Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-25 / 12. szám
8 új ifjúság JOZEF DANEK: 10. E gyedül volt a dolgozó- szobában. Jelsavskyt elküldte, hogy Kolerust kísérje a vizsgálati fogdába. Riska pedig azt kapta feladatul, hogy neki segítsen az ujjlenyomatok és a hajminták kivizsgálásában Ha elkészültek, Riska veszi át a letartóztatott őrzését, Jeláav- sky pedig ide jön. Még volt annyi ideje, hogy egy darabka papírra felfektette a kihallgatás alaptervét. Gondolatban elemezte, hogy milyen taktikát válasszon, és azt fontolgatta, hogy vajon milyen álláspontra helyezkedik majd a hajós. Any- nyira gondolataiba merült, hogy észre se vette, hogy az irodába belépett Horácková, a titkárnő. Akkor pillantotta csak meg, amikor már az asztala mellett állt és bátortalanul megszólalt: — Zavarok, parancsnok elvtárs? — Nem, nem! Jöjjön csak, Janka, mi a baj? — emelte fel a tekintetét a papírlapról, nem is tudatosítva, hogy az, amit mond, nem igaz. Mert a valóságban nem örült neki, hogy a lány belépett. A titkárnő nem tagadta meg magában a nőt. Főnöke engedékenységét látva, mindjárt szemrehányásokat tett neki: — Már két napja nem írta alá a postát. Még mindig nincs ideje? — Egy jókora vaskos iratcsomót készült Krasko asztalára tenni. — Valami sürgős ügyek? — kérdezte minden lelkesedés nélkül, az iratcsomóra pillantva. — Különböző leiratok a járásokra és javaslatok a Svie- tidlá üzemben kiütött tűz szakértői véleményezésére. — Ez várhat holnapig! — De közötte van az a levél is, amelyben Borovec adatainak az ellenőrzését kérjük az érsekújvári rendőrségtől. Urbanik azt mondotta, hogy azonnal postára kell adni. — Hát akkor mutassa! És keresse ki a levelet arról a tűzről is. A többit majd megnézem holnap. Urbanik a szobájában van? — Nem tudom. Egy negyed órával ezelőtt volt nálam. — Kerítse elő valahonnan és küldje be hozzám! — Még valamit, parancsnok elvtárs. Álig néhány perccel az ön megérkezése előtt telefonáltak a gyógyászati kutató intézetből. Elkészültek a véleményezéssel. — Arról a morfiumról van szó? — Igen, arról. — Tudja mit, Janka? A fiúkra szükségem vgn. Ugorjon el érte maga, jó? Urbanik majd elmagyarázza magának, hogy hol az intézet. M ialatt Horácková készült elmenni, Jelsav- sky lépett be. Cinkosan átölelte, és a fülébe súgta: — Várjon egy percet. Értetlenül nézett rá, de azért az ajtónál megállt. — így, és kész is van — mondta és két borítékot tett Krasko elé. — Az egyikben a hajszálak, a másikban meg az ujjlenyomatok vannak. — Felmérve főnöke hangulatát, hirtelen megkérdezte: — Egyre van időnk? — Mire? — nézett rá Krasko értetlenül. — Egy feketére. Horácková felsóhajtott, az- csúnyán Jelsavskyra nézett, mert csak most értette meg, hogy miért mondta neki, hogy várjon. — Hát nem bánom, — adta meg mgát Krasko. — Janka, főzzön nekünk kávét! Aztán menjen el az intézetbe. — Igen, parancsnok elvtárs, — mondta és sarkonforduit. Mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, huncutul megfenyegette Jelsavskyt. — Fiúk, most aztán már nem babra megy a játék, — kezdte a kapitány minden formaság nélkül a rövid értekezletet, melyen Urbanik is részt vett. — Miáo, te velem maradsz a kihallgatáson! Maga, Urbanik, először az ujjlenyomatok összehasonlítását Intézi el, és azonnal informál engem. Utána ugorjon be a vegyi laboratóriumba és