Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-04 / 9. szám
8 új ifjúság JOZEF DANEK: 7. Az osztály vezetője barátságosan Krasko vállára veregetett és hellyel kínálta. No, milyen híreid vannak, jók vagy rosszak? — kérdezte. Basszus hangja nagyon szug- gesztíven hatott. Elvből mindenkit tegezett és ebben a tekintetben makacsul ignorálta a bürokratikus irányelveket. Erre a tulajdonságára fizettek rá azok, akik családiaskodásnak fogták fel és túl messzire merészkedtek. A kapitány röviden és mégis áttekinthetően elmondta, hogy mit tudott meg Gereckától. — Azt mondod, hogy a gyilkosság gyanúja a matrózra esik? — Pontosan azt. Eddig más gyanúsítottunk nincs, — bizonygatta Krasko, de mindjárt ki is egészítette nézetét: — Természetesen azzal a feltétellel, hogy két körülmény egyezni fog. A hajós ujjlenyomatainak egyezniük kell a mor- fiumos dobozon talált ujjlenyomatokkal. — Helyes! És mi a másik körülmény? — A másik még lényegesebb. A meggyilkolt kezében talált hajszálak szakelemzésének bizonyítania kell hogy azonosak a'hajós hajával. Egyedül e két bizonyíték egyezése zár ki bárminemű kétségét. — No és mi történik akkor, ha nem fognak egyezni? — Hogy mi történik? Erre egyelőre nem tudok választ adni, — vallotta be Krasko minden zavar nélkül. — És mik a további terveid ? — — Elsősorban is a hajósi akarom kinyomozni. A személy- leíráson kívül ugyan semmi közelebbit nem tudunk róla, de Így is, úgy is elfogató parancsot kérek ellene. Persze, csak az identifikálása után, — tette még hozzá. — Egyetértek! Az ügyészt személyesen hívom fel, ezzel te ne vesztegesd az időt, — ajánlotta Stanik. — De délután rám ne számíts. A Kultúra és Pihenés Parkjába van meghívóm egy aktívára, oda kell mennem. Ha valami rendkívüli történne, este hívj föl a lakásomon... Megegyeztünk?! Krasko gondolataiba merülve indult vissza az irodájába. Jelsavskyt Horáckováná! találta. — Cesf. parancsnok elvtárs, — köszönt hangosan a szekrény mögül. A feketekávéját iszogatta, amit a titkárnőtől kunyerált ki. — Jő, hogy itt vagy, Miso. Gyere, meglepetést tartogatok a számodra! — Ogy, úgy, csak vigye innen, kapitány elvtárs, mert az összes kávémat megitta, — vidult fel Horácková, jól ismerve a főhadnagy napi kávé fogyasztását. — Nesze, olvasd — nyújtotta át Krasko Gerecká jegyzőkönyvét, hogy beléptek a szobába. — Én ezalatt felhívom a gépkocsi osztályt. Jelsavsky szinte nyelte a szavakat, némely mondatnál megállt és újra elolvasta. Aztán hirtelen felpattant és tág- ranyílt szemekkel csaknem kiabálni kezdett: — Uramisten! Ez aztán a bizonyíték... A gyilkos néhány órával a gyilkosság után le van leplezve! Jő újságcím, mi?! — Ne gózölj, Miso! Mondd el inkább hamarább, hogy mi volt, a kihallgatárokon,- — hütötte le a kapitány a lelkesedését. Jelsavsky felrántotta a vállát, száját elhúzta és visszaült a helyére. — Szóra sem érdemes az egész. Hülyeséggel fecsegték tele a fejemet. Mindnyájan, a házmestert kivéve, azt hiszik, hogy megmérgezte magát. Hiába, no, pechem van. Azt, aki vajamit tudott, magad hallgattad ki. Ogy érzem magam, mint amikor fogok egy ötkilós csukát és a part közelében átharapja nékem a zsinórt, — mormogta bosszúsan. — Mit idegeskedsz! Hiszen nem fogtál semmit. — Éppen ez az. Nekem még csak nem is pedzi, neked meg felkínálja magát. Krasko éppen egy csípős megjegyzéssel akart válaszolni a főhadnagyhak, de már nem volt rá ideje. Az ajtóban ugyanis megjelent Urbaník. Aktatáskájából egy kék borítékot vett elő és átadta a parancsnoknak. Az fogta az asztalon lévő kis kínai tőrutánzatot és pedánsan felvágta a már várt szállítmányt. Először az orvosok aláírására vetett egy pillantást, aztán a pecsétre, majd végül olvasni kezdett. Jelsavskyt fúrta a kíváncsiság Fölállt és a kapitány mellé húzódott, hogy főnöke válla fölött ő is olvashassa a sűrűn írt sorokat. Egyes kifejezések miatt meg-megállt és hangosan dörmögött: „A megsérült nervus laryngius cranialis.i. facies hippokratica... a nyakcsigolyák impressziója... jaguláris vénák...