyenes, kemény és kérlelhetetlen támadásra. K omoran felállt, az irattartóból kivett egy fényképet és lassú léptekkel a helyiség közepén álló székhez ballagott, melyben a kormányos ült. És a fényképet egy hirtelen mozdulattal egy rövid kérdés kíséretében az orra alá dugta: — Ismeri ezt a nőt? Kolerus összerezzent, önkénytelenül is közelebb hajoli a képhez, egy darabig szinte megigézve bámulta, aztán ijedten a kapitányra emelte elkerekedett szemét. Az arca sápadt volt, a térdére fektetett jobb kezének ujjai láthatóan megremegtek. — Igen, ismerem — mondta a halkan, remegő szájszéllel és nagyot nyelt. — Huszonnyolcadikén este gyilkolták meg: nyolc és tíz óra között, önön kívül senki más nem volt nála abban az időben — vágott a kapitány az elevenébe A kormányos önkénytelenül felállt és lehajtott fejjel hallgatagon bámult maga elé. A szeme elárulta, hogy a gondolatai másutt kalandoznak. — Az lehetetlen. Én nem öltem meg, — eszmélt fel hirtelen. — Mit akarnak itt a nyakamba varrni? — Üljön le! — szólt rá Krasko parancsolólag. Sző nélkül szót fogadott. Egész testében reszketett a felindultságtól és mereven bámult maga elé. A kapitány nem folytatta a kihallgatást, hanem valahová telefonált. Néhány pillanat múlva Urbanik jött be a szobába és egy vaskosabb sárgásszürke borítékot adott át neki. Krasko átnézte a tartalmát, valamit elolvasott, és amikor befejezte, mereven a hallgató Kolerusra nézett. — Maga meggyilkolta Magdaléna Zechnerovát, — mondta ki hirtelen a szörnyű vádat. Minden szót külön megnyomott. — Tudta róla, hogy a- ranyat és ékszereket rejteget és meg akarta*magának kaparintani, és ezért Zechnerová- nak meg kellett halnia. A mor- fiumos dobozocskák bizonyítják. Akarja őket látni? Rajtuk ve"--'- az ujjlenyomatai. K olerus döbbenten, tá- tott szájjal csüngött tekintetével a kapitány arcán, egy szó nem sok. annyit se tudott magából védekezésül kipréselni. A hirtelen bekövetkezett fordulat Jelsavskyt is felizgatta, összeszorított fogakkal figyelte a kormányost. Nem a haragtól, hanem inkább az idegfeszültségtől. Ebben a pillanatban senki a világon nem tudta volna meggyőzni a kormányos ártatlanságáról. A teljes beismerést csupán idő kérdésének tartotta. — Beszéljen! Hogyan gyilkolta meg Magdaléna Zechnerovát? — Krasko hangja újra átszelte a szoba feszültséggel teli levegőjét. A kérdés hidegzuhanyként hatott a hajósra. Valami megmozdult benne. Egy kissé magához tért a lelki depresszióból. A kapitánytól elfordította néma, szinte az őrület tüzében égő tekintetét, fejét két tenyere közé szorítva összegörnyedt és szomorúan felsőhajtott. » — Ez rettenetes! Borzasztó! Jézusmárial’ — nyöszörgött. — Ez egyszerűen lehetetlen. — Zavarosan, kapkodva beszélt, képtelen volt egy összefüggő válaszra. Nem zavarták. Egy kis idő múlva abbahaayta a nyöszörgést, az fdegfeszültséa felengedett, felemelte a fejét — Kérek egá kis vizet — szólalt meg rezignáltat! éskö- nyörgőn nézett Kraskora. Az arca reménytelenséget, kiszolgáltatottságot tükrözött. VIII. Krasko irodájának nyomasztó csendjét, ahol a kihallgatás után összejöttek, csupán az 6 léptei zavarták a szőnyegtől tompítva. Az ajtótól az ablakig járkált, időnként meg- megállt és cigarettát cigaretta után szíva a jelenlevő kollégákat szinte észre se vette. Urbanik a kis