kérje meg Takácot a hajszálak szakértői véleményezésére. Nagyon fontos bizonyítékról van sző. Kérje meg, hogy legalább délután háromig legyen készen vele. — Akkorra nem tudja megcsinálni, — ellenkezett Jelsav- sky. — A hajszálak vegyelem- zése rendkívül Összetett munkafolyamatot igényel. — Meg kell csinálnia. Estére tudni akarom, hogy hányadán állunk. — Még mindig kételkedsz benne, hogy a hajós a gyilkos? — És te talán nem? — Én egy percig se kételkedtem — bizonygatta a főhadnagy. — Én igen. És mindaddig kételkedni is fogok, amíg nincsenek olyan bizonyítékaink, amelyek a te nézetedet teljesen igazolnák, — tartott ki Krasko a maga álláspontja mellett. — Maga is meg van győződve arról, hogy Kolerus a gyilkos? — fordult Urbaník- hoz. A hadnagy nem siette el a választ. Magának is fontos volt, hogy mit válaszol. Ilyen alapvető kérdésekben nem akart túllőnni a célon. — Minden körülmény így első pillantásra olyan egyszerű, hogy az emberben egyszerűen feltámad a kétség. De azon túl is egyetértek a parancsnok elvtárssal. Bizonyítékokra van szükség. — Helyes, Urbanik. A mi szakmánkban a közmondást — kétszer mérj. egyszer vágj — szószerint kell vennünk. De hol hagytam abba? Már tudom! Ha a technikán mindent elintézett, készítse el a gyilkosság helyszíni rekonstrukciójának a tervét. Ezt arra az esetre, ha a hajós tagadna, no meg a dokumentáció teljességéért is... A maga számára azt hiszem, ez lenne minden. Ha esetleg szembesítésre lenne szükség, majd Riskát küldöm el Gereckáért. A hadnagy kihörpintette az utolsó korty kávét és kérte, hogy távozhasson. A vizsgálati fogda irodája nem hatott valami kellemesen. A csupasz, szürke falakat az államfő képe díszítette, valamint két tejesüveggel beüvegezett és kívülről ráccsal ellátott ablak. A hatalmas durva felületű asztal körül három szék állt és mellette az írógép-asztalka az írógéppel. A fekete, kétajtós tölgyfaszekrény a helyiség jobb sarkában ruhásszekrényként is szolgálhatott, de iratszekrényként is. Határozottan fokozta azonban a ridegséget, amit minden egyes kihallgatott érez ebben a helyiségben. A kapitány az asztal mögött ült, a jobb oldalán Jelsavsky foglalt helyet. A szoba közepén lévő szék Kolerusra várt. Riska vezette elő, és utána mindjárt ki is ment. K etten álltak itt egymással szemben — a törvény védelmezői és a gyilkossággal gyanúsított. Mindannyian ugyanazt tették. Megpróbálták kitalálni, hogy mit gondol az egyik fél a másikról. — Foglaljon helyet, Kolerus úr, — törte meg Krasko a feszültséggel teli pillanatot. A kezében nyitott hajóskönyvet tartott Belepillantott, aztán a hajósra szegezte tekintetét Kolerus úr, a rendelkezésemre álló adatokból azt látom, hogy ön nős és Jablonovón lakik. Egyezik? — Igen. — vetette oda a kormányos kurtán. — Gyerekei vannak? — Kettő. — A felesége dolgozik? — Nem. Otthon van, háztartásbeli. Csak néha iár el a szövetkezetbe brigádra. A kapitány a hajós arcából nem olvasott ki semmi izgatottságot, se félelmet Habár nem tudta a hatását előre elképzelni, mégis egyenes kérdésre szánta el magát — Hol volt ön, Kolerus úr. szeptember huszonnyolcadikén, vagyis kedd este nyolc és tíz óra között? A kormányos habozott. Sűrű fekete szemöldöke alól a tekintete Jelsavskyra siklott, aztán visszatért ismét a kapitányra. Megpróbált mosolyogni, de inkább fintorrá