Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-27 / 9. szám

/ • * f • .f •

5 ü| ifjúság

Elmondja 5/poss Jenő

Talán különösen hangzik, amit most itt leírok: ifjúnak, 15 évesnek érzem magam. Annyinak, mint sokan közületek, kedves fiatalok. Ugyanis én csak azóta élek igazán, amióta a színházat szolgálhatom. A színházam, a komáromi Magyar Területi Színház most múlt 15 éves — én is any- nyi vagyok!

De fordítsuk vissza az idő kerekét arra az időre, amikor valóban 15-18 éves voltam! Valóban, akkor fogant meg bennem a szeretet, a vágy a színpad, a színház i- ránt. Hogy is történt? Érettségi után o- daálltam édesapám elé a nagy tervemmel: színész akarok lenni. Édes jó apám — nyugodjon! — egy atyai nyakleves kíséretében kioktatott, hogy a színészet nem foglalkozás, nem hivatás és a többi. — Kisfiam — mondta — a családban az első fiú mindig jogász volt. Te is az leszel és punktum! — Nos, nem ellenkezhettem, mert a háború is közbejött, katona lettem, és az egyetemi beiratkozást lekéstem. Mikor vége lett az esztelen öldöklésnek, amit úgy hívnak, hogy második világháború, a- pám kérésére mégiscsak elvégeztem a jogot — de soha nem lettem jogász. 1952- ben megalakult a Magyar Területi Színház és én, aki már a Csemadok somor- jai 'helyi csoportjában 1949-től a műkedvelő színjátszásban éltem azt az életet, amire mindig vágytam: színházat szolgálni — végre révbe kerültem: színész lettem. Visszatekintve erre a tizenöt esztendőre, a- mit színpadon és a színház más művészi beosztásában töltöttem, csak annyit mondhatok:. ha újra élnék, újra ezt tenném. Szeretem a hivatásom, szeretem a színházat, művészeket. Nehezen tudnám elképzelni nélkülük az életemet.

Hogy melyik volt a 15 év alatt a legkedvesebb szerepem?

— Nem tudok választani. Minden szerepemet egyformán szerettem és szeretettel gondolok vissza azokra. Ha mégis ki kellene emelni egyet is, talán Venczel szabómestert az Érdekházasságból. Azt különösen nagyon kedveltem, mert igen jó, nekem való szerep volt és táncolhattam, é- nekelhettem benne a prózán kívül. Szerepekre vonatkozó vágyaim nincsenek. És most már nem is lehetnek, mert pár éve már csak itt-ott játszom, a színháznak más poszton van rám nyilván nagyobb szüksége: lektor vagyok, a dramaturgián dolgozom. És én szeretek ott dolgozni, ahol érzem, a legtöbbet tehetek.

Színészi éveim alatt természetesen velem is történt egy és más. Engedjétek meg, hogy az egyik leghumorosabbat, de részemre t legkellemetlenebbet megemlítsem. A „Három szegény szabólegény“-ben a toll- nok urat játszottam és az utolsó felvonásban — az egyik vidéki előadáson, amint elmentem a díszlet alatt, a parókám (szép hosszú, Rákóczi-kori hajzat volt) — beakadt egy kiugrásba és én szabályosan „kiléptem“ a halamból. Szerencsére észrevettem és visszaléptem a paróka alá és az egész felvonás alatt ott álltam rendületlenül, mint a cövek.

De az előadás végén egy verejték voltam. Hát, amint látjátok, nem olyan könnyű mesterség a színészet. Mit írhatnék még, ami benneteket érdekel? Hobbym nincs! Azaz igen: a családom. Ők (feleségem, két nagy fiam, akik annyi évesek, mint Ti, kedves Olvasóim) jelentik számomra azokat a kellemes és boldog perceket, melyeket a színházon kívül töltök. Valahogy így: színház, család és én — egyek vagyunk. S ha még akartok az én magánéletemből egy már banálisnak hangzó titkot tudni, azt is megírom, mert büszkén vallom: Fradi drukker vagyok, a javából. Hát csak ennyit magamról.

