Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-27 / 9. szám
MÓRA FERENC: u| ifjúság 5 KOLIBRIK Van nekem egy sereg jóbarátom, aki a halálával a- kar kedvemben járni. Tudniillik valahányszor találkozunk. mindig bi7tosítanak arról, hogyha ők meghalnak, akkor ezt meg azt a holmijukat hagyják rá arra a múzeumra, amelyiknek én vagyok a keze-lába. Van köztük olyan is, aki ötven hold földet ígért halála esetére, minden kikötés nélkül, és van olyan is, aki annak a humárnak az ollóját szánta ide, amelyik valamikor megcsípte öt Helgolandban. Ez a- zonban csak bizonyos kikötés mellett hajlandó örököseit megrövidíteni a rákollóval. Az a kikötése, hogy az ereklyét foglaljuk keretbe és írjuk rá, kinek a martíromsága révén került a szegedi múzeumba. Hát abban hiszek, hogy ezt a tengerirák alkatrészt csakugyan ránktestálják, mert ez a legpraktikusabb módja annak, hogy az ember megörökítse az emlékét. Nem kerül semmibe és mégis többen megnézik, mint a sírkövet, és a sírkőre különben •em szokás írni. hogy aki alatta nyugszik, arra úgy gondoljanak a késő unokák, hogy ő valaha olyan helyen is járt, ahol döglött cethalat is láthatott volna. ha a szerencse kedvezett volna neki. Hanem a többi nagy ígéretben, ne haragudjanak meg érte a barátaim, nem igen hiszek. Aki csakugyan szánt valamit annak a pálinkamérésnek, a- mel.y a közművelődéshez van címezve, az nem a maga halálát köti ki feltételnek, hanem az enyémet. Az úgy tesz. mint az a mecénás, aki hozott egyszer egy nagyszerű pipát — a csibukja tajték. a szára ébenfa, a csutorája borostyán — és azt azzal tette le a haza oltárára, hogy szálljon majd a múzeumra, de csak az én halálom után. addig használjam erőben, egészségben. Tőlem telhetőén megfelelek ennek a kikötésnek, és még jobban megfelelnék, ha megfelelő dohányról is gondoskodott volna a pipaletétnök. Ha azzal is ellátott volna, akkor halálom után a pipa azzal a fölírással került volna üveg alá. hogy ez volt Mohamed ihletöje, amikor a Koránt írta. El lehet képzelni, milyen lendületet venne a magyar múzeális kultúra, ha ez a derék ember iskolát csinálna és a mecénások így adogatnák egymás kezébe a hivatalom kilincsét: — Kedves barátom, gyere át velem a közjegyzőhöz, ötven hold földet akarok íratni a könyvtárra, de kikötőim, hogy addig, míg élsz, tied legyen a haszna. — Kedves igazgató úr, a villámat a múzeumnak szeretném adni, de csak abban az esetben, ha ön elfogadja lakásnak és vállalja, hogy negyven évig benne fog lakni. — Kedves barátom-uram. van nekem egy másfél mázsás disznóm, hő vágyam volna azt a természetrajzi gyűjtemény számára kitömetni, de csak akkor, ha megígéri ön, hogy a húsát és szalonnáját megtartja magának. Mindaddig, míg a múzeumpártolás ilyen gyakorlati irányt nem vesz, én a haláluk után hagyako- zók ígéretére épp oly keveset építek, mint a mesz- szi útra menőkére. Ebbe a második kategóriába még több barátom tartozik, mint az elsőbe, s ezek ígértek már nekem szibériai mammutagyart, ceyloni rubint, niadagaszkári grifftojást. perui inkakincset, Harun al Rasid papucsát. Mussolini zápfogát és Trockij szakállát. de mindebből még eddig se behozatali affér, se külpolitikai bonyodalom nem lett. Mindössze egy francia barátom küldött két éve