Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-03-25 / 12. szám

eléje tolnak egy fehér papirost, amelyre rá kell imia nevét, állandó lakhelyét (ki mit akar, nem kérnek igazolást), aztán kifizeti a megfelelő izlandi koronát s elindulhat a szűk falépcsön felfelé a még szűkebb félemeleti folyosóra. Onnan egy lépés és már benn is van a pici szabácskában, a- melyben egy fekvőhely,* egy asztalka, egy szék, egy fal- baépftett szekrény, s csészényi mosdó szomorkodik. Nehéz elaludni a folyosón zajló jövés-menéstől. Alig vártam már a reggelt. Nyolc óra felé elindultam várost nézni, de még üres volt az utca. A posta előtt váratlanul rámköszöntek. Ismerős, markáns arc bukkant fel előttem. Együtt repülA reykfavlkt nemzeti színházépülete

Izland felé suhan a repülőgép, s éjjel tizenkettőkor száll le a falusi vasút- állomásnak tűnő reykjaViki repülőtérre. Az utasok nagy része turista: angol, skót, amerikai, sőt még Ausztráliából Is érkezett egy lazachalász.

A városban sikerült aránylag olcsó szobát találnom. (Legalábbis olcsónak mondják itt az egyemeletes, pi- rostornyú VIK-szállodát). Ha a vendég szobát kér,

tünk Ide Glasgowból az éjszaka.

— Maga nem izlandi? — szólt hozzám az illető angolul, miközben csodálkozva végigmért.

— Miből gondolja, hogy külföldi vagyok? — kérdeztem kíváncsian.

— Nem először járok itt. s tudom, hogy az izlandiak ilyenkor még alszanak. Tíz előtt lehetetlen velük az utcán találkozni — válaszol, majd elmondja, hogy a szigetlakók rendszerint jóval éjfél után, 2—3 óra felé térnek nyugvóra.

— S mi járatban ilyen korán? — folytatta a beszélgetést barátságosan.

Elmondom, hogy keresek valakit s arra gondolok, hátha segít rátalálni. — Észak-Izlanddal szeretnék telefonon beszélni — mondom — remélem sikerül.

— Sívesen segítek - szól készségesen — de még zárva a posta, ott is tíz órakor nyitnak. Csak ez van nyitva — mutat a közeli Borg Hotel éttermére — addig megreggelizhetnénk.

Az étlapból nyomban láttam, hogy Izland a legdrágább éttermébe botlottam be. Ismerősöm amerikai cigarettával kínál. — Az izlandi cigaretta nem jó? — kérdeztem tőle, hogy én is mondjak már valamit. — Izlandi? — hümmngte lekicsinylőén. — Amerikai hajóskapitány vagyok - mondta. Később elárulta: aznapra várja egy argentin utas- szállító hajó érkezését, hogy hazaszállítsa. Reggeli után együtt indultunk a postára, de közben az újságoshoz is betértünk. Az újságárus tapasztalt szeme rögtön kiderítette, hogy Idegenek vagyunk. Amerikai és angol napilapokat kínált. Ismerősöm angol napilapot kért. Én az ország északi városának, Akureyrinek a hetilapját kértem.

— Nincs, nincs — hebegte az újságárus angolul.

— Dehogy nincs — erős- ködtem határozottan. Erre értetlenül nézett rám s a mellettem álló férfira.

— Tulajdonképpen van akureyri újság, de az... kommunista.

— Azt kérem — szóltam — éppen azt.

Hosszas keresgélés után nyújtotta át pultja felett a Verkamadurinn (Munkásság) című vörös fejlécű, kommunista hetilapot.

— ói ifjúság 7

— Ritkán kérik ezt idegenek — mondja s végte* len kíváncsiság és barátság tükröződött arcán.

Miközben számolom a pénzt, ismerősöm a vörös fejlécű újságra mered, köszön, s faképnél hagy.

— Akureyribe akar utazni? — kérdez az újságárus, hogy feloldja a kínos csendet.

— Igen, keresek ott várlakit,

— Árulja el, hogy kit keres, hátha segíthetek, hiszen olyan kevesen vagyunk ebben az országban, s mea» térségemnél fogva majdnem mindenkit ismerek.

