Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-03-25 / 12. szám

új ifjúság 9 íra imádja a bőrt A képen látható rozsdaszínű bőrből készült kötényruhában és azonos csizmában, a „végzet asszonyáénak érzi magát szonyoktói. akik elszánták magukat, hogy mindenáron kar­riert csinálnak. A SIKER MINDEN ÁLDOZATOT MEGÉR „Egyszerűen bebizonyítom, hogy színésznő vagyok“. Ez a kijelentése bírja rá a különcködő hercegnőt arra, hogy lemondjon arról, ami eddig életfontosságú volt számára: az édességtornyokról (Az utóbbi időben 7 kilót fogyott!) Oj filmjében egy külföldi lányt játszik, aki reményekkel teli jön Rómába és ott egy művész-hippié társaságba ke­veredik. Különböző csalódások után azonban megtalálja az igazi férfit. Ira, akinek tulajdonképpen ez az első fő­szerepe, a forgatások közben csodálatba ejtette a kör­nyezetét: minden allűrtől mentesen, sző nélkül követte a rendező utasításait. „Azt akarom, hogy mint színésznőt komolyan vegyenek. Éppen ezért azt kívánom, hogy a filmstúdióban FUrstenberg asszonynak szólítsanak“. Egy római újságíró, aki résztvett a forgatásoknál, nem győzte dicsérni a szorgalmas hercegnőt. „Olyan volt, mint egy megszelídített farkas“, írta róla. Ira buzgósága Marinotti gróf befolyásának tudható be. Minden alkalmat megragadott, hogy a lelkére beszéljen szép partnernőjének: „Eddigi filmjeidből egyik sem tet­szik“ hajtogatta rendületlenül a milánói iparmágnás. „Már eleget mutogattad magad a kulisszák mögött. Itt az ide­je, hogy jó színésznő váljék belőled, vagy hagyd abba az egészet!“ De Ira sosem akarja abbahagyni. Semmiért a világon, a gyermekei kedvéért sem. S állandóan megcáfolja a hí­reket, melyek szerint ismét férjhez megy két kisfiának, a 11 éves Christophnak és a 9 éves Hubertusnak az ap­jához, Alfons von Hohenlohehez. „Alfons és én ma bará­tok vagyunk. Beszélünk egymással, láthatom a gyerme­keimet, amikor akarom. De ismét férjhez menni hozzá? Soha.“ Ezek a szavak persze balzsamként hatnak Marinotti gróf lelkére. Igazán, őszintén szereti Irát. Második fele­ségének viszont — akitől 1968 júliusában választotta el a milánói törvényszék — érthetően rossz véleménye van a hosszúlábú, szép hercegnőről. „Szétrombolta a házas­ságomat“ jelentette ki és fellebbezett a bírósági ítélet ellen. Továbbra is Marinotti grófné akar maradni és így megakadályozni férje kapcsolatát — legalábbis törvénye­sen — Ira hercegnővel. De ez Irát nem is érdekli. Szün­telenül azt hangoztatja, hogy egyetlen célja a munka. Reméli — és beavatottak szerint nem is jogtalanul — hogy a „Playgirl“-el végre beérkezett színésznőnek fog számítani. És Paulo gróf, az ideális barát és védelmező, mindig, amikor csak kívánja, a rendelkezésére áll. Aján­dékát, egy gyűrűt, amely két egymásba fonódó, zafírsze- mű kígyót formál, Ira talizmánként állandóan a kisujján viseli. A barátja, egy lakosztály Párizsban, egy mesés víkend- ház és boutique Szardínián, egy űj lakás Rómában és Paulo iránti szerelme adják neki azt a biztonságot, amit már a kritikusok sem vitathatnak el tőle. (Római bará­tok becslése szerint Ira naponta kap Paulótól ajándéko­kat, ruhákat, ékszert, és eleget tesz a szép hercegnő olyan különc kívánságainak is, mint „Repüljünk át Mon­téba egy kávéra“. A Monte Monte Carlot jelenti, s egy ilyen kávézás — átszámítva — 80—100 ezer koronába kerül.) „Majd én megmutatom nekik“ — mondja az energikus Ira von Fürstenberg és mindenkire rábízza, találja el, kinek, a közönségnek, a kritikusoknak, vagy azoknak a hitetleneknek, akik nem akarják elhinni, hogy egyszer, egy baby-hercegnőből is felnőtt lesz. Megérdemlem a „színésznő“ elnevezést Ira von Fürátellberg hercegnő ahol csak megjelenik, min­denütt feltűnik szépségével. De ezt neki nem elég. 0 színésznő, jó színésznő akar lenni. Ezeket a nem éppen szerény szavakat Ira von Fürstenberg hercegnő jelentette ki legújabb filmjének forgatása után. Neve nem ismeretlen a nagyközönség előtt, ha­bár ezt eddig nem annyira színészi képes­ségeinek, mint inkább botrányainak kö­szönhette —, dehát