Kekves fiatalok, lányok és fiúk, szeressétek a színházat! Az élet olyan lenne színház, művészet nélkül, mint a sivatag oázis nélkül, mint az erdő fák, a mező virágok nélkül. Egyszóval: kietlen. A színház. a MATESZ a tiétek is. Szeressétek!

FARKAS ISTVÁN

A MI RÉGI „KüLTÜRHÁZUNK“

(Egy öreg tanító feljegyzéseiből)

nyarán a kisbíró Stál segédjégyzö úr mosolygó felügyelete •a a n mellett „kirakott" a panyidaróci tanltóíakásból. Meg is érde- I U J J meltem. Még a tanítói oklevelemet is 1919 júniusában állítot- I y £ ták ki. amikor Léva körül folytak a vörös hadsereg harcai — amelyekben mint lévai, természetszerűen én is résztvettem. Sok volt a rovásomon. Hozzá még 1922 elején nálam, a panyidaróci ta- nitólakásban lakott a hadifogságból hazaért kommunista bátyám, aki innen gyalogolt be esténkint a közeli Losoncra, hogy ott a kommunista pártban előadásokat tartson. így aztán Borcsa néni egyik nagy kamrájába tették szegényes bútoraimat, én pedig hazagyalogoltam az apósom- ékhoz, ahol nem éppen a legnagyobb szeretettel fogadtak. Testvérbátyám közben Kassára került, ahol a Munkás című kommunista napilap szerkesztését vette át. Hát ez „nagyon“ sok volt.

Közben újra vizsgáznom kellett. (No, ez aztán majdnem öreg napjaimig elkísért, mert először csak szükségből. Később egyre nagyobb kíváncsiságból tanulgattam.)

1923-ban február közepén ismét gyalog vágtam neki a világnak, immár az új papír birtokában, hogy tanítói helyet keressek. Panyidaróc szomszédságában, Jelsőcön hirdettek tanítói állást. A falucska utolsó volt a magyar falvak között, ahol már „éppen kifogyott a magyar imádság", a jövedelem szerény volt, az iskola és a tanítólakás bizony eleg siralmas állapotban, így hát valami reményem lehetett. Kívülem nem is jelentkezett más, mint egy Losonc környéki tanitó, akinek iskoláját a tanulók rohamos létszámcsökkenése miatt bezárták. De a kolléga azon a fagyos februári vasárnapon saját kocsiján érkezett, két olyan pompás lovon, hogy a jelsőciek a szájukat tátogatták. Ott ugyanis akkoriban mindössze négy gazdának volt lovas fogata, mert a dimbes-dombos határban csak ökrökön tudtak szántani.

Rajtam régi Károly-köpenyböl átfestett katonakabát volt. Mindjárt a falu végén meg is kérdezte egy nénike:

— Dohányt árul, ügyi?

Az Ipoly mintegy három kilométernyire volt, a csempészek sűrűn látogatták a környező falvakat.

— Nem, édes nénikém. nem árulok semmit. — S magamban hozzátettem: — legfeljebb magamat, ha szükség van még rám valahol.

Megkérdeztem, hogy hová kell mennem, ha a tanítói állás ügyében keresek valakit. Otba is igazítottak, csak menjek át a kis hídon, ott az iskolával szemben lakik a volt bíró. az majd eligazit. Halk dícsértes- sékkel be is nyitottam a konyhába. Nem mondhatom, hogy valami nagyon szívesen fogadtak, de azért leültettek, s kikérdeztek, hogy mi járatban vagyok. Az ember még csak elvolt valahogy, de a fiatalasszonyon láttam, hogy nem éppen ínye szerint való „koldusféle“ vagyok. Nem i- lyen „úrfélékhez“ voltak szokva. Hát valóban, mindennek nézhettek, csak éppen „úrfélének" nem.