rádióasztalnál ült. Minden érdeklődés nélkül lapozgatott egy képeslapban. A páncélszekrény mellett a fotelban Jelsavsky ült. Kezével állát támasztva mogorván bámulta a fal egy bizonytalan pontját. L élekben mindegyikük a maga gondolatával volt elfoglalva, mialatt mindannyian türelmetlenül várták a hajszálak szakértői véleményezésének eredményét. A vegyi laboratóriumból már minden pillanatban telefonálhatnak. A hallgatásnak különben meg volt a maga oka. Krasko és Jelsavsky között lezajló eléggé heves szópárbaj előzte meg, Korelus ugyanis nem ismerte be a gyilkosságot é^ így Krasko a kihallgatást befejezte, ösztönösen kifejtette azt a nézetét, hogy másvalaki ib lehet a gyilkos. A főhadnagy főnökének ezzel a nézetével nem értett egyet, konokul kitartott a maga álláspontja mellett. — Kolerus a gyilkos és egész viselkedése a kihallgatás alatt nem egyéb buta és rafinált alakoskodásnál, — állította tántoríthatatlanul. Urbanik, tudatosítva, hogy mind kora, mind szolgálati beosztásra nézve ő a legfiatalabb, nem kapcsolódott bele a vitába. Lélekben azonban Kraskoval értett egyet. A véleménykülönbségnek, mely már csaknem veszekedéssé fajult, Staník őrnagy telefonhívása vetett véget. A nyomozás állására volt kíváncsi, de főleg az elért eredmény érdekelte. Krasko csupán jelezte neki, hogy a várt eredmény elmaradt és kérte, hogy személyesen tehessen jelentést. Maga java-' solta az időpontot is, este tizenkilenc órát. Arra számított, hogy akkorra elkészül a szakértői véleményezés is. Staník beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy a lakásán keresi fel. A hajszálak összehasonlításának az eredménye tisztázza a Jelsavskyval folytatott vitát is és majd eldönti, hogy kinek volt igaza. Hirtelen kivágódott az ajtó. A helyiségbe Takáé, a technikus, lépett be. A kezében két, számokkal megjelölt borítékot' tartott és egy szöveggel tele- frt fejléces papírlapot. Mindent átadott a kapitánynak, aztán jó éjszakát kívánt és elment. Krasko leült és a borítékokat félretette. Hangosan olvasta a vegyivizsgálat eredményét, hogy Jelsavsky és Ur-< bánik is hallják. A vizsgálat eredménye minden kételyt kizáróan megállapította — a hajszálak azonossága teljes bizonyossággal kizárt. A hosszeltérés egy és fél centiméter, a pigmentfesték-tartalom foka különböző, az összehasonlított hajszálak vastagságában az eltérés százhúsz ezred milliméter. A belső csatornák nagyságában is jelentős eltérések mutatkoznak, mind dimenzióját, mind formáját tekintve. A speciális anyagban a hajszálak keresztmetszetéről készített mikroszkopikus felvétel jellegzetes eltérést mutat a hajszálak alakját illetően. Míg Teofil Kolerusnál ovális alakú, addiq az ismeretlen hajszálaira a kissé hullámos szélű elipszis alak a jellemző. Az ellenőrző vizsgálatok az eredményt igazolták. A mikor az olvasást befejezte, a szeme sarkából Jeláavsktfra nézett. — Ha nincs ellene kifogásod, a vitát ezennel minden további megjegyzés nélkül berekeszteni. A főhadnagy hallgatott. — Ugyanakkor azonban ez azt is jelenti — folytatta —, hogy mindent elölről kell kezdenünk. Tulajdonképpen ott vagyunk, ahol két nappal ezelőtt voltunk. De mit lehet tenni. Végül is a torvény kötelez bennünket arra is, hogy a gyanúsított érdekében keressük a bizonyítékokat. — Az anyagot elzárta