A bizalmat keltő embernek rögtön elárultam a nevet.

— Jő barátom — kiáltott fel... azaz szoktam neki félretenni újságokat, amikor itt van Reykjavikban. Szerencséjére most épp itt van szabadságon egy hete. Jó, hogy rámtalált — mondja, s látszik, szívből örül, hogy segíthet. — Várjon csak, telefonálok neki — s azzal már lapozgat is a telefonkönyvben, s hamarosan megtalálja a keresett számot. Hadarva darál a kagylóba izlandi nyelven. — Fél óra múlva itt lesz — mondta befejezve a beszélgetést.

Még fél óra sem telt el, s már kezet is foghattam ismerősömmel, s ezt annak a derék izlandi embernek köszönhetem, aki nemcsak a költséges interurbántól kímélt meg, hanem a még költségesebb és — mint ki-' derült — tizenegy órás fárasztó úttól is.

Ilyenek az egyszerű, dolgos, izlandi emberek, bár zárkózottságuk miatt sokszor úgy tűnik, mintha barátságtalanok lennének. Valójában azonban szeretetre- méltóak, jó érzésűek. S olyanok az amerikai hajós- kapitányok, mint amilyen kedves utitársam volt.

*l* «$♦ ♦;« «$♦ «?♦ *j* «5. »*• ♦♦♦ ••• ♦?* .3» „•« «?«.

*

UNATKOZÓ VILÁG?

Soha ilyen mozgalmas, nyüzsgő nem volt az élet —- tudjuk, tapasztaljuk. Soha ennyi embert nem gyötört az unalom — állítják a pszichiáterek, s mivel nincs hiány a „felmérésekben", a nagyobb csoportokra kiterjedő vizsgálatokban, adatot is közölnek: az átlagamerikai életének egyharmad részét átunatkozza Svájci kutatók pedig egyenesen mint „civilizációs világbetegséget vizsgálják az unalomérzést, keresve gyökereit és okait.

Csak tétlenség?

Mozgalmas élet és unalom? Ellentmondásnak látszik. De megértjük, ha arra gondolunk, hogy némely ember nyüzsgése, szakadatlan tevés-vevése csak menekülés és kulissza. Mögötte üresség tátong. Ha maga az üresség kerül felszínre, előttünk áll harsányan, szembeszökően unatkozó ember képe: ölhetett kézzel néz maga elé, semmire sem gondol, látszólagos közönye ideges feszültséget takar. Nem szívderítő látvány, nem is egészséges állapot. Mégsem olyan ártalmas, mint a másik, korunkra jellemzőbb megnyilvánulási forma, az aktív unalom. S éppen ez okoz egyéni és közösségi gondot a lélek orvosainak.

Az unalomnak ez a fajtája ugyanis cselekvésre ösztönöz. Nem ésszerű, nem célszerű, hanem akármilyen tevékenységre. Például arra — ismét amerikai példa — hogy do- logtalan nók szó szerint naphosszat üljenek a televízió képernyője előtt; annyi ideig, ameddig képtelenség a figyelmet összpontosítani, az érdeklődést ébren tartani, csak a belső üresség és feszültség növekszik a múló őrák alatt.

Nem okvetlenül rosszaságból, csínytevő szándékból, hanem gyakran unalomból születik a cselekvés is, hogy a gyerek fog egy követ és betöri vele az első, útjába kerülő ablakot. Súlyosabb formája az ifjúkori bűnözés grafikonjának emelkedése a szünidő alatt; New York rendőrségét megerősítik a nyári hónapokra, amikor az iskolások az utcán töltik napjaik nagy részét.

A kocsmázás, italozás, minden tragikus következményével együtt igen gyakran ugyancsak a „tevékeny unalom- érzésből" fakad. S az öngyilkosságok nem csekély száma is.

Ennyi és még ezerféle bajt okozhat a jámborul hangzó unalom, ha a cselekvés formáját ölti fel.

