Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-25 / 12. szám
4 új ifjúság Fabry Zoltánt köszöntöttük A kassai CSEMADOK helyi szervezetén belül működő Fábry Zoltán ifjúsági klub irodalmi estet rendezett Fábry részvételével. Feivételünk a banketten készült: a jó erőnek örvendő kiváló író éppen poharát üríti Nem ivott sokat, de jólesett látni, hogy a tavasz őt is felfrissítette. Néhány mondatot idézünk az esten elhangzott köszöntőből, hogy érzékeltessük az ott uralkodó meghitt és meleg hangulatot. ....Egy ember, aki elindult, mint a mesék szegénylegénye, hogy könyveivel legyőzze a vérengzések hétfejű sárkányát, s megtanítsa békességre és szeretetre a világot, itt ül most közöttünk. És bár fizikailag korántsem tekinthető fiatalnak, itt van, az ifjúság, a megújhodás, a tavasz küldötteként. Ő is márciusi hangulatot áraszt, nemcsak a langyuló levegő, a serkedni kezdő fű, a hangjukat próbáló madarak... Különös szeretettel vártuk, különös izgalmat érzünk: a legfrissebb történelem, az óráról-órára súlyosodé világhelyzet eseményei közepette jólesik látni és hallani valakit, aki mindvégig kitartott, aki írásaiban sohasem legyintett lemondóan, akinek optimizmusa és csatakedve megrendíthetetlen, aki mindig békét akart és akar, aki nem hajlik semmilyen megalkuvásra, aki inkább hallgat, nehoqv diplomatikus leayen, nehogv beszenv- nvezze makulátlan lelkiismeretét... Fábry Zoltánt kö- szöntiük körünkben, Európa egyik legigazahb európaiát, a csehszlovákiai maoyarság egvik legtisztább jellemű, legszilárdahb oerincű egyénét...“ örültünk, hogy meglátogatott bennünket, s örültünk, hogy jói érezte magát közöttünk. Kolár Péter felvétele -ötEgy igazgató, aki az anyanyelvén tartott előadást A ember olyan teremtmény, hogy mennél idősebb, annál szívesebben, annál több elérzékenyuléssel emlékszik visz- sza régi diákéveire. Ha — teszem azt — elmegy az előtt az épület előtt, ahová gimnáziumba járt (igaz, abban az időben tizenegyéves iskola volt a neve), igaz lelkemre mondom, nyomban megrohanják az emlékek, és még a rettegett biológiaóra is csodálatos kalandnak tűnik így a távolból. Mondom, még most is elérzékenyülve megyek el régi iskolám előtt, pedig az ódon (de még mennyire az!) épületben már nem is a gimnázium, hanem a kilencéves alapiskola székel. Az igazgatót ismerem, hiszen engem is tanított. Érthető volt hát a megdöbbenésem, azt a hírt hallva, hogy az az ember, aki hosszú éveken keresztül helytállt egy nagy létszámú tantestület élén — lemondott az igazgatóságról. De miért mondott le? Már jó ideje, hogy szinte naponta hivatkozunk bizonyos törvény adta és biztosította jogokra, mely szerint mi, csehszlovákiai magyarok is egyenrangúak vagyunk köztársaságunk más nemzetiségű polgáraival. Mit is mond a nemzetiségek jogi helyzetét szabályozó alkotmánytörvény első cikkelye?" „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság mint a cseh és a szlovák nemzet, valamint a köztársaság területén élő nemzetiségek közös állama, a szocialista demokrácia és az internacionalizmus szellemében a magyar, a német, a lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségeknek biztosítja a sokoldalú fejlődés lehetőségeit és eszközeit.