“ — Az istenit! Most aztán hívhatunk egy fordítót is. — Ne zavarj, Miso! Várj, amíg elolvasom, — szólt rá mérgesen a kapitány. — Végül is közös erővel megfejtették a boncolási jegyzőkönyv tárgyilagos és száraz szövegét, mely annyira jellemző az összes hasonló dokumentumokra. A jegyzőkönyv minden fölösleges kommentár nélkül megállapította, hogy a szerencsétlen Magdaléna Zechnero- vánál, aki .... született, a halál 1955, szeptember 28-án 20 és 23 óra között állt be. Több mint valószínű, fojtogatás okozta halálról van szó. A vérkép és a vegyi analízis kizárják a mérgezés okozta halál lehetőségét. Az aprólékos vizsgálat azt bizonyítja, hogy a meggyilkolt torkát jelentős erővel szorították. A nyak izamszövete és az idegek is megsérültek, a nyakcsigolyák zúzódást szenvedtek. A nyomok terjedelme és formája alapján kézzel fojtották meg. Az erőkifejtés alapján Ítélve, a gyilkos csak férfi lehetett. A szervezetben a morfium erős nyomai állapíthatók meg. Az áldozat mindkét karján jól megfigyelhető az injekciók friss és régi hegei. Az áldozat nem dohányzott. a haját vörösre festette, szívszélhüdés lehetősége nem áll fenn. ön- gyilkosság valószínűtlen... — No. fiúk, most aztán belevágunk! — állt fel hirtelen a kapitány. Vállával alaposan orrbavágta Jelsavskyt, aki még mindiq a boncolási jegyzőkönyv fölé hajolt. Jelsavsky az orrát fogva a szemét forgatta és Urbaníknak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy visszatartsa a nevetést, hogy meg ne zavarja a pillanat komolyságát. — Zechnerová halálának az időpontja egyezik a hajós látogatásával, — folytatta Krasko. Már ő sem tudta leplezni izgatottságát — Miről van szó? Miféle hajósról, kapitány elvtárs? — kérdezte meglepetten a mit- sem sejtő Urbanik. — Ja vagy úgy! Maga még nem tudja. Nem baj! Itt a Ge- reckával felvett jegyzőkönyv, olvassa el gyorsan és mindjárt készítse is el a hajós személyleírásának a kivonatát. Nem vesztegethetjük az időt, Miso! Menj, öltözz át, azonnal megyünk a kikötőbe. Addig én megpróbálok oda telefonálni... Az üzemi őrség tagja a kikötő bejáratánál fontoskodva, ráérősen ballagott ki az őrszobából. Szigorú tekintettel belepillantott az autó ablakánál előtartott igazolványba. Az igazolvány tulajdonosának a kérdésére pediq kezével a kikötő fő épületére mutatott és egy kötelező tisztelgéssel befejezte a belépési ceremóniát. A fékek felcsikorogtak, az autó egy feudális nemesi kúriához hasonló épület előtt a kikötő adminisztratív központjának a bejárata előtt állt meg. A kikötő keskeny aszfaltújának a túloldalán csendesen pihentek a csónakok roncsai. Nem egyszer szelték a Duna vizét a folyó alsó folyásától egészen idáig és minden ilyen útról idővel szakembert igénylő sérüléseket hoztak. A hajók hatalmas horgonyai csak úgy a -partra dobálva és hegyükkel a földbe süppedve hevertek, benőtte őket a fű és hatalmas mozdulatlan pókokra emlékeztették a nézelödőt. Jelsavsky figyelmét egy pillanatra a hegesztőpisztoly alól felszabaduló átható fényességű szikraeső kötötte le. Ijedten összerezzent, amikor a másik oldalon az épület mögött felhangzott a hajókürt búgó hangja. Krasko után sietett. Lassan haladtak fel a lépcsőn. A második emeleten az egyik ajtón kopogtattak. — Az igazgatóhelyettes elvtársat keresik? — kérdezte egy idősebb szemüveges nő, — a helyettes üzemvezető titkárnője, aki a kis irodába zsúfolt három öreg íróasztal egyikénél ült. — Várniuk kell, éppen el- ugrott valahová. De nemsokára visszajön. És valóban. Még annyi ideje sem volt, hogy újra elmerüljön valami grafikon rajzolásába, amikor az igazgatóhelyettes már vissza is ért. — Az