a szekrénybe és készült, hogy elmegy. — Fiúk, mára végeztünk. Nekem méq el kell mennem az öreghez. Reggelre gyertek be pontosan, aztán majd gondolkozunk rajta, hogyan tovább. Staníkot otthon találta. Házikabát volt rajta, éppen elfogyasztotta hideg vacsoráját és egy előadás megírására készült, amit a kriminalisztika fiatal jelöltjeinek tart majd. Az adatok az erkölcs ellen elkövetett bűntettekben mutatkozó visszaesésről, a megfelelő statisztikai kimutatásokról együtt egy csomóban már elő voltak készítve. A kapitány leült a felkínált fotelba, táskájából elővette az anyagot és minden dramati- zálás nélkül bejelentette: — A kormányos több mint valószínű, hogy nem ölte meg Zechnerovát. — Miből gondolod? — A hajszálak vegyelemzé- se azt bizonyítja. — És az ujjlenyomatok? — Azok egyeznek. Az ő ujj- lenyomotai, de nincs döntő jelentőségük. Azt, hogy a mor- fiumos dobozocskán találtuk őket, meg lehet magyarázni. Azt mondanám, hogy inkább mellette, semmint ellene szólnak. — Elengedted? — Nem. Még a vizsgálati fogdában van. — Hogy értsem ezt?—kérdezte Staník nyugtalanul. — Csaknem biztosra veszed, hogy nem ő volt a gyilkos és mégis fogva tartod? Tudod, hogy mit kockáztatsz? Egy kiadós csetepatét az ügyésszel. — Attól nem félek, őrnagy elvtárs. Mert annyira azért nem ártatlan. A gyilkosságot mondjuk nem követte el, de hol a biztosíték, hogy nem ismeri azt, aki elkövethette. Reggel mindjárt engedélyt kérek az ügyésztől, hogy Kole- rust vizsgálati fogságban tarthassuk. — És az indok? Mivel in- dok-''-'d meg? E lsősorban az a veszély áll fen, hogy csak fölöslegesen eltékozol- nánk a napokat. U- gyanis, ha a hajós csakugyan ismeri a gyilkost, figyelmeztetheti és informálhatja a bizonyító anyagról, ami a rendelkezésünkre áll. Annyi intelligenciája van, hogy a tőle vett hajszálminták alapján maga is rájöjjön, hogy a gyilkos haja a kezünkben van. Azonkívül beszélt valamit egy bizonyos kopasz dentistáról, aki a Grand kávéházban Zech- nerovának bemutatta. Közelebbről nem ismeri. A nevét se tudja. Remélem, hogy ez az adat is segít majd bennünket hogy a tettes után nyomot fogjunk. A részletek felől majd holnap hallgatom ki. — Mindez, amit itt elmondtál nekem a további nyomozás szempontjából fontos, de arra, hogy valakit fogva tartsunk, nem elég — csóválta a fejét Staník. — Egyetértek önnel, őrnagy elvtárs. Csakhogy a hajős mégis beismert egy bűncselekményt. — Az már egészen más. És mi az, amit beismert? (Folytatjuk) BEATLE S -TORTENE 11. Pete Best meséli: — Addigi lakásunkból, a Bambi moziból igyekeztünk kirámolni a holminkat, Paul meg én. Hogy valamivel jobban lássunk az átkozott sötétségben, gyertyát gyújtottunk. Egy óvatlan pillanatban tűz ütött ki a helyiségben. A rendőrségen néhány óráig fogva tartottak bennünket, aztán nem túl udvariasan közölték, hogy kotródjunk Németországból! Rendőrségi felszólítást kapott nyomban ezután John és Stu is. A kitoloncoltatást senki meg nem magyarázta nekik. Minden bizonnyal a klubok közötti nagy versengés miatt kellett távozniuk. Egyedül Stu tért vissza Liverpoolba „stílusosan“. Minthogy éppen akkor gennyesedett be a mandulája, Astrid megsajnálta és vett neki repülőjegyet. Csakhamar John toppant be Astrid lakására. Astrid meséli: — Azt mondta el, el akarja adni néhány ruhadarabját, hogy megválthassa a vonatjegyet, valójában azért jött, hogy valamennyit kölcsönkérjen. VISSZATÉRÉS LIVERPOOLBA John valahogy éjfél tájban érkezett meg Liverpoolba. Mimi nagynénjét csak úgy tudta fölkelteni, hogy kavicsokkal dobálta az ablakot. A nagynéni emlékezik: Azokat az undok cowboy-csizmákat viselte, amelyeket térden felül arannyal meg ezüsttel díszítenek. Nem is köszönt, csak félretolt az ajtóból, és azt mondta: „Kérlek,. Mimi néni, fizesd ki a taxit.