“ Hát így. Hanem mi történt a minap. A járás igazgatói összegyűltek, hogy beszámoljanak ügyes-bajos dolgaikról. Az újvári kilencéves alapiskola igazgatója is jelen volt, és mivelhogy ő egy magyar iskola igazgatója, hát magyar nyelven tartotta meg a beszámolóját. Nemcsak azért, mert számos magyar kolléga is ült ott, hanem azért is, mert akármilyen jól is bírja valaki a szlovák nyelvet, az anyanyelvén mégiscsak könnyebben beszél. És gondolom, ő is ismeri az előbb idézett törvénycikkelyt. (Egyes vezetők bizonyára nem ismerik... vagy nem akarják ismerni?) A történet azzal végződött, hogy az igazgató, aki az anyanyelvén tartott előadást (micsoda megbocsáthatatlan bún!) — lemondott. Úgy vélem, felettébb kínos lehet egyes vezetők fülének hallani azt a hírt, ami járásszerte szárnyra kelt, mármint azt, hogy az igazgató nem lemondott, hanem lemondatták. Kellemetlen az ilyen „pletyka“! S ha már a kellemetlen ügyeknél tartunk: az igazgatónak sem lehetett valami jaj de kellemes, hogy azon a bizonyos gyűlésen teljesen magára maradt. Most már csak egy valamiért szurkolok sok-sok pedagógussal együtt: a felettes szervek ne fogadják el annak az igazgatónak a lemondását, aki anyanvelvén tartotta meg beszámolóját. Kopasz Csilla A BEATLES-TÖRT Klaus tehát reggel ment haza. Azonnal íölébresztette Astridot, és lelkendezve mesélte neki, hogy hol töltötte az éjszakát. A lány azonban egy csöppet sem volt elragadtatva, sokkal inkább mondhatnánk, hogy dühös volt a korai ébresztés miatt. Talán éppen ezért nem ment el aznap este Klaus- sal a Kaiserkellerbe. A fiú azonban elment. És magával vitte egy lemez borítólapjának a vázlatát, amelyet ő maga készített. Amikor fellépésük után a Beatles-fiűk leültek az asztaluk mellé pihenni, Klaus ott termett John mellett, és hiányos angol tudásával iparkodott elmagyarázni neki, hogy tulajdonképpen mit is ábrázol a vázlat, John viszont azt nézte, hogy minél előbb megszabaduljon tőle. Azt magyarázta neki, hogy 6 az ilyesmihez nem ért, forduljon inkább Stuhoz, az is művésziélek, nyilván könnyebben szót értenek. Klaus azonban félénk volt, nem szívesen alkalmatlankodott volna a másik fiúnak, akit nem is ismert, s ha már nem sikerült összemelegednie velük, hát még egy éjszakát ott töltött a pincében és hallgatta a Beatles-zenét. A következő este aztán nagy nehezen rábeszélte Astridot, hogy menjenek együtt. Astrid meséli: — Amikor a zene felhangzott, szinte megbotránkoztam. Később elmúlt a kellemetlen érzés Még később valami fura érzés járta át testemet. Korábban is lenyűgöztek az angol teddy-bovok, ha eggyel-eggyel találkoztam néha, most azonban nem kevesebb, mint öt volt előttem, a közvetlen közelemben. Tátott szájjal bámultam őket. Klaus és Astrid bolondulni kezdtek a Beatles-együttesért. Csakhamar egyetemista barátaik és ismerőseik is csatlakoztak hozzájuk. Most már törzsasztaluk volt a Kaiserkellerben. És a Beatle-fiúk is barátkozni kezdtek Astriddal, Klaus- szal és a többiekkel. Németül persze nem tanultak meg, de egyik-másik német gagyogott angolul. — Egzisztencia listáknak hívtuk őket — mondja John. — Egyáltalában ők voltak az első németek, akikkel kedvünk volt elbeszélgetni. Egy hét múlva azután, hogy összeismerkedtek, Astrid nagy nehezen összetákolt egy angol mondatot, amelynek az volt az értelme hogy fényképezkedni szeretne az öt fiúval. — John valami hülye megjegyzést tett. Általában az volt a kedvenc szórakozása, hogy a németek számlájára megjegyzéseket tegyen. Astridra azonban semmi benyomást nem tettek John szavai öt tulajdonképpen kizárólag Stu Sutcliffe érdekelte. — Beleszerettem az első pillantásra. Furcsa kis románc volt — meséli Astrid. Másnap elvezette mind az öt Beatle-fiút valamilyen kiállításra, s ő maga fényképezte le őket. Aztán meghívta őket a lakására teázni. Szobáia sötét és sejtelmes volt. Végül valahányan lementek a Kaiserkellerbe, Astrid magával vitte a fényképezőgépét is Ö volt az első, aki felfogta, hogy mekkora lehetőségeket rejteget a Beatles-együttes fényképezése. „Továbbra is azt teszem, amit emberségem és költői énem parancsol...