elvtársak a rendőrségtől vannak. Az igazgatóhelyettes elvtársat várják, — jelentette szárazon és tovább nem zavartatta magát. — Gajdosok! — mutatkozott be és egy kézmozdulattal beljebb invitálta őket a nagy piros szőnyeges tágas irodába. — Mi szél hozta ide hozzánk az elvtársakat? — kérdezte futólag belepillantva Krasko szolgálati igazolványába. — Ön igazgatóhelyettes elvtárs ismeri személyesen a hajók legénységét? — Hát, ahogy vesszük. Az idősebbeket ismerem. Az újakkal már nem olyan könnyű a helyzet. Valamennyiüket még nem érkeztem emlékezetembe vésni. De azok szerencsére nincsenek sokan. A kikötőben történt talán valami? — Nem, a kikötőben nem történt semmi. Alapos azonban a gyanúnk, hogy a hajósok egyike bűntényt követett el. Sajnos azonban, a személyle- íráson kívül semmi közelebbit nem tudunk róla. Ezért van szükségünk az ön segítségére. — Bocsássanak meg. Még azt se mondtam, hogy foglaljanak helyet. Tessék, üljenek le! Főzetek kávét, — ajánlotta az igazgatóhelyettes készségesen — Köszönjük. Mi már ma éppen eleget ittunk, — utasította vissza Krasko udvariasan a kínálást, de a figyelmét nem kerülte el Jelsavsky szemrehányó pillantása — Mivel lehetek akkor a szolgálatukra? — Nem ismer véletlenül egy hosszú pakombartot viselő, úgy harminc, harmincöt év körüli hajóst ? Hosszú bőrkabátot hord. — Hát ez bizony, elvtársak, nehez lesz. — vallotta be Gaj- dosek őszintén. — Hosszú pakombartot viselő hajós? Hiszen minden másodiknak az van. Tudják, amolyan tengerészdivat. Es bőrkabát? Nem akarok túlozni, de legkevesebb minden harmadik azt hord. Nézzék csak, nekem is olyan kabátom van, — mutatott a sarokban lévő fogasra. — Harminc és negyven között van a legtöbb hajósunk. Ha az idősebbeket és a zöldfülűeket nem számítom, még így is több mint kétszázan maradnak. — Van még egy fontos körülmény, — avatkozott a beszélgetésbe Jelsavsky is. — A hajós, akit mi keresünk, felfelé Ausztriába szokott hajózni. — Ez mind kevés, elvtársak!. — rombolta le az igazgató- helyettes utolsó reménységüket is. — A hajók legénységét állandóan cserélgetjük. Egyszer felfelé hajóznak, másszor meg lefelé. Cserélgetnünk kell őket. Egyrészt a kereset miatt, de a családok megszilárdítása érdekében is. Vegyünk például egy romániai utat, kérem, az hetekbe kerül. Ogy mondom, ahogy van. A fiúknak van pénzük, énhozzám meg akárhányszor beállít egy-egy asszony. Könyörög, fenyegetőzik. A férjemet helyezzék át egy másik hajóra — kéri. Hetekig oda van. Nos, hát ilyen problémákat is meg kell oldanunk elvtársak. Nem egyszer a békítő bíró szerepét is vállalnom kell, hogy egy-egy házasság fel ne bomoljon. — És ott vagyunk, ahol a part szakad! — állapította meg Krasko. — Nem marad más hátra, meg kell próbálkoznunk a kizárásos módszerrel, igazgatóhelyettes elvtárs, van fényképük minden hajósukról? — Természetesen! A hajós igazolványokba kellenek. — Kölcsönözhetnénk őket? — Hogyne. Az igazgatóság személyzeti osztályán vannak. — Köszönöm, azt hiszem, egyelőre ez minden, — állt fel Krasko. — Beugrunk még az igazgatóságra. És valamit igazgatóhelyettes elvtárs, — fordult vissza az ajtóból. — A nyomozás érdekében senkinek egy szót se. — Legyenek nyugodtak az elvtársak. A Dunajplavba igazgatóságán a személyzeti osztály vezetőjének, Zigorovának idegességgel aláfestett' hangja, kellemetlen beszélgetést jósolt. Jelsavsky taktikusan a kapitány háta mögé húzódott, a gyöngébb nemmel folytatott hadakozás sohase volt erős oldala. — A maguk okai bizonyára fontosak, de én is csak ember vagyok, — mondta kimérten. — El tudjuk képzelni, mát jelent azt megállapítani, hogy az utóbbi tizenkét hónapban ki járt a legénység közül hajón Ausztriában? A diszpécsertől ki kell kémem a behajózásokról az összes adatot, át kell lapoznom legalább ötszáz nevet és kiírni azokat, akik magukat