T

elt-múlt az idő, aztán átmentünk az iskolába. Ott már gyülekeztek az „oskolaszéki" tagok, hogy megválasszák majd az új kántort. A már említett kolléga javában parolázgatott, arról beszélt, hogy Rapp mellett negyven hold földje van, azt maga dolgoztatja, de azért a tanítói állásra is szüksége van, mert az pénzt hoz a konyhára. Egész megjelenésén, viselkedésén látszott, hogy tudja, ilyen tanító imponál az elmaradt falusiaknak.

Én nem sok vizet zavartam. Amikor Panyidarócáról kitettek, gúnyosan utánam szóltak:

— Most majd megint elmehet kőművesnek, ami volt. Az a magának való állás, nem a tanítóság.

Kolléga mondta, talán azért fájt. Hogy mondhattam volna azt, hogy hiszen „kőműves" voltam én ott is, s bárhol ahol tanító vagyok, mert a gyerekek lelkét alapozom meg és építek rá szilárd, erős falat, amely egész életükön kitart majd. De csak legyintettem.

Egyedül maradtam az udvaron és körülnéztem. Alacsony kis iskola- épület négy apró ablakkal, kettő-kettő szemben egymással. Hozzáépült a pirinyó tanítólakás, félméteres ablakocskákkal. A lakásba a konyhából félig üvegezett apró ajtó vezet, külső ajtónak nyoma sincs. Az iskola mellett egy vénhedt kamra, szemben két disznóól. Az udvaron három rö- zsatő didergett takaratlanul, biztosan a volt tanítónő rózsái voltak. A kertben ugyanolyan vén almafák, mögöttük a kis patak. Az egész iskola olyan volt, mintha parányi szigetre épült volna. Az utcától fonott drótkerítés választotta el egyszerű kis kapuval. Mégis úgy láttam, hogy számomra paradicsom lehetne, ha... ha megválasztanának. Egyetlen „kabátos" ember a faluban, aki átalakíthatná a falut a maga gondolta képmásra. Kultúrát adna nekik, szép szót, szelíd mosolygást, nekik áldozná életét. Hátha...

A ^.vetélytárs" hangja riasztott fel álmodozásomból.

— No gyerünk, hát kolléga, tíz órakor lesz a mise. a plébános úr akkorra jön át VUkéról. — Aztán végigmért. a fejét csóválta és úgy mondta: — Nem is tudom, mit keres maga itt? Legjobb lenne, ha hazamenne, magának itt nincs esélye!

A szavak nem apró tűszúrásnak, hanem hatalmas dorongnak tetszettek. Mindegy, gondoltam, most már itt maradok. Nem azért voltam tizenkilencben vörös századparancsnok, hogy egy választás elől meghátráljak. A visszavonulás is katonadolog. De mi lesz a családdal? Az após egyre elviselhetetlenebb, mind jobban a szememre veti. hogy ingyen eszem náluk a kenyeret, mert ha rendes ember lettem volna, akkor ma „úr“ lehetnék.

A kövérkés, jószívű plébános, — Dörfel Elek, aki Panyidarócon is „főnököm“ volt,, szívesen fogadott. Igazi pap volt, sohasem tudott volna valakit megbántani. Különösen nem egy esett embert, nem is egészen egy évvel előbb hivatalból, neki kellett eltávolítania.

Mivelhogy csak két pályázó volt, megegyeztek, hogy egy-egy félmisét orgonáinak. A bőrbekecses úri kántor kezdte. Jól orgonáit, én negyed annyit sem tudtam. A hangja rekedtes, parancsoló úri hang volt. De biztosan kezelte az orgonát.

A második télmisén már én orgonáltam. A kis játékszerhez hasonló egyszerű orgona csak rátermett művész kezében szólalhatott volna meg szívhez szóló, lenyűgöző hangon, nem az én ügyetlen, „suszterbasszusokhoz“ szokott kezemben. De azért elment valahogy. Észrevettem, hogy az asszonyok nézegetnek, feszengenék, nem igen tetszettem nekik. A mise után aztán „szabad“ éneket választhattunk. Amikor 1921 februárjában éppen ilyen zimankós vasárnapon a panyidaróci választáson voltam, ahol hárman voltunk, köztük egy kitűnően képzett kántor is — szabad éneknek a „Szűz Mária hazánk reményét“ választottam. Ha nekieresztettem a hangom, játszva vittem föl talán a magas é-ig és f-ig is. Akkor ez az ének segített rajtam, meri az asszonyok fejcsóválgatva mondogatták:

— Hogyan férhet ilyen egyszerű emberbe olyan nagyszerű hang?