“ Az Oj Ifjúságban minden Ízlést, becsületes szándékot mellőző, az újságírás etikáját lábbal tiprö írás jelent meg Fényért perelek című könyvemről. Ennyi mocskolódó, útszéli hangú, zagyva sorokat már régen nem olvastam. Hogy Tóth László kicsoda, azt nem tudom, de az Oj Ifjúság szerkesztőit ismerem, akiket mindig nagyra becsültem emberséges, objektív magatartásukért. Éppen ezért mélységesen megdöbbent, hogy a lapban helyet adtak ilyen embertelen, teljesen szubjektív, cinikus, mocskolódó írásnak. Lehet-e és szabad-e ilyen hangnemben részesíteni egy megjelnt könyvet? Ez lenne irodalmi politikánk és kritikánk feladata? Aki a kötetből nyolc sort kiemelve ragadtatja magát ilyen gyalázkodásra, és nem veszi észre a kötetben a segítségkérést, a sikoltást az embertelenség ellen, a vágyat az emberibb bánásmód, az emberibb élet után, amelyet ma minden csehszlovákiai magyar joggal követel magának, az nem lehet más, mint maga is annak az embertelen kornak a produktuma, aki cinizmusba és üres moderneskedés álarcába rejti elidegenedését, elemberte- lenedését. Nem tudom azonos-e e förmedvény szerzője a verseket is írogató Tóth Lászlóval, de gondolom, hogy igen, ezért megéri idézni az ő elképzelését a költészetről: íme egy verse melynek a címe is: íme: „a patkó mit fölszegeztek homlokomra a tojás miből okvetlenül innom kell és örök bűnjelként: a keménygallér“. Fejtse meg az olvasó, hogy mi ez. Vagy a tévedés című versének nyolc sorából hat: „a kutyák előmásztak az ólomcsövekből a fákon még ri- koltoznak a madarak“. A két utolsó sor már vers: „barnán csavarodik torkunkra az alkony,“ de ezt a kifejezést nem régen olvastam valamelyik költőtől, csak nála az erek csavarodtak a torkára. De, ha a hűvös nem hömpölyög, mióta csavaradik az alkony, ám ha Tóth László így látta az alkonyt, elfogadom tőle, mert ez az ő meglátása, amit tiszteletben kell tartani. Mint emberi és költőt is mindig a becsületes szándék vezérelt és ez a rossz szándékú, cinikus írás még jobban meggyőzött arról, hogy helyes úton járok. Ha okos, hozzáértő, jószándékú elemző írást olvastam volna kötetemről Tóth Lászlótól az Oj Ifjúságban, hálás lettem volna érte, még akkor is, ha ebben vagy abban elmarasztal, annál is inkább, mert amikor a politikai-társadalmi hangú versek meqírására elszántam magam, tisztába voltam a buktatókkal is, de mégis vállaltam mindent, nemcsak azért, mert magam is szenvedő alanya voltam annak a korszaknak, melyről képet próbálok adni okulásul az utókornak, hanem azért is, mert tudtam, hogy az olvasók igénylik és várják a nyílt, őszinte, számukra érthető verseket, amik róluk és nekik szólnak. Nem véletlen, hogy az itt elő magyarság nem tudja magáénak vallani a külsőleg moderneskedő, de1 belül üresen kongó verseket. Ezzel nem akarom elmarasztalni ezeket a költői törekvéseket, sőt helyeslem, ha azt tartalommal Is megtöltik, mint például