Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-25 / 12. szám
SÖR ÉS LEPKE Galambos Lajos Hét éve talán, hogy ők ketten egyszer piszkosul összeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasék, mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat Gáborék- nál. Nos, egy vasárnap a szülők arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor, meg a nyúlánk Imre ordítozva öli magát. Mind- kettejük fejéből patakzott a vér, mire szétválasztották őket. — Miért verekedtek, átkozottak? De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se. — Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte? Az egyik így szólt: — Imre. A másik pedig? — Gábor. Valahogyan ezen a nyáron, miattuk-e, vagy más okok játszottak közre, elhidegültek egymástól a szülők is. Két teljes esztendeig nem látogattak a vidékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint összemelegedtek, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett, Gábort pedig beszervezték a gépállomásra. Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot. Az erre illetékesek a megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején ő takarította be a legtöbb terményt. Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát, s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, víz ott is van, s legalább szállásra meg kosztra nem kell költeni. Édesanyja persze feltarisz- nyázta, nehogy valamiben is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel cigánybarnán beállított a nagybátyjáékhoz. Imre ujjongva fogadta: — Remekül nézel ki. Én biztos nem leszek ilyen barna soha. — Gyere a kombájnra, majd ott leégsz. Ebéd után Gábor elkísérte unokabátyját a délutáni műszakra, Imre csak hétfőtől szándékozott szabadságra menni. Mielőtt indultak volna, Gábor ugyanazt az inget vette fel, amelyikben jött. — Várj csak — mondta Imre —, ehhez a cigány bőrhöz mutatok én neked egy másikat. S odaadta Gábornak a hófehér nyloningét. De hát más alkatűak voltak, akármennyire is illett Gábornak ez a patyolatfehér, a hátán megfeszült, szétrepedni készült, le kellett vetnie. Másnap bejárták a várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget, ugyanilyen mandzsetta- gombbal, ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni. Kemény forintokat fizettek érte, de Gábor öröme •zt mutatta, megérte. — Este sörözünk rá egyet — mondta Imre. — Az jó lesz. Este tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe. S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot. A fekete hajú nő három, nagyon is su- hanc külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. A suhancok közül az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, aztán Gábor hunyorítva azt kérdezte: — Milyen hely ez? — Itt mindig jó sört mérnek. Kerestek egy asztalt, rendeltek, s valami csend ült közéjük. A sör persze jólesett. Ojabb pohárral rendeltek, és Gábor a kerthelyiség világító- berendezéseit kezdte nézegetni. A fényben remekül festettek a hófehér, mandzsettás ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A második pohárba éppen csak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt, a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Imre sóhajtott: — Kérdezhetek valamit? — Kérdezz. — Neked is ismerősnek tűnik az a nő? — Ismerősnek. Aztán csend volt megint — Jó a sör? — Jó — mondta Gábor. Imre erőlködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának: — Gyűrhetted az ipart a nyáron, ha jutalmat is kaptál. — Nem gondoltam jutalomra. — Nálatok tán megszabott műszak sincs. — Van. — Nem tartják be, ahogy hallottam. — Hát — mondta Gábor —, ha peregni kezd a szem, kimegy az ember éjszaka is. Nem nagy dolog. Ezzel kimerültek. — Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre. — Nézelődik az ember. Ittak, s rendeltek megint. — Hát te? — kérdezte Gábor. — Én is forgolódok. — Az jő. Forgolódni jó. Akkor odaért hozzájuk a fekete hajú nő, és kettejük között megállt az asztal mellett. — Hosszú — mondta Imrének. Gábornak nem mondott semmit, csak a nedves tekintetét emelte rá. — Emlékeztek rám? — Nem is tudom — mondta Gábor. Imre pedig azt mondta: — Miért ne emlékeznénk! — Hát persze — csicseregte a nő —. miért ne emlékeznétek? Hét éve. Vagy annyi se? Én még akkor ősszel megszöktem otthonról. De hisz te ezt biztosan tudod, tömzsi. Megszöktem én, minek legyek otthon? Hallgatni az anyámat, hogy ilyen jól kell férjhez mennem, meg olyan jól? Kaptam miattatok akkor nyáron épp eleget. Koszos suhancok- kal kell neked fogózni? Megszöktem. Azóta még csak otthon sem voltam. Az én pofámat nem látták azóta, az biztos. Mintha nem lett volna egészen józan. A két férfi nem nézett egymásra, ujjaikkal a söröspoharat tologatták. — Ülök a krapekokkal — mondta a nő —, egyszer idenézek, mondom magamban, e- zek a hosszúék. Leülhetek? — Amazok, mit fognak szólni? — mondta Gábor. — Ugyan, azokkal most jöttem össze. Délután vénebb pancserokkal ültem, nagy fi- fikás vagyok én. — Mindegy, kivel ülsz le? — kérdezte Imre. — És ha mindegy? — Szép dolog. — Tán rendőrök vagytok, vagy mi? Na, hát nekem jöhet rendőr, nem estem a fejemre, dolgozó nö vagyok én. Anélkül, hogy valamelyikő- jük is mondta volna neki, helyet foglalt kettejük között. Aztán megfogta Imre poharát s beleivott. — Rendeltek nekem valamit? — kérdezte. Gábor megemelkedett, hogy a pincér után nézzen, de Imre azt mondta: — Odaát nem rendeltek? — Egy korsót. Van azoknak pénzük, azt gondoljátok? — Pedig ml ketten akarunk maradni. — Ugyan már, ketten — mondta a nő. — Akkor is ketten voltatok. — Nem akarunk rajtad ösz- szeveszni. A nő nevetett: — Jaj istenem, össze tudnátok veszni rajtam? Kuncogott, ingatta a fejét: — összedobhatnátok ketten egy vacsorára valót. Gábor riadtan nézett Imrére. Mintha most fogta volna fel, kivel van dolguk. De mégis, talán az emlékek miatt, már nyúlt a keze, hogy intsen a pincérnek. — A táskád sincs itt — mondta Imre. — Meg a pulóvered. Ott van a krapekoknál. Néznek bennünket, várnak téged. — Persze a táskám — mondta a nő. — Na, majd lelépek én tőlük szép csendesen. S elment. Kissé bizonytalan volt a járása. — Szegény — mondta Gábor. Imre elhúzta a száját. — Biztosan éhgyomorra ivott. — Meg akarod vendégelni? — Meg — mondta Gábor és szembenézett az unokabátyjával. Akkor Imr* azt mondta: — Jó. — Nem tetszik, hogy meg ’karom vendégelni? — Nem. — Akkor menj haza. — Nem megyek. — Verekedni akarsz! — Én? Teveled? — Azért, hogy kisebb vagyok, nem vagyok gyengébb legény. — Én veled nem verekszem. — Rendelek neki — mondta Gábor. — Rendben van. Rendelsz neki egy zónát és egy pohár sört. Az egy tizes. Nem érdemli meg, de hát csak rendelj. A nő visszatért. Hozta a táskát meg a piros pulóvert. — Tudjátok, mit mondtam a krapekoknak? — Mit? — Hogy a bátyáim vagytok. — Bevették? - kérdezte