valamivel csak el kell kezdeni a hírnév megalapozását. És ami a tehetséget illeti... hát igen... ezzel baj van. A szépséges Ira mindenáron színésznő akar lenni — a filmproducerek viszont azon a véleményen vannak, hogy a siker biztosí­téka csupán a tehetséggel párosult szép­ség lehet. Ez pedig — szerintük — Iránéi hiányzik. De a hercegnő vitába száll velük és azt állítja, nem akarják elismerni adott­ságait. „Érettebb lettem és megtanultam játsza­ni“ mondja a kislányosan karcsú herceg­nő, aki tizenöt éves korában mint Alfonz von Hohenlohe herceg „baby-menyasszo- nya“ vált egyszeriben híressé. De a szere­lem és a házasság nem tartott sokáig, sőt azóta már második férjétől, Pignatari bra­zíliai playboytól is elvált. „A szerelem még mindig fontos szerepet játszik az életem­ben“, hangoztatta nemrégen a szép Ira hercegnő. „De már nem tulajdonítok neki olyan drámai szerepet, mint addig, azaz nem fogom fel olyan tragikusan.“ Ira ezen felfogása két embernek válik hasznára. Az egyik: Paulo Marinotti gróf, a hercegnő „állandó kísérője", a másik- Frederico Chentrens, a „bá­tor“ producer, aki űj filmjének, a „Playgirl“-nek főszere­pét Ira hercegnőre bízta. Chentrens: „Ira már sokkal fesztelenebből mozog a kamera előtt Azt hiszem, ezzel a filmmel valóban belép az „igazi“ színésznők sorába.“ Az, hogy eddig a mondatig eljusson, Irának sok-sok évébe került és számos kudarcot kellett elviselnie. „A film azért csábít, mert olyan mint egy megbokróso- dott ló, amelyet nem tudok megzabolázni“ — mondta Ira akkoriban, amikor Dino de Laurentiis-szel aláírta első szerződését. Annak idején még nagy reményeket fűztek a filmszerepléséhez, mert azt hitték, hogy a hercegnői rang egymagában elegendő a sikerhez. Tévedtek. Egyik kudarc a másikat követte. És mégis, akik ismerik Ira hercegnő mentalitását, úgy vélik, hogy éppen ez a lovat megzabolázni akaró természete kényszeríti majd arra, hogy jő alakításokat nyújtson. Mert Ira becsvágya, az, hogy a saját erejéből „munkasikert“ érjen el, sokkal na­gyobb, mintsem hogy megelégedne azzal, hogy egy többé- kevésbé előkelő „magánszemély“ maradjon. És ezzel magyarázható az is, hogy második válása után egyáltalán nem siet, hogy ismét „főkötő alá" kerüljön. Még Marinotti grófnak sem sikerült tőle házassági ígére­tet kapnia. Ira: „Paulo sokoldalú, érdekes ember. Szere­tem, mert ő az egyetlen, aki biztonsági érzetet és védel­met nyújt nekem, anélkül, hogy a szabadságomat elven­né.“ Ügy látszik, ma a szabadság mindennél többet ér. És ezért semmiben sem különbözik azoktól a fiatal asz­Március 15-én koszorúzási ünnepség volt a liget- falui Petőfi-szobornál. Az immár hagyományos ösz- sze,jövetelen a Magyar Ifjúsági Tanács nevében Duray Miklós mondott beszédet, amelyben a kö­vetkezőket mondotta: A magyar forradalom, a magyar szabadságharc ki­törésének évfordulóját ün­nepeljük. A társadalomfej­lődését elősegítő forrada­lom évfordulója mindig ün­nep a számunkra, mert ezek a robbanékony megújhodá­sok az ember belső énjéből, lényéből fakadtak és fa­kadnak. A forradalommal a forradalmat igéfiylö társa­dalom emberének akarását, erőfeszítését is ünnepeljük. Az egyén és egyének for­radalommá testesülő újat akarását, a szabadulás és szabadság vágyát, az em­berhez méltóbb állapotra való törekvést. Az igaz, a hirtelen fellángoló és nem mesterségesen előidézett, terrorizált társadalmi rob­banások mindig az „egy lé­péssel előbbre“ törekvést tartalmazták. Akkor, amikor ezt a for­radalmat mint jelképet ün­nepeljük, keserves érzés arra gondolni, hogy mivé válhat a forradalom, milyen következményeket idézhet elő. Mennyire értéktelenít- hetik, közhellyé tehetik a forradalom vívmányait. E- redményeit és őszinte jel­szavait, mely a lényeget tükrözi, hogyan fordíthat­ják a forradalom ellen, an­nak képviselői, az ember ellen. Ezzel mindig számol­ni kell, mert már szinte törvényszerűség. De szá­molni kell azzal is, hogy elfojtják a forradalmat. Vérbefojtják, letiporják. Szuronyt szegezve verik vissza az embert odújába, ahonnan éppen a forrada­lom