Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-04 / 9. szám
Hogyan terjed a pletyka? Normann Rockwell angol karikaturista rajza a körbeforgó pletykáról. Belépünk presszónkba, ü- zemünk büféjébe, az orvosi várószobába, és szemünkbe ötlik két-három ember — egymás Ismerősei —. amint összehajolva, sőt összebújva élénken beszélgetnek. Akarva-akartlanul elkapjuk a társalgás egy-egy foszlányát: „Na ne mondd! És azután mi történt?... És akkor a Nusi jől beolvasott neki!... Hogy ez az üj főnök milyen erőszakos! . . . Most éppen vele jár. de hát lehet azt tudni...? Képzeld, amikor tegnap megyek hazafelé, kibe botlom?...“ Miközben meg-megüti fülünket izgatott trécselésük zaja megértőén elmosolyodunk: ahá, pletykáznak! „A pletyka — olvashatjuk az Értelmező Szótárban — valamely személyes vagy magánügyet, illetve koholt, elferdített dolgot, ügyet, bizalmasan vagy alattomban tárgyaló, kiteregető, indiszkrét, felelőtlen vagy rosszakaratú hír tesztelés), a- mely valakit erkölcsi vagy társadalmi tekintetben rendszerint gyanúba vagy hírbe hoz ...“ De vajon minden hír pletykának minősül-e, amelyet ismerőseinkről munkahelyünk „titkairól“, feletteseinkről stb. hallunk és tovább adunk egy másik személynek? Korántsem. Az emberben van olyan szükséglet, hogy társadalmi és személyi környezetében tájékozódjék, eligazodjék, ismerje abban a saját helyét és Ismerje a saját értékét. Ennek a természetes és társadalmilag hasznos jelenségnek a kóros oldala a pletykázás, amely már a közösségre is káros. A pletykázó személy — azonkívül, hogy jólértesültségét fitogtatja — úgy véli: önmaga értékét emeli azáltal, hogy másokról elmarasztaló híreket terjeszt. A legjobb esetben is önmaga fogyatékosságáról tereli el a figyelmet, mintegy kiegyenlítve kompenzálva azt. Könnyen eszünkbe jutnak olyan esetek, amikor csak annyit mondtunk valakinek, hogy közös ismerősünket 'íét Ízben is kettesben láttuk feljönni a liften a csinos titkárnővel (ez épp azért tűnt fel, mert tudjuk, hogy egyébként sohasem találkoznak), és ime, néhány nap elteltével így jut hozzánk vissza a bizalmas újság („De nehogy tovább- mondodd“): A szóban forgó személyeknek már régóta viszonyuk van egymással. Az életben érdekeltségünk, rokon- és ellenszenvünk, érzelmeink közvetlenül belejátszanak a hírek továbbításába, pedig megfigyelőképességünk még akkor sem működik hibátlanul, amikor pártatlanságunk teljességgel biztosítva van. Ezt számos kisérlet is bizonyítja. Az egyik ilyen kísérlet fölöttébb érdekes, mert itt a kísérleti alanyok maguk is pszichológusok voltak. Egy lélektani konferencia 40 részvevőjének munkáját — legnagyobb megrökönyödésünkre — az alábbi váratlan esemény szakította félbe- a terembe hirtelen berontott egy férfi, akit egy másik, pisztollyal hadonászva követett. Dulakodni kezdtek, majd lövés hallatszott és mindketten kirohantak. Az egész nem tartott húsz másodpercnél tovább' A hallgatóság tagjai természetesen nem tudták, hogy egy előre megrendezett és filmra fölvett jelenetnek voltak tanúi. Amikor az elnök kérésére leírták a látottakat, kitűnt, hogy az alapvető tényekről több mint a felük (huszonötén) 40 százaléknál valamivel nagyobb arányban téves észleleteket közölt. Tizennégy beszámolóban hozzávetőleg 20—40 százalék között volt a tévedések aránya, és csak egy jelenlevő akadt, aki 20 százaléknál nem tévedett többet. De még ennél is feltűnőbb az, hogy a beszámolóknak több mint a felében a részleteknek legalább tíz százaléka kitalált dolog volt. És ne feledjük: a megfigyelésben igen jártas, tudományosan képzett emberekről van szó, akinek személy szerint semmiféle okuk sem volt a tévedésre. Sőt, munkájukat az is megkönnyítette, hogy a rövid ideig tartő esemény lezajlása után nyomban nekiláttak a följegyzésnek. Nem így az életben, ahol többnyire olyan híreket bocsátunk szárnyra, amelyeknek valóságos megtörténte, de még hallása és közlése között is jókora idő — néhány nap, hét esetleg hónap — telik el. Ezalatt pedig