Belülről jön :

A gyökerek feltárása közben finom megkülönböztetést tesznek a pszichiáterek. Legtöbben ilyesmivel fordulnak hozzájuk az orvosi rendelőben: unalmas a foglalkozásom, a házasságom, vagy egyszerűen és totálisan: olyan unalmas az egész élet... Ha ezek a betegek képesek lennének pontosan fogalmazni — állítják a lélekgyógyászok —, Így kellene mondaniuk: sajátmagamat unom a munkámmal, • házastársammal, az egész élettel kapcsolatban.« ^

S ez nem játék a szavakkal. A lényegre tapint, rávilágít az unalomérzés igazi okára, kézbe adja a gyógyulás

kulcsát is.

Ahogy az öröm. az elégedettség: az unalom is belül, bennünk él, onnan bontakozhat ki, vagy ott senyved el. (Természetesen a normális átlagról beszélünk, nem szélsőséges esetekről, melyekben a külső körülmények nyomasztó túlsúlya kerekedik felül. Ha ez történik, legtöbben amúgy is másképpen reagálnak, nem az unalomérzés jellegzetes tüneteivel és panaszaival.) Jó, mondhatná valaki, de mit változtat a lényegen a finom megkülönböztetés, hogy egy ember az életét vagy önmagát találja unalmasnak? Nagyon sokat változtat.

Ha valóban az élet, a világ lenne unalmas, erről nem sokat tehetnénk. Az orvos nem írhatna fel receptre egy másik, színesebb világot. De magunkat kézbe vehetjük. Képességeinket fejleszthetjük, vágyainkat és terveinket a lehetőségekhez mérhetjük, meg Is kell tennünk. Felismerhetjük a lehetőségek új oldalait, melyek eddig elkerülték a figyelmünket Apró példa, de jellemző, egy ideg- gyógyász gyakorlatából’ A beteg bélyeggyújtéssel igyekezett elűzni emésztő unalmát, de hamarosan a semmittevésnél is jobban únta, útálta a kis színes papírok rakos- gatását. Amikor az orvos rendszert ajánlott neki a gyűjtésben — sportbélyegek, madarak, növények — élénk örömet talált benne.

Nem mindig ilyen egyszerű az orvos dolga, az unalombetegé sem. Csak azt mutatja a példa hogy gyakran alig észrevehető, jelentéktelen és talán kisszerűnek ható pontok kerülik e1 a figyelmét, de olyan pontok amelyekben valaki megkapaszkodhat. S egy érdeklődés törvényszerűen sok mást idéz fel.

Az unatkozók arra ítélték magukat, hogy az élet egy homályos sarkában üljenek. Az önzés kuckójában kuporognak. Csak magukkal akartak törődni — nem sikerülhetett Ha a valóságra nyitják szemüket, szűkebb és tá- gabb környezetükre, a társadalomra és a világra, amely az ő közreműködésüket is várja a jó és a még jobb gyarapításában, nem éreznék úrt. belül és maguk körül. Az unalom: önzés, a beszűkült tudat tengeri betegsége.

Használják a fantáziájukat!

A szabadulás első mozdulataként a képzelet szikráját kell felgyújtani. A pszichiáterek azt tanácsolják nekik, segítik is őket ebben, hogy használják a fantáziájukat! A képzelet kitágítja a valóságot szó szerint is: az ember először csak képzeletben jutott el a világűrbe, s az igazságos társadalmi rend, amely ma oly sok ember eszének és kezének ad izgalmas tennivalót, kezdetben csak kevesek képzeletében élt A képzelet érdekessé teszi az embereket és a dolgokat, megóv a rutin egyhangúságától, a kopástól

Nem kell óriási, alkotó fantázia ahhoz, hogy észrevegyük: nincsenek „egyforma napok“. Minden pillanat más, már csak azért is. mert eggyel több van mögöttünk, és eggyei kevesebb előttünk... Ez talán szomorkásra hangol, de az emésztő és betegítő unalomérzéssel nem a vásári „keep smilinget“, az olcsó „hurrá-optimizmus“-t szegezzük szembe Hanem az örömöt és a szomorúságot, a munkát és a szórakozást a jó Időt és a rossz időt. A teljes, gazdag, folyton változó és ismeretlen lehetőségeket rejtő életet.