sikerült, semmint mosollyá. — Mint rendszerint, ha szabadom van és nem megyek ha- ~za — mondta közönyösséget színlelve. — A Kysuca nevű vendéglőben voltam. Le is ellenőrizhetik — tette még hozzá. K rasko a következő kérdéssel nem sietett és ez a hajóst felbátorította. önérzetesen megkérdezte: — Tudni akarom, hogy miért hoztak engem ide be? — Nem tudja? Hát akkor megmondom, — folytatta Krasko. — Az a gyanúnk, hogy bűntényt követett el. A törvény értelmében jogában áll tagadni, — figyelmeztette — de gondolja meg, hogy a teljes beismerés enyhítő körülménynek számít. Azt tanácsolom önnek, hogy használja ki ezt a lehetőséget. — Engem ez nem érint, én nem követtem el semmit, — mondta a magáét a kormányos és észrevétlenül fészkelődni kezdett a széken. — Kivel tudja bizonyítani, hogy azon az estén a Kysuca vendéglőben volt? — Hát! Kivel? Például Gra- báScsal, a hajó kapitányával, aztán.., a kísérővel az én uszályomról és... ki is volt még ott... a HRON nevű hajó gépésze. A nevét nem tudom... — Pozsonyban van valamilyen ismerőse? — No és ha lenne is? Ismerek jónéhány embert. Ez talán csak nem bűn... — Igaza vap. Ez még magában valóban nem bűn. Bár ony nős férfinak, két gyermek ójának, egy más növel való ismeretség nemigen válik a becsületére. — Miért, gazember vagyok talán vagy mi? Leszedtek a hajóról, ujjlenyomatot vettek tőlem, sőt még néhány szálat a hajamból is kitéptek. — Kolerus úr, a kérdéseimre válaszoljon! — Hát több nőt is ismerek, de nem értem, hogy hová akar kilyukadni, — válaszolta. A kapitány jól ismerte a bűnözőknek ezt a fennhéjázó típusát. Addig csürik-csavarják a dolgokat, taktizálnak, amíg rájuk nem bizonyítják a bűntényt. Ezekre csak a tények, a nyugalom és a megfontoltság hat. Nem szabad elragadtatnia magát. JelSavskynak egészen más véleménye volt erről. A kormányos viselkedése idegesítette, de türtőztette magát. Ismerte főnöke kihallgatási módszerét és közbeszó- lásáva! nem akarta annak koncepcióját megbontani. Most azonban megszegte ezt az elvét. — Maga azt állítja, hogy egész idő alatt a Kysuca nevű vendéglőben volt. Tegyük fel, hogy ott volt. Magyarázza meg azonban akkor nekem, hogy került kilenc és tíz óra között a tizenkettes számú házba a Podhradná utcában? A Kysuca vendéglőtől ez bizony jókora távolságra esik. A kormányos ránézett a főhadnagyra és hallgatott. — Válaszoljon a kolléga kérdésére, — szólt rá Krasko energikusan. — Az nem igaz. Valaki bolondot akar csinálni belőlem — vetette oda ingerülten. Az eddig a percig színlelt nyugalom egyszerre szertefoszlott. — Én nem voltam semmiféle Podhradná utcában... — mondta. Kraskonak nem voltak illúziói. Nem várt azonnali beismerést. hiszen ritka az a bűnöző, aki mindjárt az első kérdések után beismerné bűnösségét. Csaknem mindegyik azt állítja, hogy ő ártatlan. Sőt. akadnak olyanok is, akik még akkor is tagadnak, amikor már rájuk bizonyították tettüket. T öbb mint egy óráig húzta a hajósból a beismerő vallomást. Hiába. Tagadott. Krasko éppen megszakította a kihallgatást, amikor kinyílt az ajtó. Látta Riskát, ahogy egy fejmozdulattal jelt ad, hogy beszélni akar vele. Kiment a folyosóra és egy perc múlva már vissza is tért Jozefina Ge- reckával. Tiszteletteljesen köszönt, aztán megtorpant és a hajósra meresztette ijedt szemét. — Ismeri ezt az urat? — kérdezte tőle