emlékezetünk rostáján is sok minden kihull, és a legkevésbé sem bizonyos, hogy csak a valóban lé-* nyegtelen mozzanatok hullanak ki rajta. Ám ezen szokás szerint úgy segítünk, hogy a réseket betömjük képzeletünk termékeivel, mintegy kiegészítve az események folyamatossága között levő hézagokat. Mindez a közöltek és a valóság közötti távolságnak további növekedésére vezet. A hírek útját figyelemmel kísérő vizsgálatok kimutatták, hogy az értesülések továbbításában némelyeknek kiemelkedő szerepük van. Akadnak ún. vé- leményirányítók, akik értesüléseiket fennen hangoztatják, és véleményüket, tanácsukat, a rájuk hallgató kisebb-nagyobb kör tagjai rendszerint meg is fogadják. E hangadóknak a pletykában (ki kivel jár, kinek mi a bajá, mi a legújabb politikai csemege?) szintén vezető szerep jut. Gyorsabban, elevenebben és közlékenyebben reagálnak az eseményekre, mint legtöbb társuk. S ez nemcsak a munkahelyükön vagy ismeretségi körükben történt dolgokra vonatkozik, hanem azokra az értesülésekre is, amelyek a rádióból, a televízióból. és az újságokból származnak. Ezeket szűkebb közösségük passzívabb tagjainak ők adják tovább, illetőleg személyes befolyásuk révén ők irányítják fogadtatásukat. Erre tájékozottságukon, jólértesült- ségükön alapuló tekintélyük teszi őket alkalmassá, (különösen felfokozódik jelentőségük az . elmaradottab, kulturálisan fejletlenebb országrészek, eldugott falvak közösségeiben, amelyeknek tagjai értesülésüket személyes beszélgetéseik során szerzik be.) Persze a hangadókon túl a továbbítóknak is nagy a felelősségük Hiszen ahhoz, hogy egy önkéntelenül vagy szándékosan elferdített értesülésből pletyka legyen, többeknek a közreműködése szükséges. Egy hírközlés torzításának valószínűsége még akkor is számottevő, ha a résztvevők akaratuk szerint — erről vagy arról az emberről, dologról — kifejezetten tárgyilagos értesüléseket kívánnak továbbítani. Pletyka esetében azonban a torzulás valószínűsége sokkal nagyobb. Ehhez „csak" az kell, hogy a pletykalánc egy vagy több tagjában ellenszenv éljen az illetővel szemben, sérelmet hordozzon magában iránta. Egy-egy, az illetőre kedvezőtlen hír ilyenkor „alkalom“ lehet számára, hogy kettőjük kapcsolatában a saját igazát megerősítse, kettőjük erőviszonyában a saját helyzetét javítsa. A torzulásnak olykor ártatlanabb az indítéka. Például az, hogy sokan társaságban, baráti körben, azáltal igyekeznek kitűnni, hogy minél meglepőbb, érdekesebb híreket közölnek. Ennek érdekében akarva-aka- ratlan kiszínezik a hallottakat, egy-egy oldalát élesebbé. teljesebbé teszik. A pletykában az is veszélyes, hogy rendszerint valamiféle valóságelem van benne, de az egész, ahogyan kikerekedett — valótlan. A pletykázók egy része áltatja magát, azt hiszi, ha azt mondja „de ne mondd tovább“, a pletyka barátjánál, jó ismerősénél meg is akad. Pedig az rendszerint szintén „de ne add tovább!“ felkiáltással elpletykázza, és igy folytatódik tovább. Amikor aztán az ügy — esetleg hetek múlva — szóba kerül, a pletykalánc részvevői már rég elfelejtették, hogy a közlés bizalmas volt, s a társaságban nyugodtan mint köztudomású dolgot említik. Holott a „mindekitöl közismert“ történet nem „tény“ — csupán egy teljesen alaptalan pletyka . . Mit tehetünk a pletykázás ellen? Mielőtt hitelt adnánk valamely értesülésnek, minél alaposabban meg kell győződnünk megbízhatóságáról. Ez főként következtető- és ítélőképességünk, kritikánk és önkritikánk mozgósítását követeli. a) Tudatosan törekedni kell arra, hogy a fülünkbe jutott érdekes hírről az „útközben“ valószínűleg rárakódott salakot eltakarítsuk. b) Eközben feltétlenül mérlegelnünk kell, vajon milyen a viszony a hír közlője és az általa közöltek között. Szem- és fülta- nú volt-e, vagy maga is csak „úgy“ hallotta a dolgot? Alapos ismerője-e a szóban forgó jelenségnek, vagy csak távoli, laikus szemlélője? Ellenségként vagy barátként kezeli-e a témát?, C) Ha a hír valamelyik ismerősünkre vonatkozik, a hitelesséo