im- re. — Na és, ha nem vették be, tehetnek egy szívességet. Imre ivott, Gábor odaadta a maga poharát a nő elé. — Legalább egy hetest dobjatok össze egy zónára — mondta a nő. — Itt éjfélkor is lehet zónát kapni. — Honnan tudod? — Én ne tudnám? — Jó — mondta Imre. — Az unokatestvérem jóvoltából kapsz egy zónát meg egy sört, de eltűnsz innen. Gábor megemelkedett: — Hogy beszélsz vele? A nő nevetett: — Jól beszél, és eltűnök, ne féljetek. Fáradt vagyok, ez az igazság, meg éhes. Sok dolgot lebonyolítottam én már ma, de egy vén kujon becsapott. Most itt állok megfürödve. Imre az unokatestvérét nézte: — No, rendelsz neki? Gábor nem nézett fel: — Rendelek. Míg a megrendelt ételre- italra vártak, a nő tovább fecsegett: — Nem szoktam így lerobbanni, ne gondoljátok. Megnézhetnétek hétfőn, milyen lesz a hajam. Gyönyörű. És milyen napszemüvegem lesz, csodálatos! Lepkeszárnyú. Ezt én kigondoltam, és meg is lesz. — Miből? — kérezte Gábor. — Hát a mai napból már nem — nevetett a nő. — Csakis a vasárnapból. Imre az unokatestvérét nézte. Szerette volna beléje önteni az akaratát. De Gábor a három suhancot figyelte. A nő fecsegett akkor is, miközben evett. Már nagyon látszott rajta az ital. A pörkölt leve a blúzára csurgott, elkente s nevetett aion is. Mikor végzett, Gábor kérdezte meg tőle: — Kész vagy? — Csak még a sör. — Idd meg. Gyorsan. A nő, mintha parancsot teljesítene, úgy ivott. S akkor Gábor megfogta a karját s visszavezette őt a suhancok- hoz. — Vihetitek — mondta. Aztán fizettek, és kimentek az utcára. Sokáig bandukoltak szótlanul. — Rossz kedved van? — kérdezte Imre. — Ugyan. Csak gondolkodom, hogy hét évvel ezelőtt képesek lettünk volna szétverni egymás fejét. — Hülyék voltunk. — Ée még majdnem most is. — Nem bej — mondta Imre. — Igyunk még meg valahol egy pohár sört. Kettesben.- Erre gondoltam én Fehér in«ük még sokáig világított a hosszú utcán. Tavasz köszöntése! FEDERICO GARCIA LORCA: Márciusi gyümölcsös Almafácskal Madara van már s árnya. 0, álmom szökkenése a hőidtől a szélbe) Almafácskal Karját a zöldbe zárja. Január homloka, érzem, márciusból süt fehéren. Almafácska... (Alacsony szél álma). Almafácska... (Magas égbolt sátra). EDITH SÖDEPGRAN: Északi tavasz Légváraim elolvadtak a hóval, álmaim elfutottak a vizekkel, amit szerettem, nem maradt belőle, csak egy kék ég és néhány árva csillag. Könnyeden rezdül fák között a szél, pihen az úr. A víz se mormol. A vén fenyő áll ébren, és melyet álmában csökolt, egy felhőre gondol. # EDUARD MÖRIKE: Ö az Kék szalagját bontja már a tavasz, fönt leng az égen, édes Illatok lehével cslkoződik a határ. Már a föld alól az Ibolya ébred. Hallod, messze könnyű hárfa szől! Tavasz, te vagy az! Hallottalak téged. DIEGO VALERI: A levegő jeges még Komor az ég, a levegő jeges még. De gőzölög a föld, — gyötrik a vágyak titokban már a testét, a zsenge fű hajit rá könnyű fátylat, ég, izzad a pőre, s borzong a bőre. NELLY SACHS: Oly elhagyott az ember Oly elhagyott az ember kelet felé tekint ahol mélábü dereng a pirkadat arcán Kelet kakaskukorékolástól vörösük 0 hallgass meg engem — Hogy oroszlánepedésben és az egyenlítő korbácsold villogásában múlhassak el ö hallgass meg engem -Hogy a kerubok gyermekarcéval együtt hervadhassak el est idején 0 hallgass meg engem — Hogy s szélrózsa kéklő észak! táján virrasztva éjjel már egy szemernyi halállal uempüláimon haladhassak a forrás Jelé.