S az asszonyok parancsára választottak meg engem.

Most azonban hangom már majdnem sírásba fúlt, szerettem volna az istenanyához fohászkodni, hogy adjon állást, lakást, kenyeret, életemet a népnek akarom szentelni, még akkor is, ha Petőfi Apostolaként kell befejeznem

A

z orgona és az énekszó elhalkult. Kimentünk a templomból. A férfiak az „úri" kántor köré sereglettek, az asszonyok oldalvást néztek, csak egy kislány simult mellém és megfogta a kezemet. Ez a kis meleg gyerekkéz kisért egészen az iskoláig. És úgy éreztem, hogy sok ilyen kis gyerekkéz simul majd hozzám, megérzik, hogy egész szívemet adom nekik. Ha itt nem, majd máshol, egyszercsak rám is sor kerül.

A fűtött tanteremben az iskolaszék tárgyalt. A plébános nem avatkozott bele a választásba. Mi a kollégával ketten az udvaron álltunk. Még ott is azt mondta:

— A maga helyén már el is mentem volna. Hiszen engem választanak meg!

A választás sokáig elhúzódott. Végre majdnem egy óra múlva kinyílt az iskola ajtaja és megszólalt a plébános hangja:

— Farkas tanitó úr. szíveskedjék befáradni, az iskolaszéki tag urak akarnak beszélni magával!

A kolléga kővé meredten állt. Aztán, hogy a plébános nem szólt hozzá. egyet krámkodott és kirohant az épületből.

A túlfűtött épületben együtt ült a tizenkét választott tag. Subás öregek, fekete kabátos fiatalok. A plébános megszólalt:

— Az iskolaszék hét szavazattal öt ellenében a tanító urat választotta meg jelsőci kántortanítónak.

Aztán beszélni kezdtek, mindebből alig értettem valamit, mert állandóan az járt az eszemben, hogy megint állásom lesz. elhozhatom a kla családot, nem kell kegyelemkenyéren élnem.

Csak arra eszméltem fel. amikor a subás öreg, Petyi János megsimogatott.

— Nekünk tanétó kék, aki taniccsa a gyerekeket, nem aki a födekkel van elfoglalva.

Hát ő is mellettem volt, pedig amikor szúrós szemével a választás előtt rámnézett, azt gondoltam, hogy ellenségem.

...Február végén beköltöztem a kicsi tanítólakásba. Amikor a jelsőci szekerek a bútoromért jöttek, Zachar bácsitól, a szövetkezet vezetőjétől kértem hitelbe egy liter rumot és száz Zora cigarettát. Az „új" életet egyetlen fillér nélkül kezdtem.

Á szomszéd Marcsa néni fűtött lakással várt, S nemsokára beszállln- góztak az idegen asszonyok is. Kosárka a kezükben, tojást, babot, kolbászt hoztak, kinek miből tellett. Kiváncsiak voltak a „tanítónő asszonykára."

így kezdődött meg 1923 februárjában három és fél évig tartó jelsőci életem. Nem hiszem, hogy tanító valaha is jobban érezhette volna magát, mint én abban a liliputi házikóban

Amit a választás napján megfogadtam magamban, azt pontosan be is tartottam. Fiatalon is „atyja" akartam lenni a népnek. Könnyű dolgom volt, érintetlen lelkek szűz talajára kerültem, én hinthettem el az új magot. s

...A vilkeiek csak legyintettek. A losonci kollégák ímmel-ámmal szóltak hozzám. (Ami aztán nem zárta ki. hogy 1924-ben 103 szavazattal kettő ellenében megválasszanak a Nógrádi Magnál1 Tanítóegyesület elnökének. Első ténykedésem közé tartozott aztán, hogy Brakl Ignáccal, a megválasztott titkárral .felkeressem dr. Herz Sándort, a kommunista párt szenátorát, hogy mint kommunista szenátor védje meg a tanítóság anyagi és szellemi érdekeit).