Da- maszkuszból egy igen patinás óperzsa érmet. azon7 ban a drótkefével való vallatásnál arról is kiderült, hogy csak angyalos négykrajcáros 1883-ból. Történik azonban tavaly, hogy levelet kapok Qui- tóból egy barátomtól, akit bátran nevezhetek annak. mert mindössze kétszer találkoztunk egymással az életben, s így nem igen volt alkalmunk ba- rátságtalanságba keveredni. Különben megmondhatom a nevét is, utóvégre nem szégyen az, ha valaki az új hazájából is visszagondol a régire. Rosenfeld Richárdnak hívják, mérnökember, másfél é- ve telepedett ki Equadorba, ahol igen jól érzi magát. mert nagyon szereti a lekvárt és azt ott ötvenféle gyümölcsből lehet főzni, és abból egy mázsa nem kerül annyiba, mint minálunk egy szem őszibarack. Rosenfeld Richárd úr azt Irta nekem, hogy szeretne szolgálatára lenni a múzeumnak, és egyelőre három propozíciót tesz, válogassak köztük tetszés szerint. Az első az. hogyha kívánom, küld nekem néhány krokodilust, mert az ott tucatjával sütkérezik a tengerparton s az equadori kormány nem gördít semmi akadályt a kivitel útjába, (Hiába, ebben a tekintetben a kormányok mindenütt liberálisak. Mitölünk ugyan krokodilt nem lehet kivinni, de tojást igen.) Erre természetesen azt válaszoltam, hogy krokodilra nem reflektálok. Mi az ördöggel etessem, mikor minket is csak fenével etet a piacon a nemzetfönntartó elem? A másik ajánlat komplikáltabb. Quitóhoz tíz napi járóföldre — már tudniillik lovasjáróföldre — az Amazon ősrengetegeiben, ahol az európai vízum nem gilt, még vannak vörösbörű kannibálok, akiknél a közjogi viták azon végződnek, hogy megeszik egymást. Előbb azonban leskalpolják a közjóra menendő áldozatnak nemcsak a fejbőrét, hanem az e- gész bőrét és ezt a műveletet valóságos művészettel végzik. A lehántolt emberkérget azután pácolják és megszárítják a napon, ahol az úgy összezsugorodik, mint a szalonnabőr a tűzön. A fejet azonban azon frissiben kipreparálják, a hajat is rajtahagyják, aztán kitömik az egész embert, amelynek arasznyi teste így természetes nagyságú fejet hordoz. Ez equadori fogalmak szerint igen mulatságos figura, amit a Kopfjägerek minden rendőri tilalom ellenére bevisznek a városokba eladni, s Quito úri házaiban ez nagyon kedvelt dísze a szalonnak. Ha tetszik, mi is kaphatunk belőle néhány darabot. Hát nekem ehhez se volt gusztusom. Utóvégre kannibáljaink vannak nekünk fehérben is, és közjogi viták fölfalt áldozataiért nem megyünk a szomszédba. Annál nagyobb örömmel kaptam a harmadik ajánlaton: elfogadok-e egy dobozzal kitömetni való kolibrit? Mikor ezt olvastam, az öreg Bárkányi érmester szalutáló alakja képzett meg előttem. Ugyan csak Kossuthnak volt őrmestere, nekem csak vasárnapi múzeumőröm volt a derék hadastyán. A ■ madaras szekrények kitömött gólyáira, darvaira, bíbiceire, baglyaira, héjáira vigyázott, igen, és három kis kolibrire is, melyek kissé éktelenül ékesítették a hazai madárfaunát, valami majomtáncoltató hagyatékából. Kopottak voltak, molyrágottak, megtépázottak, valódi madárhadastyánok A következő vasárnap, zárás után, megállt előttem Bárkányi őrmester szigorú haptákban: — Tekintetös úrnak alásan jelentőm, a nemzet ma zúgolódott. — Miért zúgolódott a nemzet, őrmester, — Alásan jelentőm, azért, mert