“ Azután belevetette magát az ágyba és egy hétig nem tudtam kirázni belőle. John visszatérésének alighanem Cynthia Pawell örült a legjobhan. Meg is volt rá az oka, hiszen John kitartóan írogatott neki Hamburgból. — Olyan „sexy“ leveleket irt — mondja Cynthia —, hogy talán csak Henry Miller kifejezései mögött maradtak le. George mindegyiknél korábban távozott Hamburgból, halvány fogalma sem volt, milyen sorsra kerültek a barátai. Hetekkel később tudták meg, hogy Stu Sutcliffe hol tartózkodik. Nem volt egy vasuk sem, a bátorságuk is elillant, annyi erejük volt csupán, hogy néha-napján gondolkodjanak fölötte: összeáll-e valaha a Beatles-együttes? A KÖZÖNSÉG BEGFRJED A Hamburgból való dicstelen távozás után az első fellépésüket (még mindig Stu Sutcliffe nélkül) a most már közismert és népszerű Casbah klubban tartották. Neil Aspinall, Pets jó barátja, s a Beatles-együttes kevés számú régebbi imádóinak egyike, most nagy akciót indított. Sajátkezúleg egy egész hálom plakátot festett meg, amelyeken ez a rövid, de velős felirat állt: HAZATÉRTEK A CSODALATOS BEATLE-FIÜK! Neil meséli: , — Hihetetlenül sokat fejlődtek Hamburgban. Ennek meg is volt a látszatja: hamarosan új szerződéseket kaptak, s ami még fontosabb, a közönség is begerjedt. 1960 december 27-én a litherlandi városházán léptek fel. Ez a dátum fordulópont volt a karrierjükben. Mégpedig nem csupán azért, mert arra az egy éjszakára öt fontot kaptak — soha ennyit korábbi angliai fellépéseik során —, hanem sokkal inkább azért, mert a hallgatóság valósággal önkívületbe esett s előidézte — az együttes fennállása óta slőször — azt a tipikus rendetlenséget, amelyre a Beatle-fiúk csakhamar teljesen rászoknak. Pete Best mondja: — A közönség valósággal megörült. A koncert végén határtalan meglepetéssel tapasztaltuk, hogy az autónkat teljesen összefirkálták mindenféle magasztaló jelszóval — ami soha eddig nem történt meg. S minthogy a Hamburgból érkezett Beatles-együttes- nek jelentették be őket, nagyon sokan azt hitték, hogy tulajdonképpen németek. Miközben ők Hamburgban játszottak, Angliában úgyszólván nem is volt együttes, amely ne utánozta volna Cliff Richardot és a Shadow-egvüttest, tagjainak öltözékét és szerény előadásmódját. A Beatles-együttes merő ellentéte volt ennek a stílusnak. Olyan zajosan játszottak, hogy maguk is belesüketültek, az öltözékük is ijesztően vad volt. A színpadon kész cirkuszt csináltak, muzsikájuk hangszíne is teljesen egyéni volt. — Átalakulásunk Hamburgban ment végbe — mondja John. — A németeket csak úgy tudtuk rákényszeríteni, hogy tizenkét órán át hallgassanak bennünket, hogy eszeveszetten játszottunk. Hamburgban ki kellett próbálnunk mindent, ami egyébként soha eszünkbe se jutott volna. Tulajdonképpen nem volt senki, aki a mintaképünk lehetett volna. (Folytatjuk)