Megkezdődött az az „aranyélet“ amelyet valóban csak aranyélctnek nevezhetek. Egyetlen „kabátos" ember sem szólt bele a mi dolgainkba. Az 1921. évi népszámlálás szerint Jelsöcnek akkor 432 lakosa volt, mind magyar és mind katolikus.

Kelemen Sándor Berta, a volt fiatal bíró, a szomszédom, a legintelligensebb magyar parasztok közé tartozott, akikkel életemben valaha is találkoztam. Vele beszéltem meg „kulturális" terveimet. Fel kell szerelnünk az iskolát, könyvtárat kell alapítanunk, kultúrát kell adni a népnek. „Haladó" szellemű kultúrát, újságot, könyveket kell adni a falunak.

Ha valaki aztán 1923 és a későbbi évek telén eljutott volna a „szigetre", meglepődött volna azon, hogy az iskolaszobában ég a kormos petróleumlámpa, felnőtt emberek ülnek a padokban, akik azt tanulják, hogyan ellenőrizhetik a losonci gabonakereskedők számításait, vagy hogyan számíthatják ki a fa köbmétereit, hogy a községi erdő vásárlói be ne csapják a szegény falut. A tanítóhoz újságok jártak azokat kézről kézre adogatták. És beszéltek olyan dolgokról, mint a volt jobbágyság, a ma is elnyomott és lebecsült parasztság és munkásság élete, mindenről, ami valamelyiküknek eszébe jutott. Aztán hallgatólag bevezették, hogy minden téli, vagy egyéb estén ott üljenek a tanítói konyhában, ahol a nagy petróleumlámpa fényénél olvasgatták az újságokat, folyóiratokat.

Ilyenkor én gyakran az „első" szobában üldögéltem és írtam, írtam, mindenfélét, mert az írás vágya úgy belémköltözött, mintha írónő é- desanyám lelkét kétszeresen örököltem volna. Ka aztán valamelyik újságolvasó hangosabban beszélt, Csernák Sándor bácsi, a szomszéd, figyelmeztette őket:

— Csendesebben, hé, a tanétó úr ír. ne zavarjátok!

H

amarosan helyet kaptam a Kassai Napló irodalmi mellékletében. 1923-ban Losoncon megalapítottuk a haladó szellemű ma- yar fiatalság körét, a Madách-kört. Gyakran jártam közéjük, Simándy Pál volt a szellemi vezérünk, aki „nyesegette" tolláinkat.. Itt indult el írói pályáján Darkó István, Győry Dezső, Marék Antal. Komlós Aladár már régebben trónak számított.

Aztán jött a Prágai Magyar Hírlap, és a Reggel.

A faluban még sohasem játszottak színházat. Pedig ím, a galasai műkedvelők már Losoncon is bemutatkoztak. Hátha ilyesmivel is meg lehetne próbálkozni. Még 1922-ben, Panyidarócon írtam meg „Fehér galamb" c. népszínművemet, amelynek kéziratát aztán a „saját" olvasókörömben felolvastam.

— Hát ezt pedig előadjuk, — volt a vélemény.

Először azonban az édesanyákra kellett gondolni, hogy kiki a saját lányát is szerepelni láthassa. így írtam meg a „Karácsonyi játékokat", 'ezeket 1923 karácsonyán a kis iskolaszobában .zsúfolt" ház mellett be is mutattuk. Háromszor is el kellett ismételnünk. A színpad mestere a fiatal Csernák István volt, aki ifeltalálta a „felhúzható" színházi függönyt. Én minden alkalommal remegtem, arra gonolva, hogy a két petróleumlámpa felborul, az angyalszárnyak és a kreppruhák meggyulladnak, s úgy leszünk, mint a szomorú emlékezetű Skontón voltak.