segítette elő. Ha ünnepeljük a forra­dalmat, fontos, hogy erre is gondoljunk, mert a forra­dalom leverése mindig több áldozatot követeit, mint a győzelme. De tulajdonkép­pen nem beszélhetünk e- gyetlenegy forradalom tel­jes sikeréről sem, mert mindig akadtak és akadnak egyének, akik tönkreteszik, értékteleimik a forradal­mat. Mlndiq akadtak és a- kadnak nagyhatalmak, me­lyek szuronyainak, ágyúi­nak árnyéka, pusztítása, elfojtja egy nép szabadság iránti törekvését. A ma­gyar szabadsághat cot is kerékbe törte az akkori Európa rendőre, az orosz nagyhatalom. Leverték a forradalmat, üldözték a forradalmi esz­mék hordozóit. Megteileka börtönök, akasztófákat á- csoitak, ropogtak a kivégzó sortüzek De a forradalom eszméjét semmilyen terror sem tudta kiölni, mert az ember tapasztalatait, tanul­ságait. vágyát a szabadság iránt, önrendelkezési1 Joga iránt, nem lehet sem fegy­verekkel, sem terrorral ki­irtani. Korlátok közé szo­ríthatják az embert, de a tudatába mélyen belevésett vágyat nem lehet elpusztí­tani. Hordozza magával az eszméket, apáról fiúra száll és rejtettségében, vissza- íojtottságában még inkább érlelődik, készül a követ­kező kitörésre. Mindannyian állítjuk, mély meggyőződésünk, hogy az emberi társadalom minden­képpen fejlődik, íeltartóz- hatatlanul. De ha kis sza­kaszokra bontjuk ezt a nagy fejlődési vonalat, akkor a szakaszok közt nagyon sok hasonlóságot látunk. Vészes hasonlóságot. Főleg abban, hogy hányszor kell az em­bernek hátrálni. Minden ilyen szakasz véráldozatot, csalódást von maga után. A természet áldozatokat követel; az életképesebbek tömegével pusztítja el az életképtelen egvedeket. Az ember is a természet el­szakíthatatlan része, és ezért a társadalom is tu­lajdonképpen a természet törvényszerűségei szerint mozog, fejlődik, változik. És milyen nagy áldozatokkal jár ez. Minden új a régi ellenállásába Ütközik, pusz­tul, de végeredményben mégiscsak legyőzi az ellen­állást. És a sok harcnak törvényszerűen továbbjutás az eredménye. Sokszor azt gondoljuk, hogy az embert önmaga felszabadítása érdekében folytatott harcában nem lehet leverni. Az ember örökké bizakodik. Pesszi­mizmusában is optimista, ha a csalódások után kiút­talanságában sem teszi le fegyverét, nem szűnik meg gondolkodni, cselekedni A valóság az. hogy minden talpalatnyi földért meg kell küzdenie az embernek. Ugyanez vonatkozik a társadalomra is. Mi lett volna akkor, ha a magyar szabadságharc után meg­szűnt volna alkotni a levert magyarság? Az ember disz- krimináltságában is meg­marad tevékenynek, hogy kitartóan, újból lebontsa a korlátokat. Hogy a társa­dalom önfelszabadítására való törekvés kórunkban is mennyire gátolható, erről a közelmúlt tapasztalatai ta­núskodnak. Közép-Európa tragédiái, melyet mindany* nyian átéltünk és érzünk, Mert az ember mindig be­lekerül a világpolitikai és a hatalmasabb, erősebb ellen­állásának malmában. Mor­zsolódik. de a malomkö­vekből Is lepattognak ré­szecskék. Keleti nagyhatalom verte le a magyar szabadsághar­cot. mely Közép-Európa polgári forradalma volt. Ez annak idején veszélyt je-* lentett Kelet számára is. És azóta is kis territóriumunk megmozdulásai hol Kelet, hol Nyugat számára jelen-' tenek veszélyt. De 1849 után sem tudták kiölni az eszméket, melyek végül Is nagyobbrészt ér­vényre Jutottak. Igaz, még most is részben ugyanazok-1 ért a jogokért kel! küzde- nUnk, melyekért akkor is harcoltak. Ki tudja, meddig marad csak jelkép az em­ber szabadság, önmagára való joga. s mikor válik már valósággá? Sajnos, ez a forradalmi lényeg elkal­lódhat a mindennapi embe-> ri kicsinyességben Is. En­nek is tanúi vagyunk lép-» ten-nyomon. Ezen a napon és tovább­ra is fogadalomként tűzzük magunk elé: hogy erre a forradalmi lényegre törek* sziink következetesen. A forradalmak megemlékezé­sekor ezt kell kiemelnünk. Március 15-e szimbólum legyen. Lépje túl saját ha­tárait. Ez alkalommal em* lékezzünk minden nagysze­rű emberi törekvésre, küz* delemre az emberi szabad* Ságért, jogokért

Next

/
Thumbnails
Contents