érdeklik és mindez még csak a kezdet. Utána ki kell keresnem mindegyik személyi lapját, előkeresnem a dossziékból a fényképeket, és az önök kívánsága értelmében, mindegyik hátára rá kell vezetnem a nevüket és azt is, hogy mikor születtek. Egysze- i rü mi? Maguk szerint fél órácskára való munka. Szerin- jf tem azonban legkevesebb öt , órára való. Mennyi most az f idő? Fél kettő — nézett dü- i hősen a karórájára. — Holnap tíz órakor eljöhetnek az eredményért. — Az ki van zárva, — ellenkezett Krasko Határozottam — A fényképekre mé'g ma szükségünk van. „ (Folytatjuk) ■ Lukács Lajos: Garibaldival a szabadságért GONDOLAT KIADÓ, 1968. A szerző a magyar történetírás egyik adósságának tesz eleget, amikor Garibaldi harcostársának, hú követőjének, az oly sokáig méltatlanul elfelejtett bolgár származású Dunyov Istvánnak dicső, de felettébb megrázó életpályáját tárja íeL Garibaldi 1860. évi világraszóló szicíliai expedíciójának nevezetes magyar részvevője volt a Dunyov István, akit aly sokáig a méltatlan feledés homálya borított. Pedig igaz hős volt a javából, aki egy életre szóló áldozatával tett hitet a népek nemzetközi összefogásának magasztos ügye mellett. A szerző hosszú évekig tartó kutatásai szilárd alapot teremtettek felettébb tanulságos és tragikus fordulatokban gazdag életpályájának bemutatásához. A szerző ezt az életpályát három részes tanulmányban dolgozta fel. Az ő életének mindennapos küzdelmein keresztül megelevenednek »x olvasó előtt a XIX. század döntő eseményei: 1848—49-es forradalom és szabadságharc, a rosszemlékű Bach korszak, majd az olasz nemzeti egységért folytatott harcok, a Risorgimento történetének nevezetesebb állomásai. A magyarországi, olaszországi, ausztriai, és romániai levéltárak gazdag anyagát dolgozta fel a szerző annak érdekében, hogy e példamutató magyar garibaldista életútja minél teljesebb és sokoldalúbb megvilágítást nyerjen, kibogozva mindazokat a rejtett szálakat, melyek érthetővé teszik Történelmi szerepének és jelentőségének megértéséhez szervesen az is hozzátartozik, hogy a csatamezőn tette emlékezetessé nevét a maddaloni csatában 1860. okt. 1., (Nápoly mellett), ahol fél lábát elveszítette. Elsősorban nem katona, hanem politikus volt a társadalmi haladás bátor harcosa. Dunyov magáévá tette Garibaldi társadalmi-politikai nézeteinek leglényegesebb tartalmát, és ennek birtokában hatolt a politikai és társadalmi viszonyok vizsgálatába. Büszkén és tudatosan vallotta, hogy túlmenően a Garibaldi iránti tiszteletén és szeretetén, személyi rokonszenvén, egyetért az olasz baloldal elismert vezérének célkitűzéseivel, programjával és minden vonatkozásban támogatja azt. Dunyov István gondolatvilágából hiányzott a „tekintélytisztelet“, jobban mondva azoknak az áltekintélyeknek a dicsőítése, akik pozíciójukat, bársonyszékükét a népgazdaság rovására, a társadalmi haladás táborával szemben kifejtett ténykedéseik eredményeképpen szerezték. Amikor arra a következtetésre jutunk, hogy Dunyov István szellemi felkészültségének teljes erejével, politikai meggyőződésének és tapasztalatainak teljes súlyával Garibaldi forradalmi nézetei és gyakorlata mellett foglalt állást, akkor arra is gondolunk, hogy ezzel végső soron hazája érdekeit, nemzeti függetlenségének kivívását is szolgálni kívánta. Törekvése arra irányult, hogy olaszországi politikai szolgálatában szerzett ismereteit a magyarság és a vele együtt élő népek jövője érdekében vesse latba. Elgondolásai a teendőkről, a feladatokról és azok megvalósításának módozatairól sok tekintetben eltért a hivatalos magyar emigráció képviselte politikától. Amit elsősorban szakadatlanul bírált és kárhoztatott, az a magyar kérdés szoros összekapcsolása a nemzetközi diplomácia manővereivel, a feltétlen támaszkodás Párizs és Torino hivatalos köreire