Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-04-01 / 13. szám
Valamikor a német tanoncképzést az egész világon a legjobbnak tartották. Ma már nem ez a helyzet. Az esseni tanoncok összefogtak, hogy javítsanak a helyzeten — és vádolnak. Jochen Brauer, a mázoló és szobafestő inas ököllel csapott az asztalra és a következő szavakat intézte figyelő társaihoz: „Mi vagyunk a XX. század rabszolgái!“ Az esseni városházán 50 fiatal ujjongva helyeselt a szónoknak! — és megalakították az első ipari Tanoncok Munkaközösségét. Számuk közben 300-ra növekedett és nem is pénzt követelnek — csak bírálnak. Az ipari- és kereskedelmi kamara felett mégis viharfelhők tornyosulnak. Bírálják, hogy a mestereik „mindeneseknek“ használják fel őket. ők végzik a bevásárlásokat, velük gondoztatják kertjeiket, mosatják autóikat, stb. Ez a probléma viszont nemcsak esseni — de országos. Mialatt a nagyüzemek igyekeznek anyagi ál-1 dozatok árán is — kitűnő szak-utánpótlásról gondoskodni — addig a kis magánvállalkozók nyerészkedni akarnak a tanoncokon. Sajnos, ezek a kis magánvállalatok vannak túlsúlyban. Kereken 700 ezer van belőlük az NSZK-ban és mindegyik átlag hat tanoncot foglalkoztat. Az esseni Ipari Tanoncok Munkaközössége körkérdéseket intézett a tanoncokhoz. A hiteles válaszok megdöbbentőek: Például Hans R.: Hét hónapja vagyok foto-tanonc, de még nem hívtam elő egyetlen fekete-fehér filmet sem, a nagyításról nem is beszélve... De ez nem azt jelenti, hogy lophatnám a napot — dehogyis — a munkaadóm kertjében a pázsitot kell rendben tartanom, a trágyadombját elhordanom. ajtókat, ablakokat mázolnom, a kertet gyomlálnom. Természetesen minderre nem telik a rendes munkaidőmből — hát a főnököm azután a három hónapi „különmunkámért“ 60 márkát adott. Amikor megkértem a gazdámat, hogy szeretnék valamit a szakmámból Is megtanulni — kijelentette, hogy erre nem köteles, mert a háza nem iskola. A leánytanoncok szinte természetszerűleg a háztartási alkalmazott szerepét töltik be — és ha meg mernek mukkanni — néha bizony a virgács Is előkerül. A munkaadók attól sem riadnak, vissza, hogy a szülőket megfenyegessék, ha gyermekük nem engedelmeskedik, felbontják vele a szerződést És sajnos a munkáscsaládokban valahogyan még mindig benne él az a tudat, hogy a mester, a munkaadó szent és sérthetetlen — tehát a fiatalok még ezen a fórumon sem találnak megértésre. Pedig a munkabiróság működéséhez a szülőkre nagy szükség van. Hiszen ők vannak hivatva képviselni kiskorú gyermekeiket. Es- senben az illetékes grémium — amely egyedül képes csak a tanoncok érdekeit megvédeni —1962 óta nem ült össze, nyilván, mert a szülők nem akarnak a mesterekkel, munkaadókkal összetűzésbe kerülni. Az újonnan megalakult esseni munkaközösség elhatározta, hogy minden törvény- ellenes cselekedetről illetékes helyen jelentést tesz és ha a szülők is hajlandók, a munkabíróság elé viszik az ügyet. De már megindult az ellen-akció Is. A 17 éves kezdeményező bádogos-tanonc már névtelen telefonhívásokat kap, amelyek megfenyegetik, hogy eltapossák, akár a poloskát... és gondoskodunk róla, hogy kirepülj az üzemedből!... Három ipariskolai tanító — köztük egy evangélikus lelkész — aki a tanoncok mellé állt és tanácsokkal látta el őket — már szintén ellentétbe került a mesterekkel. A többi tanító pedig nem vállalt velük közösséget. A nagyüzemi iparban jobb a helyzet A nagyvállalatok saját költségükön kéJ pezik ki tanoncaikat, mert tudják, hogy ez a beruházás százszorosán megtérül. Bernhard Berger, a fa és műanyag-feldolgozók szakszervezetének egyik vezető tagja kijelentette: A régi hiedelem, hogy a kézművességet legjobban csak egy mester keze alatt lehet elsajátítani, régen a múlté. Állami Ipariskolák és műhelyek sokkal jobb eredményeket tudnának felmutatni. Bonnból is különböző ígéretek hangzanak el — de ez még csak a jövő zenéje. Márpedig az esseni tanoncokat a jelen érdekli. Nem vádolják a sok jó mestert — mert azért kis üzemekben is akadnak ilyenek — és a jő szakképzésnek tulajdonképpen természetesnek kellene lennie. ők csak a túlkapásokat pellengérezik és a költő szavait fogadják meg: Egyesülten a gyengék is erősek!"A Quick nyomán: -siTANONC ÉLETNEHÉZ ÉLET H£'äl HOL A KEDVES VENDÉG? Szépttgetés nélkül valljuk be: seholI Rokonok között is nyilván az beszél őszintén, akt ki meri mondani, hogy akár milyen kedves vendég, három napig untig elég. s ha má a vendég se kedves, akkor vajon lehet-e kedves a vendégmunkás? A németek hetven százaié ka szívesen meglenne vendég- munkások nélkül — olvaso m a tavaly ősszel megtartott ankét anyagában. A lakosság hetven százai éka sokallja azt a másfél millió idegent, akit munkához juttattak a nyugatnémet