minden bevezetés nélkül, kezével Kolerusra mutatva. — Igen. parancsnok úr. Ismerem — dadogta remegő hangon. — Mikor látta utoljára? — Hát... kedden este. — És hol látta? — A házunk kapuján lépett ki éppen. — Látta már máskor is azelőtt? — Dehiszen már egyszer elmondtam. Négyszer vagy ötször láttam. Amikor Zechne- rová kisasszonyhoz járt. — Elég. Köszönöm, Gerec- kyné asszony. Elmehet. Hazaviszik kocsival. A kormányos elsápadt. Tekintetével követte a lázmester feleségét, míg be nem csukódott az ajtó mögötte. Hirtelen megváltoztatta a viselkedését. Az önérzetet alázattal cserélte fel, jó adagnyi szer- vilitással tetézve. — Hát az úgy van, parancsnok úr. Utóvégre is férfiak vagyunk, nem? Ismerem Zechne- rová kisasszonyt. Ügy... mint férfi, — próbált mosolyogni. — Hiszen érti? Az asszony otthon van, ha szabadom volt és nem volt érdemes haza mennem, hát elmentem hozzá — Zechnerovához. De csak néha, — tette hozzá mintegy mentegetőzve. — Tehát beismeri, hogy kedd este volt Zechnerová kisasz- szonynál? — folytatta a kapitány a kihallgatást. — Hát beismerem. Mit tagadjam, ha már úgy is tudják. De... kérem, ugye nem árulják el a feleségemnek? — Hány óra volt? — Hm. Az órát nem néztem. Kilenc körül lehetett. Nem tudom pontosan. — Sokáig maradt nála? — Nem. Ügy tizenöt-húsz percig. Tovább biztosan nem voltam, — És ez az idő elég volt magának? A kormányos ideges lett. Gyanakodva nézett a kapitányra. Érezte, hogy nem hisz neki. _ (Folytatjuk) KÉPPEL, SZÓVAL •••••••••€ 1. Képünkön Rácz Olivér, az író, éppen ünnepi beszédét mondja Szinán, a Hviezdoslav-emlékünnepségen. A legnagyobb szlovák költő születésének százhuszadik évfordulója alkalmából összegezte életpályáját, és életművét logikus alapossággal. Aligha beszélhetett volna erről illetékesebb. mint a Véres szonettek fordítója. 2 A szinai Kazinczy Ifjúsági Klub tagjai Hviezdoslav- verseket szavalnak — magyarul. Mit tudunk a szinai ifjúsági klubról? Pataky Zsuzsa, az elnök mondja: „Tavaly júniusban alakultunk, a kassaiak, elsősorban Pazderák Bertalan segítségével. Kezdetben tizenöten voltunk, ma csaknem nyolcvanán Tagjaink iparisták, gimnazisták és a falu többi fiatalja Havonként egyszer teadélutánt rendezünk, hetenként egyszer gyűléseket tartunk. A Hviez- doslav-est eddigi legnagyobb eredményünk. A járáson nem akarták engedélyezni a műsort. Azzal érveltek, hogy a nagy költőt nem szabad amatőrök előadásában tolmácsolni. Szerencsére mi győztünk. Fő irányítónk és szervezőnk a fáradhatatlan Srőss Pálné. Tulajdonképpen neki köszönhetünk mindent.“ A szinai emlékest másik szervezője a helyi Csemadok volt. A szinai példá országos méretű visszhangot érdemelne, mert csak így képzelhető el két nép egymás mellett élése és kölcsönös megbecsülése: egymás kultúrájának megismerése által. 3. A kassai Batsányi Kör Ady-estjének előadója Czine Mihály volt, budapesti irodalomtörténész és egyetemi tanár. Mindvégig összefüggő, szép előadása nagy sikert aratott. Ady alapos ismerői is élvezték ízes mondatait. 4. Ritka élmény volt Berek Katalint, Tallós Endrét és Bús Katalint hallani. A budapesti vendégművészek kiválóan tolmácsolták a forradalmár költő gondolatait Megérdemelt sikert arattak. Nem tudom ünnepeltek-e Kassán valaha is lelkesebben versmondókat, és rajtuk keresztül a költőt? kép: Kolár Péter szöveg: -bt-