De nem lett nagyobb baj, az anyák meg voltak elégedve s rátérhettünk a felnőttek színházára. 1924 telén Petyi Péter bussai nagy pajtájában mutattuk be a Fehér galambot. A szerepek nagyobb részét nős emberek játszották, maga a „fehér galamb" Éliás Margitka volt, egy 16- 17 éves szép, fekete hajú leány. A cigányt Petyi János játszotta, aki „kabinetalakltást" nyújtott.

A darab hire eljutott a szomszédba is. 1921 május 18. délutánján (éppen huszonnegyedik születésnapomat ünnepeltem), felültünk a faluban található négy szekérre, s felvirágozva, nagy nótaszóval jelentünk meg Losoncon. A darabhoz Darkó István írta a prológust, amelyben rámutatott a falu és és város közeledésének nagy szükségére. Ezt egy húszéves kis menyecske, Csernák Márika szavalta, azaz hogy szavalta volna, mert többször is bélésűit a végén nagy tapsvihar közepette, karonfogva vezették le a színpadról.

A darabnak „nagy“ sikere volt. Egy héttel később Komlós' Aladár írt róla a Kassai Naplóban,

A

mikor kora reggel hazakerültünk a faluba, az egész falu ap- raja-nagyja lábon volt és úgy várt minket. Én csak boldogan könnyeztem. ígért adósságom egy részletét lefizettem.

S mindjárt egy hétre rá egy másik pajtában nagy majálist rendeztünk, ennek szövegét is én írtam. („Majális“ címen meg is jelent, sok helyen játszották, s az ötvenes években, amikor Du- naszerdahelycn tartottam pedagógiai előadást, egy kedves kolléganőm ezt nyomta a kezembe, mintha tudta volna, milyen nagy örömöt szerez vele harminc és távlatából.

Az élet folyt tovább, a gyerekekkel nem volt baj, a felnőttek végezték a maguk dolgát, de sokszor mintha az egész élet megszépült volna, mert sok jó szándék forrott össze, hogy legalább átmenetileg elterelje a figyelmet a mostoha hétköznapokról.

Amikor egy udvaron a kommunisták tartottak gyűlést, én is megjelentem közöttük. Levett kalappal hallgattam végig az Internacionálét. Az én falum ezt természetesnek tartotta, annál kevésbé Vilke és a környék. (1928-ban is azt írta még rólam a rozsnyói püspöki lap, a Sajó- vldék, hogy sikerült Jelsöcöt „elbolsevizálnom“. Pedig csak tanítói hí-, vatásom diktálta kötelességét teljesítettem).

A négyahlakos tantetemben pedig tovább folyt a kultúráiét.

...1926 nyarán elhagytam a falumat. A kisvárosba kerültem, ahol ű- jabb tizenöt évig nevelgcttem a rámbízott gyerekeket, s a felnőtteket, ha szükségük volt reám.

M

a már tudom, hogy a „mi kultúrtermünk" már régen az e- nyészeté, a faluban virágzik a termelőszövetkezet (még a huncut Petyi Tóni is egyik oszlopos tagja lett), Losoncról külön autóbuszjárat indult, bevezették a villanyt, megjavították az izgága patak medrét, az iskolában a szép fekete gyerek, Konc Lacika lánya tanít (ha ott tanít még), Danes Imre, Kelemen Gyula tanító lett, a korán elhunyt Kelemen Jolánka fia Petyi Gyula állatorvos, most már nem a majálison összegyűlt pénzből kell könyvszekrényt és könyveket venni, mint az „én időmben" tettük, a falut már alig különbözteti meg valami a várostól. Kultúrált fiatalság nőtt fel, a- melynek igényeit mér egyre nehezebb kielégíteni.

Az öreg tanító pedig — aki már közel jár a hetvenedik évéhez — néha el-elgondolkodik, és magában sajnálja azt az időt, amikor még úttörő munkát végezhetett, fiatalsága és lelkesedése áttört minden akadályon. De úgy érzi, hogy az általa elhintett magból az azóta terebélyes tán akad még egy gally, amely reá emlékeztet..