kiszámíthatatlan és bizonytalan ígéreteire. Dunyov a leghatározottabban vállotta és hirdette, hogy nem a hivatalos kormányok vélt jóakaratára és segítő „készségére kell építeni a magyar haza jövőjét, hanem az elnyomott népek forradalmi szolidaritására és összefogására. Ennek a szempontnak rendelt mindent alá, anélkül, hogy támogatta volna meggondolatlan akciókat, felkelési kísérleteket, tömegtámogatást nélkülöző“ puccsukat. Dunyov István Garibaldival együtt vallotta, hogy a népek nemzetközi szolidaritásának nem abban a formában kell megnyilvánulnia, hogy az elnyomott országba kívülről igyekszenek bevinni a „forradalmat“. Dunyov azzal sem számolt, hogy Garibaldi valamiféle toborzott nemzetközi köztársasági csapattal felszabadítja az elnyomott hazát. Garibaldi ilyenfajta állítólagos terveiről ugyan élterjedtek hírek az emigráns körökben, azonban ezeknek nem volt komoly alapjuk, és inkább csak arra szolgáltak, hogy a felelőtlenség, a ka- landorság hírét keltsék az olasz radikális demokratikus tábor híveivel kapcsolatban. Garibaldi félreérthetetlenül tudtára adta a Caprera szigetére látogató Pulszky Ferencnek is, hogy neki nem áll szándékában kezdeményezni sehol sem felkelést, azonban kötelességének érzi a rabságuk ellen harcra kelt népek támogatását. — „Én nem veszem magamra a felelősséget, hogy másokra feltoljam magamat, de bárhol is küzdjön egy nép, a szabadság a zsarnokság ellen, kötelességemnek tartom barátaimmal együtt, csekély erőmhöz képest részt venni a harcban“. Ilyen értelemben és csakis ilyen vonatkozásban értelmezte Dunyov is a népek nemzetközi szolidaritását, és erre, nem pedig a kormányok támogatására kívánt építeni. Nézete szerint az utóbbi az elnyomott népek belső erejét nemcsak lefékezi, de egyben jövőjét is bizonytalanná és kilátástalanná teszi. Határozottan váltotta, hogy: „... tántoríthatatlan lelki meggyőződésemmé vált azon nézet, hogy hazánk külbefolyása és idegen kormányok jóakaratától soha szabad nem lesz“. — Nem követte azok példáját, akik Garibaldi vörös ingét könnyedén felcserélték az olasz monarchia aranysújtásos egyenruhájával és minden erejüket karrierjük megalapozására fordították. Az az út, melyet választott, ugyan különösen nehéz, terhes és göröngyös volt számára, de összhangban állott azokkal a nemes célkitűzésekkel és politikai elvekkel, melyek érdekében élete végéig küzdött. Ez a körülmény tette őt alkalmassá arra, hogy kiemelkedő politikai alakja legyen az olaszországi magyar emigráció baloldali, demokratikus szárnyának, mely a garibaldizmus eszméit tűzte zászlajára. Dunyov István jelentősége túlnőtt egy vitéz és bátor katona szerepén. Forradalmi és szabadságharcos gondolkodó volt. Figyelemmel kísérte és tanulmányozta a demokratikus és forradalmi eszmék képviselőinek lényegesebb munkáit, kiterjedt filozógiai, történeti, társadalmi, közgazdasági és politikai műveltségre tett szert. A társadalmi haladásért és a nemzeti felszabadító küzdelemben hozott áldozataiért, a garibaldista eszmékhez való hűségéért üldöztetés, háttérbeszorítottság jutott számára és éppen azok részéről, akik haszonélvezői, kisajátítói voltak a nemes áldozatai nyomán született eredményeknek. A monarchists Olaszország és a kiegyezéskori Magyarország a szabadság-eszmék és a demokratikus politika e kiemelkedő védelmezőjét méltatlan sorsra kárhoztatta. A szerzővel együtt azt kívánjuk, hogy gyötrelmekben, szenvedésekben terhes életének tanulságai és szellemi hagyatéka váljanak a jelen nemzedék közkincsévé. A szerző érdeme, hogy a nemzetköziség e nevezetes úttörőjét kiemelte az ismeretlenség szürkeségéből és nemes példáját. szellemi örökségét felszínre hozta. A kötetet számos korabeli fénykép, Garibaldi és Dunyov István levelezéséből válogatott irat fakszimiléje és. térképek egészítik ki. HAMAR Kálmán i V