a koribli madarakat nem találta a helyükön. Azóta sok esztendő eltelt, a nemzetnek egyéb okai is adódtak a zúgolódásra, és Bárkányi őrmester is rég itthagyta a földi szolgálatot. A napokban azonban, azt hiszem, raportra jelentkezett a legfőbb hadúrnál:_ — Főméltóságú Úristen, eressz le engöm egy kis szabadságra a szogedi múzeumba, mert meggyüttek a koribli madarak. Meg ám, megjöttek az óperencián túlról vagy öt- venen a repülő drágakövek, a Nemzeti Múzeum pre- parátora bebalzsamozta őket, hogy azután csöndes polcaikon örömére legyenek a szegedi nemzetnek. Csakhogy attól félek, a nemzet megint zúgolódni fog. Mert lám, a múltkor is idevetődött múzeumjártában Mák ángyó, tanyai csirkeültető és nevezetes piaci szóvivő. — Mik azok a szépséges cifraságok, lelkömgalam- bom? — kérdi tőlem bizalmasan. — Ezek az újfajta tyúkok — teszek a tenyerébe egy diónyi madarat, — Ezután csak ilyeneket lesz szabad keltetni. — Ó, öszöm a lelkét, de csöppség — nézi kedvetlen. — Osztán jó tojó-e ez, hallja? — Tojik is nyolcat is egy nap, ángyó. — No, ebbül vöszök — ragyok az arca az ángyónak. — De csak akkora ám a tojása, mint a borsószem. — Tojás: tojás — mondja ángyó szigorúan, mintha már a piacon árulná a kolibri-tojást a városi népeknek, darabját kétezer koronájával. — Csakhogy nem úgy lesz ám ángyó — veszem fel az asztalról a hivatalos lapot. — Ki van adva törvényben, hogy az újmódi tojást csak literrel szabad mérni. Mák ángyó rámnéz, féloldalt hajtja a fejét, mint régimódi öreg tyúk, hogy hátha csak tréfálok. De olyan méltóságosak a nagy kőfalak, a sok kép a falon, a hosszú pokróc a grádicson — nem, ez nem tréfálkozás háza. — Hát rusnya férög, az Isten bomlassza mög, aki kitanálta — teszi le utálkozva a szépséges cifraságot az asztalra. Nem ajánlom Rosenfeld Richárdnak, hogy mostanában haza jöjjön látogatóba az apja sírjához. KOPÓCS [TIBOR rajza Látomások Tegnap éjjel katicabogár voltam, fűszálak hegyén repülni tanultam. Tegnap éjszaka egy láb lépett felém: tegnap könny lettem a fűszálak tövén. Majd azt álmodtam, hogy harmatcsepp vagyok, és fésülködnek bennem a csillagok. Szomjas bogarak jöttek, megitattam, egy hangya énekelt: — hej, tükröt ittam! Eltaposták az éneklő bogarat: könny született a fekete ég alatt. Boldog törvények idején Szél fúj: vihar lesz talán. A szélnek ki parancsol? Csend van: csend lesz talán. A csendnek ki parancsol? A Nap! — csak lángol, lángol: a fénynek ki parancsol? Fölsírsz a félhomályból. A könnynek ki parancsol? A szél, a vihar, a csend, a fény egy boldog törvény csodája, csak a könny forrását indítja ismeretlen indulat. Forgunk a szív tengelyén, döccenve olykor s irigyelve széltől a szelet, vihartól a vihart, csendtől a csendet, fénytől a fényt... Erős tengely a szív, mégis elgörbül gyakran, és ilyenkor sírásra áll a szánk, s keringünk szédült félelemben, nem tündöklünk egymás örömére boldog törvények csodája szerint. A könny, ha ólomból van, nem tündökölhet. HIBAIGAZÍTÖ Á' 7-es számunkban közölt Tőzsér Árpád Nyitott képek c. verse nem egyetlen összefüggő mű. Az első versszakot a másodiktól, s a másodikat a harmadik és negyediktől elválasztó csillagok sajnálatosan kimaradtak. Mind a szerző, mind az olvasó szives elnézését kérjük. Szerk. >