gyárakban és egyebütt. íme, néhány indoklás: — Attól tartok, hogy majd nem tudunk tőlük megszabadulni, ha rosszra fordul a helyzetünk. — véli az egyik megkérdezett. A másik még ennél is borúlátóbb: — Én úgy látom, hogy meg sem várják, amíg rosszra fordul helyzetünk, lassan mindenbe beletanulnak, s még a munkánkat ts elveszik. Egyelőre csak a munkaadók vélekednek másképp, ők tudják a legjobban, milyen munkaerőt alkalmaztak, és milyen nagy haszonnal. MIÉRT VENDÉG, HA NEM AZ? A németek egyre gyakrabban felteszik önmaguknak ezt a kérdést. A külföldi munkást hivatalosan vendégmunkásnak nevezték el. Németül: Gastarbeiter. Ez a kifejezés egy németnek sem tetszik. A nyelvészek szerint ez a szóösszetétel rossz, semmi esetre sem fedi azt a fogalmat, a- melyet alkotóinak elképzelése szerint jelölnie kellene. Az a vendég, akit az ember dolgoztat, nem vendég! Miért nem lehet őket egyszerűen a régóta használatban levő Fremdarbeiter szóval jelölni? — kérdezik elsősorban a fiatalabb németek, akik különben sok kedves dolog megjelölésére használják a fremd melléknévvel képzett szavakat. A fiatal németek úgy gondolták, nincs semmi sértő abban ha a hasznot hajtó külföldi munkást Fremdar- betternek nevezik. Hát az idősebb nemzedék mtért vélekedik másképp? Száz oknál fogvaI Ki nem asszociálna azonnal arra az ötmilliónál Is több szerencsétlen emberre, akiket a háború alatt Hitle- rék Európa megszállt országaiból Németországba hurcoltak — kényszermunkára? A Fremdarbeiter szónak tehát rossz a csengése, csak egy jelentése lehet a német nyelvben: kényszermunkára hurcolt ember. Ez volt az oka annak, hogy valaki röptében felkapta a Gastarbeiter szót — ezt m rosszul képzett szót, — nem törődött vele, hogy rossz, csak igyekezett megalkotni, nehogy valaki ösz- szehasonlttsa a múltat a jelennel. A SZŐ MÉG NEM MINDEN A hivatalos elnevezés tehát egy új szó, s amint látni fogjuk, maguknak a külföldi munkásoknak a helyzete is egészen más ma, mint Hltlerék idejében volt. Elsősorban más a kényszer, ami őket Németországba hajtotta. Ki tudná kiszámítani, hány kérvényt írt meg az a másfél millió külföldi, aki ma Nyugat-Német- országban dolgozik? Más a bánásmód is. Akadnak ugyan olyanok, akik állandóan uszítanak ellenük, s ezeknek a leghatalmasabb fegyver van a kezükben — a milliós példányszámban megjelenő lapok. A félfastszta Bild egykor úgy uszított, hogy „ki a zsidókkal", most pedig a legkisebb verekedés hírére ezt írja: ,,Nem akarunk több olaszt látni az országban!“ — persze ha történetesen olaszok verekedésének híre jut el a laphoz. A nagy képeslapok is félreverik a harangot egy-egy sorozatukkal. A Neue Illustrierte — mintha csak náci jelszót ismételne — ezt a címet adta sorozatának. „Németország egyelőre még a miénk". Arról van szó ezekben a gazdagon tllusz trált cikkekben, hogy a kül földiek, elsősorban a déli vidékekről származó olaszok, spanyolok és jugoszlávok elcsábítják a német lányokat, asszonyokat. A Stern — a legnagyobb illusztrált lap — óva int minden német nőt a külföldiektől. „Az olaszok 1956 óta Bajorországban 4000 esetben kötöttek házasságot. Minden tizenkettedik házasság válással végződött." A „tiszta" német házasságok sem nyugszanak szilárdabb alapon. De a Stern ezzel nem foglalkozik, hanem megbízható forrásokra hivatkozva közli, hogy az eddig fel nem bontott vegyes házasságok sem tartanak sokáigI BARAKK, SZÖGESDRÖT A másfél millió külföldi munkás közül, több mint 1 millió 200 000 barakkban él. Ezek a barakkok többnyire a munkahely közvetlen közelében épültek, s szögesdróttal vannak körülhatárolva. Éppen úgy mint a háború idején a hírhedt koncentrációs táborok. Az egyetlen bejárat fölé pedig kifüggesztik a tilalmakat tartalmazó táblákat. A bentlakók senkit sem fogadhatnak. Kölnben dolgozó fiatal btljenai mesélte: — Hetenként egyszer bemerészkedünk a városba. Szétnézünk, vásárolunk, moziba vagy mérkőzésre megyünk — mondja F aldija Durgutoviö. — Sokan azonban ki sem mozdulnak. Azokat egy itteni német keresi fel m'nden hét végén■ Kombijában egyetlen prostituált. S áll a hosszú sor a kocsi előtt... Csodálkoztam, mire még hozzátette: — Bár ml Is a fogunkhoz verjük a garast, nem takarékoskodunk ennyire. A saját férfi nimbuszukra legbüszkébb olaszok, a tegnap még papagallik szerepében feszítő hódítók állnak sorba a mozgó nyilvánosház előtt.-0A vendégmunkások bármilyen nagy ts az Igyekezetük — idegenek maradnak Németországban. A legtöbbjük azonban fel sem veszt az ilyen sérelmet. Még a nagyobbakat sem. A munka- és kereseti lehetőség feledtet minden sérelmet. Talán csak azt nem, hogy valahol a szülőföld közelében hiába kerestek munkát — kitaszították őket idegenek közé a nagyvilágba. I