ellenőrzése sok esetben másként nem is képzelhető el, mint az érdekelt bevonásával. Ezt megtenni erkölcsi kóteles- ségunKké is válhat ha a hír valakinek a sorsát (munkakörét családi helyzetét) károsan befolyásolhatja, és hallgatásunk valakinek a védtelenségét fokozza Minden olyan értesülést, ameivet a kritikai megrostálás nem mutat meggyőzően hitelesnek, nemlétezőként kell kezelnünk. Semmiképpen se adjuk tehát tovább! Határozottan szembe kell szállnunk azokkal, akiktől mer több alkalommal kaptunk komolytalan. hitelt nem érdemlő és másokra káros értesüléseket. Végül, de nem utolsó-* sorbanamennyire tőlünk telik, meg kell teremtenünk a „nyilvánosságot“. Tehát el-* érni. hogy környezetünk, munkahelyünk tagjai nyíltan, őszintén, szemtől szembe értékeljék a saját és társaik szerepét, munkáját, a közösség tagjait érdeklő eseményeket. Ezt elsősor-* ban személyes példánkkal segíthetjük elő. Amilyen mértékben természetessé, és sértődéstől, fenyegetés-* tői megtorlástól mentessé tesszük az észrevételeknek szemtől szembe való közlését, oly mértékben csökken a hátunk mögötti pletykák száma. Ilyen egylet is létezik Mégpedig csaknem 25 évvel a háború, a hitleristák számára vesztes háború befejezése után. Az egylet elnevezése: BHJ (a Bund Heimatstreuer Jugend, vagyis a „hazájához hú ifjúság szövetségének“ rövidítése). Székhelye: a nyugat-németországi Aachen. Fiókszervezeteik Celle-ben, F.mdenben, Zweibrückenben, Hamburgban és egyebütt is működnek« Köszöntésük: Heil Dir = Üdv neked, mert kínosan kerülik a hitle- rizmus látszatát minden „átlátszóság“ ellenére. Fogadalomtételük szövege: Becsületemre fogadom, hogy a közösség érdekeit mindenkor előnyben részesítem saját magammal szemben. Himnuszuk kezdósora: Ha valamennyien elpártolnak mi hűek maradunk. Fáklyák lobognak, zászlók lengedeznek az éjbe borult erdő egyik tisztásán a jelképes német tölgyfák tövében. Mert ilyenkor tartják összejöveteleiket a rohamkéssel felszerelt ifjak és honleányok. Előző este még az aacheni Jägersruhhoz címzett vendégfogadó ivójában dözsölt a gyülevész ifjú népség, amelynek falát az Odal-Rune, a germán családi tulajdon jelképe díszíti. A szövetségi alkotmány védelmét élvező BHJ tagjainak jelenlegi száma „kifelé“ 200 a valóságban azonban az 1000 főt is meghaladja és egyre újabb jelöltekkel gyarapszik Fritz Burger „Bundesführer“ bevallása szerint. Az egylet célkitűzéseiről viszont mélyen hallgat a vezér Tavaly júniusban Hans Grimm német nemzeti szocialista költő „Klosterhof"-ját keresték fel a BHJ tagjai a Weser melletti Lippoldsbergben. Grimm volt a „Az élettér nélküli nemzet" egykori szerzője. Június 21-ét, az ógermán napforduló ünnepét a Teutohurgi erdőben ülték meg a BHJ-ifjak, ahol Hermann (Ar-* minius) germán vezér a monda szerint mcgrendszabá- I ózta az egyre szemtelenebbé váló rómaiakat. az aratási hálaadó ünnepségen pediq Wotan pogány istenség előtt hódoltak. Végül a „német nemzet gyásznapján“ megkoszorúzták az elesett fegyveres SS-Iegények sírját a vahrendorfi temetőben. Külföldön nem szívesen mutatkoznak a rettenthetetlen BHJ-ifjak. Kivételt képez az általuk továbbra is „Ostmark“-nak nevezett Ausztria, a német származású flamandok lakta terület Belgiumban és Alto Adige vidéke, Dél-Tirolnak Olaszországhoz csatolt körzete. Ott azonban a szemfüles karabinierik közeli kapcsolatba hozták a BHJ elöfutárjait a gyakori bombamerényletekkel és lefülelték a gyanús mundért viselő kirándulókat, hiába hangoztatták útjuk tisztán etnográfiái tudományos jellegét. Magasztos küldetésüket azzal fejezték be a BHJ reménydús tagjai, hogy a német-csehszlovák határon feliratokat helyeztek el a kővetkező szöveggel: „Itt kezdődik a Csehszlovákia által megszállt német határövezet Mert Szudéta-ország — Németország.“ Hiába álcázzák köszöntésüket „Heil Dir“-rel, hiába szedték le cégérükről kedvelt szvasztikájukat, módszereik veszedelmesen hasonlítanak egy letűnt világ csődbe jutott rendszerére. A DER SPIEGEL nyomán