Zs. Nagy Lajos vagy Gál Sándor, mert így teljes a költészet, s nem egy versemben én is hajlok ez irány felé. Ám jó lenne az olvasók igényét is figyelembe venni, s aki ezt megteszi, nem agyoncsapni. Különben, is, hogy mi a jó és a rossz, azt majd az idő dönti el. Ezért helytelenítem az elfogult, szubjektív megnyilatkozás ilyen formáját, hiszen az irodalomtörténet bizonyítja, hogy mennyire tévedtek az ilyen típusú kritikusok. Az elmúlt évben olvastam Cselényi Laci és mások komoly elemzését arról, hogy miért nem fogynak a csehszlovákiai költők, illetve szerzők művei, s most kijött egy kötet 300 példányban, s napok alatt el is kapkodták, s ha lenne belőle még egy pár ezer, az is elfogyna, akkor ilyen förmedvénnyel akarjuk az olvasó kedvét elvenni, és örömét megkeseríteni? Ez lenne Tóth László célja? Megnyugtatom Önöket, hogy a cikk nem talált célba. Ellenkezőleg: felháborodást keltett az olvasókban, amit már e néhány nap alatt is tudtomra adtak. De mindenkit megnyugtatok, hogy ez a cinikus hang nem vette el kedvemet az írástól. Továbbra is azt teszem, amit emberségem és költői énem parancsol. TÖRÖK ELEMÉR A SZERKESZTŐSÉG MEGJEGYZÉSE: A szerkesztőség fontosnak tartja közölni, hogy Tóth László írásával sohasem azonosította magát és írásának csupán mint cikknek adott helyet a lapban. Fontosnak tartjuk közölni azt is, hogy Török Elemérről véleményünk a cikk megjelenése után sem változott és továbbra is szeretjük úgy is mint költőt és úgy is mbit embert! SIKER ÉS NEHÉZSÉGEK Ezután az első ötórai tea után a Beatle-fiúk úgyszólván minden este betértek Astridhoz. Stu persze éppen annyira nem tudott németül, mint amennyire Astrid nem tudott angolul. De Astrid csakhamar rászedte Klaust, hogy legalább néhány angol szót tanuljon meg. Stu pedig nemsokára egyedül kezdte látogatni Astridot. Miközben fekete huzattal borított ágya szélén ült, angolnémet szótár segítségével beszélgettek. 1960 novemberében eljegyezték egymást Astrid 22 éves volt, Stu kevés híján 19. Astrid emlékezése: — Persze Stut szerettem a legjohban. De kedves volt számomra John és George is, végül pedig*Pete Best is megtetszett. Az volt az érzésem, hogy Paulhoz egyáltalán nem tudnék hozzáférkőzni. Tovább meséli: — Stu volt a legintelligensebb az öt közül George intelligenciájára nem pazaroltuk a szót. ö olyan aranyos és nyílt volt. Sohasem ismerkedett még meg hozzám hasonló nővel, s ezt köntörfalazás nélkül meg is mondta. De hogy nem volt tapasztalata, azt nem csodálom — alig múlt 17 éves. Ugyanabban az évben, karácsony táján a Beatles-együttes előkelőbb helyre költözött: a Top Ten klubba. Peter Eckhorn menedzser audícióra hívta őket, s miután meghallgatta néhány számukat, szerződést ajánlott fel nekik. Ekkor azonban előre nem látott kellemetlen dolog történt; George-dzsal közölték, hogy távoznia kell Németországból. George meséli: — Valahogy kisütötték, hogy mindössze tizenhét éves vagyok, hogy nincs munkavállalási engedélyem, de még tartózkodási engedélyem se. Kimondhatatlanul boldogtalan voltam. Astrid hozzáfüüzi: — A vasútállomáson elveszett ember benyomását keltette. Cukorkát és néhány almát adtam neki. Megölelt engem is, meg Stut is, ami addig soha nem tapasztalt gyengédség megnyilvánulása volt. A másik négy visszatért a Top Ten klubba. Csak egy éjszakán át játszottak George nélkül, s máris újabb esapás sújJ tóttá ókét. (Folytatjuk)
